utoljára nyájas csevegéshez hasonlítának inkább szavai, mint keserű
szemrehányásokhoz, s én csaknem bánni kezdém, hogy kisérletemmel
nyugalmát megháborítám, sőt talán ügyemet is koczkáztatám, melyet eddigi
útamon biztosb sikerrel mozdíthattam volna elő. Egyedül azt hívém mégis
vígasztalónak, hogy Dalmer szállását megtudám, s ennélfogva új
szállásának megtudását is reményelhetém; mert erősen föltevém magamban,
hogy a következő éjjel álöltözetben személyesen fogok a vendégfogadó
előtt Bertókommal őrködni, és így csakugyan nem szalasztom el többé
körmeim közül a gaz kalandort, és bűneinek bármely úton határt tűzök.
Belső szózat többször sugallá ezek hirtelen átgondolása után, hogy most
már jobb lesz távoznom, mert egyedül úgysem léphetek föl sikerrel a gaz
czimboraság ellen, sőt pillanatra azon gondolat is elfoglalá
figyelmemet, hogy most talán zajt kellene a vendégfogadóban ütnöm, és az
egész szép társaságot elfogatnom; azonban, ismervén viszonyainkat,
csakhamar meggyőződém, mikép zajt csinálhatok ugyan, mert hiszen én is
magyar vagyok; de ugyan ki fogna majd tekintélytelen szavamnak engedni,
és puszta parancsomra egész finom társaságot elfogni? Vagy rendőrségért
fussak? Ez czélszerűnek látszott ugyan, de szorosb vizsgálat után azt
hivém, hogy erre nincs még szükségem, mert az elfogatást, tudván ezentúl
Dalmer szállását, minden pillanatban eszközölhetem; most azonban még nem
jutottak felfödözéseim azon pontra, hogy ezt az egésznek koczkáztatása
nélkül tenni merhettem volna, mert tanuim és bizonyítványaim még nem
voltak úgy rendezve, hogy nyilvános föllépést óhajthattam volna, miután
többoldalú tapasztalásból tudom, hogy oly bűnösek ellen, kik hosszasb
idő alatt bizonyos neméhez a tekintélynek tudtak jutni, s kik azonkívül
pénzzel és némi befolyású barátokkal vagy ismerősökkel bírnak, vajmi
nehéz nyilvánosan föllépni; s hogy ily esetekben többnyire annyi kimélni
és palástolni való fordul elő, hogy gyakran a legnagyobb bűnös is
kisiklik az igazság kezei közül, s a meggondolatlan vádló csak vészes,
vagy legalább igen kellemetlen üldöztetést von nyakára. Megnyugtatám
tehát magamat, és egyszersmind elhatározám, hogy még maradok, s bevárom
a kifejlést, mely az oldalszobában történni fog, mivel abból talán
hasznot húzhatok.
Ezalatt Eszter bevégzé előadását, s e kérdést intézé férjéhez:
– Mit szólasz mind ezekhez?
Dalmer pillanatig hallgatott, s azután enyelgő hangon szóla:
– Mondhatom, nem épen minden érdek nélkül szőtt regény, de sok benne az
apró történet, s nem szorosan a tárgyhoz tartozó leírás és kitérés;
szóval, hiányzik belőle azon úgynevezett kerekség, melyet a műbíró
minden regénytől szigorúan követel. Különben, élénkül leírva, meglehetős
olvasmányul szolgálhatna.
– Ez csak kitérés, férjem; én nem regényt adék, hanem valót beszéltem.
– Tréfálsz, édesem, annyi gazság nem találhat helyet egy ember keblében.
– De – hiszen itt épen rólad van szó, e bűnök miatt – te vádoltatol.
– Vagy úgy! Bocsánat, angyalom, de előadásod oly regényes vala, hogy
annak okáról egészen megfeledkeztem. Tehát én vagyok azon szörnyeteg?
Mondhatom, szép találmány! S kinek köszönhetem e regényes
megtiszteltetést, ha szabad kérdeznem?
– Bocsánat, férjem, de előbb mentségedet szeretném hallani.
– Mentségemet?
