elveknek hódolni, s magam is meg vagyok győződve, hogy a szamár soha nem
lehet nemes, valamint más barmot sem fogok soha nemesnek tartani, mert
hiszen nem szólunk most emberekről; én csak azt akarám világosan
kimutatni, hogy más állatok nagyobb tekintélylyel birnak a világban,
mint a szamár és így kínoztatásuk mindenesetre kebellázítóbb, mint a
szamáré, annálfogva amazok védését bizonyosan még inkább helyeslendjük,
ha már a szamarat is méltónak tartottuk hatályos ótalmunkra.
– A tisztelt szónok ismét előbbi hibájába méltóztatott visszaesni, mert,
esedezem alázatosan, a tekintélyek idejét én részemről már lejártnak
szeretem hinni; egyébiránt pedig nagy kérdés, hogy ugyan nem bir-é
gyakran épen a szamár legnagyobb tekintélylyel.
– Oh! Oh! Halljuk!
– Ennek megvitatásába azonban nem kivánok ezúttal bocsátkozni, hanem
csak hangosan mondom: valamint az emberek közt, úgy a szamár és egyéb
állatok közt sem akarok különbséget és elválasztó falakat látni, mert mi
mindnyájan egyenlők vagyunk, s az én jelszóm: éljen az egyenlőség!
– Éljen! Helyes! Éljen!
– Szót kérek.
– Halljuk!
– Minekutána az előttem nyilatkozott igen tisztelt urak így
nyilatkoztak, azt bátorkodom hinni, hogy az én állhatatos alázatos
véleményem szerint, miszerint mi mindnyájan tulajdonképen azért gyűltünk
itt össze, miszerint alázatosan bátorkodom kérni, méltóztassanak
megengedni, hogy mindent tekintetbe vegyünk; miszerint életbei
léptetésünknél fogva oda törekedjünk, miszerint czélbai vételére
működjünk annak, miszerint az állatok kínzásárai vetemülést, miszerint
jogtalanságrai elfajulássali visszaélések történnek, meggátlásárai
buzgalmunkat, miszerint e nélkül dugábai döntéstőli veszélytől
félhetünk, méltóztassanak figyelembei vételt határozni. Ez az én
alázatos indítványom.
Ezen lelkes indítványhoz hasonló szónoklatokat mindenki hallhat, ki nem
sajnálja a nyilvános gyűléseket meglátogatni és a másodrangú szónokokat
is figyelemmel hallgatni.
Most egy idegen inas lépett be, s valamit súgott az egyik
állatkegyelőnek, ki erre oly dühbe jött, hogy a hely méltóságáról
egészen megfeledkezve, a szegény inast derekasan eldöngette. Ezután így
nyilatkozott az elnök:
– Tekintetes társaság! Az eddigi érdekes viták minden oldalról
tökéletesen fölvilágosíták teendőink sorozatát, s így már bizvást
alakultaknak nyilatkoztathatjuk magunkat.
– Éljen! Helyes!
– Jelszónk: Művelt állatkegyelés!
– Éljen!
– Most válaszszunk elnököt.
– Önt, önt, önt!
– Köszönettel fogadom. Ezután jegyzőt.
– Balgafi úr!
– Éljen!
– Köszönettel fogadom el.
– Éljen!
– Önök, uraim, pedig választmányi tagok lesznek, mindnyájan, kik itt
vannak.
– Éljen!
Most a szamár is hallatá szavát, alkalmasint azért, mivel azt hitte,
hogy, mint szinte jelen levő, ő is választmányi taggá neveztetett.
– Arról, hogy tulajdonkép mit kell cselekednünk, majd máskor fogunk
határozni.
– Éljen! Éljen!
A gyűlés eloszlott és én örömtől dagadozó kebellel gondolám: mily boldog
ez a szép Magyarország, parasztjait már legjobb állapotba helyezé, a
polgárságot illő jelentékenységre emelé, a népnevelést lehető legszebb
virágzásba hozá, nyilvános intézeteit gyümölcsözőkké tevé, városait
vaspályákkal szomszédokká varázsolá; szóval, mindent megtett, most tehát
nincs már semmi egyéb teendője, mint hogy az állatokról is gondoskodjék!
Itt azonban mégis kérnem kell a nyájas olvasót, hogy ne méltóztassék
emlékezetébe visszaidézni a «Művelt emberkinzás» czímű előadásunkat,
mely ehhez igen szívvidítólag illik!
XV. Pesti ripők.
A gyűlés eloszlása után azonnal szólék az orvossal, bizonyosat azonban
most sem hallhaték. Eszter még mindig előbbi állapotában volt, ámbár
fölelevenítésére már több hatályos eszköz kisértetett meg, s az orvos
mind e mellett sem meré határozottan kimondani, hogy már csakugyan
meghalt a szerencsétlen asszony, valamint azzal sem kecsegtetett, hogy
életéhez reményt tarthatok, hanem csak oly általános kifejezésekkel élt,
miket kedvem szerint jobbra-balra magyarázhattam, hogy tudományát
valamikép hiúnak ne mondhassam. Ismét vigasztalatlanul kelle tehát
távoznom.
Midőn a kapun kiléptem, számos embert láték a ház előtt csoportozni,
össze-vissza kiáltozva:
– Ő lopta el.
– Meg kell kötözni.
– Üssétek agyon.
– Tömlöczbe vele.
– Le kell a fülét vágni.
– Vagy orrát.
– Hogy őrizkedni lehessen tőle.
– Mi történt? – kérdém, egy tisztes külsejű férfihoz fordulva.
– Lopott, – felele ez nagy indulatossággal, – a dobos valamit hirdetett,
a nép összecsődült és ez a gazember pipát lopott egy úr zsebéből.
– Melyik?
– Az a kék frakkos.
Szemeimet a kimutatott kék frakk tulajdonosára vetém, s azonnal egyikét
azon embereknek ismerém meg benne, kiket eddig senki nem tudott
voltaképen megnevezni, s kiket annál fogva a tiszteletre méltó ripők
czímmel fölruházhatóknak hiszek és pedig következő igen nyomós és fontos
okoknál fogva.
Budapesten a naplopók hatalmas tábora három fő osztályra szakad, az
elsőt képezik az úgynevezett arszlánok, vagyis arczátlan uracsok, kiknek
egy részét finom gazembereknek is szokták némelyek nevezni, kikről már
többször kimerítőleg szólottam; a harmadik osztályba pedig a betyárok
tartoznak, kik rongyokba burkoltan a hajóhíd elején, a vácziút kezdetén
és farakhely körül tátják szájokat, hogy legalább levegővel jól
lakhassanak, mi elég sovány eledel ugyan, de legalább kényelmesebben
megszerezhető, mint az, melyhez csak szorgalmas munka által juthatni és
ezekről is többször volt már szerencsém a nyájas olvasónak fogalmat
nyújthatni. A középosztályról azonban még nem szólottam, pedig ez is
nagy figyelmet érdemel, mert tagjai szinte magosra juthatnak, meddig a
halálbüntetés megszüntetve nem leend. Ezeknek eddig, mint már mondám,
nem volt külön nevök, s azért a ripők czímet bátran rájok ruházhatni.
Természettörténetök röviden ebből áll.
A pesti ripők legtöbbnyire nem pesti születés, mert a pesti
középosztályúak csak fölötte ritkán korcsosulnak egészen el, hanem
vidékről származik ide iskolába, azon reménynyel, hogy ily nagy városban
pénz nélkül is könnyen átfuthatni az iskolákat; reményében mindazáltal
rendkívül csalatkozik, mert minél több valahol az ember, annál nehezebb
rendesen a keresetmód. A leendő ripők tehát szörnyen csalatkozik vérmes
reményeiben, s utolsó néhány garasával oly csapszékbe menekszik, hol
legolcsóbban hiszi táplálékát meglelhetni. Ott rendesen több egészen
kész ripőkkel ismerkedik meg, kik nagy falatokat esznek, hosszú
kortyokkal isznak és ebéd után többnyire huszast váltatnak, míg ő öt
zsebből is alig birja az öt garast összekeresgélni. Ezektől ily
beszédeket hall:
– Bolond, ki tanul.
