– Igen, az czukrot fog enni a kis Ricsi szájából, ez igen regényessé
teszi a képet.
– De a kanári mozogni fog.
– Természetesen.
– Úgy a kép nem sikerülhet.
– De hiszen megfizetjük.
– Még sem lehet.
– De miért nem?
– Lehetetlen, az okokat azonban hosszas lenne előadnom és itt még sokan
várakoznak.
– Holt kanárit kellene tehát szerezni.
– Oh, én azt kezembe nem veszem, – kiálta postasíp hangján a kis Ricsi.
– Hm, hm, ez nagy baj.
– Eh, mit, – szóla most türelmetlenül a családanya, – meg kell lenni;
Ricsi erősen tartja majd a kanári lábát és az okos madár bizonyosan nem
fog mozdulni. Próbáljuk csak meg, hiszen megfizetjük.
– Úgy van, mindenesetre megfizetjük, egy pár nyomorult forint nem a
világ.
– Ám legyen, nem bánom, de előre is tudom, hogy nem fog sikerülni.
Hiába, a szeretetreméltó család nem tágított s a kisérletnek meg kelle
történni. Két szék állítatott egymás mellé, az egyiken az apa foglalt
helyet, mindegyik térdére egy-egy gyermeket ültetve s a csecsemőt
magosan dobogó atyai szivéhez szorítva. A másik széken az anya ült,
ölében a pincsert tartva, melyben a két nagyobb gyermek állott, kiknek
egyike, Ricsi, meggörbített mutató ujján az álmos kanárit tartá, ajkai
közt pedig czukrot mutatott neki. A művész még egyszer szabadkozott
ugyan, de végre csakugyan megnyitá a szekrényke csúcsát, miután az egész
családnak mozdulatlanságot parancsolt. A szobában halotti csend
uralkodott, oly nagy feszültséggel várta mindenki a történendőket. A kép
szokott időre a másik szekrénykébe vándorolt s kevés pillanat mulva
onnan is ki, és a bámulók szemei elébe került.
– Hiszen ez nem madár, hanem inkább bőregérhez, vagy békához hasonlít.
– A pincsernek nincs feje.
– A nagyságos asszonynak két orra van.
– Ricsi kisasszonynak két feje.
– Szent isten, a téns úrnak három szája lett!
– Hahaha!
És valóban úgy volt, a kép oly csodás szörnygyűjteményt ábrázolt, hogy
azonnal megvásárlám s ritkaság gyanánt mutogatom még most is minden
művészetbarátnak. A szerencsétlen család szörnyen zúgolódott, a művész
lehetőségig mentegetőzött és igen sajnálá, hogy nem szabad a várakozók
kaczajába vegyülnie; mi pedig nyájas olvasó, ha úgy tetszik, a szép
Eszterhez siethetünk most, mert a találkozás ideje már közelít s a nem
sikerült családi fényrajzot úgysem tehetjük sikerültté.
VIII. Arszlánbarlang.
Az idő annyira eltelt a daguerrei műteremben, hogy már nem is meheték
szállásomra, hanem egyenesen csak Dalmer lakására kelle sietnem, ha még
hazajövetele előtt akarék Eszterrel szólani, mit semmi esetre nem
kívántam elmulasztani, mert reménylém, hogy részemre hódíthatom őt, ha
Dalmer gazságait előtte felfödözöm.
Lépéseimet gyorsítám tehát s fél órával a kitüzött idő előtt már ajtaja
előtt állottam. Néhány pillanatig még haboztam, mert nem tagadhatám,
hogy e lépésem nincs minden veszély nélkül; de csakhamar mosolyogtam
aggályomon, mert város közepén, nagy vendégfogadóban, esti hét óra
előtt, ugyan mily komolyabb veszélytől lehetett volna tartanom!
Halk kopogtatás után, melyre azonban semmi neszt nem hallék, az ajtót
megnyitám s beléptem. Az ablak mellett nőt láték ülni, homlokát
tenyerére támasztva, bezárt szemekkel s mély gondolatokba merülve. E nő
– Eszter vala.
Néhány lépést közelíték, a nő megrettent, fejét fölemelé s mintegy
csodálkozva tekinte rám, mely érzelme azonban csakhamar leplezetlen
rémülésnek ada helyet, mely minden vonását megremegteté. Hirtelen
fölugrék székéről s elutasítólag inte kezével, majd ismét erőtlenül
ereszkedék ülőhelyére s kezeit összekulcsolva ölébe horgasztá és
sóhajtva szóla, mialatt szemeit kérőleg emelé arczomra:
– Ön itt?
Kissé meglepetve ezen váratlan kérdés által, csodálkozva viszonzám:
– Dalmer visszatérte előtt kívántam megjelenni.
Eszter halk hangon szóla s oly kifejezéssel, mintha csak most jutna
eszébe, hogy ma már szólánk egymással s hogy e látogatásra el kellett
volna készülve lennie:
– Ön korábban jött, mint igéré és mégis elkésett.
– Hogyan? Elkéstem?
– Férjem honn van! – E szók után a baloldali ajtóra mutata, mely félig
nyitva volt.
– Honn van? – kérdém kissé csodálkozva, gondolván, hogy a nő talán
szándékosan rendezé ezt úgy el; de legnagyobb nyugalommal tevém hozzá:
jól van, végezni fogok vele.
Ezzel a baloldali ajtó felé fordulék, de Eszter megrettenve esenge:
– Az istenért, maradjon, férjem nincs egyedül.
Ekkor már kitárám az ajtót, de üresen lelém a nagy szobát s kedvetlenül
szólék:
– Játékot méltóztatik velem űzni? Erre nem szeretem magamat
használtatni.
– Oh, nem; férjem a harmadik szobában van, néhány barátjával. Már fél
óra óta vannak együtt s ilyenkor nem szabad őt háborgatnom.
– Hihetőleg igen fontos ügyekről tanácskoznak, nemde?
– Uram –
– Bocsánat, nem akarok szerénytelen lenni. Mert fontos kérdésre kérek
engedelmet.
– Méltóztassék.
– Ön Dalmert böcsületes embernek tartja?
– Uram, e hang –
– Kérem, nem használhatok kellemesb modorút.
– Én szeretem őt s szivében bizom; azonkívül pedig férjemet tisztelem
benne és reménylem, ön elég gyöngédséggel birand –
– Engedje szép szavait félbeszakasztanom, azok föltett szándékomat nem
ingathatják meg. Itt a pillanat, melyben önnek mindent tudnia kell,
kimélésről tehát szó sem lehet.
– Uram, ön elrettent!
– Én nem, csak a viszonyokszülte kénytelenség; mely azonban meg fogja
önt gyógyítani, habár kissé fájdalmas leend is a műtétel.
– Mit fogok hallani!
– Mily viszonyban áll Dalmer bizonyos Dongai grófnővel?
– E kérdés –
– Ön üdvét határozza el.
– Jószágait kívánja megvenni.
– Valóban?
– Igen.
– És azért vezeté be önt nála kettős alakban, asszonyom?
– Oh, ennek igen egyszerű oka van. Férjem tanácsára férfiruhát ölték,
miután üres koporsóm eltemetteték, hogy gyílkosom figyelmét könnyebben
kijátszhassuk s úgy jelentem meg ott is.
– De ön utóbb nőruhában járt oda.
– Igen, mert férjem zavarba akará önt hozni kettős alakom által s
azonkívül –
– Azonkivül?
– Uram, megvallom, én e vallomást igen sajátszerünek tartom s talán nem
is kellene válaszolnom. Egyedül azon kívánság, hogy férjemet tisztán
mutathassam be önnek, kényszerít szólásra. Azonkívül tehát attól tarta
férjem, hogy valamely nő – talán – oly érzelemre gyulhatna az álférfi
iránt, mely bennünket zavarba hozhatna; azért tehát unokaöcscsét rögtön
elutazottnak mondá s velem, mint unokahugával lépett föl.
– És miért nem nevezé önt nejének?
– Tehette-e ezt oly rögtön a – temetés után?
– De hiszen Beattini neje halt meg, ő pedig rögtön Dalmernek nevezé
magát.
– Erre őt korábbi szomorú családi viszonyok kényszeríték, mint mondá s
valahányszor ezt említém, mindig úgy elkomorodott, hogy utóbb örömest
hallgattam róla.
– És mért nevezé magát az előtt Zlatárnak?
– Oh, hogy mint boltsegéd házunkba juthasson. Erre szive, szerelme
ösztönözte őt.
– Mint szánom önt! Zlatár mint pénzhamisító szökött meg Horvátországból.
– Uram –
– Dalmer pedig Dongai grófnőt nőül akarja venni –
– Ez rágalom!
– Még ma szökött volna el, ha jókor meg nem akadályozom gaz szándékát.
– Mondom, rágalom!
– Esküszöm!
– Ő is esküdött, a szerelem legédesb hangján esküdött.
– Hazudott.
– Ő férjem!
– Én már azt sem hihetem.
– Uram, ez –
– Ön ártatlan lehet, de ő önt is megcsalta. Hallgasson meg engem s
borzadva fog meggyőződni, hogy szívét, szerelmét, böcsületét a leggazabb
kalandornak áldozta föl.
– Szent isten, mit fogok hallani!
– Igazságot!
Eszter arcza halálszint ölte, szemei elhomályosultak, ajkai
összeszorultak s egész testén lázas remegés vonult át, midőn fejét a
szék magas karjára hajlítá s kezével inte, hogy előadásomat kész
meghallgatni.
Elmondám tehát kalandaim azon részét, mely őt közelebbről érdekelheté s
csak Rózsa történetét és a mi azzal szorosb kapcsolatban állott,
hallgatám el, mivel annak elbeszélését itt nem tartám elkerülhetlenül
szükségesnek s különben sem akarék hosszas lenni, hogy mindenről
szólhassak, mielőtt Dalmer által meglepetnénk, kinek beléptét minden
pillanatban várhatám. Elmondám tehát Dalmer korábbi s mostani viszonyát
Dongai grófnővel, oly megható hangján az igazságnak s annyi részletekkel
fölvilágosítva, hogy Eszter kénytelen volt szavaimnak hitelt adni, bár
mennyire irtózott is ettől szerető szíve. Keblének nehéz emelkedése,
arczának röpülő szinjátéka, melyet keblének viharzása okozott, világosan
tanusíták, hogy szavaim nem hangzanak el hatás nélkül. Elmondám azon
jelenetet, mely Dalmer és Lenke közt a kerti lugasban véghez ment;
érzékeny szókkal föstém az ártatlan leányka tiszta szivét, melyet e
szörny oly pusztítóan megmérgezett, két szív első szent szerelmét bűnös
kezeivel szétrombolván. Elmondám a hárfás leány által velem
megismertetett kártyavetőné szomorú történetét s legsötétebb szinekkel
föstém az iszonyú lelki gyötrelmeket, miknek e szerencsétlen nő
menthetlenül áldozatul esett. Szavaim súlya növekedő hatással nehezült a
megcsalatott nő keblére, szemeiből forró könyűk zápora özönlött,
fájdalmas sóhajtásai fojtott zokogássá változtak s kékült ajkai csak e
szót rebegheték:
– Meghalok!
S valóban azt hivém, hogy e szóval lelke is elhagyá a boldogtalan
Esztert. Szemei lezáródtak, ajkai félig nyitva maradtak, kezei a szék
két oldala mellé hanyatlottak s csak keblének lassú emelkedése
gyanítatá, hogy az élet utolsó szikrája még nem halt ki belőle. Az
ablakot megnyitám, halántékait szagos vízzel törölgetém s szemeinek árja
ismét megeredt, a nélkül azonban, hogy azokat megnyitotta volna.
Keblemet dühösség szállá meg, midőn a szerencsétlen áldozatra pillanték
s e perczben kezeimmel lettem volna képes megfojtani Dalmert, ha
balszerencséje közelembe hozza.
Érzém, hogy hideg vérre van szükségem, mert ily helyzetben
szenvedélyesség csak ronthat, és egyedül hideg megfontolás az, mi
biztosan czélhoz vezethet. Valahányszor azonban a kimondhatlanul
szenvedő hölgyre pillanték, mindannyiszor összeszorulni érzém szívemet,
s nem tudék határozathoz jutni.
Csöndesen a mellékszobába léptem tehát, s eszméimet nagyobb nyugalommal
kezdém rendezni. Nem kétlém, hogy a nő, mihelyt első legszilajabb
fájdalmát valamennyire leküzdi, tervemet előmozdítandja, s hogy még ma
egyetlen csapással véget fogok a gaz kalandor merényleteinek és bűneinek
vethetni.
