Pálra, a szabóinasra szorítkozom. Tanulási évei elég szomoruan folytak
le, mert legények, inasok és cselédek szüntelen gúnyolák őt származása
miatt, s a mesternél sem lelhete kárpótlást, mert napjainkban a
szabómesterek csak uraságokkal és müvészekkel társalkodnak, legényeikhez
ellenben sátoros ünnepeken is alig szólnak, s az inasokat még verésre
sem méltatják. A mester egyik kis lyánya azonban nem gondolkozott oly
bűszkén, mint nagyobb testvérei, kik egész nap a türelmes zongorát
kalapálták, s örömest játszott a kis Palival, ki nem volt oly piszkos és
garázda, mint a többi szabóinasok. Nem lehet czélom, hosszu szerelmi
történetet irnom, mely tiz év alatt nemcsak kifejlett, hanem kiirthatlan
gyökeret vert e két szívben, s különben is igen furcsán hangzanék
tulfinomult századunkban, ha valaki szabólegény regényes szerelmét
kivánná érzékenyen festeni; pedig bizony bátran elhiheti mindenki, hogy
az egyszerübb középosztályban sokkal több érzelemmélységet találhatni,
mint azon elsimult és elfinomult körökben, miknek tagjairól divat és
fölszineskedés nemcsak a durvaságot, hanem az érzelmet is legyalulta.
Pál és Mari szerették egymást, de a büszke mester szót sem akart
összekelésről hallani, mert ő lyányát, mint mondá, nem haszontalan
mesterembernek, hanem legalább is kereskedő, vagy épen tisztviselő
számára nevelte; ha pedig már csakugyan magához hasonló vőhez
bocsátkoznék le, ugy ennek gazdag polgárfiunak kellene lenni, kinek
atyja nagy befolyással bir a választó polgárság testületében.
E nyilatkozatától fogva mindenkép üldözni kezdé Pált, s nemcsak saját
házából űzé el, hanem mestertársainál is könnyen kieszközlé, hogy sehol
sem kapott munkát, s néhány hónap mulva szakadozni kezdett ruhája
testéről, s veszélyben forgott, hogy mint munkátlan csavargó börtönbe
fog záratni. Atyja már rég meghalt, s testvérei nemcsak nem segíthettek
rajta, hanem magok is legnagyobb inséggel küzdöttek. Öreg anyját csak
épen éhhalál ellen biztosítá a parányi kegypénz, nővérei szolgáltak, a
fiuk pedig dolgoztak és nyomorogtak. E szörnyü állapot nem oltá ki Mari
kebléből a szerelmet, hanem inkább magosbra gyujtá lángjait, mert
egyedül csak magát okozá kedvesének üldöztetése és nyomora miatt.
Nyilvánosan nem volt szabad egymást látniok, de a szerelem találékony, s
ők titkon panaszolák egymásnak bánatukat. Valamint minden titkos
összejövetel veszélyesb a nyilvános összegyülésnél, ugy e találkozások
is szomoru következményüek lettek, és Mari kénytelen vala szüléinek
házát elhagyni, s kedvesénél menedéket keresni. Ekkor egy öreg zsidó
könyörült a szerencsétlen szerelmeseken, ki ócska ruhákkal kereskedett,
s javítni valót adott nekik, és előre fizette őket, mi által végső
kétségbeeséstől menekültek meg.
Összekelésök ellenben nem mehete véghez, mert a mester annyi akadályt
tudott elébök gördíteni, hogy a szegény kontár nem győzheté azokat le. A
becsületes zsidó, látván, hogy a puszta foltozás nem tarthatja fön a
szaporodó családot, uj munkával is ellátá a kontárt, ki éjjel nappal
legnagyobb szorgalommal dolgozott; ámde a mesterek üldözék a jogaikat
bitorló kontárt, ki inkább dolgozni akart, mint lopni, s majd
pénzbirságra itélteték, majd műszereit koboztaták el, mig végre, legényt
találván nála munkában, kinek a szegény kontár többet fizetett, mint a
gazdag mesterek, börtönbe záraták őt, s minden kelmét elszedettek tőle.
