és mintegy kivételkép részesülnek? Kinek van bátorsága tagadni, hogy ily
borzasztó esetet nem csak gyilkosak idéznek elő? Bizonyosan senki, ki
nyilvános intézményeinket csak félig-meddig is ismeri. Mit cselekszik
nálunk a halottvizsgáló? Szobába lép, s szemeit kezünkre függeszti, hogy
kellő pillanatban nyujthassa saját kezét azon huszonnégy krajczár
elfogadására, mely összeg őt, az orvosi tudomány ezen egyik legfontosabb
gyakorlati ága kezeléseért törvényesen illeti. Azután tollat, tintát,
papirt kér, leül, s a halott nevét, korát, betegségét, és az orvos nevét
fölírja, kinek segélye mellett az árnyékvilágból kimult; s végre
kérdezi: mikor akarják a halottat eltemetni? Ha a halott éjféltájban
szűnt meg élni, úgy a temetés többnyire még ugyanazon napra, délutáni
négy vagy öt órára határoztatik, ha reménylhetni, hogy a szabótól
akkorra haza kerül a megrendelt gyászruha. Valóban meghalt-e a beteg,
vagy csak mély ájulásban fekszik, azt annyira nem szokás megvizsgálni,
hogy gyakran történt már, mikép a halottvizsgáló fiút irt a halotti
bizonyítványba, ámbár kis lyány feküvék előtte. És lehet-e őt ezért
szigorúan gáncsolni, vagy épen vádolni? Épen nem, mert díja oly
rendkívüli csekély, hogy a nap minden pillanatával fukarkodni kénytelen,
ha családját becsületesen eltartani kivánja. Vagy a családokat vádoljuk,
mivel oly keveset gondolnak halottaikkal, és a temetést késleltetni nem
iparkodnak? Ezt csak az tehetné, ki a budapesti életet nem ismeri. Nem
akarok a szegény munkás osztályról szólani, melynek családai tízével
laknak együtt, oly nyomorú barlangokban, miket a legtúlcsapongóbb költői
elragadtatás sem merészlene szobáknak nevezni, vagyis inkább gúnyolni;
mert ezekben oly inség uralkodik, hogy a legegyszerűbb leírást is
mindenki rossz szándékú tulzásnak, vagy hatásra számított haszontalan
nagyításnak fogná gúnyolni. Csak azt jegyzem tehát meg: lehet-e kívánni,
hogy a halottat napokig őrizzék oly szorult légű, szűk zugolyban,
melyben két-három család lakik, gyermekekkel s apró marhákkal egy
tömegben? Ezt nem csak kivánni nem lehet, de tűrni sem szabad, ha a
nyomor és rossz, vagy helyesebben, semmi nevelésből származó romlottság
miatt elvánnyadt szerencsétlen élőket is erőszakosan deszkára nem
akarjuk teríteni a különben is egészségtelen lég végképi megmérgezése
által. De tekintsünk végig az egész roppant középosztályon, és szomorúan
fogjuk tapasztalni, hogy ettől sem szabad kíméletes és elővigyázó
bánásmódot követelnünk halottaik iránt. A fényűzés ezen osztály tagjai
közt oly félelmes fokra emelkedék, hogy egészség és kényelem kellékeire
fillér sem maradhat. Csak utczán és nyilvános mulatóhelyeken jelenhessék
meg illő pompában ezen korlátolt jövedelmű osztály tagja, s tekintélye
és becsülete, mint hiszi, meg van mentve a biráló világ szigorú szemei
előtt; a nőkön selyem, bársony, arany csillog, míg szűk szállásaik kopár
falai közt éhes gyermekek siránkoznak, s magok is csak legdurvább és
alig elegendő eledellel tengetik testöket, gondolván, hogy ez nem
átlátszó, valamint ajtaikon sem pillanthat be a világ itélő szeme. Ha
már ily család valamely tagját a halál elragadja, úgy mielőbb
eltakaríttatni törekszenek testét, mert annyi csakugyan bizonyos, hogy
halála után még azzal sem szeretünk sokáig egy szobában, vagy tőle csak
egy ajtó által elválasztva lenni, kit életében mindenek fölött
szerettünk. Hogy ez így, s nem máskép történik, bizonyítja azon
elvitázhatlan adat, mely szerint gazdag családokban soha nem történnek
ily gyors temetések, mert ezek nemcsak távol tarthatják magoktól a
holttesteket, hanem még oly fénynyel is környezhetik, hogy a hosszas
közszemlélgetés által egyszersmind dicsőségöket hiszik nagyobbíthatni;
pedig ily családokban soha nem oly rendkívűl nagy a veszteség, mert
pénzköltőnek mindenkor könnyen akad utódja, de a pénzszerző gondos
családapa helyét nem oly könnyen lehet kipótolni! –
Tehát a nyilvános elhanyagoltatás ezen legiszonyúbb neme is jobbadán
csak a szegényebb osztályok tagjait taszítja a kétségbeesés örvényébe,
mert századunk önző jelszava: mindenki magáról, isten mindnyájunkról!