E közben egészen a harmadik szoba ajtaja mellé juték, s az abban
uralkodó mély csönd inkább magára voná figyelmemet, mintha víg zajgást,
vagy legalább hangos beszédet hallottam volna. Szemeimet ellenállhatlan
erővel a kulcslikhoz érzém vonzatni, mert azon gondolat, hogy Dalmer
talán el is távozott már, e pillanatban minden mást feledtetett velem.
[Illustration: Arszlánbarlang.]
A kulcs szerencsére úgy volt fordítva, hogy az egész szobát
áttekinthetém. Kicsiny volt az, s igen egyszerű, és a társaság benne
igen sajátszerű, mely azonban jelenleg mélyen hallgatott, s rendkívüli
meglepetésbe vagy aggályba látszott merülve lenni. Valóságos
arszlánbarlanghoz hasonlíta a szoba, csakhogy az arszlánok mind
kétlábúak valának, és oly szelideknek látszottak, mintha leforrázták
volna őket. Gömbölyű kis asztal mellett, a szobácska közepén, maga
Dalmer ült, az asztalra könyökölve, s egyik lábát kinyújtva, a másikat
pedig fölhúzva és a széken pihentetve; vonásai elernyedtek s mély
gondolkozásra mutatók valának, mely lelki állapotában környezői is
osztozni látszottak. Az ajtó közelében két arszlán állott egymással
szemközt, az egyiknek arczát lefüggő szörnyű bajusza miatt nem láthatám,
a másik némán meredezett reá, s még a szivar is kialudt a szájában; ezek
mellett egy a pamlagon ült, kalapját mélyen homlokára húzva, és állát
hatalmas markába sülyesztve; Dalmer háta mögött egy köpczös és egy
szunyogalakú vitéz állott, kik annyiban hasonlítának egymáshoz, hogy az
egyiknek bajusza, a másiknak pedig szakálla rendkívül hegyes volt; a
túlsó oldalon négyen állottak, mind megannyi mintái a legújabb divatnak,
arczaikon szinte komorság félreismerhetlen jeleit viselve. Mellettök egy
vén arszlán ült, szemeit magasra emelve, mintha csak onnan várt volna
tanácsot.
Végre fölugrott Dalmer, homlokát hevesen dörzsölé, mintha aggasztó
gondolatait agyából száműzni akarná, és határozott hangon szóla:
– Történjék bármi, három nap alatt törni, szakadni kell a dolognak.
– De ugyan mi jutott Dongai grófnő eszébe, hogy elutazástokat rögtön
elhalasztá? – kérdé a leghegyesb bajuszú arszlán.
– Asszonyi szeszély! – mondá megvetőleg egy másik.
– Nem, nem, nekem okom van hinni, hogy… Bende, azon átkozott kalandor
van ismét nyomunkban, s azért szilárdul elhatároztam, hogy három nap
alatt, jobbra vagy balra, végkép el kell ügyemnek dőlnie, habár vérrel
kellene is erőműveim kerekeit megkennem.
– És mikor látjuk ismét egymást?
– Alkalmasint soha!
– Ah, azt csak nem teszed, hiszen mire megyünk mi nélküled?
– Leleményes eszednek köszönhetjük mostani jólétünket.
– És szerencsédnek, mely sarkaidhoz van lánczolva.
– Térj ismét vissza.
– Nem, szándékomat nem változtatom meg. Ezen utolsó fogásommal beérem, s
Amerika szabad földén boldogul fogok élni.
– Bizony kár ily hamar nyugalomra szállanod.
– Hiszen még csak most vagy pályád legfényesb időszakában.
– Épen azért lépek le, mert ha fölakasztanak, akkor nem vonulhatok többé
vissza.
– Mily sötét gondolat.
– Látszik, hogy szerelmes vagy.
– Moor Károlyt is szerelem juttatá tönkre.
– Hiában beszéltek, barátim, határozatom rendületlenül áll.
– Ám parancsolj tehát velünk, mit tehetünk még utoljára éretted?
– Szólj!
– Vigyázzatok… Bende minden lépésére. Holnap hajnalban ismét
megváltoztatom szállásomat.
– Hová költözöl?
– Azt majd csak holnap fogom veletek tudatni, mert e pillanatban még
magam sem tudom. Alfred, te holnap reggel hét órakor a vasfürdőnél
találkozni fogsz velem, jól fegyverkezve.
– Értem.
– Lóháton.
– Úgy lesz.
– Azután –
E pillanatban suhogást hallék mögöttem, s hátra tekintvén, Esztert
pillantám meg, ki a mellékszobából felém közelíte. Arczán halál színe
ömlött el, de szemeiből sajátszerű tűz fénylett, s minden vonását
szilárd határozottság jellemzé; fejét emelten hordozá szép nyakán, s
lépései minden ingatagságtól mentek valának. Ki őt e pillanatban látá,
az nem ismert volna benne az előbbi gyönge nőre, ki előadásom súlya
alatt gyönge virágszál gyanánt összetörött. De így akará ezt a
természet, az erős tölgyet gyökéből sodorja ki a vihar, a füszálat
ellenben csak meghajlítja, és életét nem gyilkolja meg. Így a gyönge
nőkebel is könnyen enged a lelkivihar csapásinak, de szintoly könnyen
ismét fölemelkedik, míg az erősb alkotású férfi szive megtörik, vagy
másét töri meg, s mindenesetre halálosan pusztít.
A nő felém közelíte, kezemet megfogá, s szó nélkül a másik szobába
vezetett. Ott egyenesen megállott előttem, szemeit áthatólag függeszté
tekintetemre, s oly varázshatalom rejtőzék szemeiben, hogy fejemet nem
bírám elfordítani, mintha csörgőkigyó ellenében állanék, mely
ellenállhatlan varázshatalommal vonz halálos közelébe minden élő lényt.
Azután tompa, ércztelen hangon szóla:
– Uram, mit kíván tőlem?
Egész erőmet össze kelle szednem, míg e néhány szót kimondhatám:
– Móricz orzott vagyonának törvényes kezekbe szolgáltatását.
– Legyen, mennyire az még birtokunkban van, és ékszereim által
pótolható.
– Kivánom továbbá, hogy ön Dalmer ellen mint tanu lépjen fel.
Eszter görcsösen szívéhez kapott, szemei ismét könyűktől nedvesültek, s
hangja elveszté korábbi határozottságát.
– Ha ön tudná, – szóla remegve – hogy mit kiván tőlem!
– Asszonyom –
– Ha ön valaha szeretett volna!
– Ki tudja! De –
– Oh, a férfiak szeretete csak nyári szellő, mely virágról virágra
száll, s illatukat tova sodorja csapongó szárnyaival, de a nő szerelme
levegő, melyben él, s mely nélkül meg kell halnia. Ez nagy különbség!
– Legyen ön meggyőződve, hogy helyzetének egész iszonyúságát érzem; de
méltóztassék meggondolni azon hálátlanságot, melylyel –
– Oh, a női szív nem uzsorás, nem számol ez kamatra, s még fájdalmában
is boldog.
– Kérem –
– Legyen ön irgalmas.
– Az idő siet –
– Szánja gyötrelmeimet.
– És feledi ön, hogy ezen áruló, ki iránt ön oly méltatlan szenvedélyt
táplál keblében, több női keblet zúzott már szét, s hogy most is újabb
áldozatok után veté ki vészes hálóját?
– Ég, légy irgalmas!
– Nem tudja ön, hogy ezt nem szabad tűrnie?
– Kimélet!
– Nem szólal fel lélekismerete, s nem vádolja önt, hogy vétkes
ragaszkodása által a gaz csábítónak bűntársává aljasul?
– Elég!
– Méltóztassék határozni, különben magamnak kell cselekednem.
Pillanatnyi habozás után, karomat szenvedélyesen ragadá meg Eszter,
szemeit oly merően függeszté arczomra, mintha lelkem legtitkosb
rejtekébe akart volna hatni lángtekintetével, és nyomatékosan szóla:
– Tehát csakugyan mind való az, mit ön nekem most monda?
– Igen.
– Nem túlzott ön semmit?
– Nem.
– Ki áll nekem ezért jót?
– Legszentebb esküm.
– Ám legyen, történjék meg tehát, a minek meg kell lennie. Pohárban a
koczka, egy dobás, és – földi sorsom el van határozva,
visszavonhatlanul!
– Mit akar ön tenni?
– Foglaljon helyet e pamlagon.
– De –
– Nincs bátorsága?
– Kivánatát teljesítem.
– Jól van, ne mozduljon helyéről, ha élete kedves.
– Nem értem önt.
– Kevés pillanat mulva meg fog érteni. Ismétlem, helyét ne hagyja el,
míg nem szólítom önt, különben nem állok jót életéről!
Ezen intés után, válaszomat be sem várva, gyorsan a mellékszobába
távozott, s az ajtót félig bevoná maga után.
IX. Ármány és gyöngeség.
Nem tagadhatom, hogy nem legkellemesb érzelmek közt maradék egyedül,
mert a nő gyors változása gyanut ébreszte keblemben, melyet nem tudtam
hirtelen és biztosan meghatározni vagy megfejteni. A női kebel titkos
rejtekeibe vezető ösvényt egy halandó sem födözte még föl, s így nem
merém meghatározni, mit és mennyit hihetek e nőnek, ki oly sokáig élt e
ravasz férfi társaságában, hogy könnyen a romlottság ocsmány tömkelegébe
juthatott. Szenvedése, indulatrohama és könyűi mellette viaskodtak
ugyan, de hol a halandó, ki biztosan meghatározni merné, hogy hol szünik
meg a tettetés éjszakája, és hol veszi kezdetét a valónak fényes
nappala?
Hátha e nő csak kelepczébe akart juttatni, s most ellenem bőszíti férjét
és bűntársait, s ezek rám rohannak, és áldozatul esem dühös
boszúvágyuknak, egyedül és védtelenül? Bohóság, gondolám, növekedő
aggályomat erőszakosan megnyugtatni törekedve, hiszen csak három
lépésnyire van tőlem a folyosó ajtaja; egyetlen ugrás, és én emberek
közt vagyok, népes vendégfogadóban, hol egyetlen kiáltásomra ötven kéz
leend kész segítségemre!
Gondolataim rögtön más irányt nyerének, mert Eszter a harmadik szoba
ajtaján lassan kopogtatott, és egészen nyugodtan e két szót hallatá:
– Hamar, édesem!
E szókra az ajtó azonnal megnyilt, s férfi lépései hangzottak a
mellékszobában. Szivem erősen dobogott.
– Maradjunk itt, – szóla ismét Eszter.
– Mi baj? – kérdé kedvetlen férfihang.
E hang Dalmer báróé vala.
– Szólnom kell veled.
– Csak hamar.
– Férjem, te sokszor legszentebb esküvel erősítéd, hogy engem szeretsz.
– Mikép jut ez most eszedbe?
– Hogy egyedül csak engem szeretsz.
– Igen, igen, de mire való ez most?
– Ez igen fontos.
– Tréfálsz, vagy boszantani akarsz.
– Esküszöm, hogy ez életem legkomolyabb pillanata!
– Nem értelek.
– Én neked mindenemet föláldoztam.
– Sajnálod?
– Nem, de ha okot adnál, hogy tettemet sajnálnom kelljen –
– Eh, halaszd jobb időre e leczkét, barátim várakoznak.
– Én hitvesed vagyok, várjanak.
– Asszony, én meg nem foghatlak, ily hangulatban még soha nem láttalak.
– Én sem éreztem még ily kínt!
– Ah, talán csak épen féltékeny vagy? Ez rám nézve igen hízelgő ugyan,
de mégis kissé alkalmatlan. Halaszszuk e nagyon polgárias bűzű
társalgást máskorra.
– Most kell meghallgatnod.
– Ám legyen tehát, de csak röviden, mert barátimmal még sokat kell
végeznem.
– Én téged szeretlek –
– Oh, hiszen nem kétlem.
– Engedj szólanom.
– Hallgatok.
– E szerelemért mindenről lemondék, mi az embereket egymáshoz csatolja e
világban. Nekem nincsenek szüléim, nincsenek barátaim, nincs világom, te
vagy mindenem; s ha téged elvesztlek, úgy csak az öngyilkosság nemei
közt lehet választanom.
– De ugyan honnan e sötét ábrándok? Rossz álmaid voltak, vagy unalom
zavarta meg szép kis fejedet, édes angyalom?
– Ne tovább, ne e hangon, mely elmémet egészen szivem parancsa alá
igázta.
– S te ezért neheztelsz?
– Szólj, mily viszonyban állasz Dongai grófnővel?
– Ismét ezen üres agyrém!
– Szólj világosan!
– Hányszor mondám már? Jószágait akarom megvenni.
– Igen?
– Úgy van.
– De – kezével együtt, nemde?
– Mily bohóság!
– Mentsd magadat.
– Gyermekem, te valóban beteg vagy, orvosért küldjek?
– Nem fogsz ily könnyen kezeimből kisiklani, áruló!
– Eszter!
– Vagy talán Börger Lenkétől is jószágokat akarsz vásárlani?
– Ördög!
– Vagy nem ma reggel alkudoztál vele nyári lakásának kerti lugasában?
– Ugyan –
– És épen a jószág iránti alku miatt kelle párbajba keveredned.
– Asszony, ne ingerelj!
– Mentsd magadat.
– Eszter, a pokol leghazugabb ördöge szállotta meg lelkedet, vagy
őrjöngesz?
– Ez nem mentség.
– Feledted-e, hogy Börgerék családja egyik legszerencsétlenebb
hitelezője volt Móricznak?
– Hah! Szólj, szólj!
– Ki akarám velök ezen ügyet egyenlíteni, s egy dühös bolond,
alkalmasint a leány szeretője, véletlenül találkozott velem, s mielőtt
még szólhatnék, oly durva kifakadásokkal rohant meg, hogy kénytelen
valék őt párbajra szólítani. Ez minden.
– Oh, ha szavaidnak hihetnék!
– Hazudtak-e valaha ajkaim? Hiszen csókjaid minden földi szenytől
megtisztíták azokat. Kit te szeretsz, az nem lehet bűnös!
– Férjem, folytasd, beszélj sokat e kedves hangon, hogy föllázadt szivem
ismét édes nyugalomba merülhessen. Beszélj!
– Majd máskor, édesem, most barátaim várakoznak.
– Ismét azok!
– Ej, hiszen azoktól talán csak nem féltesz, angyalom?
– Nem? Én a levegőtől is féltelek, mely szép szemeidet csókolja.
– Kedves gyermek!
– De Dongainé –
– Eh, hagyjuk őt. Tekints tükrödbe, és meg fogsz győződni, hogy e
tekintetben egyetlen szóval sem kell magamat mentegetnem. De szólj, ki
mérgezé meg szivedet a gyanu mérges fulánkjával?
Eszter hallgatott.
– Szólj, különben nekem kell majd hinnem, hogy másnak arczképe szorítá
ki szívedből az enyimet, és –
– Nem, nem, ezt nem szabad hinned.
– Tehát szólj nyiltan.
– De –
– Mégis kétkedel?
– Még más is nehezíti keblemet.
– Tehát szólj, mondj meg mindent, hogy egyszerre tiporhassam el a
rágalom kigyójának fejét, mely szerelmünk boldogságát meg akará
mérgezni. Szólj minden tartózkodás nélkül.
Most elsorolá Eszter mind azt, mit neki férjéről mondék, de oly ingatag
hangon, s oly félreismerhetlen jeleivel az engesztelődésnek, hogy
világosan érezhetém: mily varázshatalma van a szerelemnek az eltévedt
szív fölött. Az első vádat csak hiúsága egyedül is képes vala
eloszlatni, mihelyt Dalmer szépségét s a tükröt említé; a másik pedig
azon puszta állításnak engede, hogy a párviadalt pénzügyek elintézése
idézte elő. Ezen utóbbi azonban legalább valószinűséggel bírt, s ha
meggondolám, hogy a vízben fuldokló még a legparányibb fűszál után is
kapkod, Eszter állapotát pedig jelenleg minden túlzás nélkül ahhoz
lehete hasonlítani, úgy valóban nem merém őt vádolni könnyenhivősége
miatt; főkép, miután még az is járult ehhez, hogy ellenem már korábban
hatalmas gyanut gerjeszte keblében Dalmer, melyet előadásom csak
elaltatott, a szerelem szózata ellenben ismét fölébresztett. Valóban,
gyakran játékszerré törpíti a gyönge női szívet a szilárd férfiakarat, s
én azt hiszem, hogy e gyöngeség soha nem válhatik gyalázatára a nőnek,
hanem erejével visszaélése csak az erős férfi homlokára süti a gyávaság
undok bélyegét, ki nem irtózik poklot teremteni ott, hol mennyben
kéjeleghetne, ha a női szent bizalmat visszaéléssel nem fertőztetné meg!