_Voltak, Almásy, Az altábornagy._
_Almásy_ (berohan az előszoba felől. Amikor Beatrix és Törő ölelkezését
meglátja, fölszisszenve megáll).
_Beatrix_ (kibontakozik a Törő karjaiból).
_Almásy_ (a foga között): Éppen itt kell?… Nem mehettetek máshová?
_Beatrix_ (félreérti): Bocsáss meg… Neked is jobb lesz így.
_Almásy_ (bosszusan): Nekem biztosan… A katona legyen aszkéta… Ne
akarjon szerelmet és ne kösse le magát asszonyhoz.
_Beatrix:_ De ugy-e… te azért nem vagy benne bizonyos, nem kötöd-e le
magadat nemsokára egy okos… nálam okosabb, egy bátor… nálam bátrabb, egy
kedves… nálam kedvesebb, egy szép… nálam szebb asszonyhoz?
_Almásy_ (ránéz, hosszan, szótlanul néz rá; megzavarodik… Hevesen
legyint, mert eszébe jutott, miért sietett előre): Ah istenem, mi itt
hiábavalóságokat beszélünk… (Elsiet a jobboldali ajtóhoz és beszól):
Kovács… van valami jelenteni valója?… történt valami?
_Kovács_ (csak a hangja hallatszik): Semmi, főhadnagy úr.
_Almásy_ (megfordul és az előszoba felé siet. Az ajtóban találkozik az
altábornaggyal).
_Az altábornagy_ (komoran): No!…
_Almásy:_ Semmi.
_Az altábornagy_ (meghökkenve mered rá. Sokáig hallgat): Te… te
lehetségesnek tartod, hogy ne lőjje főbe magát?
_Almásy_ (vállat von, halkan): Egy negyedóra már letelt a félből.
_Az altábornagy_ (a fejéhez kap, mint aki azt mondja: ez lehetetlen
szörnyüség… azután magába mélyedve, hevesen járkálni kezd).
(Hosszu szünet. Senki sem akarja megzavarni.)
_Beatrix_ (végre előlép a sarokból, ahová behúzódott Törővel együtt).
_Az altábornagy_ (mintha álomból ébredne föl, ránéz. Úgy nézi, mintha
nem ismerne rá. Szórakozottan): Te… igen… Itt vagy… Igen…
_Beatrix_ (indul feléje, hogy megölelje): Apám!
_Az altábornagy_ (most jut eszébe minden): Megállj. Hát itt vagy?… Hogy
mertél te innen megszökni az én tudtom nélkül?
_Beatrix_ (nem veszi nagyon komolyan a mennydörgést): Igazad van apám…
Én be is akartam neked jelenteni, hogy megszököm… De Törő úgy sürgetett,
hogy abszolute nem maradt már időm rá.
_Az altábornagy_ (a Törő említésére fölhorkan. Keresi Törőt): Ah maga…
igen… Jőjjön csak ide… Álljon ide.
_Törő_ (komolyan, csak egy belső mosolygással elébe áll).
_Az altábornagy_ (nagyon komolyan): Maga… szégyelje magát azért, amit
tett… Ha nem érezne szégyenkezést azért, hogy a hazája ellen akart bűnt
elkövetni, érezzen égő szégyenkezést azért a bűnért, érezzen nagy
megbánást azért a bűnért, amelyet maga ellen akart elkövetni… Érzi ezt a
megbánást?
_Törő_ (csöndesen, őszintén): Érzem.
_Az altábornagy:_ Maga így még nagy szolgálatokat tehet a hadseregnek, a
hazának, a királynak. (Nagy megindulással:) Az árulónak azonban
becstelen élet és nyomorult halál a sorsa… Az áruló nyögve viaskodik a
gyalázatával és a gyalázaté lesz az élete, ha még arra sincs bátorsága,
ha még… arra… sincs bátorsága, hogy… legalább… meghaljon… Aki iránta az
irgalomnak még egy szikráját érzi, annak azért kell imádkoznia, hogy
magát megölni legyen legalább bátorsága… (A meghatottsággal küzdve
elhallgat… Hallgatózik, mintha azt várná, hogy most rögtön fölhangzik a
dördülés… Hosszu csönd.)
_Törő_ (nyugodtan, kissé megindultan): Én mindezt magam is érzem…
Mentségem egy van: az, hogy visszafordultam… (Szünet.) Ezt Beatrixnak
köszönhetem… Kérem excellenciádtól a Beatrix kezét.
_Az altábornagy_ (a lánya felé fordul. Fájdalmas gondolatai még mindig
erősebbek, de most tud ezzel az üggyel is foglalkozni).
_Beatrix_ (odasiet hozzá).
_Az altábornagy_ (megöleli; szemrehányóan): Te, te!… te is szégyeld
magadat!… egy lány… három éjszakát tölt a házon kivül.
_Beatrix_ (bűnbánóan): Kénytelen voltam vele, papa… előbb ő hítt, azután
fogva tartottak.
_Az altábornagy:_ Mit csináljak most veled?
_Törő_ (halkan): Adja nekem…
_Az altábornagy_ (ellódítja): Vigye… Úgy sem ér már semmit…
(Beatrixnek:) Aztán vigyázz rá. (Törő felé int:) Ilyen dolog többet ne
történjék.
_Beatrix_ (mosolyogva): Soha.
_Az altábornagy_ (elfordul tőlük… Újra Theodorira gondol… Járkál.
Izgatottan halkan Almásyhoz): A félóra eltelik és…! (Kétségbeesett
mozdulatot tesz.)
_Almásy_ (csak egy szkeptikus mozdulattal válaszol).
_Az altábornagy_ (elfordul, járkál; később leül az íróasztalhoz; egyszer
be is néz a jobboldali ajtón).