_Beatrix, Törő, Almásy_, később _Radován_.
_Törő_ (egy másodpercig egyedül marad; elborult szemmel, bágyadtan, az
élet teljes és keserű utálatával néz maga elé).
_Beatrix_ (visszajön Almásyval).
_Almásy_ (fölindult várakozással): Hivattál engem?
_Törő_ (nem néz rá, mintha álomban beszélne): Én… elhatároztam… hogy
hazamegyek.
_Beatrix_ (megrezzen az örömtől).
_Almásy_ (kitárja a karját, remegve): Barátom…
_Törő_ (egy fáradt mozdulattal elhallgattatja őket. Fáradtan): Tudsz rá
módot?
_Almásy_ (alig tudja, hol kezdje a mondanivalóját): Itt… minden kijárat
előtt fegyveres őr áll. De… én a huszároknak meghagytam, hogy mihelyt
sötét van, úsztassanak át a Dunán… azok most lent vannak tehát
valamelyik parti erdőben. Két perc alatt ott lehetnénk…
_Törő:_ Ha innen kijuthatnánk.
_Almásy:_ Igen. Ha innen kijuthatnánk.
_Törő_ (fanyarul): És hogyan jussunk ki innen?
_Almásy_ (habozik).
_Törő:_ Azt még nem tudod.
_Almásy:_ Nem. Azt még nem tudom, de…
_Törő_ (fanyarul közbevág): Akkor majd én megmondom. Ti maradhattok…
majd eleresztenek benneteket… én pedig… majd átgázolok egy ilyen őrön.
_Almásy_ (ijedten): Nem… Nem engedem.
_Törő:_ Csak az egyik őrrel kell verekedni és a többi kijárat rögtön
szabad. Nyilván odarohannak mind, ahonnan lövés hallatszik… ha én
(jobbra mutat:) erre nekivágok, ti arra kényelmesen kisétálhattok.
_Almásy_ (nagy szemmel hallgatta): Igen… De mert itt egy élet van, amely
érték… én vágok neki erre, (jobbra mutat:) az őrnek és te sétálsz ki
arra (balra mutat).
_Törő_ (egy kissé, alig észrevehetően megütközve, fanyarul): Te… én
értem… magadat föl akarod áldozni.
_Almásy_ (egy másodpercnyi várakozás után): Igen.
_Törő_ (felülről lefelé Beatrixhez): Mit szól hozzá Beatrix?
_Beatrix_ (a kezét tördeli): Istenem, én… Istenem…
_Almásy:_ Vigyázni!… jön valaki.
(A jobboldali ajtó nyílik és óvatosan, a fejét a nyaka közé húzva, jön
be rajta Radován. – Hirtelen hallgatás.)
_Almásy:_ Hm… igen… hm…
_Radován_ (fájdalmas, alázatos, torz vigyorgással): Én… én csak átmegyek
itt a szobán… Már megyek is ki.
_Almásy_ (nem tud felelni).
_Törő_ (hidegen): Jó.
_Radován_ (a szoba hátsó részén meggörnyedve vonul át, azután torz
vigyorgással újra odafordul a többiekhez): Csak azt akarom megnézni,
lehet-e onnan megszökni… Az ablakból leugrani. (Kimegy. A többiek
dermedten állanak egy darabig.)
_Beatrix_ (remegve): Ez mindent tud. És mint a halál, úgy jár-kel itt.
_Törő:_ Pestises gazember!… Ha nem is tud mindent, legalább is sejt
mindent.
_Beatrix:_ Hogy jár itt. Mint a halál… Elárul bennünket.
_Almásy_ (összeszorított foggal): Nem árul el bennünket… Mert ha most
visszajön… és ha bennünket csakugyan el akar árulni… én… az első
mozdulatára… habozás nélkül… hátulról, orvul… le fogom lőni.
_Törő_ (nyugodtan): Vigyázz… Jön.
_Beatrix_ (nyugtalanul): Ne bántsd. Inkább beszélni kellene vele…
_Almásy_ (megrázza fejét): Le kell lőni.
_Radován_ (görnyedten jön ki… Amint a görnyedt hátát a többiek felé
fordítva, lassan behúzza az ajtót; amint azután arccal fordul feléjük és
megmutatja eltorzult fejét, amelyről nem lehet tudni, vigyorgás
torzítja-e el, vagy valami szörnyü fájdalom, amint lassan és pókszerüen
mozog, valóban van benne valami kisérteties): Visszajöttem… (Nagy
szünetekkel beszél, tudja, hogy minden szavát feszült várakozás
fogadja:) Megint itt vagyok… (Senki sem felel. Most tartja a leghosszabb
szünetet, a fejével hevesen bólogat:) Maguk… szeretnének… egyedül
maradni?
_Törő_ (gőgösen): Ah…
_Beatrix_ (udvariasan, izgatottan): Óh…
_Radován_ (egyikről a másikra néz, hevesen bólogat): Maguk… maguk most
innen szökni akarnak.
_Almásy_ (szikrázó szemmel lesben állva várt. Most, mint egy támadó
vadállat mögéje ugrik).
