Produced by Albert László from page images generously made
available by The Internet Archive
MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
7. KÖTET
MAGYAR TITKOK
Irta
NAGY IGNÁCZ
III.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1908
MAGYAR TITKOK
REGÉNY
IRTA
NAGY IGNÁCZ
HARMADIK KÖTET
AZ EREDETI KIADÁS KÉPEIVEL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1908
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.
I. Élő halott.
Szemeimet figyelve függesztém az előttem ülő ájult hölgy arczának
szabályos szép vonásaira, s kevés percz alatt tökéletesen meggyőződém,
hogy sejtésem csakugyan való. A halál halovány színe s mereven
mozdulatlanság kétségkívül ugyanaz vala, melyet a koporsóban fekvő
Beattini grófnőn észrevevék; ez már nem lehete többé csalódás, és erősen
hihetém, hogy a fiatal férfi és hölgy, kiket Dalmer társaságában láték,
Eszter vala, kivel, ég tudja mi czélból, kettős szerepet játszatott,
színlelt halála után, a gaz kalandor.
Kevés pillanat mulva ismét magához tért a szép asszony, de a jelentkezni
kezdő élet azonnal ismét letünt szemeiből, mihelyt kémlő tekintetemmel
találkoztak, s csak gyorsan emelkedő keble tanúsítá, hogy lelke még nem
hagyá el szép hajlékát. Szivemből sajnálni kezdém a szerencsétlent, mert
erősen hivém, hogy ennyire nem rendülhet meg kebel, melyben egyedül csak
elvetemültség uralkodik. Gyönge asszony ez bizonyosan, gondolám, kit
heves véralkat és forró szív tévútra vezérlett, s ki nem bir annyi
erővel, hogy jobb útra térhetne, vagy az igazság feddő tekintetét
rendületlenül kiállhatná. Ilyenekkel gyakran találkozunk az életben, s
mindnyájan, kik nem irtózunk saját keblünkbe is nyúlni, bizonyosan csak
szánakozást fogunk irántok érezni; mert az ily szerencsétlenségek
áldozatai az életöröm legpezsgőbb perczeiben sem valódilag boldogok,
miután keblök fenekén mindig megmarad a lelki vád mardosó hatása, mely
lételöket megmérgezi.
A szép szemek ismét megnyíltak, s oly kérő kifejezéssel fordultak felém,
hogy veszélyesen gyöngülni érzém szilárd szándékomat, s csak súlyos
küzdés után határzám magamat maradásra, s föltett szándékom kiméletlen
előmozdítására.
Mindenek előtt az özvegyhez fordulék, ki kiváncsian s egyszermind
megdöbbenve tekinte e sajátszerű jelenetre, és távozást inték neki; ő
azonban késkedett, s aggálylyal tekinte a halavány nőre, de ez igent
bólinta fejével, és mély sóhaj emelkedék a szép hölgy kebléből, arczát
gyönge pir futá el, de csak azért, hogy rögtön ismét annál föltünőbb
halálszínnek adjon helyet, és alig hallhatóan szóla:
– Uram, ön engem ismer?
– Igen, – felelém határozottan, s megindulásomat leküzdeni iparkodva.
A hölgy remegett, szemeit földre szegezé, és fájdalmasan folytatá:
– Ön romlásomra esküdött!
– Ki mondá ezt önnek?
– Férjem.
– Schufterle Móricz?
E szavaim varázserővel hatottak a hölgyre, minden vonása legnagyobb
rémülés jelét fejezé ki, tagjai remegtek, föl akart állani, de ismét
székre hanyatlott, s elhaló hangon mondá:
– Mért nem hallhatok meg e pillanatban! Uram, legyen irgalmas és öljön
meg!
Ezen indulatosság nyugtalanítni kezde, s féltem, hogy előttem adja ki
lelkét a boldogtalan hölgy, őszinte vígasztalás legbensőbb hangján
szólék tehát hozzá:
– Asszonyom, az istenre kérem, bátorodjék, ne engedje magát martalékul
ily korlátlan kétségbeesésnek.
Eszter szemeibe könyek kezdének tolulni, lélekzete hosszabbult, s én
bátorítólag folytatám:
– Úgy látszik, hogy nagy tévedés, vagy félreértés van közöttünk.
– Tévedés, félreértés? – rebegé a hölgy. – Mikép érti ön ezt?
– Kinek tart ön engem?
– Oly férfinak, kit én nem ismerek, kit soha gondolatban sem sérték meg,
s ki mégis boldogságom és életem ellen törekszik.
– Ki mondá ezt önnek?
– Férjem.
– Ismét e válasz! Kicsoda ön férje?
– Beattini.
– És első férje?
– Ne emlékeztessen ön azon szörnyre, kit hitével együtt elhagytam! De
mire valók is e kérdések, hiszen ön megbizottja azon borzasztó embernek,
kinek nevét ajkaim nem birják kimondani. Mit az ő gyilkos karja nem
teljesíthetett, annak véghezvitelére önt bízta meg. Végezzen tehát,
uram, öljön meg; csak gyermekemet kímélje, és én kiáltás, sóhaj nélkül
fogok meghalni.
– Ezt mind Beattini mondá önnek?
– Igen.
– Szemtelen hazugság!
– És ön tagadni merészli?
– Tüstént föl fogom önt világosítani. Ön szavaiból azt kell
következtetnem, hogy Móricz meg akará önt gyilkolni.
– Ezt ön épen olyan jól tudja, valamint én, mert hiszen másnap hozzám
küldé önt a gyilkos, hogy munkája sikeréről meggyőződjék.
– Ezt is a nemes gróf mondá?
– Igen.
– Önök tehát megismerék Móriczot, a sötétség daczára?
– Mintha ön mind ezt nem tudná! Az első lövés magára voná figyelmünket,
s a másodiknak föllobbanása világosan láttatá velünk azon arczot,
melynek ördögi kifejezése gyilkolóbb volt, mint golyója.
– Mind ezt sejtém, sőt némileg hivém is; tökéletesen azonban csak most
vagyok meggyőződve. Ön tehát azért tetteté magát halottnak, hogy Móricz
üldözését kikerülje?
– Kell-e erre még igent mondanom?
– És Beattini ugyanez okból más nevet vett föl?
– Uram –
– Ő most Dalmer báró, valamint az előtt Zlatár Péter volt: de ki tudná,
hányadik neve ez már!
A hölgy zavarodása perczről-perczre növekedék, a veszély nagyobbulásával
azonban bátorsága is lassanként visszatért, s utolsó megjegyzésem után,
midőn azt hivém, hogy megsemmisülve fog lábaimhoz borulni, rögtön
fölegyenesedék, szép szemeit sajátszerű elszántság kifejezésével
függeszté rám, s határozott hangon szóla:
– Uram, mi adhat önnek jogot e különös jelenet eljátszására? Férjem
mondá, s szavainak igazságát e jelenet is tanúsítja, hogy ön
gyilkosomnak czimborája, e szerint hármunk közt alkalmasint ön a
legnagyobb bűnös, mert önt csak gyalázatos haszonlesés, vagy ég tudja
mily zavaros forrásból eredő boszúvágy vezérli, míg mi csak szívünk
szenvedélyétől elragadtatva vétkeztünk. Úgy van, uram, én félelem nélkül
nézhetek ön szemeibe, mert megvetem önt. Szóljon, mit fizet önnek
gyilkosom, én megkettőztetem az összeget, és azután távozzék –
– Asszonyom! – kiálték, csodálkozva e váratlan változás fölött, mely
annyira meglepett, hogy nem tudám azt magamnak rögtön az asszonyi jellem
rejtélyes redőiből megmagyarázni, ámbár e tekintetben, legalább
hiedelmem szerint, nem csekély tárgyismerettel birtam, s tudnom kellett
volna, hogy az ily váratlan átmenetek a gyöngébb nemnél sokkal
gyakrabban szoktak megtörténni, mert az elkerülhetlennek hitt nagy
veszély föltétlen megvetése inkább gyöngeségből szokott származni, mint
valódi bátorságból, mely utóbbi rendesen hidegen számol, s a menekülés
lehetősége iránt soha nem esik kétségbe; a gyöngeség ellenben hősködés
alá törekszik rejtezni, és behunyt szemmel rohan a vészes örvénynek,
menekülésre nem is gondolva.
Eszter az ajtó felé fordult, s nagy megerőltetésembe került, hogy
karomat elébe nyujthatám, és tekintetemnek parancsoló kifejezést
kölcsönzék.
E mozdulatom azonnal eloltá a bátorság fölvillant szikráját a gyönge
nőben. Kezével a székhez kapaszkodott, s könyűi visszatarthatlanul
özönlöttek le arczán, és remegő hangon szóla:
– Ön kérlelhetlen! Ám legyen tehát, teljesítse ön bakói kötelességét, s
vessen véget életemnek, melynek terhe alatt már úgyis majd
összeroskadtam, mióta ön koporsóm előtt megjelent.
Ezután mindkét kezét szemeire szorítá, s nehéz lélegzéssel a halálos
döfésre látszott várakozni. Szelidebben szólék tehát:
– Asszonyom, ön nagy tévedésben van, én nem vagyok a gaz Móricznak
eszköze, vagy czimborája, sőt inkább engesztelhetlen üldözője, s
reménylem, hogy rövid idő mulva sikerülend őt a boszuló igazság büntető
kezeibe szolgáltatnom.
– Hogyan? – szóla legőszintébb csodálkozás hangján Eszter, s arczán
remény vidító sugára villant át. – Jól hallok-e?
– Igen. Ő az én életemet is kétszer veszélyezteté már, és minden
pillanatban ujabb merénytől kell rettegnem, meddig szabadon jár.
– Hihetem-e ön szavait?
– Mi okom lehetne színlésre?
– De miért üldöz ön tehát engem, és – bizonyosan férjemnek is ellensége
ön, mert különben ő nem mondta volna, hogy öntől még inkább kell
mindkettőnknek őrizkednünk, – mint gyilkosomtól?
– És nem vádolja önt lélekismerete semmi más bűn miatt, azon megvallott
egyen kívül, melyre, saját szavai szerint, szívének szenvedélye vezérlé?
– Uram –
– Ön jogszerű sajátja volt talán azon roppant pénzösszeg, melyet első
férjétől eltulajdonított, midőn tőle csábítója karjai közé szökött?
Szerencsétlen asszony, hány becsületes ember véres verejtéke ég ön
lelkén? Hány koldusbotra jutott árva fogja önt egykor átkozni, ha majd
szegénység és elhagyatottság miatt rossz útra tévedend, és talán végre
bitóra fog jutni! Nyuljon keblébe, szép asszony, emelje ingerteljes
szemeit a tiszta égre, és szóljon: csak szívének nem korlátozott
szenvedélye az, mely önt bűnössé teszi?
Eszter erőtlenül rogyott ismét székre, kendőjével elrejté könyező
szemeit, és zokogva szóla:
– Oh, uram, bárki legyen ön, s bármi czél vezeté önt sarkaimba,
könyörüljön szerencsétlen szívemen, ne kínozza azt vérig tövises
szavaival, hanem vessen inkább egyetlen halálos szurással mindennek
véget, mert így százszorosan gyilkol ön meg! A mit ön most mondott, az,
fájdalom! nagyon is igaz; de szándékom nem volt oly rossz, mint ön
képzeli. Kedvesem csak azért tanácslá azon összeorzott kincs elvitelét,
hogy azt a megcsalatott hitelezőknek ismét visszaadhassuk.
– És megtörtént ez? – kérdém növekedő részvéttel, s közelebb léptem.
A nő lesüté szemeit és akadozva viszonzá:
– Még nem. Eleinte bujdoklanunk kelle az országban, míg kedvesem hitére
tértem és nejévé lettem; azután pedig tetemesen meg volt az összeg
csonkítva, midőn Pestre visszatértünk. Férjem, hogy mielőbb
teljesíthesse fogadását, azonnal játékasztalhoz folyamodott; ámde igen
szerencsétlenül, mert sokat vesztett, mit folyvást ismét új játék által
helyre pótolni iparkodott. Egyedül ez tartóztatott bennünket Pesten, még
gyilkos szándékú megtámadtatásunk után is. Uram, ha ön is a hitelezők
egyike, szóljon, és még ma ki fog elégítetni, ámbár még korántsem
vagyunk oly állapotban, hogy valamennyit kifizethessük; de legyen
irgalmas, és ne lépjen föl ellenünk nyilvánosan!
– Én – viszonzám megindulva – nem vagyok hitelező, sőt inkább én
tartozom sokkal Móricznak, és azon férfinak, kit ön második férjének
méltóztatik nevezni.
– Nem értem önt.
– Meg fog ön érteni. Mindenek előtt méltóztassék meggyőződve lenni, hogy
azok után, miket itt most hallottam, s mikhez én még igen sok lényegest
tudnék toldani, nemcsak ellenséges indulattal nem viseltetem ön iránt,
hanem inkább legőszintébb barátja vagyok, ki oly buzgón óhajtom ön
valódi javát, mint ön maga.
– Uram –
– Kérem, engedje bevégeznem. Ma láttam Móriczot –
– Szent isten!
– Ő mindhármunk boszúszomjas ellensége, s azért tanácskoznunk kell, hogy
mikép tehetnők őt árthatlanná.
– Oh, szóljon, szóljon!
– Meddig fognak önök még Pesten mulatni, asszonyom?
– Nem tudom.
– Őszintén szóla ön?
– Gyermekem életére, igen.
– És ma reggel nem akartak elutazni?
– Nem.
– Valóban?
– Csodálkozásomból láthatja ön, hogy valót szóltam.
– Annál jobb. Nekem még ma mulhatlanul szólnom kell ön férjével.
– Ha ő megegyezik –
– Arra nincs szükség.
– De –
– Ön s gyermekének élete forog koczkán, – szólék komolyan s nagy
nyomatékkal, – most két élet és halál közt szabadon választhat ön.
– Istenem, – kiáltá szörnyű küzdéssel a nő, – mit kíván ön? Mikép
merhetem férjem parancsát megszegni, miután mondá, hogy életünk forog
veszélyben, ha ön, vagy más idegen szállásunkat megtudja.
– Oh, gyermekség, ő ezt bizonyosan csak azért mondá, mivel ugyanazon
balhiedelemben volt, mint ön; azt hitte tudniillik, hogy Móriczczal
czimboráskodom.
– Tehát fölvilágosítom őt.