Ennyi üldöztetés, ennyi nyomor megtörék a becsületes férfi erejét; nejét
s gyermekeit éhséggel tudá honn küzdeni, saját becsülete örökre be volt
szennyezve, fájdalmas könyűit kaczagva gúnyolák a tolvajok és háztörők,
kikkel ugyanazon börtönbe taszítatott. Mind ez őrjöngésig tüzelé föl
agyát, s csak azon egy eszme állott világosan elméjében, hogy a mester
meg fog lyányának bocsátani, ha ő élni megszünik. E boldogtalan gondolat
annyira erőt vett rajta, hogy reggelre a börtönajtó sarkvasára akasztá
föl magát. Mari, értesülvén ezen ujabb szörnyü csapásról, magánkivül
rohant szüléihez; de a büszke mester megvetéssel utasítá ki a kontár
kedvesét, ki szégyenét s bánatát a Duna hullámaiba temeté. Az ártatlan
gyermekeket nem hagyá ugyan éhen veszni a mester, de a születésökhez
tapadó gyalázatot nem moshatá le, s az osztálygőg és czéhzsarnokság
miatt három szerencsétlen árva lakolt, és lakolni fognak egykor
gyermekeik is.
Ime, részvevő olvasó, ily szomoru titkot százával födözhetsz föl
külvárosaink apró házaiban, s borzadni fogsz, ha az évenként születő
gyermekek hivatalos sorozatát áttekinted, mert csaknem egy harmada
mellett hiába fogod az apa nevét keresni! S honnan származik ez? Onnan,
mivel számtalan vidéki s külföldi mesterlegény települ meg nagy
fővárosunkban, kik nem lehetnek mesterekké, s mint kontárok nyomor és
üldöztetések közt szenvednek, és erkölcstelenségre fajulnak, miután a
minden tekintetben becsületes életmódtól csaknem áthághatlan
választófalak által záratnak el. Ugy van, a mester a tekeasztal és
kártya mellett, a kontár pedig szorgalommal dolgozva virrasztja át
éjszakáit, s a mestert ünnepélyes zeneszóval kisérik pompás emlékkel
díszesítendő sírjába, a kontár pedig tulajdon bakója lesz börtönében, s
magányos sírjáról még a füvet is kiszárítják megbélyegzett árváinak
forró könyűi!
VI. Városhajdu.
Borus kedélylyel távozám a müvelt emberkínzás szomoru színhelyéről, és
epedve jártatám végig szemeimet az utczán, tárgyat kereső, mely
gondolatimnak derültebb irányt adhatna, s a szerencse csakhamar
megszánt, és oly emberre vezérlé kereső szemeimet, kinek
természettörténete a legkomorabb kedélyt is édes vidámságra
kényszerítheti, mert abban minden oly emberien gyöngéd, és oly gyöngéden
emberi, hogy! És ki azon kedvderítő ember? Városhajdu, – mikép azt
tüstént bebizonyítani szerencsém leend.
A világban sok balitélet uralkodik, melynek megczáfolásával vastag
könyveket lehetne kiállítani, s e tömérdek balitélet
legigaztalanabbjainak egyike kétségkül az, mely a városhajdut rendesen
szivtelen és goromba embernek szidalmazza. Ugy hiszem, az emberiség
egyik fontos ügyében szólalok föl, midőn e tévhitet, csekély erőm
szerint, alaposan megczáfolni törekszem.
A városhajdu többnyire katonaviselt ember, vagy szolga volt valamely
tanácsbelinél, és hasznos szolgálatainál fogva jutott e díszes
hivatalba, hogy a város jutalmazza őt meg, mit tulajdonkép hajdani
gazdájának kellett volna tennie. Hogy a katonaság ezer meg ezer
fáradalommal, nélkülözéssel és veszélylyel halmozott mostani élete
szelidségre és emberséges bánásmódra szoktat minden katonát, az oly
napnál világosabb, hogy meg sem kellett volna említenem; a ki pedig
tanácsbelinél szolgáskodik, az pedig akaratlanul is elszokik minden
durvaságtól, mert ettől gazdája hatályosan fölmenti őt; és ugyan kivel
is gorombáskodhatnék a szolga ily szolgálatban, miután oda jobbadán csak
kérők, folyamodók és «informálók» járnak, kik magok is oly szelidek,
hogy mindig kezet szorítanak; nem azért ugyan, mintha valamit bele
nyomni akarnának, hanem csupán szives indulatból. A városhajdu
előkészületi helyzete tehát merő szelidségen és emberszereteten
alapszik. Midőn pedig fontos hivatalába lép, mindenek előtt csak belső
szolgálatra alkalmaztatik, hogy kissé megismerkedjék hivatala körével,
és illő fölvigyázat alatt szokja meg a dörgést, mikép mondani szokás. Ez
azután mintegy befejezésül szolgál szelidségi tanulmányainak, mikre
koronát tesz föl szállásán nejének nyájas oktatása, kit rendesen
tanácsbeli szakácsnék közől szokott választani vagy elfogadni.
