_Voltak, Paula._
_Paula_ (az ajtóban): Szabad bejönni?
_Beatrix:_ Sőt kell… Én nagyon vártam már.
_Paula:_ Miért?
_Beatrix:_ Hiszen megmondtam: sürgősen meg kell vele értetnie (Almásyra
mutat.) hogy a katonának nem kell aszkétának lennie.
_Paula_ (megrázza a fejét).
_Beatrix:_ Maga nincs ezen a véleményen?
_Paula:_ Nem vagyok… A katonának igenis aszkétának kell lennie…
Mindenkinek, aki egy nagy ügy katonája lett, egyedül kell élnie,
magányosságban, ridegségben, mindig készen rá, hogy a mások számára
értéktelen életét a maga nagy ügyéért föláldozza.
_Beatrix:_ Istenem, de szomoru volna, ha így volna.
_Paula:_ Igy van.
_Beatrix:_ Ha minden ügy boldogtalanságot kivánna a maga katonáitól és
ha nem engedné meg, hogy… addig is… például addig… amíg… amíg az
áldozatra rákerül a sor… addig boldogok legyenek… Ha például két ember
találkozik és… (Elhallgat… Szünet.) Igaz, György… mit akartál te
Paulának mondani?
_Almásy_ (kissé zavarodottan): Én… én… először is meg akartam kérdezni,
igazán olyan szomoru-e…?
_Paula:_ El vagyok keseredve.
_Almásy:_ Miért?
_Paula:_ Most már ugy-e bizonyos, hogy elmarad a háború?
_Almásy:_ Bizonyos.
_Paula:_ Kétségbeejtő.
_Almásy:_ Az, hogy elmarad a háború?
_Paula:_ Igen… Most megint várni kell. Esztendőkig… Tovább kell menni
valahová… Közel a hazámhoz… Dolgozni, ahogyan tudunk… Vagyunk így
százan, meg százan, akik várjuk, hogy az elnyomó hatalom a csatatéren az
első sebeket megkapja és hogy akkor rögtön otthon legyünk: fölgyujtani
az eddig csöndben készülő forradalmat… Most megint reméltünk… A háború
elmarad… Várni kell.
_Beatrix_ (Törővel együtt kissé hátra húzódott. Figyelemmel nézik a
beszélgetést).
_Almásy:_ Nézze… kedves kis Paula… én magával mindenben… tökéletesen
egyetértek. Nincs magának egyetlen érzése és egyetlen gondolata, amely
nekem idegen volna… Éppen azért egy dolog van, amiben nem értek magával
egyet.
_Paula_ (kissé pedánsan): És pedig?
_Almásy:_ Abban, hogy magának innen most el kell mennie.
_Paula:_ Ah…! (Legyint.)
_Almásy:_ Látja én értem azt a nyugtalanságot, amely magát tovább
hajtja… De ezt a szubjektiv nemes lázat le kell csillapítani annak az
objektiv, hideg megállapításnak, hogy a maga nemes indulatai elporlódnak
a társadalom törvényszerüségein… Amikor az idő megérik… amikor a
gazdasági élet kényszerüségei meghozzák… akkor a maga hazája is
fölszabadul. Akárhol várja is be maga ezt az időt.
_Paula_ (élénken): A történelmi materializmusnak ez a szofisztikus
magyarázata henye fatalizmusba visz. A gazdasági fejlődés megteszi a
magáét. De tegyük meg mink is a magunkét és ne merüljünk bele léha
szemlélődésbe.
(A pedáns beszélgetés egyre melegebb lesz. A két vitatkozó a legmelegebb
szimpátiával húzódik közel egymáshoz.)
_Almásy:_ Én azt nem is tanácsolnám magának. Én csak azon a véleményen
vagyok, hogy a maga munkája, a maga lelkesedése, a maga lelkének a
lángja itt éppen olyan termékeny volna, mintha elutaznék mondjuk Svájcba
és csinálná a külföldön élő forradalmárok meddő propagandáját… (Egészen
közel hozzá:) Sőt tovább megyek: itt maga nagyobb szolgálatokat tehet az
ügynek, mint akárhol másutt.
_Paula:_ Hogyan? Miért?
_Almásy:_ Mert maga bátor, nemes és derék ember; minél több ilyen bátor,
nemes és derék emberünk van nekünk, annál erősebb itt a munkás
demokrácia… és aki itt a demokráciát erősíti, az a cári hatalmat, a
kozák erőszakot gyengíti.
_Paula:_ Én… azonban… azt hiszem… mégsem maradhatok itt.
_Az altábornagy_ (nem bir a türelmetlenségével. Föláll); György… kérlek.
_Almásy_ (megrettenve ugrik föl. Sietve, izgatottan fordul Paulához.
Megfogja a kezét. Könyörögve): Maradjon mégis itt… Mert én kérem rá.
Nekem már nagyon hiányoznék… Mert jöhet egy kibékülés is… Maradjon… A
többit majd meglátjuk… (Szünet.) Itt marad?…
_Paula_ (halkan): Nem!… Nem tudom… Talán…
_Almásy_ (boldogan fordul az altábornagyhoz).
_Az altábornagy_ (gondolataiba merülve, nagyon izgatottan): Nem bírom!…
(Theodorira gondol.) Még mindig nem!… Ez képtelenség… Már tíz perce
sincs… Azután elfogatom… (Járkál.) Hivd el az őrt az ajtaja elől… Már ne
is őrizze… Várj csak: az a hatvanhetesektől van itt… Elmehet… Menjen le…
A hatvanhetesek indulhatnak.