_Beatrix_ (azonban megelőzi… Visszafojthatatlan izgalmában rémülten
sikolt egyet és egy mozdulattal föltartja Almásyt): Ne. Ne még.
_Radován_ (hátrafordul. Mindent megért. Vigyorogva bólogat): Meg akart
ölni… Megölni. (Hosszu szünet. A torz vonaglás eltünik az arcáról. Nagy
lélegzetet vesz és tiszta, szomorú, mély hangon mondja:) Hiszen én úgyis
meghalok.
(Feszült várakozás.)
_Beatrix_ (helyre akarja hozni a hibáját; könyörögve): Radován úr,
kérem, könyörgök…
_Almásy_ (fenyegetőn): Ide figyeljen és értse meg jól…
_Radován_ (elhallgattatja őket egy széles mozdulattal, a szeme
becsukódik, a teste irtózatos fájdalomban összecsuklik, egy székre zuhan
és följajdul): Én meghalok.
(Ijedt hallgatás.)
_Beatrix:_ Mi baja van…?
_Radován:_ Nem látják rajtam? A belemet ronggyá tépi… Süt mint az izzó
vas… (Nyögve:) Hiszen nem tudok már járni se. És a pofámon rajta van a
halál álarca… (Valamivel nyugodtabban): Még két hetem van. Vagy egy.
(Hallgatás).
_Beatrix:_ De… de talán téved…
_Radován_ (ültében kiegyenesedik, nyugodtabban): Ah, most megenyhült…
(Komoran:) Nem tévedek. Két hetem van, vagy egy… mást régen levert volna
a lábáról… más már ordítva fetrengene az ágyban… Nekem nem lehetett
ledőlni addig, míg magukat ide nem hoztam.
_Törő:_ Míg bennünket…
_Radován_ (a fájdalmával foglalkozik; nem néz oda; halkan:) Magukat én
hoztam ide… (Törő szólni akar. Fölnéz rá.) Magában én támasztottam föl a
gőgöt.
_Törő_ (meghökkenve): Maga…
_Radován:_ Én… Mindennap piszkáltam… Magát én tettem részeggé.
_Törő_ (magánkívül): Maga…
_Radován_ (nem is néz rá): Én. Mert ide akartam juttatni… Idejuttattam.
_Törő_ (elkábultan áll, azután eltorzult arccal, szégyenkezve, gúnyosan
elneveti magát és mélyen lehajtja a fejét).
_Radován:_ Én… (Lehajtott fővel ül. Hosszasan gondolkozik.) Kellett… A
gyerekek miatt… Akiket (nem néz föl, de Beatrix felé int) maga utált. És
megsímogatott.
_Beatrix_ (reszketve): Kérem, bocsásson meg nékem.
_Radován_ (fájdalmasan): Ritka dolog ilyen csúnya gyerekeket látni…
Gyerekeknek olyan szépeknek kellene lenniök, mint az angyaloknak…
(Szaggatottan:) Olyan rútak, hogy fáj rájuk nézni… És én meghalok…
Sietni kellett… Olyan rútak… ki néz majd rájuk… Az anyjuk régen
elhagyott… Mi lesz velük, ha én meghalok… (Szinte zokogva:) A
gyerekeimmel, a gyerekeimmel… (Hosszu hallgatás.) Ezért hoztam magukat
ide.
(Hosszu hallgatás… A többiek összenéznek. Nem tudnak szólni.)
_Almásy_ (végre összeszedi magát. Óvatosan): Mert pénzt kapott érte.
_Radován_ (lehajtott fejjel): Mert pénzt kaptam érte. Azért hoztam… ide…
magukat… (Szünet. Föláll. Rájuk néz.) De most már megbántam… (Hosszú
szünet.) Én meghalok, de az bitang dolog… Megbántam… (Szünet.) És most
itt vagyok… Itt vagyok… hogy maguk vegyék meg az életemet.
(Meghökkent hallgatás.)
_Törő:_ Amit… maga mond… az nem nagyon érthető.
_Radován:_ Az az ostoba odalent kiadta azt a rendeletet, hogy ha az
egyik őr lő, a többiek mind szaladjanak oda… Csak egy életbe kerül… csak
le kell magamat (jobbra int) itt lövetnem és maguk arra (balra int) az
ebédlő ablakából kényelmesen megszökhetnek… (Szünet.) Hiszen erről
beszéltek, mi?
(Almásy és Beatrix habozik a válasszal.)
_Törő_ (egy mozdulattal elsöpri a habozást): Erről.
_Radován:_ Erről… Csak egy életbe kerül. És az én életem nekem már mit
ér!… Én döglődöm!… A maguké az életem, ha maguk a gyermekeimnek
megfizetik.
_Törő_ (kis habozás után): Pontosan meg kell mondania, Radován, hogy mit
kíván.
_Almásy:_ Megálljon Radován. Csak ezt: Theodori magukkal tartott?
_Radován:_ Theodori sokkal nagyobb gazember, mint én.
_Almásy:_ Ez elég. Most mondja –!
_Radován_ (csekket vesz ki): Én… itt… attól odalent… ezt kaptam… Odaadom
maguknak… Evvel csinálhatnak, amit akarnak… ha megfogadják, hogy a
gyerekeim a maguk pénzéből ezt az összeget megkapják.
_Törő_ (átveszi a csekket): A kétszeresét fogják megkapni.
_Radován:_ Megfogadják?
_Törő_ (igent int).
_Almásy:_ A becsületemmel kezeskedem érte.
_Radován_ (téveteg szemmel néz egyikről a másikra): Maguknak van…
Maguknak sok a pénzük… Pedig szépek és… és… minek annak a pénz, aki
szép… (Beatrixra néz.) Maga fogadja meg… Esküdjék meg rá.
_Beatrix_ (reszketve): Én megesküszöm… De borzasztó, hogy mi itt
megvásároljuk az ön életét, pedig talán…
_Radován_ (szinte rikácsolva): Nem… Nem… Ne mondja… Én elrothadok…
(fájdalmasan halkan:) soha életemben nem lehettem becsületes…
(izgatottan Beatrixhoz:) most ne beszélje le őket arról, hogy a rothadt
életemet megvegyék.
_Beatrix_ (rémülten): Nem. Én csak…
_Radován:_ Nem… Hát megveszik?
(A felelet: néma igen.)
_Radován:_ Megesküdtek rá!… (Néma igen.) Akkor… akkor én… (Megáll.
Visszafordul az ebédlő felé.) Maguk aztán ott kényelmesen leugorhatnak…
(Néma bólintás a válasz.) Én akkor… (Indul. Megáll. Beatrixre mutat.) Őt
hagyják itt.
_Almásy_ (halkan, gyorsan): Igen, Beatrix… öt perc múlva visszajövünk
érted. Csak egyszer kint legyünk.
_Radován:_ Akkor én… (fuldokolva az elfojtott izgalomtól:) most
kimegyek… (Megáll. A homlokáról törli a verejtéket.) Megyek… (Indul. Az
ajtóig ér. Irtózatos halálfélelemmel küzd.) Nem, nem.
_Almásy_ (melléje ugrik, halkan): Most ne legyen gyáva.
_Radován_ (rettegve): Nem, nem… Félek.
_Almásy_ (összeszorított foggal): Most menj már, gazfickó.
_Radován_ (fölordít): Nem. Félek a haláltól.
_Almásy_ (megragadja): Menj, vagy én lőlek le, mint egy ebet.
_Radován_ (félőrülten viaskodik vele): Nem… Élni akarok.
_Törő_ (odalép; eddig utálattal nézte a dolgot, most rászól Almásyra):
Ereszd el.
_Almásy_ (elereszti Radovánt).
_Radován_ (visszarohan a szobába, odatámolyog az asztal mellé, lezuhan
egy székbe, a fejét a kezébe hajtja).
_Almásy_ (a foga között): Gyáva gazember!
_Törő:_ Hagyd. Végre is… nem rugdalhatjuk ki.
_Almásy:_ Megvettük a hitvány életét.
_Törő:_ De ha nem adja… Most mit csináljunk?
_Almásy_ (gondolkozva, komoran): Akkor… mégis egy jobb életet fogunk
cserébe adni azért, hogy te visszatérhess.
_Törő_ (elgondolkozva néz rá; odalép hozzá; a karjára teszi a kezét;
gyöngéden): Várj még… várj még…
_Almásy_ (komoran): Várni veszedelmes… És minek?… Valakinek ki kell
mennie.
_Radován_ (ekkor ültében kiegyenesedik. Az arca egy rárohanó, nagy belső
fájdalomtól eltorzul. Lihegve mered maga elé egy ideig. A többiek
megdöbbenve néznek rá).
_Radován_ (hirtelen fölugrik): Én megyek. (Elvakultan körülnéz, a
fájdalomtól szinte nyögve várakozik, mintegy habozik még egy
másodpercig, azután végső nagy elhatározással, szinte futva indul a
jobboldali ajtó felé. Fölrántja az ajtót. Eltünik. Az ajtó nyitva
maradt.)
(Bent feszült izgalom.)
_Törő:_ Most nem fog visszafordulni.
_Almásy_ (gyorsan az ajtó mellé ugrik): Vigyázz… Hallgatni…
(Hallgatóznak.) Végigszaladt a folyosón. (Hallgatózik.) Lerohan a
lépcsőn… Kinyitja az ajtót… Dulakodnak… Most… (A távolból lövés
hallatszik. Megrémült hallgatás egy másodpercig. Törőhöz:) Most gyerünk.
_Törő_ (nyugodtan): Még egy másodpercet!
_Almásy_ (gyorsan): Beatrix, ne félj. (Megszorítja a kezét.)
_Beatrix_ (Törőhöz fordul).
_Törő_ (azonban nem búcsúzik tőle, hanem nyugodtan mondja): Most!
(Mind a ketten átrohannak az ebédlőbe.)