Hivataloskodásának ezen első szakában ugyanis mindenütt csak
méltányosságot és szelidséget lát uralkodni. Ha a tanácsterem ajtaja
előtt őrködik, egyetlen indulatos szót sem hall belőlről, s feje fölett
kivülről az igazság jelképét látja trónolni. A kihallgatási terem
előcsarnokában szinte legnagyobb méltányosság és szelidség tanuja lehet;
a felek, minden kedvezmény nélkül, azon rend szerint bocsátatnak be,
mikép jöttek, s a legszegényebb is mindenkor illő bánásmódban részesül.
Rárivalgás, vagy sértő lehurrogatás itt soha nem történik. Midőn ott
őrködik, hol a rabokat vallatják, még kéjesb élvezetnek örvendhet lelke;
soha nem feledik ott el, hogy az ember legiszonyubb eltévedésében is
ember maradt, hogy a fogoly még nem mindig egyszersmind bűnös, és hogy a
valódi bűnös is nem durva lealjasítást, hanem csak igazságos itéletet,
és javító emberi büntetést érdemel. Ha pedig általános figyelő
tekintetet vet az összes eljárásra, mindenütt csak azt tapasztalja, hogy
az alattvalók szerető tiszteletet tanusítnak főnökeik iránt, ezek pedig
nem üres bókolást követelnek, hanem szigoru megfelelést minden kitűzött
kötelességnek, s egyszersmint ugy bánnak az alájok rendeltekkel, hogy
soha nem feledik, mikép a vén kakas is tojásból bútt ki, a pápa is
diákból lett, s hogy egykor társaik lesznek majd a fiatalabbak, és
idővel talán épen az ő gyermekeiket fogják hasonló emberbaráti
bánásmódban részesíthetni. Ugyan ki merne kételkedni, hogy az
elsoroltaknak naponkénti szemlélése és tapasztalása, a már különben is
jó alapu városhajdut, rövid idő alatt tökéletesen meg nem szelidítik?
Bizonyosan senki.
Ezen gyakorlatidő után külső szolgálatra is bátran alkalmaztatik a
városhajdu, s bármely ágát tekintsük is annak, bizonyosan mindenütt csak
szelidségét és emberbaráti érzelmeit fogjuk csodálhatni. Működéseinek
egész tengerét nem uszhatjuk keresztül, mert arra hetek s hónapok
kellenének, és oly munka mellett bizonyosan kifogyna lélekzetünk; azért
azonban ne kövessük bölcs politikusaink példáját, kiknek semmi nem kell,
ha minden nem adatik meg nekik, hanem soroljunk elő legalább annyit,
mennyit lehet. Lássunk tehát néhány élő példát.
A városhajdu reggel sütőhez kisér egy rabot kenyérért, a rab neje garast
ad férjének, melyet nehéz munka után szerzett béréből kuporgatott meg. A
rab pálinkát vesz a garason, s megkinálja a hajdut; durva, goromba ember
bizonyosan visszautasítaná ezt, de ő nem akarja a szegény rabot
kevélysége által megsérteni, s hörpint egyet, mert azt tanulta pályája
első szakában, hogy az ily megvetés igen fájdalmas, és azért minden
durva visszautasítást kerülni kell. A piaczon éretlen gyümölcsöt
koboztat el általa a biztos, azon meghagyással, hogy öntse a Dunába. Ő
azonnal elindul, a parton azonban öreg asszony szólítja őt meg, mondván,
hogy kár e gyümölcsöt Dunába szórni, neki egy malaczkája van, melynek
bizonyosan nem ártana meg, és néhány garaskát épen nem sajnálna érette.
Ugyan mért nem adná oda tehát a hajdu, miután csak az volt a czél, hogy
ember ne egyék a rossz gyümölcsből? A szelid hajdu megszánja az anyókát,
s átengedi neki a gyümölcsöt, és csak hosszu kinálgatás után fogadja el
a pénzt. Hogy az anyóka kofa volt és embereknek adja el a gyümölcsöt,
arról ő nem tehet, mert szolgálata eddigi tapasztalataiból tudja, hogy
az igazságot vajmi nehéz kipuhatolni! – Valamely hintó gyorsan robog el
az utczán s embert gázol össze; féktelen indulatu ember bizonyosan a
kocsit törekednék megállítani, de a városhajdu ezt nem teszi, mert
szelid szive az elgázolt fölsegélésére kényszeríti őt; a kocsist ugyis
eléggé megbünteti majd mardosó lélekismerete. – Máskor a Duna partján
őrködik, hol a révészek szörnyen gorombáskodnak az átszállítatni
kivánókkal. Durva hajdu azonnal botját használná: ámde ő nem oly goromba
ütlek-virtuoz, ő át van hatva a tizenkilenczedik század szelid
szellemétől, s tudja, hogy a tekintélyek ideje lejárt; annál fogva sem
botját, sem tekintélyét nem használja, hanem szeliden tekint a
czivakodókra, és lelke mélyéből sóhajt: – Uram jobbítsd meg őket! – Este
szinházban van, természetesen a németben, és a karzaton. Előadás alatt
néhány ur a hely miatt összezördül, s egymást derekasan öklözi. Goromba
hajdu azonnal fülön csipné őket; de ő tudja, hogy nálunk sok a nemes
ember, ki verekedni szeret, s e helyen szokott is; azért tehát félre
fordul, és szemeit behunyja, mintha semmit nem látna, mert első
szolgálatgyakorlata alkalmával gyakran tapasztalá, mikép sokszor igen
hasznos, ha a józan és szelid ember mind a két szemét behunyja. – Vagy
délután valamely utczaszöglethez támaszkodva áll, és kurta száru
pipájából kedélyesen eregeti a füstöt, s látja, hogy egy targonczás az
egész járdát elfoglalja, és egy pár sétálót ugyancsak leültet.
Neveletlen pimasz ekkor bizonyosan szitkokkal, vagy épen bottal támadná
meg az izzadó targonczást; de ő mélyen sóhajt, s ily gondolatokra fakad:
– Jó isten, mily keservesen keresi kenyerét ezen szegény ember, mig sok
sétáló azt sem tudja, mire költse pénzét. A targonczás könnyebben tolja
terhét a járdán, mint az utcza közepén; térjenek tehát ki előtte a
sétálók, ők ezt könnyebben tehetik. – Este fiatal embert fog el, ki
pipát lopott, s börtönbe akarja kisérni. Ut közben azonban oly
keservesen könyörög a tolvaj, hogy szelid szive megesik rajta. Ő tehát
nem durva szitkokra fakad, hanem szívre ható szelid oktatást ad neki,
mert a «Tudtán kivül kém» czimü vigjátékban hallá, hogy Napoleon élete
is igy szabadítatott meg egykor három összeesküttnek szelíd megtérítése
által. Ő tehát, atyai intések után, szabadon bocsátja a jobbulást igérő
tolvajt, kit a börtönben talán még inkább megrontana a rossz társaság, s
a pipát elveszi tőle, hogy jogszerü tulajdonosának visszaadhassa,
mihelyt magát nála jelenteni fogja.
Száz meg száz ily vonást sorolhatnék még elő a városhajduk mindennapi
életéből, de meg vagyok győződve, mikép ez is elég annak bizonyítására,
hogy ők valóban szelidek és emberszeretők.
VII. Daguerreotyp.
A fönnebbi gondolatok csakhamar annyira földeríték lelkemet, hogy
legjobb kedvvel üdvözlém ismerősömet, kivel a fényképkészítőhöz kelle
mennem s ki már szállása kapuja előtt várakozott rám. Azonnal útnak
indulánk a művészhez s az alatt nem keveset elmélkedtünk ezen új
találmány fölött, mely által Daguerre valóban halhatlan érdemet szerze
magának, már csak azért is, mivel ezzel a hazugságnak számos faját
megszüntette és az ocsmány hizelgés egy nemét alapjában rendítette meg.
Ha most például valaki távol menyasszonyának arczképét óhajtja látni,
csak fényrajzban követelje azt s meg lehet győződve, hogy nem fog
zsákban macskát vásárlani, mert a nap, valamint nem szégyenli saját
foltjait mindenki által látatni, úgy mások foltjait sem engedi
elpalástoltatni, ha sugárai ecset gyanánt használtatnak. Minden
úgynevezett nagy férfit is ily rajzban kellene örökíteni, hogy halála
után nagylelküséget, szilárdságot, nemesszivüséget és egyéb dicső
jellemvonást ne hazudhasson homlokára a művész, mikről, míg élt, szót
sem tapasztaltak kortársai. Bizony csodálatos, hogy épen jelen
korunkban, melyben minden csak szinlésen alapszik, találtaték föl az
igazság ezen tükre, még pedig franczia által, kik mindig a hizelgés
nagymesterének tartattak! Még csodálatosb mindazonáltal az, hogy e
találmány oly rendkívül gyorsan elterjedt, daczára annak, hogy épen az
igazság az, mitől a mostani gyarló emberek leginkább irtóznak s e
tüneményt csak két szempontból magyarázhatni meg, az egyiknek neve
hiúság, a másiké divat. Nincs ugyanis ember a türelmes föld hátán, ki a
hiúságot nem ismeri, csak hogy azután a fokozatok különbözők, melyek
szerint az külsőleg mutatkozik; különösen pedig abban valamennyi ember
egyenlő, hogy saját becses arczával tökéletesen megelégszik, mi talán
onnan származik, hogy minden embernek csak egy arcza van s azt nem igen
cserélheti ki. Ennélfogva tehát egy sem irtózik a valótól, mert azt
gondolja, hogy a nem szép arcz is jobb az arczátlanságnál. De ezenkívül
a divat is ezen új modor mellett nyilatkozott és így szükségkép
terjednie kelle, mert ezen zsarnok hatalma alól nem szereti magát az
ember kivonni, főkép ha még azonkívül – mint itt – az olcsóság is
mellette harczol.
Mikép fog majd az utókor csodálkozni, ha a tömérdek arczképet látja!
Bizonyosan azt fogják gondolni, hogy Magyarországnak a tizenkilenczedik
században rendkívül sok nevezetes embere volt, kikről a történeti
évkönyvek irigységből, vagy isten tudja mi okból hallgatnak! Szerencsés
találmány, melynek segélyével két jó forintért minden ember az
utóvilágra és annak nyelvére juthat! És hány ember lehet az által
művészszé! Valamint minden harangozó egyszersmind zenész, úgy a képírók
ezen új faja is a művészek hosszú sorát szaporítja.
De már helyszinén vagyunk, menjünk a harmadik emeletre, mert az isteni
művészet magosra, egészen az istenekhez, szokta az embereket emelni,
vagyis itt a legfelső emeletre. Ott, mindjárt a lépcső elején ily
tartalmu irat függ: «Kéretnek a t. cz. uraságok, hogy itt méltóztassanak
belépni és ne menjenek a – – szám alatti kontárhoz, ki inasom volt,
művészetemet eltanulta s most saját rovására dolgozik és igen rosz
képeket csinál.» – Ime, mire vetemül a kenyéririgység! Hol a czéhek
zsibbasztó hatása nem öleli sírba az iparkodást, ott piszkos haszonlesés
vet neki gáncsot és ugyanazon eredményt szüli. Azért is az ócsárlotthoz
menjünk tehát, mert a kezdők mindig jobban iparkodnak, mint azok, kik
már bővében vannak a jól fizető keresetnek.
A szoba művészi rendetlenséget tanusít, mindenütt csak készületeket és
eszközöket láthatni s ezek közt embereket, kik már négy óra óta
várakoznak, hogy arczképök tíz másodpercz alatt elkészüljön. Ezen
várakozási idő alatt a kész és készülő arczképek fölött műértő
birálatokat hallatnak, melyek gyakran igen furcsák ugyan, de azért mégis
csakugyan birálatok. Halljunk néhány ily megjegyzést.
– Ez igen jól sikerült kép.
– X… kereskedőé.
– Valóban rendkívül sikerült és nem is oly komor kifejezésű, mint a
többi képek rendesen lenni szoktak.
– Elhiszem, mert nem mutathat az komor ábrázatot, ki már harmadszor
jutott ügyesen csőd alá.
– Vagy úgy! –
– Ez igen csinos kép.
– Úgy tetszik, mintha ismerném azon hölgyet, kit ábrázol.
– Oh, én is ismerem, ez a vadászkürtbeli szobaleány képe.
– Ah, férjecském, te tehát ismered azon szobaleányt?
– Oh, hihetőleg csak az utczán láttam.
– Hihetőleg?
– Azaz, bizonyosan.
– De hát ez kicsoda?
– X… gróf kapusa.
– Lehetséges-e?
– Jól ismerem.
– Kapus!
– Hja, olcsóbb ajándékot alig adhatna mosóné kedvesének.
– Igaz.
– S az ily ajándék azonkívül még urias is.
– Úgy van.
– De hát ezen kihívó tekintetű pompás hölgyecske?
– Ah, ez titok.
– Titok?
– Igen.
– És három példányban van itt.
– Az is titok.
– De miért?
– Már csak megsugom.
– Halljuk.
– E három példány három utcza számára készült.
– Hogyan?
– Úgy van és a három utczában három bolt számára.
– Talán csak nem czimerül?
– Oh, nem. E kép mind a három bolt előtt az üveg rakszekrénybe
függesztetik, mintegy ily aláirással: «Tiz másodpercz alatt készült. A
művész lakása itt megtudható. Ára két pengő forint.» A szép kép föltünik
és így sokan tudakozzák a művészt és illetőleg lakását.
– Természetesen.
– Mellesleg azután vagy a boltban, vagy a művésznél a szép eredeti után
is tudakozódnak némely kiváncsiak s megtudván lakását, meg is
látogatják, meg akarván győződni, hogy az eredeti is csakugyan oly
bájos-e, mint a kép.
– Hát ezen pohos úr ugyan kicsoda?
– Nem ismerem.
– Ön sem ismeri?
– Nem.
– Én sem.
– Mi sem.
– Csodálatos.
– Épen nem, ez csak onnan van, mivel azok, kiknek idejök van rendkívüli
meghizásra, rendesen semmit nem tesznek, mi érdemes lehetne arra, hogy
saját becses személyökön kívül még más valaki is ismerje ő
terjedelmességöket.
– Hahaha!
– És e szép hölgy?
– Ismerem őt.
– Ugyan kicsoda?
– Énekesnő.
– Olasz?
– Nem, pesti.
– Lehetetlen, hiszen még soha nem láttam szinpadon.
– Nem is igen lép ő fel.
– Tehát nem rendes énekesnő?
– Sőt igen, valóságos szerződött énekesnő.
– És miért nem énekel?
– Mert ha énekelne, úgy azonnal megszünnék énekesnő lenni.
– Hogyan?
– Úgy van, az igazgatóság csak azért fizeti őt, hogy ne énekeljen s a
közönség ez által mélyen lekötelezve érezheti magát.
– Hahaha!
Ily megjegyzések közt lassan ugyan, de mégis eltelik az idő s a
várakozók szépen egymásután helyet foglalnak a halhatlanító széken. Ime,
most egy fiatal katona ül le, fekete frakkban és fehér nadrágban s így
szól a művészhez:
– Uram, én polgári öltözetben ülök ugyan, de mégis szeretném, ha a képen
látszanék, hogy katona vagyok.
– Oh, azon könnyen segíthetni, – mond udvariasan a művész, – háta mögé
kardot függesztünk a falra.
– Gondolja ön, hogy ez érthető jel lesz?
– Mindenesetre, sőt még érthetőbb, mint ha oldalán függne, mert a mai
világon mindenütt szegen rozsdásodik a hadseregek kardja és vér helyett
csak tenta folydogál a politikai harcztéreken.
A katona ezen fölvilágosítással beéri és leül s arczát nevezetes férfias
kifejezésre erőteti. A művész neki irányozza műszerét, a fedőt hirtelen
lekapja, hat lépést hátrál, hat lépést közelít, a fedőt hirtelen ismét
fölteszi s a katona föláll és nagyot nyujtózik. A nagy munka megtörtént.
A művész a képet kiveszi, a várakozók oda rohannak s látják, hogy a
lapocskán van – semmi.
– Ah, tökéletesen hasonlít! – hangzik minden ajakról, alkalmasint csak
azért, hogy mielőbb ők is székre juthassanak s a harczfinak ne juthasson
eszébe, új képet kivánni.
A művész más szekrénybe rejti a képet, melyen még csak semmi van és
kéneső útmutatása szerint főzi, aranyolvasztékban és ime, itt is
bebizonyul, hogy az arany semmiből is tud valamit csinálni. A kép
kivétetik s már van rajta valami, ekkor minden ajak ismét kiált:
– Ah, tökéletes!
A harczfi pedig elégülten jártatja körül szemeit. Most még egyszer tűzre
és vízre teszik a képet és e két ellenséges elem ugyancsak működik; a
víz forr, a tűz sustorog s a katona kész, mit itt arra is lehetne
magyarázni, hogy csak tűz teremhet valódi katonát.
Ekkor harmadszor hangzik a:
– Tökéletes!
A katona fizet és távozik s helyét csinos asszonyka foglalja el a
nevezetes széken. Mivel azonban arczánál sokkal szebb kecsekkel is bír s
a szobában rendkívüli hőséget érez, tehát nyakkendőjét leveszi s
keztyüit lehuzza. Itt is minden úgy megy, mint a katonánál, azon egy
kivétellel, hogy az első kép nagyon feketének, a másik szerfölött
halványnak, a harmadik rendkívül komornak s a negyedik csak
meglehetősnek találtatott, miben a hölgyecskének csakugyan igaza is
volt, mert mind a hármat sem adnám az eredetinek egyetlen nyájas
pillantásaért.
Most egészen új jelenet következett, szerető férj és szerető nő
ábrázolták le egymást, kölcsönösen akarván egymást arczképökkel
meglepni, hogy mindketten két példányban bírják egymást, mi már csak
azért is nevezetes, mivel vannak házasok, kik az egyetlen eredeti
példányban is ugyancsak sokalják egymást. Egyébiránt azok
fölvilágosítására, kik talán furcsának látják, hogy a meglepetést egymás
jelenlétében eszközlik, meg kell jegyeznem, mikép a férj, mint hallám,
rendkívül féltékeny s világért sem bocsátná szeretett hitvesét egyedül
ily művészhez, mivel attól tart, hogy hamarjában majd más számára is
hasonló kellemes meglepetést készíttet; és meg kell vallanunk, hogy ez
valóban igen veszélyes találmánya a furfangos francziáknak, mert a
törvénytelen szellemi meglepetéseket rendkívül könnyíti.
A férj képe igen sikerült s a nőé is; midőn azonban mind a kettő már
rámába is volt foglalva, a nő rögtön észrevette, hogy szemei kissé
homályos kifejezésűek s addig beszélt, míg végre férje is átlátta e
megjegyzés alaposságát. A nő tehát újra ült, de az új kép sütését s
főzését már nem akará bevárni, mondván, hogy e pillanatban egyik
barátnéjához kell férjével sietnie. Azon meghagyással távoztak tehát,
hogy másnap cseléd által fogják a két képet elvitetni s hogy a nem
sikerültet semmisítse meg a művész. Mondják, mikép a művész ezen utóbbi
parancsot különösen jól megérté s a nem sikerült képet épen nem
semmisíté meg, mert tapasztalásból tudta, hogy a nő találni fog majd
alkalmat annak elvitetésére, hihetőleg valamely – barátnéja számára.
Ezután sajátszerű csoportozat következett, egész család – mindenestől.
Vastag anya, vékony apa, négy gyermek, egy csecsemő, egy kanári madár és
egy bozontos pisze orrú pincser.
– Uram, – így szól az érzékenység megható hangján a családapa, – mi
mindnyájan egy képen akarunk lenni.