_Almásy_ (odamegy a jobboldali ajtóhoz): Kovács.
_Kovács:_ Parancs, főhadnagy úr.
_Almásy:_ Menjen le. Jelentse, hogy a kegyelmes úr itt fönt marad. Az
ezred indulhat.
_Kovács:_ A kegyelmes úr itt fönt marad. Az ezred indulhat.
_Almásy_ (int): Igen… Megálljon, Kovács… Örül, hogy haza megy?
_Kovács:_ Boldog vagyok, főhadnagy úr.
_Almásy:_ És ha megint be kellene jönni?
_Kovács:_ Akkor keményen verekednénk, főhadnagy úr.
_Almásy:_ No… menjen, Kovács. Isten áldja meg.
_Kovács_ (tiszteleg és elmegy).
_Beatrix_ (az ablaknál): Erre fognak elmenni. Nézzük őket innen…
(Lenéz.) Mekkora nézőközönségük van odalent is… Mindjárt indulnak.
_Törő:_ Még nem.
_Beatrix:_ De igen. Az ezredes már lóra ült.
_Törő:_ De indulás előtt?… Mi jön? Katona-lánynak ezt tudni kell.
_Beatrix:_ Ah, igen… Az ima… Az ezredkürtös már készülődik.
_Az altábornagy_ (egyre gyötrőbb izgalomban, valóságos kétségbeeséssel
jár föl és le. Almásyt elvonja Paula mellől): Gyere… a szívemet
marcangolja… mintha vasfogó szorítaná… hát lehet ez?… Egy katona!… ne
nyúljon a fegyver után?
_Almásy_ (alig észrevehető mozdulatot tesz. Hallgat).
_Az altábornagy:_ Én nem tudom, nyugtalan vagyok… lelkifurdalásom van…
talán én is bűnös vagyok. (Ránéz Almásyra.)
_Almásy:_ Szabad válaszolnom?
_Az altábornagy:_ Igen.
_Almásy:_ Te is bűnös vagy.
_Az altábornagy_ (megdöbbenve, fölháborodva): Én!… Hogy mered?
_Almásy:_ Te is bűnös vagy. Bűnt követtél el a bizalmaddal, bűnt
követtél el azzal, hogy engedted megcsalni magadat, bűnös vagy abban,
hogy nem voltál rideg, kérlelhetetlen és gyanakvó akkor, amikor
ridegnek, kérlelhetetlennek és gyanakvónak kellett volna lenned, mert a
hadseregről, a hazáról van szó. Abból a nemzedékből való vagy, amely
csak félmeggyőződéssel volt katona. Nem voltál az egész lelkeddel
katona; nem értetted meg, mit jelent katonának lenni… dilettáns katona
voltál… és ezért magadra is büntetést kell szabnod.
_Az altábornagy_ (nagy szemmel): Milyen büntetést?
_Almásy:_ Azt, hogy át kell adnod a helyedet azoknak, akik megint az
egész lelkükkel katonák.
_Az altábornagy_ (nagy fájdalommal): Én… ezt a kabátot… levessem?…
(Hosszú szünet. Megtörten:) Levetem.
_Beatrix_ (az ablaknál): Vigyázzunk… jön az ima.
(Lent fölhangzik az ima síró és hatalmas kürtjele.)
(Bent csöndben hallgatják végig. Amikor az ima véget ért, még mindig
csönd van… Rögtön utána egy dördülés hallatszik jobbról.)
_Az altábornagy_ (aki eddig görnyedten ült, talpra szökik).
_Almásy_ (kisiet jobbfelé és pár másodperc múlva visszatér. Az
altábornagyra néz, szótlanul és komolyan igent int a fejével).
_Az altábornagy_ (megkönnyebbülten lélegzik föl, de gondolkozva néz maga
elé és a szeme lassan könnyes lesz).
_Törő_ (Almásyhoz): Mi történt?
_Almásy_ (halkan): Theodori agyonlőtte magát.
(Hallgatás.)
_Beatrix_ (odasiet az altábornagyhoz): Apám, mi baj?
_Az altábornagy_ (a könnyeivel küzd): Mégis… katona volt.
_Beatrix:_ És te sajnálod?
_Az altábornagy:_ Sajnálom… hogy áruló lett, mert kár érte. Mi lesz
velünk, ha ilyenek történnek?… Sajnálom, hogy árulóink vannak.
_Törő:_ Nem kell sírni… Nekünk nem esik jól az árulás… Vagy
visszafordulunk, vagy megbüntetjük magunkat… (Paulára:) De közülük a
legderekabbak lesznek árulókká és az árulás adja meg a lelkük nyugalmát…
(Könnyedén:) Mi, ha jól érezzük magunkat, nem sokat törődünk a hűséggel,
de mikor baj van, fölfedezzük magunkban a hűséget és a hazaszeretetet
is. De aki nekik ellenségük, az örökre és változtathatatlanul az… Nem
kell tőlük félnünk… Mi vagyunk az erősebbek.
_Az altábornagy_ (sóhajtva): Bár úgy volna.
_Almásy_ (az ablaknál): Indul az ezred…
_Az altábornagy_ (az ablakhoz lép).
(Lent fölharsan az induló, amelyet a zenekar fuj. Az ezred ütemes
dobogása. A tömeg ujjongó moraja. Az ablakból a férfiak kihajolnak, a
nők zsebkendőt lengetnek az elvonuló ezred felé.)
_(Függöny.)_
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: