_Voltak, Paula._
_Paula_ (hidegen, megsértetten lép be. Amikor Almásyt meglátja, kiragyog
az arca): Jó napot, kedves Almásy; csakhogy épségben megérkezett. De
féltettem. (Hirtelen más hangon, fanyarul:) Nem is mondhatom különben,
hogy olyan nagyon féltettem volna.
_Almásy_ (fogva tartja a kezét; nagyon melegen): Mondja, hogy igen…
Miért tagadja le?
_Paula:_ Mert maguk nem bírják el a nyiltságot és az őszinteséget.
Maguknak lesütött szemü és halk nők kellenek. Azt a nőt, aki őszinte,
itt börtönbe csukják.
_Almásy:_ Haragszik ránk, Paula?
_Paula:_ Igen. Nagyon.
_Almásy:_ Pedig nekünk, ha győzni akarunk, gyanakvóknak kell lennünk.
_Paula:_ Igen, csakhogy maguk ott gyanakszanak, ahol nem kellene; ott
pedig, ahol kellene, ott nem.
_Almásy:_ Én is, Paula?
_Paula:_ Maga… maga… nem… De ő excellenciája, aki engem becsukatott.
_Almásy:_ Tudja kinek a tanácsára?
_Paula_ (vonogatja a vállát; habozva): Tudom.
_Almásy:_ A Theodoriéra.
_Paula_ (fanyarul biccent).
_Almásy_ (közelebb megy hozzá, könyörögve): Kedves Paula… mi van
Theodorival?
_Paula_ (habozik, a bosszusága még nem mult el, de hajlik a kérésre).
_Almásy_ (látja a lelki harcát): Kérem… Könyörgök… Mi van vele?
_Paula_ (elszánta rá magát, hogy megmondja. Bizonyos éllel az
altábornagy ellen): Mi van vele? Az van vele, hogy áruló és azoknak a
zsoldjában van.
_Almásy_ (fölemeli a fejét, egy pillantást vet az altábornagyra): Hm…
bizonyítékok?
_Paula_ (alig hallgat rá): Az van vele, hogy (a táskájába nyúl:) ezt az
útlevelet adta nekem… szökjem át Szerbiába. (Az útlevelet lecsapja az
asztalra.) Ezt a pénzt adta nekem, hogy legyek majd a szeretője.
(Lecsapja az asztalra a pénzt.) És készült ő maga is szökni, mert csak
holnapra várta haza magukat… Én őt megcsalhattam volna most már és a
szerb határon otthagyhattam volna. De utálom a csalást. Utálom az
árulót. És gyülölöm azokat, akiknek ő a szolgálatában állt… Itt van az
útlevél. Itt van a pénz. És az ő szobájában megtalálják a többi pénzt.
És megtalálják azt az útlevelet, amellyel ő akart megszökni… Eddig van.
Isten megáldja magukat.
_Almásy_ (feszült figyelemmel, lihegő elégtétellel hallgatta a kis
kitörést; most meghökkenve): Hova megy?
_Paula:_ Utazom… Valahová… Nem tudom még.
_Almásy:_ Kérem ne. Várjon még.
_Paula_ (megrázza a fejét): Minek?
_Almásy:_ Mert… mert nekem még… mert én még… szeretnék… beszélni
magával.
_Paula_ (vonakodik).
_Almásy:_ Hát jó. Csak egyet tegyen meg… nekem most… sürgős dolgom van…
egy félóra mulva nézzen be ide… Csak tíz percre… Azután utazhat… Ezt
megigéri?
_Paula_ (vonakodva): Ezt meg.
_Almásy:_ Jó, akkor most… Most menjen innen.
_Paula_ (megy).
_Almásy_ (komolyra vált arccal fordul vissza az altábornagyhoz).
_Az altábornagy_ (rendkívül izgatott. Szenved. Az arca vonaglik a
felindulástól).