– Mennyi már az orvos.
– Hát még az ügyvéd.
– A tudósak sem élhetnek.
– Legkisebb hivatalra is száz ember vár.
– Okos ember iskola nélkül is megélhet.
– Úgy sem veszi annak hasznát, mit iskolában tanul.
– Szemesnek a világ.
– Én a jég hátán is megélek.
– Még pedig jól.
– Legjobb iskola az élet.
– Gyermeknek való a tanulás.
A leendő ripőknek az ily beszédek rendkívül tetszenek, s a boldog
falatozók sorsát irigyli és mihelyt ezt teszi, akkor már megragadta őt
üstökénél az ördög, s kit az egyszer megragad, az ugyan nehezen szabadul
meg többé!
Az ismeretség csakhamar bensőbbé válik, s a ripők az iskolát eleinte
hanyagul járja, utóbb pedig végkép odahagyja. Első működése többnyire
ebből áll.
Valamely utczasarkon két szolgáló találkozik egymással, az egyik kezében
kosár van, a másikéban nem annyira finom, mint piszkos zsebkendő; amaz
tehát szolgálatban van, ez pedig szolgálatát nem rég elhagyta.
– Hová, Náni? – szól az első.
– Szolgálat után látok, – felel a másik.
– Hány forintra?
– Ötre is beállanék.
– Elment az esze?
– Dehogy ment.
– Hiszen mindnyájunk dolgát megrontja.
– Miért?
– Még kérdezheti? Öt forintra be nem állanék, ha engem szolgálna is az
asszony.
– Elhiszem, de nagy bajom van.
– Micsoda?
– Asszonyom azt írta könyvembe, hogy a piaczpénzt mindig megdézsmáltam.
– Már ez csunyaság!
– Az bizony.
– Még csak szólni is ily potomság miatt!
– Úgy van, és már most nem kaphatok becsületes helyet.
– Dehogy nem – szólt most nyájasan a ripők – van-e egy huszaskája?
– Annyi csak van még.
– Úgy hát semmi baj! Én egy huszasért kivakarom a becstelenítő szavakat,
és helyökre legjobb bizonyítványt írok.
– Igazán?
– Becsületemre!
Ez az első lépés, a tapasztalt ripők azután soha nem fogy ki az efféle
keresetből. Utóbb apró csapszékekben a játékasztalok mellett vagy
közelében ácsorog, s vagy maga is játszik, vagy a hamis játékosok
mellett küzd, ha verekedés támad. Máskor a vendégfogadók és kávéházak
falát támogatja, s mindenre fülel, és a hajhászokat értesíti, ha valami
koppasztásra alkalmas bangót födöz fel, és ezért illő jutalomban
részesül. Alkalom adatva pipákat, s egyéb apróságokat zsebébe dug;
szóval, mindent elkövet, mi őt kitűzött magas czéljához közelebb
juttatja. Öltözete igen változékony, s egészen körülményeihez van
alkalmazva, melyek néha nagyobb költséget is megbírnak, néha pedig arra
kényszerítik őt, hogy csupán annyit költsön, mennyi élete föntartására
mulhatlanul megkivántatik. Felső öltönye és nadrágja azonban mindig van,
s csak a mellényt s inget tartja gyakran igen nélkülözhető fényűzési
czikknek. Erénye csak egy van: adósságot soha nem csinál, mert
hitelezőre még eddig egy ripők sem akadt!
XVI. Utazás gőzhajón.
A pesti ripőköt városházi szállásra vezeték, hol alkalmasint többször
megfordult már, s én Dongai grófnő szállása felé menék, kivel szerettem
volna már tisztába hozni ügyemet, főkép most, a hadastyán váratlan
felfödözése után, s mivel egyszersmind reménylém, hogy nála talán
halhatok valamit, mi által ismét nyomába jöhetnék Dalmernek, ki vagy
teljes bátorságban vala most, engem, Eszterrel együtt, holtnak hivén,
vagy talán csakugyan el is hagyá már Budapestet, ha megtudá, hogy véres
tette nem sikerült, s koporsómból kiszabadultam. Oda érkezvén, hallám,
hogy a grófnő nincs honn, hanem szokása szerint, a császárfürdőben van;
kitudám egyszersmind, hogy két nap mulva végkép elhagyandja Pestet. Úgy
látszott tehát, hogy fenyegetésemmel nem sokat gondolt, mert különben
nem feledte volna el igéretét oly hamar; vagy talán üres ráijesztésnek
tartá rejtélyes megjelenésemet, mivel azóta nem mutatám magamat még
nála. Nyugalmát iszonyúan el fogom oszlatni, gondolám, s azonnal a Duna
partjára sieték, hogy még a császárfürdőben szólhassak vele, hol talán
még épen Dalmerrel is sikerülhete találkoznom.
Buda gőzös épen a parton horgonyozott, s így tudhatám, hogy nem kell
igen sokáig várakoznom, és mégis gyorsabban juthatok czélhoz, mintha
tüstént kocsira ülnék, még pedig por és rázás nélkül, s mi szinte
figyelmet érdemel, egyszersmind olcsóbban. És ki hinné, mégis
találkoznak sokan, kik csupa ragaszkodásból a régihez, mind e mellett is
inkább kocsiba záratják magokat, és útközben annyi port nyeldesnek, hogy
a császárfürdői meleg víz azután egész valóságos pocsolyát készít
gyomrukban. Legcsodálatosb azonban az, hogy nemcsak a régiség konok
tisztelői követik el ezen nevetséges fonákságot, hanem még azon
vagyonosak is, kik nem igen tisztelnek más valamit, vagy valakit, hanem
csak tiszteltetést igényelnek, szinte kirázatják és beporoztatják
magokat hintaikban, és megvetik a gőzhajó kényelmeit, holott különben
mindennemű kényelemnek igen is nagy barátai; ez azonban alkalmasint csak
onnan származik, mivel másokkal osztozni nem szeretnek, s így inkább
nélkülözik a kényelmet, hogysem azt másokkal megosztanák, kik véletlenül
csak sátoros ünnepeken járhatnak egyszerű honi selyemben, míg ők
mindennap bársonyon pihentethetik lábaikat. Mégis csak van költői
igazság a világon, mely saját bohóságaik által bünteti meg a szánakozás
mosolyára méltó bohókat; azonban hibáz, ki őket az ilyesmikért bántja,
mert ugyan mit kaczaghatna majd a jó vérű ember, ha minden bogaraikból
kijózanulnának?!
A csinos Buda födözete már hemzseg vidám arczú emberektől, s még a
beteges szinűek is mosolyognak, mert az idő szép, a levegő éltető erejű,
s a vidámság szemlélése jó kedvet ébreszt minden romlatlan kebelben.
Valóban, a gőzhajótársaság rendkívüli érdemet vítt ki magának Buda gőzös
építtetése által, már csak azért is, mivel a budapesti lakosság
szaporodását tetemesül előmozdítja, miután e gőzhajón igen sok
ismeretség kötteték már, melynek házasság lett vége, s ezt annál inkább
magasztalhatni, mivel túlfinomult napjainkban annyira haladt már ifjaink
iszonyodása a házasságtól, ha azzal egyszersmind háziúrságot nem lehet
kapcsolatba hozni, hogy valóban negyven lóerőre van szükség, ha őket
ezen édes igába fogni óhajtjuk, mert minden ifjú, mihelyt szakálla
annyira növekszik, hogy a bontó fésű megakad benne, azt hiszi, hogy
nincs hölgy széles e világon, ki kimondhatlan és egyszersmind leírhatlan
boldogságnak nem tarthatná, ő uraságával oltár elébe léphetni!
Buda harangját másodszor kongatják, s a kapitány oly mozdulatot tesz a
parton, hol egy pár barátjával enyeleg, mintha valóban ő is hajóra
akarna már lépni; e mozdulatra mindenki ugyancsak siet, s azok, kik még
csak a német szinház mellett jőnek, rendes futásnak erednek, mintha a
haladás háromszínü zászlaját lobogtatnák előttök, s hátuk mögött
lovassági gyakorlat tartatnék; pedig már rég ki is fútták magokat a
hajón, és a kormányos még meg sem tölté pipáját, s a kapitány új
kalandot kezd parton álló barátinak elbeszélni, mert meg kell vallanunk,
hogy csakugyan bővében lehet a rendkívülibb kalandoknak az oly
tapasztalt utazó, ki mindennap nyolczszor utazik Pestről Ó-Budára és
vissza. Az ily tapasztalásdús férfi nem látja ugyan a híres tengeri
kigyót, mely oly nagynak mondatik azon utazók által, kik még soha nem
látták, hogy minden zápfogába kilencz oláh falut lehetne templomostól
építeni; de bezzeg lát elég karcsu tarka kigyócskát, miknek fulánkja
szinte hegyes és gyakran ugyancsak mérges is; nem lát pusztító tengeri
vihart, de bezzeg lát viharrongálta szépségeket, miken már hatvan éves
aggastyán szive sem szenvedhet hajótörést; tengeri szüzeket sem lát, de
vajmi sok szép budapesti bimbót lát, miket a pogány istenek magok is
örömest keblökre tűznének; nem hallja a szürke viharmadár rémes
ordítását, de bezzeg hallja számos arszlánnak borzasztó daljátéki
rűköléseit, melyek minden becsületes fülü ember ereiben szinte
megfagylalják a vért; tengeri kalózokkal sem kell megküzdenie, de az
utasok ugyancsak vigyázzanak zsebeikre, mert a szárazföldi martalóczok
is elég veszélyesek, főkép a selyem zsebkendőkre nézve. Végre harmadszor
kongatják a kis harangot, a kapitány födözetre lép, a kormányos csihol,
az erőművész leszalad a hajó gyomrába, mely ezen eleven eledeltől
azonnal émelyegni kezd, és ugyancsak okádja a füstöt, s kedvetlenül
morog. Ezen mozgás egy kis fiút szörnyen elrémít, és sírásra fakaszt, mi
az apát nem csekély zavarba hozza, mert minden szem azonnal rátapad.
Valamennyi ülőhely el van foglalva, s még mindig rohannak az emberek;
hah, az utolsó már alig bír beugrani, s legalább is huszan vakarják
fejöket, kik szaladásuk daczára is elkéstek, ámbár alig bírnak
lélekzeni. Hja, úgy van az, a ki annak idejében kezd mozogni, az
becsületesen czélhoz ér, ki pedig eleinte az időt elharácsolja, az
azután utóbb minden erőlködése daczára is elmarad. Nem kell esztelenül
rohanni, hanem mindig haladni, és soha nem vesztegleni.
A kapitány kezébe veszi a réz szócsőt, s lekiáltja az angol parancsszót,
és a kerekek megindítják a hajót. Talán angol a kapitány? Nem, ő olasz,
és az öt parancsszón kívül semmi más angol tudomány nem lakik
belsejében. Tehát az erőművész angol? Nem, az bajor, s ha németül nem
tudna, úgy néma szerepet kellene játszania. Vagy a kormányos angol? Oh,
nem, a kormányos becsületes komáromi magyar ember, és azt sem tudja,
melyik fán termett az «anglius» nemzet. Tehát mire való ezen angol
parancsosztás? Oh, ez igen szükséges, mert a magyar nagyon szeret abban
bízni, mit nem ért, s bizonyosan rendkívül rettegne a gőzüstök
elpattanásától, ha a parancsszókat magyarul hangoztatná a kapitány!
A hajó gyorsan halad, s először is az szolgál érdekes vitatási tárgyul,
hogy ugyan megtartotta-e a kapitány pontosan az indulási órát, mert ez
folyamatba hozza a beszédet, és egyszersmind alkalmat szolgáltat a szép
zsebórák megmutatására, miknek látása tudatja a hölgyekkel, hogy hányat
ütött az óra, mert minél laposabb az óra, annál kevésbé lehet attól
tartani, hogy az erszény is lapos. Ezen műtétel mindennap és minden
induláskor megújul, s a kapitányt mindannyiszor ugyancsak lerakják háta
mögött, mert minden ember azt szeretné, hogy épen csak saját órája
szerint induljon a gőzös; lehetséges-e ennek kivitele, vagy nem, arra
senki nem gondol, mert napjainkban nálunk minden ember egyszersmind
politikus, és eszméinek kivihetősége felől nem igen szokott gondolkozni.