Oh, bár szerény tollamat vérbe márthatnám, szavaimnak a menydörgéstől
kölcsönözhetnék hangokat, s a vihar villámszárnyain röpíthetném azokat
tova, hogy befogadásukra a siketnek is megnyílnának fülei, s rémesen
csendűlnének hónapokig, évekig, mindaddig, míg lehetetlenné nem tétetik
az, mi most mindennap legalább háromszor történhetik meg! Kell-e
mondanom, hogy az elevenen eltemettetés irtózatos veszélyét értem, mely
ellen csak a gazdagok vannak ótalmazva, de a szegények nincsenek, kik
mellett különben is életökben sem igen akarnak segédkarok emelkedni,
annál kevésbé tehát haláluk után, midőn még csak eszközül sem lehet őket
már többé használni! És most van szükség ily hangon szólásra, most,
midőn a szelídnek gúnyolt korszellem a rablók s gyilkosak életét
biztosíttatni kivánja az igazságos törvény szigorúsága ellenében. A
rabló és gyilkos több figyelmet érdemel tehát, mint a kenyerét
verejtékével kereső becsületes családapa, mint a gyermekeit hasznos
polgárokká nevelő anya, mint a haza virágzását egykoron előmozdítandó
gyermek?! A rablót s gyilkost ne lehessen többé gyors halállal
kivégeztetni, hogy többé semmiesetre ne háborgathassa a becsületes
polgárok életét, vagy vagyonát; arra nézve ellenben legparányibb
gondoskodás se fordíttassék, hogy a hasznos honpolgárt ne lehessen többé
elevenen sírba temetni, melyben millió hóhérolásnál is kínosabb a
fölébredés?! Egyetlen nagyszerű tánczvigalom oly roppant pénzösszeget
nyel el, hogy felével tökéletesen biztosítni lehetne Budapest lakosit e
megnevezhetetlen kínu ismételt halál ellen, s nem csodával határos-e,
hogy mindeddig semmi elhatározó lépés nem történt ez ügyben, ámbár
minden ember tudhatja, és mindenesetre tudja is, hogy saját személye
sincs ez ellen biztosítva?! Habár csak egyetlen másodperczig érezte
volna néhány száz ember azt, a minek meggondolása még most is jéggé
dermeszti ereimben a vért, s mit teljes iszonyúságában leírnom épen oly
lehetetlen, mintha leggyöngébb hangszeren az ég haragját, vagy tenger
csattogó viharát utánozni akarnám, úgy bizonyosan nem enyhíthetnék
éhségöket, nem szomjukat, mindaddig, míg épületet nem emelnének e vész
elhárítására, habár véres verejtékkel kellene is a köveket egymáshoz
ragasztaniok! –
Az idő visszatarthatlanúl haladt, s lélekzésem mindinkább nehezült,
testemet lankasztó hidegség kezdé borítani, s szemhéjaimat ólomsuly
nyomá, de én kétségbeesetten küzdék e terhes súly ellen, s meredezésig
feszítém ki szemeimet, hogy az örök álom le ne zárhassa azokat.
Pillanatról-pillanatra mindinkább iszonyodtam a haláltól, ámbár kínos
érzelmeimhez képest legnagyobb jótéteménynek kellett volna azt
tekintenem. Minden izmam görcsösen vonaglott, füleim zúgtak, mintha
föllázadt hullámok csatáztak volna fejem fölött, lélekzetemet erős
csuklás akadályozá, véremet rohanva érzém szívemhez tolulni, és…
Itt eszméim összezavarodtak, s nem mondhatom meg, hogy meddig valék ezen
tompa elfásultságban, melyből utóbb közel zörej által ébresztettem föl.
Úgy tetszett, mintha síromon kopogtak volna. Mozdulni akarék, de nem
lehetett; nyelvemet szólásra forgatám, de szám be volt kötve.
Talán visszatért gyilkosom, gondolám, és meg akar ölni? És én borzadtam
e gondolattól, mert az életnek minden perczéhez ragaszkodtam, mint a
milliókkal biró fukar, kit egyetlen fillér elvesztése is kétségbeesés
örvényéhez ostoroz.
A kopogás fejem közelében történt, s homlokomat hűvös levegő érinté.
Hah, egy szeget kivontak tehát koporsómból, egy téglát kivettek a
falból, s a megújult levegő minden tagomra éltetőleg hatott.
– Nagyságos uram! – hangzott most sírom széléről, s e hang ismeretes
vala előttem, de elmém nem találhatá meg hirtelen a beszélőnek nevét.
Ismét néhány tégla emeltetett ki, lélekzetem hosszabulni kezde, és a
görcsös csuklás egészen megszünt.
– Szent isten, talán meghalt! – mondá az előbbi hang.
– Dehogy, – jegyzé meg más valaki, – hiszen feje táján lehetőségig
kiméltem a vakolatot, hogy egy kis szabad levegő juthasson be hozzá.
– Miért nem szól tehát?
– Hiszen szája be van kötve. Csak segítsen, most már könnyen megy a
munka.
Hah, ezek nem gyilkosim, világosan meg valék győződve, hogy mind a két
hangot ismerem.
– Hála istennek, még mozog!
– Mondtam, ugy-e?
– De az asszony mozdulatlan.
– Talán elájult.
– Nem ismeri őt?
– Nem.
– Nagyságos uram!
E hang! Úgy van, nem csalatkozám, ez Bertókom hangja volt s a másik
beszélő – házmesterem vala.
Maig sem foghatám meg, mikép történhetett az, hogy sem a legszilajabb
kín, sem a legkicsapongóbb öröm nem foszta meg elmémtől; annyit azonban
mégis elevenen képzelhetek már, hogy az öröm is öldöklő hatásu lehet.
Kevés pillanat mulva Esztert elemeltetni érzém oldalam mellől.
– Erre nézve elkéstünk!
– Talán nem.
– Egészen hideg.
– Az asszonyok gyöngék, de az orvosok talán mégis életre hozhatják.
– Adja isten!
Most két erős kar által érzém magamat megragadtatni, és siromból
kiemeltettem. Az álarcztól megszabadítottak, számat és kezeimet
föloldák, és mély lélekzet tört magának utat összetapadt ajkaim közül.
Tündérfényű palotában hivém magamat lenni, ámbár a homályosan égő
üveglámpa halvány fénye alig engedé a tárgyakat három lépésnyi körben
egymástól megkülönböztetni.
– Kedves jó uram!
– Nagyságos uram!
– Csakhogy nem késtünk el.
Fejem szédült, s Bertókom vállára támaszkodám. A házmester Esztert tartá
karjaiban, és halántékait borral mosá, de a szerencsétlen hölgy
mozdulatlan maradt. Bertók ajakimhoz szorítá az üveget, s erősítő
tartalma csakhamar oly jótékonyan hatott, hogy érthetőleg kérdezhetém
szabadítóimat:
– Jó emberek, mikép jöhettetek ide?
– Kedves jó uram, már megszólalt!
– Lassabban, mert nem tudhatjuk, hogy a gyilkosok közül nincs-e valaki
közelünkben.
– Bánom is én, – mondá dühösen, de hangját mégis mérsékelve Bertók –
husznak is szemébe néznék most kedves jó uramért.
– De szóljatok, mikép?
– Arra most nincs idő, – szóla sürgetőleg a házmester, – csak
iparkodjunk minél előbb tovább állani, mert e zsiványfészek falainak is
fülei lehetnek.
Megzavart eszméletem daczára is átlátám e megjegyzés fontosságát, s
azért minden további kérdezősködés nélkül a pincze ablakához vezettetém
magamat, melynek vasrúdjai ki valának feszítve, és kevés pillanat alatt,
Bertók erős karjai által gyámolíttatva, utczán látám magamat. Azután
Esztert emelé ki Bertók, kit a házmester nyomban követett. A szabad
levegő oly csodás erővel hatott tagjaimra, hogy többé semmi gyámolításra
nem vala semmi szükségem; de Eszter, fájdalom! még mindig mozdulatlan és
jéghideg volt, mint a halál. –
XII. Párbaj és árulás.
Néhány perczig mozdulatlanul állottunk a pinczeablak előtt, körülbelül
legkisebb nesz sem volt hallható, mintha az egész természet mély álomba
szenderült volna. E csönd új borzadást szűlt lelkemben, mert korábbi
elhagyatottságomat rémesen idézte ismét előmbe minden iszonyaival.
