_Az altábornagy, Almásy_, később _Theodori_.
_Az altábornagy_ (fájdalmas erőfeszítéssel összeszedi magát. Halkan):
Hivd be Theodorit.
_Almásy_ (halkan): Bocsánatot kérek… jobb volna, ha Theodori engem csak
itt látna meg… (Szünet.) És jó volna már az első kihallgatást hadbíró
jelenlétében megejteni.
_Az altábornagy_ (habozik; búsan megrázza a fejét; odalép a jobboldali
ajtóhoz és bekiált rajta a harmadik szobába): Theodori!
_Theodori_ (kijön. Mosolygó és nyugodt, mint mindig… Amikor Almásyt
meglátja, meghökken, de csak egy másodpercre. Azután megint derült és
felsőbbséges): Parancs, kegyelmes uram.
_Az altábornagy_ (küzd a fölindulásával, szeretne rádördülni):
Theodori…! (A lendülete elbágyad. Még egyszer összeszedi magát:)
Theodori! (Nem bír egyenesen lecsapni rá azzal, hogy áruló. A másik
módszert választja. Megfogta az útlevelet. Nyersen:) Mi ez, Theodori?
_Theodori_ (első pillantásra tisztában van mindennel, de most
figyelmesen megnézi az útlevelet): Ez… ah!… hiszen ez a kis idegen nő
útlevele… Hogy került excellenciádhoz?… A ravasz kis bestia nekem újra
gyanus lett, megpróbáltam lépre csalni… de most már, ha ez az útlevél
itt van, nem tudom, sikerül-e.
_Az altábornagy_ (fájdalommal és megvetéssel hallgatja. A pénzt sepri
odább): És ez itt?
_Theodori:_ Ez… (Derülten:) Az a pénz ez, amelyet én adtam neki?… Jónak
láttam ezúttal, amint excellenciád megengedte, a rendelkezésünkre álló
alapot erősen igénybe venni, mert ennek a Karanov kisasszonynak a
lelepleztetését igen fontosnak tartom… Az ilyenfajta kémek a
legveszedelmesebbek, először, mert nők és szépek, másodszor, mert a
hősiességnek és a becsületességnek olyan álarcában járnak, amely a
leggyanakvóbb embert megtévesztheti.
_Az altábornagy_ (nem hiszi, amit mond. De a mód, ahogyan mondja, még
mindig hat rá. Rá akar rohanni, de a fájdalma erősebb): Theodori… hogy
bíztam én magában… (Félig Almásyhoz, félig magának:) Én nekem
megfoghatatlan… Ez az ember áruló.
_Theodori_ (sértett méltósággal): Áruló?… Ki mondja rólam, hogy áruló
vagyok?… (Szünet.)
_Almásy_ (még ő is habozik, mert szörnyű dolog egy ilyen rangú katonának
a vádat a szemébe vágni).
_Theodori:_ Ah, ez a hazug kis nő talán… egérfogóban akartam megfogni;
most cincog… Ha ő vádol engem, akkor…
_Almásy_ (kipirultan odalép): Nem ő vádolja önt, hanem én… Vádolom
árulással és kémkedéssel… Vádolom azzal, hogy hazaáruló és fizetett kém.
_Theodori_ (fenyegetően): Almásy főhadnagy!…
_Almásy_ (nyugodtabban, szinte egyhanguan): Vádolom önt azzal, hogy
állandó összeköttetésben volt azzal az idegen hatalommal, amellyel
szemben álltunk, hadititkokat adott el neki és pénzt kapott tőle…
Vádolom önt azzal, hogy a Törő találmányáról ön tett jelentést az ő
vezérkaruknak és hogy ön segítette azt az egész műveletet, amely a
találmány megszerzésére irányult… Vádolom önt azzal, hogy ön csempészte
ide a házba azt az idegen vezérkari tisztet, aki itt Schmidt főlakáj
gyanánt szerepelt és vádolom önt azzal, hogy Radovánnal és az
állítólagos Schmidttel egyetértve, ön tette lehetővé a Törő szökését.
Vádolom azzal, hogy innen szökni akart; hogy csak holnapig akart várni,
mert azt hitte, mi csak holnap szabadulunk ki; hogy az állítólagos
Schmidtnek levelet írt és a levélben azt kérte, eszközölje ki az ő
követük, hogy bennünket még egy napig fogva tartsanak… És hogyha ön ezt
tagadná… akkor… itt a levele… (A levelet kihúzza a zsebéből és odaadja
az altábornagynak.)
_Theodori_ (az Almásy csendes zápor módra özönlő beszéde alatt lassan
elveszti a derült, feszes tartását. Lassan összeomlik).
_Az altábornagy_ (átfutja a levelet. Mintha csak most jönne rá, mi
történt, szinte fölordít): Theodori!… Canaille!
_Theodori_ (menekülést keresve, de megüvegesedő szemmel néz körül.
Odatámolyog egy székhez, leesik rá. A kezébe temeti az arcát): Istenem…
Istenem…
_Az altábornagy_ (fölszegi a fejét. Feszesen, mintegy rángatva a
tagjait, mozog. Undorral kikerüli a széket, amelyen Theodori ül. Odamegy
az íróasztalhoz. Elveszi a revolvert és hangos koppantással leteszi arra
a kis asztalra, amelynél Theodori ül).
_Theodori_ (fölnéz, üveges szemmel bámul rá a revolverre).
_Az altábornagy_ (undorral tartja magát távol tőle. Hidegen): Ön… most…
visszamegy a szobájába… Az ajtaja elé őrt állítok… De egy félórája még
van… Azalatt… azt teheti… amit… jónak lát…
_Almásy_ (halkan tiltakozni készül).
_Az altábornagy_ (egy heves mozdulattal elhallgattatja. Megfordul.
Magával vonja Almásyt is úgy, hogy mind a ketten hátat fordítanak
Theodorinak).
_Theodori_ (ingadozva, hamuszínű arccal fölkel. Kinyul a revolver után,
de a keze reszket. Megfogja a revolvert, de reszkető kezéből kiesik a
fegyver és ő ijedten vonja vissza a kezét… Körülnéz; tévetegen keres
menekülést. Megtörten csuklik össze; irtózatos harcot ví magával, végre
megfogja a fegyvert és kitámolyog az ajtón).
_Az altábornagy_ (utána fordul. Hosszan utána néz): Becstelen!… Hadd
haljon meg… (Szinte máris hallgatózik.)
_Almásy_ (halkan): Nagyon helytelennek tartom ezt a kegyelmi aktust… De
az a reményem van, hogy gyáva és hogy nem él ezzel a kegyelemmel. Hanem
választja a becstelen életet…
_Az altábornagy:_ Nem igaz… (Az előszoba ajtaját kinyitja.) Ki van itt?
_Válasz:_ Ordonánc a hatvanhetesektől.
_Az altábornagy:_ Gyere be.
_Kovács_ (teljes fölszerelésben, torniszter, puska): Parancs.
_Az altábornagy_ (kinyitja a jobboldali ajtót): Odamégy be az ajtó elé…
Indulj.
_Kovács_ (bemegy).
_Az altábornagy:_ Ráfordítod a kulcsot. (Hallatszik a kulcs csörrenése.)
Aki ki akar jönni, lelövöd. Akármit hallasz, nem mozdulsz. Ha én
visszajövök, nekem jelentést teszel… (Behúzza az ajtót. Peckesen veszi a
sapkáját. Int Almásynak:) Gyerünk. A hatvanhetesek parancsra várnak…
(Visszanéz.) Mire visszajövünk, az ott halott lesz… (Almásy válaszolni
akar.) Előre, indulj.
_Almásy_ (indul).
(Az ajtóban találkoznak Törővel.)
_Az altábornagy_ (rádördül): Itt van?… Nagyon jó. Itt vár rám… Ez a
legjobb hely… Itt várni… Megértette?
_Törő_ (nyugodtan): Meg.
_Az altábornagy_ (kicsörtet).
_Almásy_ (vele).