– Azt magamnak kell tennem. Bizzék bennem, asszonyom; vagy nem
kényszeríthetném most önt, hogy engem tüstént a városházba kövessen?
Bízzék bennem, s istenemre esküszöm, hogy egykor e találkozásunkat
áldani fogja.
– Ám legyen, – szóla hosszas tusakodás után Eszter, – hiszek önnek. Mi a
– –i vendéglőben lakunk, első emeletben, – és – számok alatt.
– Mikor szólhatok ön férjével?
– Most nincs honn, de este hét órakor bizonyosan visszajő.
– Tehát hét óra előtt ott leszek. Gondolja meg még egyszer, asszonyom,
hogy nemcsak ön, hanem gyermekének élete is kezeimben van. Ha
megérkezésem előtt találna férje visszatérni, találkozásunkról szót sem
szabad tudnia, különben –
– Igérem.
– Most üljön bérkocsijába, és távozzék; én pedig gondoskodni fogok, hogy
gyermekén boszulhassam meg magamat, ha ön szavát nem teljesíti.
– Szentül igérem!
Eszter távozott, kocsiba ült, s eltünt, a nélkül, hogy az özvegygyel
szót válthatott volna, kinek szorosan meghagyám, hogy másnap reggelig
kívülem senkit ne bocsásson a gyermekhez, s az ajtót még Eszter előtt is
zárva tartsa.
II. Kaland a kalandban.
A kapu küszöbén megállapodám, és számot adék magamnak eljárásom iránt.
Eleinte úgy látszott, mintha szemrehányásokat kellene magamnak e miatt
tennem, mivel e kedvező alkalmat ki hagyám siklani, a nélkül, hogy abból
annyi hasznot merítettem volna, mennyire szükségem vala, s mennyit talán
elérhetek, ha Dalmer arczáról a fátyolt levonom, s egész galádságában
állítom őt Eszter elébe. Alaposb megfontolás után azonban ellenkezőről
győződém meg, s tettemet javalnom kelle, mert ki a női szívvilágban
kissé jártas, az tudni fogja, mikép a szerető asszonyt féltékenység
fölgerjesztése által boszura lehet ugyan ingerleni, de csak akkor, ha
nincs oka az ingerlő ellen bizalmatlankodásra; én pedig ezen utóbbi
esetben valék, mert ő engem Móricz czinkosának tartott, s e gyanúját
csak azzal csöndesíthetém le, hogy Dalmer ellen határozottan nem keltem
ki. Be kelle tehát azon egy nyereséggel érnem, hogy lakásukat kitudám, s
egyszersmind meggyőződém, mikép az asszony nem oly nagy mértékben
vétkes, minőnek őt eleinte tartám, s hogy ennélfogva kiméletre nem épen
méltatlan. Elhatározám, hogy a kitűzött óránál hamarább látogatom őt
meg, s mindenekelőtt tökéletesen lefátyolozom a gaz Dalmert, mi által
talán sikerülend frigyesemül megnyernem a nőt, mi tervem végrehajtását
mindenesetre könnyítené; ha pedig e reményem nem teljesülne is, azért
nem sokat vesztenék, legalább nem annyit, mintha már most
visszariasztottam volna őt vádjaim által, mert Dalmerrel legalább
mindenesetre találkozni fogok, s gaztetteinek véget vetek, mit jobb ma
teljesítenem, mint a holnapi párbaj idejére halasztanom. Ezen okoskodás
által bánásmódom iránt magamat tökéletesen megnyugtatva érzém, mert azon
gondolatnak legkisebb helyet sem adék, hogy a nő talán megcsalt, s nem
mondá meg valódi szállását; a tettetés sokra képes ugyan, de
emberismeretem itt tökéletesen megnyugtatott, mert azon indulatroham,
melyen beszélgetésünk alatt Eszter átment, nem lehete színlés,
következéskép annak eredményét sem lehete ocsmány tettetésnek tartanom.
Midőn a házból kiléptem, leeresztett bérkocsi hajtott arra, melyből
nevemet hallám hangoztatni. A kocsi azonnal megállapodott, s üléséről
segédszerkesztő barátom inte felém, és nagy szaporasággal szóla:
– Van önnek fél órányi ideje?
– Van.
– Igen örvendek, hogy véletlenül találkoztunk, már szállásán is kerestem
önt.
– Baj történt?
– Még pedig nagy.
– Dalmer –
– Oh, nem azon oldalról! Furcsa kalandom volt, méltóztassék mellém ülni,
mindent elmondok.
– Kiváncsi vagyok.
Helyet foglaltam mellette, és a kocsi tovább hajtott, s barátom
nevetséges ünnepélyességgel szóla:
– Kevés pillanat mulva talán megszüntem élni.
– Hogyan? – kérdém kissé meghökkenve, nem tudván, hogy komolyan szól-e.
– Úgy van, párbajra megyek, és ön tanúm lesz. Reménylem, hogy nem fogja
tőlem ezen baráti szolgálatot megtagadni.
– Semmi esetre, de –
– Kalandom igen édes, de nagyon is keserű kimenetelű lehet. Ön tudja,
hogy a színházban majd mindennapos vagyok.
– Igen, s mondhatom, gyakran csodáltam béketűrését.
– Hja, barátom, segédszerkesztő vagyok, s így igen természetes, hogy vas
gyomrom mindent megemészt, s az ismétléseket megszokta, miután minden
krajczáros indítványt is ötven s néhányszor kell ismételve átolvasnom és
javítanom. Tegnap is színházban voltam, épen a «Vadon fia» adatott, s
annál fogva nem igen néztem a színpadra, és nem is figyeltem az
előadásra, mert orangutangot állatseregletben szoktam csak keresni; de
azért szemeim épen nem unatkoztak ám! Egy szép hölgy gyakran, mondhatom,
rendkívül gyakran fordítá felém szemeit, mi csakhamar gyorsabb
keringésbe hozta véremet.
– Szerencsés barátom.
– Nemde?
– És ki volt azon szép hölgy?
– Nem ismerem.
– Ah, már ez regényes.
– De hallja csak tovább.
– Figyelek.
– A szép hölgy szemjátéka mindig élénkebb lőn, s utóbb legyezőjét is oly
sajátszerűleg forgatá, hogy nem lehete azt csupa véletlenségnek
tartanom; sőt még szemcsőjét is igen különösen kezelte, mintha az által
is figyelmemet kívánta volna magára vonni.
– Első látásra ez valóban sok.
– Oh, kérem, nem első látás volt ez.
– Hiszen előbb mondá ön –
– Hogy nem ismerem őt, de azért már többször láttam őt.
– És máskor is ily kitünő figyelemre méltatta önt?
– Nem. Legalább én nem vettem észre.
– Különös.
– Nemde?
– És mi történt tovább?
– Én lehető legnagyobb szeretetreméltóságot törekvém kifejezni.
Kalapomat levevém, s újaimmal ügyesen fésülgetém hajfürteimet,
bajuszomat bizonyos meglepő könnyűséggel pödörgetém, ajkaimra a
legszívnyerőbb mosolyt varázsolám, szemeimnek kihívó és félig ábrándos
kifejezést adék, szakállamat majd le, majd ismét fölfelé símogatám;
szóval, ugyancsak derekasan működtem.
– Ön kitanult csábító.
– Hahaha!
– Mintha a legveszélyesb arszlániskolát is átúszta volna.
– Nemde.
– És a szép hölgy?