– Igen.
– Ha ily vádakat mentségre érdemesítnék, úgy csak legnagyobb megvetést
érdemlenék részedről; ha pedig te csakugyan komolyan ily lealjasító
mentséget követelsz tőlem, úgy arról győzesz meg, hogy engem soha nem
szerettél, s ezen esetben azután különben sincs többé semmi mentségre
szükségem, – egyetlen golyó fölmentend az élet minden terhétől.
– Férjem, egyetlenem! Hiszek, oh, mily örömest hiszek szavaidnak!
– Eszter, szerelmes angyalom!
– Büntess meg, hogy csak pillanatig is kétkedhettem benned.
– Örömest megbocsátok, édesem, hiszen csak szerelemből hibáztál.
– Mily jó vagy!
– A szerelem mindent megbocsát a szerelemnek.
– Magát a halált is!
– Úgy van, Eszter; de már most kérésem van hozzád.
– Parancsolj.
– Nevezd meg rágalmazómat.
– Minek az, hiszen már feledém undok hazugságait.
– Mindenesetre tudnom kell nevét.
– Ne kivánd –
– Eszter, szerelmünkre kényszerítlek, kérlek, szólj.
– Egy föltét alatt.
– Parancsolj.
– Igérd meg, hogy nem fogod magadat rajta megboszulni.
– Minek ezen gyermeki aggály?
– Mert nem akarom, hogy életedet veszélyeztesd; mert életed az enyim,
mert arról egyedül csak én rendelkezhetem.
– Ám legyen, igérem.
Ekkor, látván, hogy az ármány csakugyan tökéletesen diadalmaskodott a
női gyöngeség fölött, s e szerint további maradásomból nem várhatok
annyi hasznot, melylyel a kellemetlenség fölérhetne, mely abból
származnék, ha most Dalmerrel szembe kellene szállanom, távozást
határozék, és a pamlagról csöndesen fölállottam, s a folyosóra nyiló
ajtó felé fordulék. E pillanatban mindazáltal rögtön megnyilt a
mellékszoba ajtaja, s küszöbén – Eszter jelent meg, Dalmerrel karöltve,
és ujjával rám mutatva, így szóla:
– Itt a rágalmazó. Uram, piruljon ön s távozzék, és küszöbünket többé ne
merje átlépni!
X. Éjféli temetés.
E váratlan jelenés által igen kellemetlenül lepettem meg, de érzém
egyszersmind, hogy gyávaság nélkül most már nem távozhatom. Megállék
tehát, s hideg megvetéssel függesztém szemeimet az álnok kalandorra. Ez
néhány másodperczig merevülten állott, arczát agyagszín borítá el, mely
csakhamar lángvörösségnek adott helyet; szemeiből halálos gyűlölség
szikrái világítottak, izmai feszültek, s éhes tigris gyanánt rohant rám
és ujjait ércz gyűrűként nyakamhoz szorítá, mielőtt egyetlen hangot
bocsáthattam volna ki ajkaimon. Azután dühösen csikorgatá fogait és
remegve ejté ki ez egyetlen szót:
– Valahára! – és sajátszerűleg füttyentett, mire rögtön kirohantak
czimborái a harmadik szobából, kérdő s csodálkozó tekintetet vetve
Dalmerre. Szemeim fájdalmas szemrehányást löveltek Eszterre, ki
halálhaloványan szemlélé e csoportozatot, s remegve emelé kezeit férje
felé, ki azonban pillantásra sem méltatta őt, s növekedő dühhel szóla
társaihoz:
– Itt van árulónk, kötözzétek meg, mert különben megfojtom.
Ekkor rögtön egész erőmet összeszedém, karjaimmal átölelém ellenségemet,
de körmei nyakamba mélyedtek, s meleg vér szivárgott le hátamon, szemeim
előtt tüzes karikák forogtak, mellem hörgött, lélekzetem akadozott és
karjaim lankadtan siklottak le a fojtogató testéről. Rövid küzdésünk
alatt azonban oldalzsebéből tárcza hullott ki, melyből női arczkép
gördült a padlóra. Eszter mohón ragadá azt meg, s szorosan szemeim elébe
tartá.
– Börger Lenke! – rebegém elhaló hangon és Eszter szívrepesztő
sikoltással a pamlagra hanyatlott.
Mind ez egyetlen másodpercz műve vala, s ez alatt kezeimet szorosan
hátra kötözék és számat kendővel szoríták le, azután pedig közel álló
karszékbe taszítának és a folyosóra nyíló ajtót bezárák. Gondolatim
lázasan keringtek agyamban, s csak azt látám tisztán, hogy el vagyok
veszve, s a gazság diadalmasan csavarja ki az igazság kezéből a fenyítő
ostort.
Dalmer összefűzött karokkal állott előttem, elkékült ajkai remegtek, s
dühössége hosszasb ideig nem engedé őt szóhoz jutni. Szemeiben s arczán
oly ördögi kifejezés uralkodott, hogy czimborái is iszonyodva fordíták
el róla szemeiket, s nem merészlettek hozzá közelíteni.
Mit azonban az erős férfiak tenni nem bátorkodtak, attól a gyönge
asszony nem borzadt vissza. Esztert az arczkép meggyőzé, hogy igazat
mondék, s Dalmer féktelen dühössége még inkább megerősíté őt e
meggyőződésben mert a méltatlanság érzete nem így nyilatkozik, így csak
a bűnnek tudata boszulja meg magát. Eszter fájdalmát s elkeseredését
nagy mértékben nevelé még azon méltatlanság is, melylyel férje oly
könnyen hazudta el vádjait. Minden korábbi szerelmi szavait keserű
gúnynak érzé most, mely marczongolóbban sebzé szívét, mintha legsértőbb
nyilt megvetést kellett volna tapasztalnia. Ő imádott, s e férfi csak
kaczagá föláldozását és legfölebb szánakozásból és alamizsnául tetteté
magát, mintha ezen indulatot ő is viszonzaná. Ennek meggondolása
kebellázító vala a boldogtalan nőre nézve, s valamint minden gyönge
jellem, úgy ő is egyik túlságból másikba rohant. A pamlagról indulatosan
fölemelkedék, szikrázó szemekkel állott meg előttünk, s szilárd hangon
szóla hozzám:
– Bocsánat, uram, hogy elismerém önt. Most minden szavát tökéletesen
hiszem és az élő istenre esküszöm, hogy megmentem önt, vagy legalább
mindkettőnkért véres boszút állok ezen szörnyetegen!
E szók után az ajtó felé rohant, de Dalmer hatalmas karjai azonnal
megragadák őt és előbbi helyére veték.
– Hah, nyomoru féreg! – szóla most dühének teljes kitörésével Dalmer, –
tehát te is?
– Áruló! – rebegé a nő és ismét föl akart kelni, de Dalmer keze vállára
nehezült, s a gyönge asszony nem mozdulhatott.
– Nyomoru féreg! – ismétlé Dalmer, – romlásomra esküdtél meg? Jól van,
most az egyszer voltam irgalmas életemben, kimélni akarván téged, s
irgalmam könnyen életembe kerülhetett volna, ha a szerencsés véletlenség
segélye közbe nem jő! Bűneimre fogadom, hogy ez volt az első és utolsó
irgalmasság és gyöngeség életemben.
– Szörnyeteg!
– Sziszegj, kígyó, mérged többé nem árthat nekem. Barátim, ezen asszony
már rég utamban van, s miatta számos veszélynek tevém ki magamat, mert
bohó indulatosságát sajnálám.
– Irgalom!
– És azért el is határozám, hogy kimélni fogom őt, s néhány ezer
forinttal magára hagyom, mihelyt innen végkép távozom, hogy legalább más
irgalmára, vagy még gonoszabbra ne kelljen szorulnia.
– Hah, embertelen!
– Jóságomért azonban ugyancsak majd megjártam. Barátim, ezen férfi és
asszony ránk nézve igen veszélyesek. Ők annyit tudnak, hogy tudásuk
terhe alatt mulhatlanul össze kellene roskadniok, ha – életben
maradnának.
– Úgy van! Helyes! – hangzék minden oldalról.
– Tehát el van végezve, ezen két ember meg fog halni.
– Kegyelem – férjem!
– Ne élj többé vissza e szóval, asszony; én nem vagyok férjed.
– Szent isten!
– Igen hiú vagy, ha azt képzeléd, hogy oly férfi, mint én, hozzád fogja
sorsát örökre lánczolni. Én tettem volna ezt, ki mindeddig minden gyönge
nőszívet sajnálkozás nélkül tiportam szét, mely képemnek szállást adott?
Botor asszony, hervatag kecseidben rendkívül elbíztad magadat.
– Ölj meg! Ölj meg!
– Előbb meg kell igazítanom azon hibás véleményt, melyben irántam
mindketten voltatok, mert haldoklók előtt sem akarok gyöngének látszani.
Tudjátok meg tehát, hogy én nem voltam férjed.
– Irgalmas ég, hol késnek villámaid!
– Az ég tiszta, egyetlen felhőcske sem mutatkozik az egész láthatáron,
nyugodt lehetsz. Igen, én nem vagyok férjed; éjjel esküdtünk meg,
legmélyebb titok fátyola alatt, s a szertartást – egyik czimborám
teljesíté álruhában és igen természetes, hogy a szerelemittas
hölgyecskét könnyen el lehete ámítani, hahaha!
– Nyomorult!
– Hah, felgörbed lábaim alatt a féreg? Tudd meg, hiú asszony, hogy mind
az, mit ezen gyalázatos bűntársad monda, szóról-szóra igaz; ámde azon
méreg, melyet füleidbe csepegtetett, halálodat és halálát okozza. Igen,
én nem vagyok Zlatár, én nem vagyok Beattini, én nem vagyok Dalmer; –
kedvesed valék, s azzal nem érted be, – jól van, e pillanattól fogva –
ördögöd leszek, halhatlan boszúmban, mint ez – elkárhozásában. Élni
akarok, s azért ti meg fogtok halni.
– Gyer – mekem –! – rebegé alig érthetőleg a boldogtalan Eszter, s
hosszú pillái szemeire borultak, arczának színe hamuszínre változott és
feje mellére hanyatlott.
– Meghalt! – mormogá egy a társaság közől, s több arczot haloványulni
láték. Tehát az elfajultság e fokán is marad még hely az emberi
kebelben, hol a méltatlan szenvedés visszhangra találhat.
– Dehogy halt meg, – mondá gúnyosan a kalandor, – jobban ismerem én az
asszonyokat, nem oly könnyen lehet azokon kifogni. Azonban, még ma, ezen
kiváncsi uracskával együtt, ki az ártatlanság védelmét tűzé ki czélul
lovagias kalandor szellemének, mindenesetre meg fog halni. Ketten önök
közől – itt két társára mutatott – éjfél előtt meg fognak nálam jelenni
– temetésre. Egy ócska üveges hintót béreljetek ki, barátim, néhány
napra, az én két hátas lovam hámban is eljár, azokat befogjátok, s egyik
közőletek a kocsis szerepét viendi. Te, furfangos barátom, kis házikónk
pinczéjébe téglákat és vakolatot vitetsz. Te pedig, hű czimbora, derék
kőművest keresesz, szemeit bekötöd és a nagypiaczon, a lámpa mellett,
tizenegy és tizenkét óra közt várni fogsz reánk. Akarom, hogy ünnepélyes
legyen e bűnösek temetése, s hogy pompás kősírban várakozzanak a
föltámadás tárogatójára. Én addig őrködni fogok az elitéltek fölött.
Reménylem, hogy parancsaim pontosan teljesítetni fognak. Most el,
mindenki dolgára, hogy az éjféli temetés illőn véghez mehessen.
A czimborák némán távoztak, s hóhérunk bezárá mögöttök az ajtót, s
derekamat a karszékhez szorítá kötéllel, azután pedig Esztert is
megkötözé, látván, hogy ismét lélekzeni kezd és száját fátyollal szorítá
le. A bakói munkát végezvén, oly nyugodtan járt föl és le a szobában,
mintha épen legmindennapibb foglalatosságot teljesített volna, vagy
mintha hosszas ülés után mozgás által kivánná tagjait kiegyenesíteni.
Utóbb leült, gondolkozott, vizet ivott, majd ismét fölállott, irásokat,
pénzt, drágaságokat, ruhákat nyalábolt és kötözött össze, s végre
gyertyát gyújtott és az ágyra heveredett, jobbjában tőrrel, s szemeit
folyvást élesen rajtunk nyugtatva.
Többször tanusítám életemben, hogy a vészt nem rettegem, s a haláltól
nem iszonyodom, tudván, hogy ez emberi rendeltetésünknek végczélja,
melyet csak tetteink kerülhetnek el, de mi magunk soha! Mit azonban e
helyzetemben érzék, az világosan bizonyítá, hogy valamint minden, mit
halandó ember művel, miért izzad, nélkülöz és törekszik, úgy a
bölcsészet, mely tökéletesen kimerítve, istenhez vezérli az embert, csak
szegény bábjáték, mulékony szappanbuborék, mely csak azért születik,
hogy rögtön ismét elenyészszék!
Ne kivánja tőlem senki, hogy azon gondolatokat elsoroljam, melyek
agyamat kínozák. Tűzjátékhoz hasonlítottak azok, melynek alakjai oly
villámgyorsan változnak, hogy nem marad a nézőnek ideje
megkülönböztetésökre, bármily feszülten erőteti is szemeit; midőn pedig
végignézett mindenütt, szemei előtt még mindig megfejthetlen jelentőségű
tűzjelek czikáznak, ámbár rég mély sötétség uralkodik már körülötte.
Ilyen volt az én lelkiállapotom is. Agyam égett, s szemeim előtt, akár
hunyva, akár nyitva tartám azokat, legcsodásb torzalakok űzék rémítő
játékukat. Majd gyermekkoromba képzelém magamat vissza, s minden apró
pajzánságra visszaemlékezém, melyek eddig soha eszembe nem jutottak;
majd holtnak látám magamat, s irtózva seprém testemről a tüzes férgeket,
melyek szívem felé törtek magoknak utat bordáim között; majd ismét
röpülni képzelém magamat, de a lég nem birá meg könnyű testemet, bár
miként csapdozám vért izzadó karjaimmal, s mindig közelebb juték a
földhez, melyből villogó hegyes tőrök nyuladoztak ki testem után. Nem,
nem, erőm elhagy, nincs bátorságom, nincsenek szavaim annak ismétlésére,
mit e szörnyű éjen át szenvedtem és képzeltem. És a halálra itéltetett
bűnös három nap és három éj folytában van e név nélküli kínnak
kitétetve! Irgalmas isten, ez millió halálnál is sokkal borzasztóbb! És
mennyivel kínosb lehet még annak helyzete, kit a bűnnek tudata is
ostoroz. Elmém háborog, s a vér jéggé fagy ereimben, s földet és eget
óhajtanék gyönge szózatommal ostromlani és az emberiség szent nevében
istenhez és emberekhez irgalomért esengeni, ha erre gondolok! – – –
Az óra minduntalan ütött, úgy tetszett, mintha gonosz szellemek űzték
volna velem galád játékukat, mert hiszen minden másodperczben ütött az
óra, holott máskor csak minden negyedet szokott jelenteni. És ki
magyarázza meg ezen ellentétet: az idő lábaihoz mégis ólomhegyek valának
lánczolva; nem órák, hanem évek, századok csigamászása vonult el fejem
fölött, vagy talán elveté megunt jármát az idő és megállapodott? – –
Ismét ütött az óra, hóhérunk fölemelkedék az ágyról, az ajtót megnyitá,
s két czimborája nesztelenül lépett be. Fejükre álarczot illesztének,
remegő tagjainkat bő köpenybe burkolák, s a szobát elhagytuk. Légben
lebegtünk-é, vagy saját lábainkon haladtunk, azt csak ők tudnák
megmondani. A folyosón senkit nem láttunk, az alsó teremből harsogó zene
hangzott. Szent isten, mennyi ember mulata ott vígan és egy sem gondolá,
hogy néhány lépésnyire tőlök két ember halálra hurczoltatik! A kocsi
szorosan a lépcső mellett állott, mi ketten hátul, előttünk pedig
hóhérunk és egyik bűntársa foglalt helyet. A kocsi elrobogott és – senki
nem tartóztatta föl. Igen, mert hiszen vendégfogadóból éjjel-nappal
távoznak és kinek lehetne arra mindig gondja, hogy miért és hová?!