Ezután elménczkedések kerülnek szőnyegre, mert nálunk minden ember arra
törekszik, hogy mást megnevettessen, mi, csekély nézetem szerint, azt
tanusítja, mikép minden ember átlátja, hogy szomorúságra igen sok okunk
van. Halljunk egy párt, ha úgy tetszik.
– Szeretném tudni, hogy ezen gőzös Buda várostól, vagy Buda vezértől
vette-e nevét?
– Mindenesetre Buda vezértől.
– Miért?
– Azért, mert Buda város nem oly gyors haladású.
– Mért költi pénzét sok gazdag úr rendesen külföldön?
– Mert hazájában pirulna annyi bohóságot elkövetni.
– Ugyan mért ment azon finom öltözetű úr a második helyre?
– Mert észrevette, hogy felesége az első helyen van, s nem szeretne vele
találkozni.
– De ugyan miért nem?
– Mert vannak férjek, kik Ó-Budán igen jól tudnak mulatni, ha – egyedül
vannak.
– Gazsi, azon eleven kis lyánynyal meg kell ismerkednünk.
– Hallgass, nem látod, hogy éhes ujdonságíró kullog körülöttünk.
– Hát aztán?
– Majd megró ujságában.
– Fogadom, hogy ki is porolnám frakkját, ha azt tenni merészlené!
– Ugyan mért oly sáros mindig Budának ráczvárosi és halászvárosi része a
híd közelében?
– Mert a polgárság folyamodott a tanácshoz, hogy a város ezen részeit
soha ne tisztíttassa.
– És mért kivánják ezt?
– Ennek igen egyszerű oka van. A budaiak Pesten szeretnek mulatni és
vásárolni s így minden pénz Pestre vándorol; az iparűző polgárság tehát
óhajtja, hogy minél nagyobb sár legyen mindig a híd közelében, s e miatt
a Pestre menni kivánók közül legalább is minden tizedik ember honn
maradni kényszerüljön. Ugyan ez okból a budai polgárok az állandó híd
elkészültét sem igen óhajtják.
A harang cseng, s a gőzös a budai bombatér előtt megállapodik.
– Ugyan mért van ott oly sok bomba és vasgolyó fölhalmozva?
– Azért, hogy a tér meg ne hazudtolja régi nevét, s Budán méltóképen
tisztelik a régiségeket.
E megjegyzésre néhány hajadon mintegy akaratlanul fejét csóválja, mintha
azt akarnák mondani, hogy nem minden régiségen kapnak Budán, különben ők
nem unatkoznának mindenektől elhagyottan a zöld lóczán.
Most néhány úr és hölgy a hajót elhagyja, s helyettök legalább harmincz
új vendég jelenik meg a födözeten, kik fölött a régibbek szemlét
tartanak, midőn soraik közt végig haladnak. Egy vizivárosi úr, ki a
bombatéren szállott hajóra, szomszédával találkozik, ki Pesten lépett
be, s megszólítja őt:
– Barátom uram, Pestről méltóztatik jőni?
– Igen.
– Dolgának méltóztatott Pesten lenni?
– Nem, hanem midőn a császárfürdőbe akarok menni, előbb mindig Pestre
szoktam átgyalogolni, és azután ott szállok hajóra.
– És miért méltóztatik ezt tenni?
– Mert ha már innen is úgy egy tizest kell fizetnem, mint Pestről, úgy
inkább Pestről indulok, legalább azután jobban kiveszem pénzem hasznát a
gazdag gőzhajótársaságtól.
Ez annál furcsább, mivel a kérdéses férfi oly távol lakik a
vizivárosban, hogy könnyebben kigyalogolhatna a császárfürdőbe, mint a
gőzös pesti állomására. De hiában, ilyen a magyar gazdálkodás, valamint
kicsinyben, úgy nagyban is. Egyébiránt a budai férfiakat azonnal
megismerhetni, ha Pesten szállnak is hajóra, mert csizmáikon vagy sárga
sarat, vagy sárga port láthatni.
A hajó ismét elindul, s ha a budai parti házakon végig tekintünk,
történeteink tudása nélkül is azonnal sejtjük, hogy itt törökök laktak
hajdan, s csaknem azt kénytelen az ember hinni, hogy csak néhány év
előtt költöztek el innen, mert házak és utczák oly igénytelen
pongyolában hevernek egymáson és egymás közt, mintha lakosaik a mekkai
szent vándorlásban oly sok időt töltenének, hogy egyáltalában nem
juthatnak időhöz, a tisztaság némi fölületes föltartására.
Néhány úr kávét iszik, mely kissé köszénszagú ugyan, de azért mégis
fekete kávé, s így legalább az illedék mindenesetre meg van mentve.
Mások azzal töltik az időt, hogy a hajószobába mennek, s onnan ismét
feljőnek, mi nem rendkívül mulatságos ugyan, de mégis fogyasztani segíti
az időt, és ezt már magában is sokan nagy nyereségnek tartják, kik az
életben még ujonczok, s épen oly zavarban vannak az idővel, mint kezeik
használatával az ujoncz szinészek. Egy pár vastag asszonyság izzad, s
igen szeretné homlokát és arczát megtörleni, ha attól nem kellene
tartaniok, hogy színöket ezen jótékony műtétel által fölháborítják, mely
épen oly állhatlan, mint a mesterkélt politikai föllelkesülés, mely
szinte minden hevülés után megváltoztatja szinét. Az apró gyermekek neki
bátorodnak, egymással ismeretséget kötnek, és az ülők tyúkszemeinek nem
csekély botrányára futásban gyakorolják magokat a keskeny pályatéren. Az
urak szivaroznak, s a Duna vizét ivók iránt dicséretes kiméletből a hajó
födözetére köpködnek; a fiatal hölgyek pedig vidáman mosolyognak, nem
azért ugyan, mintha példátlanul jól mulatnák magokat, hanem csupán annak
kimutatására, hogy igen tudnának örvendeni, ha a lovagias szellemű
férfiak kissé nagyobb figyelemre méltatnák őket. Most egy kis csónak
suhan el gyorsan a gőzös mellett, a benne ülő két férfi ugyancsak
működik az evezővel, hogy a fölháborodott hullámok által valamikép föl
ne fordíttassanak, s az ujdonságíró már kivonja tárczáját, hogy a
szörnyű szerencsétlenséget hevenyében följegyezhesse; azonban a kis
csolnak szerencsésen kiszabadul, s az ujdonságíró zsákmány nélkül marad,
ha csak arról nem fog majd szükségből írni, hogy ez alkalommal nagy
szerencsétlenség történhetett volna. Ah, de mégis akad prédája, a
vizimalmokon néhány molnárlegény káromkodik egymásra, s ez igen jó tárgy
a népnevelés elhanyagoltatása ellen fölszólalásra. Már ez maga is megéri
a tíz krajczárnyi gőzhajói díjt.
Ismét csöngetnek, s az egész társaság zajosan fölkel és a kijárás felé
tolong, ámbár a hajó még nem állapodott meg. Az abroncsos szoknyák
összenyomatnak, a tolongásban néhány selyem zsebkendő csöndes
búcsúvételre kényszeríttetik törvényes tulajdonosától, s egy pár gyermek
az ének azon kellemetlen modorában hallatja magát, melyet köznapi
nyelven sírásnak szokás nevezni. A fürdőből számos ember tolong ki az
érkezők elfogadására, s számtalan szemcső keresgél a hajó födözetén
ismerős, vagy legalább szép arczokat. Néhány ó-budai lakos, kiket már
rákokká főzött a meleg víz, sietve fejezik be öltözésöket a parton, hogy
valamikép el ne maradjanak a hajóról, melynek födözete csakhamar kiürül,
mert reggeli tíz órakor csak igen kevés ember megy Ó-Budára. Az új
vendégek helyet foglalnak a gőzösön, a kis harang ismét megcsöndül, a
kerekek mozognak, és Buda tovább folytatja útját.
XVII. Fürdői kaland.