– Játékát fáradhatlan kitartással folytatá, s kezét kimondhatlan
kifejezéssel szorítá kebléhez, midőn Parthenia mondá: két szív és egy
dobbanás!
– Már ez sok.
– Még nem elég!
– Egyedül volt a hölgy?
– Öreg asszony s fiatal férfi közt ült.
– Ah, már ez veszélyes.
– Épen nem, az öreg asszony hihetőleg anyja, vagy nagynénje volt, a
fiatal férfi pedig kávéházi meghittebb ismerősim egyike, kinek
egyébiránt nevét sem tudám, s ez oly közönyösen ült a szép angyal
mellett, hogy tőle épen nem félthetém, legalább én úgy vélekedtem, s
helyemben bizonyosan más is ugyanezen hiedelemben lett volna; az unalmas
színjáték oly gyorsan mult el, hogy még legalább is tíz felvonással
szerettem volna megtoldani.
– Megfoghatlan!
– Micsoda?
– Ön fölhevülése.
– És ugyan miért?
– Én önt eddig igen higgadt kedélyű embernek ismerém, s azért igen
csodálatosnak találom, hogy oly rögtön elhagyá magát ragadtatni, mint
valamely tizennyolcz éves ifjoncz, ki még a kutgémre is szerelmesen
hunyorgat, ha kötény van elébe kötve.
– Oh, barátom, épen az úgynevezett higgadt kedélyű emberek azok, kik
leghamarább olthatlan lángra gyúlnak.
– Valóban?
– Úgy van. A heves és víg jellemű emberek, kik mindig a világban élnek,
s zajos társaságokban fordulnak meg, mindig erősebben tudnak a szív
kivánataival daczolni; mert, például, a czukrászlegény is azért nem
szereti az édeset, mivel mindig csemegék közepett él. Ellenben az író,
különösen pedig a segédszerkesztő, ki mindennap a legunalmasb munka
mellett ül, s még akkor is csak javítékon, szedőkön, levelezők
olvashatlan s hibáktól pezsgő írásán, s a szerkesztőség által le nem
küzdhető akadályokon jártatja gondolatait, midőn mulatóhelyeken jelenik
meg, – az ily szerencsétlen férfi mindjárt mindenestől oda van, ha csak
egyetlen nyájas tekintetet vet is rá valamely nem csunya hölgy; és pedig
annyival is inkább, mivel hódítások után járásra nincs ideje, s azért
két kézzel kell minden alkalmat megragadnia, mely e tekintetben
véletlenül kinálkozik.
– Igaza lehet önnek, s megvallom, hogy az életbölcseség ezen tana még
eddig ismeretlen volt előttem.
– Hja, sok van a csillagok alatt és fölött, miről a bölcsek nem is
álmodnak!
– Úgy van.
– De hallja csak tovább.
– Tehát még több is van?
– Még csak most jön a java. A függöny utolszor gördült le, a szinészek
kitapsoltattak, s a közönség oszlani kezde. Ekkor a hölgy is távozott.
Én és egy ismeretlen férfi, ki még mindig dühösen tapsolt Partheniának,
a pad végén állottunk, s midőn a szép hölgy mellettünk elhaladt, még
egyszer hátratekinte, igézően mosolyga, és távozott. Örömittas szemeimet
szerencsére hattyunyakától kezdve karcsu derekáig végig legeltetém, – és
– és gondolja ön csak, mit láttam?
– Kétségkívül félelmesen kidomborult keményített szoknyák iszonyú
bástyáját.
– Ah, mily költőiség elleni kifejezés!
– Tehát mit látott ön?
– Parányi kezecskét fehér keztyűben –
– Melyet ön megszorított?
– Még nem. A fehér keztyűs kézben finom himzett zsebkendőt.
– Melyet a szép elejtett?
– Oh, nem, ez mindennapi fogás lett volna, mely szót sem érdemelne.
– Tehát mi történt?
– A kendő redői közül – rózsaszínű papiros kandikált ki –
– Ah!
– Én gyöngéden érintém két ujjammal a rózsaszínű papirost –
– És?
– A csinos levélke kezemben maradt.
– Teringettét!
– Szivem hangosan dobogott.
– Elhiszem.
– Ily szerencse álomnak is sok.
– És a szép hölgy nem fordult vissza?
– Nem, egy vastag úr botrányos teste nyomult a legközelebbi padból
szépem mögé és orrom elébe, s így többé nem láthatám a kedvest; ámde
könnyen vígasztalhatám magamat, mert kezemben volt a megbecsülhetlen
rózsaszínű kincs. Kedves hölgy, gondolám, ki tudja, mily rég szeret már,
s csak most vettem észre hajlandóságát, s szemeimből bizonyosan tisztán
kiolvasá szerelmének viszonzását, mert különben nem adta volna át a kész
levélkét, melyet talán már több nap előtt is megnyerhettem volna.
– Természetesen.
– A szinházi csarnok egyik zúgában fölnyitám az összehajtott,
pecsételetlen és czím nélküli levélkét, s benne e sorokat, vagyis inkább
szókat olvasám: «Férjem holnap délután nem lesz honn. Amália.» Nemde,
különös?
– Épen olyan, mint az ismeretes: oh, Oszkár, elvárlak!
– Szakasztott olyan. Örömem oly határtalan vala, minőt csak valamennyi
Pecsovics megtérése szülhetne bennem, s már arról gondolkozám, hogy
mikép szabadulhassak ki holnap délután a szerkesztő-hivatalból, midőn
rögtön eszembe villant, hogy a szép ismeretlen nő lakását és vezeték
nevét nem tudom; Amália pedig annyi van Budapesten, hogy valamennyi
magyar tudósra legalább is három jutna.
– Isten mentse meg őket!
– Az Amáliákat?
– Igen, és – a tudósakat is.
– Az éjt álmatlanul töltém, s ma az egész várost bebarangolám, minden
ablakra föltekinték, de hasztalan, délben a szinházba menék, hol önnel
találkoztam, s vigyázva tudakozódtam, de semmi fölvilágosítást nem
nyerhettem. Azonban, miután öntől elváltam, azon kávéházi ismerősömmel
találkozám, ki a szinházban kedvesem mellett ült. Hah, megvan, gondolám,
s azonnal halk hangon kérdém, hogy ismeri-e tegnapi szép szomszédnőjét?
Ő végig nézett rajtam, s vontatva igent monda. Erre nagy tűzzel lakását
tudakozám, s isten bocsássa meg bűnömet, haszontalan hányavetiségből,
vagy indulatom hevessége miatt annyit fecsegtem össze-vissza, hogy
gúnyosan kérde: vajon szerelmes vagyok-e bele? Megsértett hiúság, s
folytonos hideg gúnyai annyira vittek, hogy a levélkét megmutatám neki.
Erre ő azonnal elsápadt, majd ismét legfinomabb paprikaszínű lőn, és
dühösen szóla: «Uram, ön alávaló gazember, ha ma délután lakásomon meg
nem jelenik, karddal vagy pisztolylyal, én – Amália férje vagyok.» Mit
szól ön ehhez?
– Ördög és pokol, már ez erős dolog!
– Nemde? Most oda megyek, és ön segédem lesz. Ah, ott a – – szám, ez az
ő háza.
III. Kakasviadal.
Ime, nyájas olvasó, ily titkocskák nagy számmal történnek szinházakban,
s ki valamennyit tudná, az valóban igen érdekes olvasmányt írhatna
össze.
Mihelyt a házat megpillantám, melyre barátom távolról mutatott, azonnal
furcsa világosság lángolt föl elmémben, s alig tudám a hangos kaczajt
elfojtani. Barátom észrevevé rögtön támadt derültségemet arczomon, és
csodálkozva szóla:
– Oly nevetségesnek találja ön ezen komoly kalandot?
– Magát e kalandot ugyan nem, hanem a másik kalandot, mely a kalandban
rejlik.
– Kaland a kalandban? Ezt nem értem.
– Mindjárt megmagyarázom. Én e ház tulajdonosát jól ismerem, hitvesével
együtt, sőt ez utóbbi titkainak egy részét is.
– Hogyan?
– Úgy van. Ön mellett a szinházban, mint mondá, bizonyos ismeretlen
férfi is állott, nemde?
– Igen.
– Barna?
– Igen.
– Szürke kabátban?
– Igen.
– Kezében nagy fekete kettős szemcső volt, nemde?
– Tehát ön is ott volt?
– Épen nem, hanem, mint már mondám, e ház titkai némileg ismeretesek
előttem, s azon férfi meghitt barátom.
– És mi következik mind ebből?
– Az, hogy kaland van a kalandban, és ön rútul megjárta.
– Hogyan?
– Oh, Oszkár, elvárlak! Hahaha!
– Barátom, e hang –
– Bocsánat, a hang oly víg, mint maga a kaland.
– De még mindig nem értem önt.
– Értsen meg tehát.
– Ideje is, mert mindjárt a ház előtt leszünk.
– Hallja tehát a szörnyű titkot. A szép hölgy nem önre tekintgetett.
– Micsoda?
– Hanem azon szürke kabátos barna férfira, és a levélke is ugyanahhoz
volt intézve. Világos!
– De –
– A boldog barna férfi azonban, isten tudja, mi okból, épen oly
szórakozott vala, mint ön elragadtatva, s innen származik az egész
siralmas tévedés.
– Lehetetlen!
– Mindenesetre úgy van, hiúsága veszélyes hinárba vezette önt; de
hiában, olyanok vagyunk mi gyarló férfiak, hogy alig tekint felénk
valamely szép hölgy, s azonnal mindenre képesnek hisszük őt; sőt mi
több, ha húsz férfi áll együtt, s egy hölgy tekint a nagy csoportra,
bizonyosan mind a húsz szentül hiszi, hogy épen csak az ő
szeretetreméltósága bájolta el a szép hölgyet.
– Hah, önnek csakugyan igaza lehet!
– Mindenesetre.
– És most még is vívnom kell.
– Úgy van.
– És a boldog szerető kikaczag.
– Nincs különben.
– De talán –
– Kérem, a valódi viszonyt nem födözhetjük föl a férj előtt, ezt a
lovagiasság szabályai tiltják.
– Fájdalom, igaza van önnek.
A kocsi megállapodott, s kiszállottunk. Barátom oly fanyar ábrázattal
lépett velem a házba, mintha halottja volna, s magam is komoly
hangulatba esém, mert félni kezdék, hogy szomorú vége lehet e kettős
kalandnak, s csak az vígasztalt, hogy nálunk a párbajok rendesen
olyanok, mint a szinházi csaták: sok a zaj és nevetséges az eredmény,
mert jelenkorunk emberei nem való, hanem csupán fölületes szín után
kapkodnak s ennélfogva párbajainkat helyesebben csak kakasviadaloknak
nevezhetni. Én legalább a párbajt mindenesetre lehető legnagyobb
ostobaságnak tartom, mire művelt ember vetemülhet, s azért minden
párvivót haláláig tébolydába szeretnék záratni, hogy a haza békés
polgárainak többé ártalmára ne lehessenek, s egyedül azt tudnám némileg
menteni, ha minden párbajban világosan itélne a gondviselés, és a sértő
fél mindig halva maradna a küzdtéren. De könnyű karczolásokat
osztogatni, vagy a megsértettet halomra lőni, s azután mégis
bántatlanul, sőt köztiszteletben maradni, ez olyasmi, hogy nem találok
kifejezést e vad szokás illő megbélyegzésére.
A szobába lépvén, minden komolyságom azonnal eltünt, mert a férj – a
barna férfit mutatá be, mint segédét. Barátom arczáról első pillanatban
minden nyoma eltünt a pirosságnak, azután pedig vérvörösség árasztá el s
csak kézszorításom nyugtatá őt meg ismét.
Szegény férj, gondolám szinte akaratlanúl, nőd kedvesét tartod legjobb
barátodnak. Oh, ki az élet titkait tudná megírni, az olyasmiket hozhatna
napfényre, mikről még Hamlet sem álmodott!
Kölcsönös üdvözlés után a férj hidegen szóla:
– Uram, nőmet s cselédimet elküldém, nem fogunk megzavartatni.
Eleget akarván a szokásnak tenni, néhány engesztelő szót mondék, de a
férj gúnyosan szakaszta félben, mondván:
– Szót sem. Méltóztassék választani, kardot vagy pisztolyt, nekem
mindegy.
– Úgy van, – jegyzé meg komolyan a barna férfi, – engesztelésről szó sem
lehet, méltóztassanak választani.
– Mi tehát a kard mellett nyilatkozunk, – mondám én, – azon
megjegyzéssel, hogy az első vércsepp a tusának azonnal véget vet.
– Jól van.
– Fej, nyak, mell, gyomor és has szorosan kiméltetni fognak.
– Legyen.
– Ujjaim is, legalább jobb kezemen, – jegyzé meg boszus kifakadással
barátom, – mert még ma a franczia trónbeszédet le kell fordítanom.
– Megegyezünk.
– Nagy kegyesség!
– A mellékszobában sebész van, mindenről gondoskodtam.
– Helyes.
– Tehát dologra.
A bajvívók leveték felső köntöseiket, ingöket fölgyűrék, kardjokat
megsuhogtaták, és harczias állásba helyezkedtek; csak taréjok hiányzott,
s egészen kakasokhoz hasonlítottak volna, amivel azonban nem akarom azt
mondani, hogy a taréj hiányzása miatt kappanoknak tartottam őket.
Lábaikat iszonyúan elterpeszték, elannyira, hogy színpadon járni szokott
gőzös vagy vitorláshajó kényelmesen áthaladhatott volna alattok, mint a
rhodusi óriás alatt; karjaikat oly messze nyújták ki, hogy az igazság
példát vehetett volna magának, mert bizonyosan minden gazembert elérne,
ha nem sajnálná karját ennyire kinyújtani; nyakukat ellenben annyira
hátraveték, hogy fejök teteje úgyszólván csaknem hátgerinczökkel jött
érintkezésbe, mintha orrukat féltették volna a kardéltől; pedig ettől
nem igen lehete tartaniok, mert a két kardnak csak legvégső hegye
találkozott egymással, s ez is csak néha történt, mintegy elvétve,
miután különben csak a türelmes levegőt szeldelték. E közben szemeikkel
néha pislogtak, mintha a kardvillanástól irtóznának, s lábaikkal egyet
dobbantottak; ajkaikat pedig úgy összeszorították, hogy egyetlen
bátorító teringette sem fért volna ki közülök. Homlokukat nehéz
verejtékcsöppek nedvesíték, karjaikon szőlővenyige vastagságra
dagadoztak az erek, orrlikaik kitágultak, mintha lélekzetök minden
pillanatban romboló viharrá akart volna változni, s füleik úgy neki
vörösödtek, mintha keménypapirosból kimetszett súlyos szamárfüleket
tartottak volna, mely szép diszítményöktől épen nem akarom őket
megfosztani.
E szörnyű viadal már több egész perczig tartott, s az iszony és borzadás
annyira erőt vett lelkemen, hogy alig bírám elfojtani az – ásítást, s
már csaknem kétségbeeséssel küzdöttem.
Ekkor, de – nem, még nem történt semmi; bátorodjanak tehát nyájas
olvasóim, s szemléljék nyugodtan az irtózatos kakasviadalt, mely mostani
újmagyar nyelvünkön párviadalnak neveztetik.
A bajnokok vívtak, valódi nemzeti elszántsággal küzdöttek, s ha valaki a
két kard éle közé kerül vala, bizonyosan megemlegette volna a magyarok
istenét! szemeik szikráztak, keblök úgy emelkedett, mintha tűzokádó
hegyekké akartak volna változni, s hah! kardjok legszélső vége kétszer
egymásután valóban megérinté egymást. Hallatlan, de mégis igaz!
Most, – méltóztassanak kissé remegni, szives olvasóim, – most – –
véletlenül megpillantám, hogy a férj kissé megvérezé karját ingének
gombjával, midőn ingujját fölgyűré, s azonnal rémülve kiálték:
– Elég!
A két bajnok hátrahökkent, s iszonyúan remegett, mint a kocsonya.
– Uram, ön meg van sebesítve!
A férj lankadtan ejté el kardját, és elhaló hangon kiálta:
– Sebész úr! Sebész úr!
A sebész azonnal kirohant, a gombkarczolást megtekinté, ajkait
összeszorítá, aggály miatt-e, vagy azért, hogy kitörni akaró kaczaját
elfojtsa, azt nem merem meghatározni. Elég az hozzá, hogy a félelmes seb
beköttetett, a férj pedig töredezett hangon szóla barátomhoz:
– Uram, az isten itélt közöttünk, nőm ártatlan, bár hittem volna
esküinek! Uram, bocsássa meg indulatosságomat.
– Örömmel! – rebegé barátom, s homlokáról diónyi verejtékcsöppeket
súrolt le zsebkendőjével.
– Kezét, uram! – szóla ismét a halavány férj, s aggályosan tekinte a
sebészre – legyen ön ezentúl oly őszinte jó barátom, mint ez itt.
Ekkor a barna férfira mutatott sérületlen kezével, s barátom őszintén s
lelkesülten szóla:
– Legnagyobb örömmel!
Elhiszem! gondolám, és – hallgattam. Most az ajtó hirtelen megnyilt, a
szép nő, ki alkalmasint valamikép értesült a veszélyről, berohant, nem
ugyan szétzilált haját tépve, mi bizonyosan rendkívül regényes lett
volna, hanem csinos szalmakalapját szép kezében tartva, és iszonyúan
fölsikolta:
– Hah – –!
– Csöndesülj, édesem, – rebegé a sebesült férj, – csak egy kis húsvágás,
épen nem veszélyes. Meg tudsz-e bocsátani, édesem?
– Oh – –!
– Ah, mintha sebláz vaczogtatná fogaimat. Uraim, bocsánatot, szeretett
nőm, legjobb barátom, menjünk, pihenésre van szükségem. És ön, nemes
bajtársam?
– Megyek, a – franczia trónbeszédet lefordítani.
– Isten önnel, mindennap szivesen látom önt szegény hajlékomban.
– Köszönöm.
A férj, neje és a barna férfi vállára támaszkodva, a mellékszobába
vonult, s mi ketten hallgatva hagytuk el a házat, mely a legrettentőbb
szerencsétlenségnek szinhelye – lehetett volna.
Ime, tisztelt olvasó, így orvosoltatnak a tizenkilenczedik században a
becsület mély sebei. Orvosság és betegség igen méltók egymáshoz.
IV. Művelt emberkínzás.
– Szerencsés kópé az a barna fiú, – szóla az utczán boszusan barátom, –
az ő bűne miatt nekem kellett életemet koczkáztatnom, és a mellett –
hallgatnom!
– Az öntudat megnyugtathatja önt, – viszonzám szárazon.
– Gyönyörű öntudat! Csak azt tudom, hogy jól ki fognak kaczagni.
– Jobb az, ha kinevetik önt, mintha sajnálkozniok kellene ön felett.
Egyébiránt e furcsa kettős kalandot ujdonságul használhatja ön fel
lapjában, s már ez is ér valamit.
– Isten mentsen, csak az kellene még! Hanem, barátom uram, nem lehetne
talán mégis, valamiképen kéz alatt, a boldogtalan férjet
fölvilágosítani?
– Világért sem! Első kötelességünk, embertársainkat boldoggá tenni,
minek háborítnók tehát csöndes életét. Egyébiránt pedig az ily
mindennapi események a mai világban szót sem érdemlenek.
– Ám legyen tehát, nyugodjunk meg a végzés titokteljes intézményeiben.
– Amen!
Azután elmondám vitéz barátomnak, hogy Dalmerrel alkalmasint találkozni
fogok pár óra mulva, minek ő nemcsak rendkívül örvende, hanem azonnal
kisérőül is ajánlkozott; mit azonban nem fogadhattam el, mivel épen most
tanusított rendkívüli tüzessége és harczias szelleme igen alapos
félelmet gerjesztett bennem, hogy kitörő hevességénél fogva Dalmert
tüstént összedarabolandja, mielőtt még szóba állhatnék vele. Csak annyit
mondék tehát neki, hogy másnap jókor reggel jelenjék meg nálam, s ha nem
találna honn, azonnal rendőrség kiséretében siessen Dalmer szállására,
melyet tárczájába iraték vele, mert bizonyosan mégsem tudhatám, hogy nem
lesz-e szerencsétlen kimenetele ezen találkozásnak.
Ebben megegyezvén, egymástól elváltunk, s már szállásom felé akarék
fordulni, hogy esti találkozásomra illőn elkészülhessek, midőn eszembe
juta, hogy még előbb a – – vendégfogadóba kell valakit kisérnem, ki ott
egy fényképkészítő által arczának vonásait örökíttetni kivánta. Szállása
felé irányzám tehát lépteimet, s épen furcsánál furcsább gondolatok
kezdének agyamban támadni azon hiúságról, mely szerint alig van ember,
ki legalább titkolt gyönyörűséget nem lel abban, ha becses vonásait
örökíttetve szemlélheti, – midőn három férfit láték mellettem gyorsan
elhaladni, kiknek külseje és szavai azonnal annyira magokra vonák
figyelmemet, hogy lépéseimet gyorsítám, és nyomukból többé nem maradtam
el.
E három férfi egyike tökéletesen kiművelt arszlán volt, a párisi selyem
kalaptól kezdve, egészen le a fehér topányig, melynek piros sarkai igen
kedvező benyomást okoztak, nem a kövezetre ugyan, mely igen kemény,
hanem a szépek sziveire, melyek istennek hála! nem oly kemények, mint a
járdák, ámbár annyiban mégis hasonlítnak ezekhez, hogy bennök is sok
ember fér meg. Nyaka vékony vala, mint a gémé, mely fáradtan lesi az
alkonyt; pisze orrát gyertya eloltására lehetett volna használni, s
bajusza és kecskeszakálla úgy lekonyult, mintha legalább három napig
folyvást konyhát meszeltek volna velök; egész sovány ábrázatán pedig oly
minden kifejezés nélküli kifejezés ömlött el, ha e furcsán hangzó
kifejezést használnom szabad, mintha herbatéval vagy tisztesfűvel
leforrázták és azután kőporos szalmacsutakkal lesúrolták volna. Szemei
mindig nedvesek valának, mintha mindig valamit gyászolnának; csekély
véleményem szerint ez onnan származott, mivel gyakran tekintének
tükörbe, s így igen természetes, hogy ki nem fogyható gyászra csakugyan
elég okuk volt, ha érdemes tulajdonosuk arczán s testén végig
pillantottak. Mindezen jeles külsőségek méltán gyaníttaták velem, hogy
ezen arszlán a legfinomabb s legfényesb állatseregletből származik.
A második férfi külseje lényegesen különbözött az elsőétől. Ez korra
nézve legalább harmincz évvel előbb volt ugyan, de öltözetben mégis majd
ugyanannyival mögötte állott. Frakkjából már rég kihízott, s a
nadrágából lefityegő óraszalag legalább is Napoleon korszakából
származott, míg nyakkendőjének kötése, és inggallérának kiálló csúcsai
mindenkit akaratlanul a júliusi forradalom idejére emlékeztete, mely a
divat e két nemét szülte; fölborzolt haja ellenben Murat, Davoust és
Berthierre, szóval: a franczia császárság előtti korszakra vonatkozott;
nadrágjának szabása pedig egészen jelenkorunké vala. Ezekből világos,
hogy e férfi öltözete Lajos Fülöp rendszerét jelképezé, minden nevezetes
korszakból utánozván valamit, hogy minden szinezetű párt legalább egy
részben képviselve lássa magát, s kerülje a háborgást, és békével
tűrjön. Még a vastag orr és mindig mosolygó pittyedt ajkak is ilyszerű
világölelő emberszeretetet tanusítottak. Egyébiránt, hogy mind ezekről
álmodott-e valamit ezen ismeretlen férfi, azt nem merem állítani, mert
hiszen elég nevezetes ember van a mai világban, ki szinte nem tudja,
hogy mikép lett azzá.
A harmadik ismét ellentéte volt a másik kettőnek, mert sem ó, sem új
divat szerint nem vala öltözve, hanem mintegy középen járt e kettő közt,
s különben jelenkori politikai jellemmel látszott bírni, mert kabátja a
meleg daczára is nyakig be volt gombolva, bizonyosan csak ellenzéki
vágyból, vagy takarékossági ösztönből, hogy tudniillik most kárpótlásul
izzadjon, mivel jövő télen át ugyanazon kabátban bizonyosan fáznia
kellend. Arczán leírhatlan mogorvaság kifejezése unatkozott, s oda
látszott mutatni, mikép ezen ember egyedül csak abban lelé kedvét, mi
mások kedvét megrontja, s azután még maga ellen is kedvetlenséggel
viseltetik, mivel valamiben mégis kedvet tudott találni. Kati legyen a
nevem, ha ez nem czéhbiztos. De halljuk őket.
– A hatóság igen engedékeny! – mondá az arszlán, s ezen megerőltetése
következtében nagyot köhintett, és selyem zsebkendőjével homlokát törlé;
de csak igen gyöngén, hogy a rizsport valamikép le ne súrolja.
– Hiszen a mai világban a botot már csak sétálásra szabad használni! –
tevé hozzá a régi korszak embere, és mérgében alsó ajkát majd lenyelte,
mi arra látszott mutatni, hogy fogainak már szörnyü hiánya van.
– Már akár mit mondanak is az urak a sok zöld asztal mellett, én ugyan
nem is hederíthetek az afféle zöld beszédekre, hanem kötelességemet
hiven teljesítem, meddig karomat és botomat birom; ebben tökéletesen
megnyughatnak uraságtok. – Ezt a harmadik férfi mondá, és hivatalos
dühében oly magosra rántá alsó ajakát, hogy csaknem orrát nyelte
szájába, mi által a dohány- és illetőleg burnótárusok mindenesetre
tetemesül károsultak volna.
– Jól mondja, biztos ur, mit a nagyok elmulasztanak, azt önök
helyrehozni tartoznak, különben ugyan mit érne az egész polgári
szabadság, ha végre minden paraszt vagy nemes ember szabadon üzhetné a
szabómesterséget!
– Ugy van! Az ily potom emberek ugyis oly mohón látnak a munkához, hogy
egész nadrágot megvarrnak, mi alatt én titoknokom és két irnokom
társaságában egyetlen osztás whistet játszom el. És polgárnak s
mesternek csak nem fogadhatunk föl minden jött ment legényt, ki müvelt
társaságban még csak meg sem tud állani. Én csak finom legényeket
tarthatok.
– Csak hiában ne járjunk.
– Oh, nem!
– Jól tudunk mindent.
– Bizonyosan rajta kapjuk.
– Tudom el fog jövendőre minden kedve menni a munkától a sehonnainak.
– Nem leszünk hálátlanok.
– Csak ne tessék őt kimélni.
– Mester ur, kérem, ne sértegessen!
[Illustration: Művelt emberkinzás.]
E rövid beszédből láthatjuk, hogy két szabómester s egy biztos van
előttünk, kik hivatalos eljárásban vannak, s alkalmasint valamely
szorgalmas kontárt nyomoznak és üldöznek.
Most e házba lépnek, s a velök jött két város hajdut a kapu előtt
hagyják. Ugyan mi baj érhetne bennünket ha utánok mennénk? Alkalmasint
semmi, legfölebb egy pár czéhbeli titkocskának megtudásához juthatnánk,
s ez ugyan nem baj.
Ezen hátulsó ajtón léptek be, nyissuk meg csöndesen és tekintsünk utána,
talán nem vesznek bennünket azonnal észre.
A szoba szegényes, de tiszta, a földön két gyermek játszik, a harmadik
bölcsőben fekszik, és hirlapirói pályára készül, azaz: valónak képzeli
az ábrándot, vagyis: életadó emlő helyett rongydarabot szivogat. Asztal
mellett két férfi s egy csinos fiatal asszonyka varrogat. Az anya
mellesleg gyermekei látásában gyönyörködik, az atya pedig rémülve tekint
a fönebb leirt három férfira, kik a szoba közepén állnak; a biztos
természetesen föltett kalappal, hogy megmutassa, mikép neki nemcsak
pimaszkodásra, hanem még többre is joga van, mit azonnal igy tanusít:
– Megfogtunk, gazember?
– Uram, – kiált a szabó még inkább elhalványulva, s munkáját elejtve, –
én becsületes ember vagyok, adómat pontosan fizetem, és dolgoznom kell,
ha élni akarok családommal.
– Akaszd föl magadat, s aztán mindjárt nem kell élned.
– Uram –
– Hallgass, kontár. Tudod é, hogy nem szabad legényt tartanod?
– Ez nem legényem, hanem jó barátom, ki nem rég szabadulván ki a
kórházból, még eddig nem juthatott be mesterhez, s azért nekem segít,
egy kis meleg ételért meg szállásért.
– Ej, akasztófa virága, még mentegetni mered magadat, és velem szembe
szállasz?
– Uram, ne feledje, hogy szobámban van ön!
– Micsoda? Talán meg akarsz gyilkolni? Engem, ki a hatóság nevében állok
itt! Hej, hajduk, segítség! Hamar!
E kiáltásra rögtön ott termettek a hajduk, a szabót megkötözték
legényével együtt, a műszereket és ruhákat összeszedék, a siránkozó
asszonyt meglökdösték, s a három férfi után vezették a kötözötteket, kik
azonkül saját hátukon kényszerültek tova czipelni a műszereket, s félig
kész ruhákat és kelméket.
Hja, hiában! A müvelt tizenkilenczedik század gyüléseket tart az
állatkínzás ellen, de a müvelt emberkínzást nem akadályoztatja!
V. Kontár és mester.
A mint az ajtót megnyitám, s a fönebbi jelenet néma tanuja levék,
észrevevém, hogy egy öreg zsidó jelent meg mellettem, ki nagy részvéttel
figyelt mindenre. Arczának minden vonása szives emberbaráti indulatot
árult el, s mihelyt a kis zsarnokok áldozataikkal távoztak, azonnal
nyájasan vigasztalá a siró asszonyt, s a gyermekeknek néhány huszast
adván, a szobát elhagyá.
Az udvaron fölvilágosítást kérék tőle, s ő tüstént engede kivánságomnak,
és elmondá e szegény fiatal házaspár egyszerü történetét, melynek utóbb,
hetek s hónapok mulva, szomoru kimenetelét is megtudám. Szó sem fordul
abban elő nagyszerü szenvedélyekről és érdekfeszítő eseményekről,
valamint fényes leirások és meglepő fordulatok sem jőnek benne elő; de
mégis bocsánatot reménylek elmondásaért szíves olvasóimtól, mert oly
oldalával ismertetendem ez által meg a mindennapi életnek, mely nem
mindenütt ismeretes, és mely valóban figyelemre méltó, nemcsak
emberiségi, hanem erkölcsi szempontból is.
Bizonyos Munkás nevü tisztviselő élt a két szomszéd város egyikében, ki
nevének mindig derekasan megfelelt, ámbár a jutalom viszont nem igen
felelt meg munkásságának, mikép azt napjainkban, fájdalom! elég gyakran
tapasztalhatni. Ámde e miatt a végzésen kivül mást nem okozhatott, mely
őt sok munkára és csekély díjra kárhoztatá, mely rendesen azon mértékben
szokott növekedni, melyben a munka kevesebbül. Szomoruan tapasztalá,
mikép minden erőködése hasztalan, mert az éveket nem változtathatta meg,
s az előtte szolgálatba állottakat nem bűvölheté ki az életből, s igy
várakoznia, mindig csak várakoznia kelle, ámbár reá nem várakozott az
idő, s hajszálait csak ugy megőszíté, mintha már egész családja
jövendőjét tökéletesen biztosította volna; pedig vajmi messze állott még
ettől! Voltak fiai és lyányai, ezek örök pártának virultak elébe, mert
napjainkban kevés kérdezősködés történik az erkölcs után, hanem csak
pénz, és mindig csak pénz a házasságszerző, s legfájdalmasabb az, hogy e
szörnyü irányt még csak nem is gáncsolhatjuk, mert a legszegényebb
szülék is annyira erőjükön tul gyakorolják lyányaikkal a fényüzést, hogy
ugyancsak helyén legyen azon esze s munkája után élő ifju szive, ki ily
divatbubát pénz nélkül élettársul merészel oldalához bilincselni! A fiuk
részint tanultak még, részint pedig ingyen gyakorlák azt, mit számos
éven át tanultak, s ennél fogva szegény atyjoknak még folyvást nem
csekély terhére voltak.
Mély gondjainak közepette búsan sétált egykor az utczákon föl és le az
öreg Munkás, és pirulva bár, de mégis irigy szemmel tekinte a rongyos
targonczásra, ki targonczáján végig nyulva, oly édesen aludt, mintha az
élet kellemeit kénye szerint élvezné; pedig talán három nap óta sem
látott kenyérnél egyebet. Ő azonban mégis elégült lehete, mert személye
nem esett az előitéletek kemény biráskodása alá, s vele senki nem
gondolt, ha bűnt nem követett el. Munkás ellenben más körülmények közt
vala, ő szüntelen mások kivánatának kényszerült eleget tenni, bár mit
sugalt is saját jobb meggyőződése. Ha szájától voná el a falatot, s
magára és gyermekeire tisztességes ruházatot aggata, minden oldalról ezt
sziszegé feléje a kajánság kigyónyelve: – Ez nem telik díjából, ugyan
hol veszi a pénzt? Ennyit nem lehet igaz uton szerezni. – Ha ellenben
gyermekeinek nevelésére, vagy jövendőjök némi biztosítására akart
valamicskét fordítani, s e miatt kissé elmaradt a divat szeszélyes
röpülése mögött, minden oldalról ily gúnyos megjegyzéseket kellett
hallania: – Mily haszontalan lump ember, egész keresményét bizonyosan
torkába veri, vagy kártyán harácsolja el! Ez csakugyan megérdemli, hogy
pályáján derekasan elmellőztessék. – És ezen gyönge vázlat koránsem
tulzás ám, ki ezen szerencsétlen osztály magán-vagyon nélküli tagjainak
életét ismeri, az bizonyosan erősíteni fogja, hogy a színek, miket e
képre használtam, nemcsak nem kiáltók, hanem nagyon is halaványak.
Szomoru sétája közben nagy háromemeletes házat pillanta meg Munkás,
melynek akkor épen tetejét rakták.
– Kié e ház? – kérdé inkább szórakozás végett, mint kiváncsiságból.
– N.... szabómesteré! – hangzott a válasz.
Munkás ismét gondolatokba mélyedett, s későn este tért parányi
szállására, mely kórházhoz hasonlíta inkább, mint tisztviselő lakához,
midőn a család nyugalomra feküdt. Az éjt álmatlanul tölté a szegény apa,
reggelre azonban határozattá szilárdultak kínos tépelődései. Legkisebb
fiát – szabómesterhez vezeté, s inasnak akará szegődtetni; szive vérzett
ugyan, mert a legjobb embernek is vajmi nehezére esik az anyatejjel
beszítt előitéletek leküzdése; azonban határozatát mégis csakugyan
végrehajtá, s előre is kemény kéreggel borítá szívét, társainak megvető
mérges gúnynyilai ellen.
Ámde még itt is csaknem legyőzhetlen akadályokkal találkozott. A
mesterek, kik harsányan szoktak a nemesi büszkeség ellen kikelni, hideg
gúnynyal fogadák őt, s nem akarák átlátni, mikép aljasíthatja tekintetes
ur fiát szabóinassá. Bebizonyult itt is, mikép vannak az életben
viszonyok és körülmények, mikben a legtulzóbb demokrata is született
arisztokrata gyanánt viseli magát. Végre azonban mégis csakugyan akadt
irgalmas mesterre, ki nemcsak fölfogadá a tizéves gyermeket, hanem még
azt is megigéré, hogy a tekintetes ur iránti tekintetből, nem fog vele
targonczát huzatni.