Darab idő mulva a kocsi megállapodék, s egy ember a kocsis mellé ült, a
másik pedig bakra ugrott, s ezzel ismét elindulánk.
Évekig, vagy perczekig haladtunk-é, azt nem tudom megmondani;
szenvedéseim század kínaival értek föl, s az idő mégis oly hamar mult
el, mint a boldogok legédesb pillanata.
A kocsi ismét megállapodott, s kiszállván belőle, néhány pillanat mulva
lépcsőkön haladtunk le. Pinczében állottunk, mely két lámpa által
világítaték meg; többet nem láthaték, mert kalapomat fejemről levevék, s
ekkor álarczom egészen szememre csúszott. Most így szóla ördögünk:
– Kőműves, a kialkudott díjt kétszerezve kapod meg, ha jól végzed
munkádat. Szaporán, mert e szerelmes pár igen álmos és ágyba kívánkozik.
Szót sem, különben tüstént halál fia vagy. Ha valaha felfödöznéd ezen
temetés titkait, csak magadnak ártanál, mert ellenünk semmit nem
bizonyíthatnál. Hallgass, mondom és láss munkához, különben tüstént
szörnyet halsz.
Ekkor fölemeltek bennünket és falhoz szorítottak, azután téglát téglára
hallék helyeztetni, kevés pillanat mulva mindinkább tompábban hangzottak
a kalapács ütései, végre egészen megszüntek és körülöttünk halotti csönd
uralkodott.
XI. Föltámadás.
Szeretem hinni, hogy szives olvasóim, legalább a szép Eszter iránt,
sajnálkozási érzelmet tápláltak részvevő keblökben, midőn
befalaztattunk, s azért megnyugtatásukra mindenek előtt e szót irom ide:
megszabadultunk! Most azonban legyen szabad mégis röviden érintenem,
mert leírni emberi erő azt nem képes, hogy mit szenvedtem, mielőtt ismét
szabad levegő törhetett magának utat keblembe.
Eleinte mély álomnak hivém az egész borzasztó jelenetet, mert az emberi
elfajultságot mindig igen sokra hivém ugyan képesnek, de ily
elvetemültséget még most is a lehetetlenségek közé szeretnék szorozni.
Ismétlem, azt hivém, hogy ez csak álom, mely gúnyolódva nehezűl
szemeimre, s nyelvemet leköti, hogy még csak gyáva kiáltozással se
lehessen magamat ólomsúlya ellen ótalmaznom. A síri csönd azonban
csakhamar más irányt adott gondolataimnak. Kezeimet a vékony kötél
fájdalmasan metszé, lángoló arczomról jéghideg verejtékcsöppek gördültek
lázasan dobogó keblemre, s roskadozó térdeim falba ütköztek, és iszonyú
eszméletre ébredtem. Igen, nem csalatkozhatom, elevenen be valék
falazva! És mi nehezült mozdulatlanul vállamra? Hah, ez Eszter volt,
vagy talán holtteste, mert feje ismét vállamra esett, midőn térdeimet
meghajlítám, hogy terhétől megszabadúlhassak. Szám be vala kötve, s nem
kiálthaték segélyért; kezeim össze valának szorítva, s nem emelhetém
tova vállaimról a nőnek mozdulatlan fejét; minden gondolatom szabadulás
után lázonga, s meg sem mozdulhaték szűk börtönömben, mely egyszersmind
koporsómul vala rendelve!
Düh és teljes kétségbeesés gyorsan válták föl egymást tüzelő agyamban,
gondolatim imát kezdének rebegni, de alig nyilatkoztak néhány szóban, s
már borzadva tapasztalám, hogy gonosz szellemem káromlásra torzítá el
azokat. Több pillanatig hideg merevenség uralkodék minden tagomban,
mintha már erőt vett volna rajtam a jótékony halál, s lelkem a képzelet
bűvös szárnyain világokon röpült keresztül, a hitnek azon országába
törekvő, honnan származott; ámde ezen boldogító öntudatlanság csakhamar
ismét elenyészett, s legmarczonább fájdalomnak adott helyet.
Kimondhatatlan kínos érzés ragadott meg, tüzes férgeket láték körülöttem
villogni, melyek mind testemhez tapadtak s éles nyelveikkel ezer meg
ezer sebet nyitottak minden ízemen, és az életnek forrását még sem birák
elenyésztetni, mert hiszen az ember, míg életben van, annyira gondját
viseli testének, hogy az enyészet millió rágó férgei sem pusztíthatják
el gyorsan a nagy hústömeget! Iszonyú érzéssel tapasztalám, hogy a
levegő mindinkább gyérül körülöttem, s alig merék lélekzeni, csak hogy
még legalább néhány perczet nyerhessek. Nem volt még fukar széles e
világon, ki uzsoráinak ezreivel úgy gazdálkodott volna, mint én a
levegővel; a levegővel, mely mindenkinek egyenlő sajátja az isten szabad
ege alatt. Nem áldhatom eléggé a mindenható bölcs gondviselését, hogy
kezeim szorosan meg valának kötözve, mert meg vagyok győződve, mikép
boldogtalan szenvedő társamat bizonyosan megfojtottam volna, ha még nem
halt meg, csak azért, hogy a levegőt ne segítse fogyasztani. Úgy van,
egyetlen lélekzetért képes lettem volna gyilkosságot elkövetni, habár
csak egyetlen pillanatra reménylhetém is ez által nyomorú életemet
meghosszabbítani; vagy talán öngyilkossá lettem volna, hogy hamarább
vethessek véget szörnyű kínaimnak!
A fájdalmas betegágyon fetrengők sorsát irigylém, mert azok megtört
erővel tekintenek a halál elébe és szabadító védszellemet üdvözlenek
benne; a halálra itélteket kimondhatatlanúl boldogoknak tartám, mert
azok mindvégig kegyelmet és szabadulást reménylnek, s e boldogító
reményök csak azon perczben szűnik meg, midőn már egyszersmind életök
fonala megszakadt.
Örök isten, mily boldogtalan valék én ezekhez képest! A remény
visszatarthatatlanul elfordult tőlem, s mégsem halhaték meg; nem a
halál, nem az életnek megszünése volt az, melynek előrelátása lángpallos
gyanánt hasogatá agyvelőmet, hanem annak tudása, hogy még órákig kell
élnem, órákig, miknek minden pillanata ezer fájdalmas halálnál is
kinosabb. Szemeimből forró könnyűk özönlöttek, s tüzelő ajkaim remegve
szívák föl azokat, mint tikkasztó nyári hőség után ellankadt
virágkelyhek a jótékony éjjeli harmatot.
Minél inkább hivém a halált legiszonyúbb alakjában közelíteni, annál
tisztábban kezde eszméletem működni, mintha nehezére esnék közelítő
megszünése, s azért utolsó erejét kivánná megfeszíteni, hogy dicsőn
búcsúzhassék el, mint a leáldozó nap, mely akkor ragyog legtündöklőbben,
midőn a láthatáron eltünni készül. Életem egész tarka képekben vonult át
szellemi szemeim előtt, s tiszta és szigorú itéletet láték lelkemben
fölmerülni minden tetteim és elmulasztásaim fölött, s hangos vádakat
hallék, mikből világossá lőn előttem, hogy távolról sem felelék meg
annak, mi emberi és polgári kötelességem vala. S mégis meg kelle halnom,
a nélkül, hogy az elmulasztottakat helyrehozhatnám; ámbár mind ezt meg
tehettem volna még, mert hiszen a természet rendes törvényei szerint
hosszú élet állt előttem, ha emberi kegyetlenség erőszakosan nem tépi
azt szét.