– Siessünk, – mondám sürgetve, s e pillanatban Eszter sem juta eszembe,
ki még mindig mozdulatlan vala.
– Házmester, – suttoga inasom, vigye az asszonyságot, én majd a
nagyságos úr mellett maradok.
– Jól van, könnyen elbirom a hintóig, hiszen olyan könnyű, mint a lepke.
– Kocsival jöttetek?
– Igen.
– Nagyságos uram szokott bérkocsisát felköltöttük, minthogy különben is
mellette kellett elhaladnunk.
– Itt az utcza szögletén hagytuk, hogy ne tudjon meg mindent.
– Mert a házmester félt, hogy könnyen bajba keveredhetnék.
– Úgy van.
– De hátha megtámadtattunk volna a pinczében?
– Oh, arra is volt gondunk.
– Derekasan fölfegyverkeztünk.
– És négy városhajdút hagytunk a hintó mellett, kik legkisebb neszre
azonnal a kocsissal együtt segítségünkre rohantak volna.
– Mindent jól kiszámítottunk.
– Pedig ugyancsak meg voltam ijedve.
– Jó ember.
– Ha holnapra ki nem lel a hideg, úgy bizonyos, hogy katonának
születtem.
Ez alatt a bérkocsihoz érkezénk, s Bertók azonnal pénzt nyujta a
hajduknak s elutasítá őket, mondván:
– Itt egy kis borravaló, csak áprilist jártunk; a nagyságos asszony
szegényeket ment gyámolítani s a nagy nyomorúság láttára elájult. Azért
késett nagyságos uram, és mi már azt hittük, hogy isten tudja miféle
zsiványfészekbe jutott.
– Annál jobb, ha nincs baj; jó éjszakát! – mondák a hajdúk, s álmosan a
legközelebbi mellékutczába távoztak és szemeink elől csakhamar eltűntek.
– Haza hajtassunk? – kérdé Bertók, miután Esztert kocsiba emelék és a
hátulsó ülés oldalához támaszták.
– Nem, a – – vendégfogadóba megyünk, de minél gyorsabban.
Én Bertókkal a kocsiban, a házmester pedig a kocsis mellett foglalt
helyet és a lovak gyorsan tova robogtak.
Szándékom vala az iszonyú gyilkost ágyában meglepni és elfogatni, mire
két fegyveres társamat a vendéglői szolgákkal együtt, elegendő erőnek
hittem; erről azonban le kelle mondanom, ha magam is, legalább közvetve,
gyilkosságot nem akarék elkövetni, mert Eszterben a kocsi rázása sem
ébreszté föl az életerőt. Arcza és kezei jéghidegek valának, ujjai
minden hajlékonyságukat elveszték, s az ütér nem lüktetett. Halál volt-e
ez, vagy mély görcsös ájulás, azt nem merém meghatározni; annyiról
azonban mindenesetre meggyőződém, hogy lehető leggyorsabb segélyre van
itt szükség, ha emberi tudomány által még csakugyan segíthetni e
félelmes merevültségen.
Ismerős orvoshoz hajtaték tehát, hosszú harangozás után megnyítá végre a
házmester a kaput s lámpájával arczomra világítván, mogorván szóla:
– Kit tetszik keresni?
– Az orvos úrhoz kell mennem, – mondám sürgetve, és be akarék a kapun
nyomulni, de a házmester utamba állott, s durván viszonzá:
– Az orvos úr megparancsolá, hogy esti tiz óra után senkit ne bocsássak
hozzá.
– Eresszen be, mulhatatlanul tüstént szólanom kell vele.
– Nem lehet.
– Ember, ezen asszony meghal, ha rögtön segítséghez nem juthat.
– Több is meghal a két városban, azért mégis elég marad.
– Gazember.
– Uram, most mindjárt –
– Nesze pénz, csak bocsáss be.
– Mondom, nem lehet.
– Be kell mennem, Bertók, csinálj útat.
– Tüzet kiáltok!
– Ember, menj föl az orvoshoz, mond neki, hogy – – van a kapu előtt, s
hogy emberélet forog veszélyben.
– Tudom, hogy megszid, ha felköltöm.
– Ő jó barátom.
– Igen? Hát a pénz?
– Itt van.
– Isten neki, hát csak megpróbálom.
A házmester becsuká a kaput, s azonnal hallottuk nehéz lépéseit föl felé
csoszogni, oly tunyán és lassan, mintha legközönösb hirnek vivője lett
volna.
Távozása után óráknak hivék minden perczet, mert két életért kelle
reszketnem; Eszteréért, hogy menthetlenül elvesz, és Dalmeréért, hogy
visszaszerezhetlenül megszabadul, s nagy önmegtagadásomba került, hogy
az elsőt az utóbbiért föl nem áldozám. Órám azonban, melyet feledett
elrablani boszuszomjas gyilkosom, némileg megnyugtatott, mert még csak
háromra mutatott, s igy alapos okom vala reménylenem, hogy még fészkében
lelem a gyilkost, ki ezen éji merény után szükségesnek tarthatá a
nyugalmat.
Hosszu várakozás után ismét lépéseket hallánk, s a kapu megnyilt, és a
házmester boszusan szóla:
– Ugyancsak káromkodott az orvos ur!
– De reménylem –
– Igen, igen, csak tessék fölmenni, de azután jól erszényébe nyuljon az
ur, ha meg akarja az orvos urat engesztelni; mért nem tetszett inkább
fiatalhoz menni, vagy legalább zsidóhoz, azok örömest szolgálnak minden
órában, de az olyanok bizony meggondolják magokat, kik már annyi házikót
építettek a temetőben, hogy végre magoknak is nagy házat építhetnek,
hahaha!
A házmester sikerült elmésségét csak fél füllel hallgatám, s Esztert
azonnal fölvitetém. Az orvos meglehetős nyájassággal fogadott, nekem
legalább ugy tetszett, mert nem igen lehete gondom arczkifejezésének
mélyebb vizsgálására, s Esztert pamlagra fektettük.
Az orvos gondosan megvizsgálá őt, karján eret vágott, orra alá erős
szeszt tartott, halántékait dörzsölé, s ajkaira pelyhet tőn; de mindez
legparányibb jelét sem idézé elő az életnek, s még néhány sikertelen
kisérlet után igy nyilatkozott az orvos:
– Okom van ugyan hinni, hogy ezen asszonyság halva van –
– Szent isten!
– Ugy van, én holtnak hiszem őt; azonban vannak példák, hogy az
idegrendszer rendkivüli fölizgatottsága minden jeleit idézi elő a
halálnak, a nélkül, hogy az még tulajdonképen valósággal bekövetkezett
volna. Az ily görcsös állapot gyakran több napig is eltart, s a
szerencsétlen beteg nem mozdulhat.
– De fölgyógyulhat?
– Arra is vannak példák, gyakran mindazáltal, egy pár nap mulva,
valóságos halállá változik az ily betegség. Méltóztassék a beteget itt
hagyni, én mindent el fogok követni, mi csekély erőmtől kitelik.
– Hálám –
– Oh, kérem, csak kötelességemet teljesítem, s egyszermind ismereteimet
mozdítom elő, mert ez a legritkább esetek közé tartozik, ha csakugyan
nem valóságos halál, mit nem merek egész bizonyossággal meghatározni.
– Ne kiméljen ön semmi költséget.
– Holnap reggel tüstént tanácskozásra hivatom legértelmesb társaimat.
– Fogadja ön előre is legforróbb köszönetemet, és –
– Tökéletesen meg lehet ön nyugodva, semmi nem fog elmulasztatni, mi az
emberi ész korlátait tul nem haladja. –
Ezen biztatások által valamennyire megnyugtatva, az orvost elhagyám, s
lehető legnagyobb gyorsasággal a – – vendégfogadóba hajtattam. Bertók
csöngetett, és a kapus elég gyorsan nyitá meg az ajtót, és udvariasan
szóla:
– Szobát méltóztatik parancsolni?
– A – – számu szobába kivánok menni, s ön oda fog kisérni, egy pár
pinczérrel.
– Engedelmet kérek, azon szoba még nincs kitakarítva.
– Hogyan?
– Azon uraság, ki ott lakott, éjfél után jött ma haza, és tüstént
mindenestől elment.
– Elment?
– Igen, azt mondá, hogy levele érkezett gyors postán, s annál fogva még
ezen éjjel el kell utaznia Pestről, nagyon sietett.
– Hová?
– Azt nem szoktuk vendégeinktől kérdezni, mert arra nincs jogunk.
– Látnom kell azon szobát.
– De –
– Mondom, látni akarom, nem kivánom ingyen fáradságát.
– Ha épen parancsolni méltóztatik, tehát tessék követni.
Fölmentünk a lépcsőkön, a kapus megnyitá a szobát, de az a két
mellékszobával együtt, egészen üres volt. Még a szekrények és asztalok
fiókjait is megnyitám; de semmit, még csak egyetlen papirfalatkát sem
lelheték, mi nyomába vezethetett volna a gaz kalandornak.
– Mikép ment el ezen ur? – kérdém a kapust, ki csodálkozva szemlélé
motozásomat.
– Kocsin.
– Bérkocsin?
– Nem, üveges hintóban, melynek nem volt száma.
– Merre hajtott?
– Nem tudom, mert távozása után mindjárt bezárám a kaput.
– Megismerné ön azon urat, ha valahol történetesen ismét látná?
– Mindenesetre, öt pengő forintot ajándékozott, midőn a hintóba lépett.
– Ha engem azon urnak nyomába vezethetne, száz pengő forintot fog ön
kapni.
– Rajta leszek.
– Én az országuton lakom, – – szám alatt, nevem – –
– Értem.
– De ha szólni találna ön vele, ugy ezen megbizatásról hallgatni fog.
– Természetesen.
– Ne feledje a száz pengőt.
– Világért sem.
Többet ezen éjjel nem teheték. Szállásomra hajtattam tehát, s lankadtan
pamlagomra vetém magamat; azután a házmestert fölhivatám, és megindulva
szólék hozzá:
– Ön életemet menté meg, még pedig oly borzasztó haláltól, melyet hiában
iparkodnám szavakkal leirni. Hálám méltó lesz ön tettéhez.
– Oh, nagyságos uram, – viszonzá érzékeny jószivüséggel a házmester, –
hiszen csak kötelességemet teljesítettem, még pedig kettős
kötelességemet, mert én – falaztam be a nagyságos urat.
– Micsoda?
– Ugy van.
– Szólj, mikép jutál e borzasztó munkához, szerencsétlen ember?
– Jól mondja, nagyságos uram, hogy szerencsétlen ember vagyok, mert ha
meg nem szabadíthattam volna, ugy most már bizonyosan nem élnék;
bizonyosan fölakasztottam volna magamat, büntetésül, hogy el hagytam
magamat csábítatni, ámbár akkor még magam sem tudám, hogy tulajdonképen
mire!
– Szóljon, az istenért, szóljon, hamar!
– Csak el tudnám voltaképen röviden és mégis ugy mondani, mikép történt.
Hát tegnap este szokás szerint fütyörészve tértem haza a munkáról, midőn
a háromdobutcza szögletén egy finom öltözetü ur egyszerre csak
megállított, és igy szóla hozzám: – Kőmüves, akar é kend jó pénzért
könnyü munkát vállalni? – Én erre csak azt válaszolhattam, hogy
kőmüvespallér mellett hét számra dolgozom, és annak okáért más munkát
most nem vállalhatok. – De ha éjjel? – kérdé ismét az ismeretlen ur.
Akkor alszom, hogy másnap ismét derekasan munkához láthassak, feleltem
én; de miután mondá, hogy alig kell fél óra az egész munkára, s e
csekély fáradtságért annyi pénzt igért, mennyit két hónap alatt is alig
kereshetek, én bizony megegyeztem. Azután foglalóul husz váltó forintot
nyomott markomba, lakásomat fölirta, és megparancsolá, hogy
szerszámaimmal éjfélkor várakozzam rá a nagy piaczon. Ez nekem furcsának
tetszett ugyan, de együgyü fejemmel azt gondoltam, hogy talán valami
gazdag zsugori, és pénzét akarja általam befalaztatni, és ebben
megnyugodtam, mert effélét már több kőmüvestől hallottam. Éjfélkor tehát
minden aggódás nélkül megjelentem a kitüzött helyen, s alig állottam
meg, midőn üveges hintó koczogott oda, mely szinte megállott. Ekkor azon
ur, ki megfogadott, szememet beköté, és fölültetett. Ezen különös
bánásmódra valamennyire borsózott ugyan hátam, de megint meggondoltam,
hogy bizonyosan félti tőlem pénzét, és azért nem akarja, hogy tudjam:
hová megyünk. Különben, szegény ember létemre, ugyan mitől is félhettem
volna? A kocsi sokáig hurczolt bennünket, alkalmasint, hogy jobban
megzavarhassa eszemet, mert én Pestnek minden zugát ismerem, s a
kocsizás ideje alatt bizonyosan akár Uj Pestre is kiérhettünk volna.
Végre a kocsi megállott, leszállottunk, mentünk, lépcsőkön botorkáltunk
le, és midőn szemeimről a kendőt levették, láttam, hogy pinczében
vagyunk.
– A többit, fájdalom! nagyon jól tudom magam is; de szóljon, mikép
ismert meg engem, álarczom daczára?
– Oh, hiszen termete, öltözete, szakálla, óraláncza oly ismeretesek
előttem, hogy józan fejjel lehetlen volt a nagyságos urat azonnal meg
nem ismernem. És higyje el, nagyságos uram, épen azért nem vonakodtam az
irtózatos munkától, mivel megismertem, különben inkább a legkinosabb
halált is kiállottam volna.
– Hogyan?
– Ugy van, mert attól féltem, hogy vagy megölik a nagyságos urat, vagy
más kőmüvest hoznak, ha én nem engedelmeskedem. Igy tehát csak rászántam
magamat; egyébiránt pedig különben saját életem is veszélyben
foroghatott volna.
– De mikép találta meg ismét azon házat?
– Az volt az igazi szerencse! Látja, nagyságos uram, valamint a szabó
megismeri a keze varrta nadrágot, ugy a jóravaló kőmüves is megismeri a
saját keze szennyét, vagyis munkáját. Az volt tehát a szerencse, hogy
azon pincze árvizkor leszakadt, és én állítottam ismét helyre, s
kalapácsommal még az esztendő számát is a falra karczoltam, kezem vagy
kalapácsom vonását pedig ezer közől is kiismerem. Azonkivül oly különös
régi alkotásu volt azon pincze, hogy vaknak kellett volna lennem, vagy
részegnek, ha első körültekintésre mindjárt nem tudtam volna, hogy hol
vagyok. Az effélékre nézve nekünk kőmüveseknek rendkivül jó emlékezetünk
van ám.
– És mért nem jelentette be kiszabadulása után mindjárt az egész
eseményt a városháznál?
– Mert azzal mindenesetre sok kellemetlenségbe keverhettem volna
magamat, és aztán ki tudja, az ottani segély megérkezéseig nem fult-é
volna meg nagyságos uram. Szükség esetére elég volt a négy hajdu, és mi
ketten, s lármánkra bizonyosan majd a szomszédok is mozogtak volna.
– Igaza van. És nem ismerte azon gazembereket?
– Kettő álarczot viselt, de azt, ki megfogadott, bizonyosan megismerném,
ha parókát és idegen szakállat, meg bajuszt nem viselt, mert az ilyen
akasztófavirágok nagyon furfangosak szoktak lenni.
– De mikép szabadult ki körmeik közül?
– Igen egyszerüen. A teljesített munka után gazdagon megajándékoztak, s
bekötött szemmel ismét a kocsiba ültettek, vagyis tulajdonképen a kocsis
mellé. Azután megint bebarangolták velem a város nagy részét, és végre
földre tettek ott, hol először felültettek. Ekkor a kocsi gyorsan
elhajtott, s azon ur, ki megfogadott, pisztolyt emelt ellenem, és
arczczal a földre feküdnöm parancsolt, igy szólván: – Olvass százat,
aztán mehetsz isten hirével; ha előbb mozdulsz, vagy ezen éjfél titkát
valakinek elárulod, ugy halál fia vagy, mert mostantól minden lépésedet,
minden szódat száz szem fogja őrizni. – Én természetesen teljesítém
parancsát, mert hatalmában voltam, s a százat kétszer is elszámláltam,
azután pedig haza iramodtam, Bertókot felköltöttem, és hála istennek,
még csakugyan jókor érkeztünk nagyságod megszabadítására!
Ezzel vége lett a házmester előadásának, melyből hálásan kelle
megismernem a gondviselés csodateljes működését, mely ily rendkivüli
körülmények közt sem hagyá a gazságot egészen diadalmaskodni.