_Beatrix, Törő._
_Törő_ (komoran és zárkózottan járkál).
_Beatrix_ (lassan és óvatosan készülődik a mondani valóira. Óvatosan):
Most egyedül vagyunk végre.
_Törő_ (nem válaszol, nem is fordul feléje).
_Beatrix:_ Ketten, – együtt, – nagy csendességben – hogy vágyódtam rá, –
sírni tudtam volna már a türelmetlenségtől. (Szünet.) Maga… nem
vágyódott azután, hogy egyedül maradjunk?
_Törő_ (nem néz rá, komoran): De igen.
_Beatrix:_ Most meghallgatott már mindenkit, – mindenki elmondta, amit
gondol, – csak én nem. (Hiába vár választ. Odamegy hozzá. Nagyon
gyöngéden:) Nem akarja meghallgatni azt, amit én gondolok?
_Törő_ (ránéz; fanyarul, halkan): Almásy magának már majdnem a vőlegénye
volt, amikor én magukhoz jöttem?
_Beatrix_ (elképedve): Igen.
_Törő:_ És én miattam szakított vele. (Szünet.) És most bennünket
összehasonlít, – nem?
_Beatrix:_ Én… magukat… már régen összehasonlítottam; és maga
mindenkinél jobban tudja, kinek a javára ütött ki ez az összehasonlítás.
_Törő_ (nyugtalanul): Most… amikor Almásy kijött abból a szobából… ahová
maga rejtette el… a maga sikoltása olyan rémült volt és a hangja olyan
könyörgő, mint… mint… mint egy szerelmes lányé.
_Beatrix_ (végre magához tér a meglepetéséből. Ragyogó arccal): Istenem,
de boldog vagyok.
_Törő:_ Miért?
_Beatrix:_ Mert gyanakszik. Mert nyugtalankodik. Mert félt engem.
_Törő_ (ingadozva): És maga… a mikor az előbb az Almásy pisztolya elé
vetette magát… engem féltett-e, vagy őt?
_Beatrix:_ Én… én… (Válasz helyett a Törő karjaiba veti magát.
Megöleli.)
_Törő_ (hosszú csók után): Engem féltettél? Szeretsz? Csak engem?
Egyetlen gondolatod sincs más számára? Ne legyen. Nem szabad. Nincs?
_Beatrix_ (a karjában van; megrázza a fejét).
_Törő:_ Nincs? Engem így kell szeretni, – úgy, ahogyan embert még
sohasem szerettek. Én nem a lehetőt kívánom, én a lehetetlent kívánom.
Tudsz úgy szeretni? Fogsz úgy szeretni? (Szünet. A karjában tartja.
Mosolyogva:) Ha nem, akkor menj. Akkor eleresztelek. Akkor elküldelek.
(A karjába szorítja.) Küldelek, látod.
_Beatrix_ (mosolyogva fészkeli magát mélyebbre a karjába).
_Törő:_ Maradsz? Akkor cserébe érte elviszlek (mámorosan)… istenem,
hová! Majd meglátod, ki vagyok én. Én… én (mámorosan:) mindent jobban
tudok, mint más. (Eszébe jut Almásy.) Ah látod, ő, – ő derék, – igen, –
és hűséges. De mi az, deréknek és hűségesnek lenni! Derék és hűséges
ember sok van. De én… én (összeszorított ököllel:) én csudákat fogok
teremteni. Én a pénznek hatalmasabb ura leszek, mint akárki más. Én
jobban tudok örülni, szeretni és nevetni, mint akárki más. (Magánkívül:)
Én a világról, az életről, a mindenségről szebbeket gondolok, mint
akárki más. Örülsz annak, hogy velem jössz?
_Beatrix_ (magához térten, józanul, csendesen): Örülök.
_Törő_ (türelmetlenül): Nem örülsz eléggé. (Szünet.) Én a világot
ajándékozom neked.
_Beatrix:_ Igen. De…
_Törő:_ Mit: de?
_Beatrix_ (halkan): De haza ugy-e nem mehetünk?
_Törő_ (lehűtötten, elfordulva, fanyarul): Nem, – haza nem mehetünk.
_Beatrix:_ Soha.
_Törő:_ Soha.
_Beatrix:_ Kár.
_Törő_ (hevesen): Ne sajnáld. Én…
_Beatrix_ (a szavába vág): Te meghódítottad és nekem adod a világot.
Csak Magyarországot veszítjük el, amely a te hazád és Ausztriát, amely
az én hazám.
_Törő:_ Mit sajnálod. Előtted van a százszinü világ, hegyek, tengerek és
emberek, afrikai hajnalok és izlandi éjszakák és ezen a tarka földtekén,
te egy szürke foltot siratsz. Érdemes?
_Beatrix:_ Nem.
_Törő:_ Ugy-e nem?
_Beatrix_ (egészen nyugodtan): Én kimentem egyszer a mödlingi temetőbe
az anyám sírjához. Meleg tavasz volt, és én ott a virágzó temetőben
egyszerre csak meglepetve arra gondoltam, hogy az én anyám másnak
nyilván éppen olyan közömbös és hideg emlék, mint a milyen közömbösen és
hidegen én a mások anyját nézem. Miért tartják szentnek az anyákat,
holott a más anyját mindenki gyarló asszonynak nézi? Miért?
_Törő_ (komoran): Nem tudom.
_Beatrix_ (nagyon nyugodtan): Csak azért, mert mindenkinek volt anyja és
mert a maga anyja, aki másnak gyarló asszony, mindenkinek szent.
(Szünet.)
_Törő_ (gőgösen): Azt akarod ezzel mondani…
_Beatrix_ (félbeszakítja): Nem. Semmit sem akarok vele mondani. Csak
éppen elmondtam, mert eszembe jutott… (Szünet.) A te anyád is fiatalon
halt meg, ugy-e?
_Törő_ (komoran): Igen.
_Beatrix:_ Szép volt?
_Törő:_ Nagyon szép.
_Beatrix:_ És jó volt?
_Törő:_ Nagyon jó.
_Beatrix:_ Az én anyám a mödlingi temetőben van eltemetve… És a te
anyád?
_Törő_ (vonakodva): Egy… gömörmegyei… kis faluban.
_Beatrix_ (lassan): Szép a temető?… Tavasszal… És van virág a sírján?…
(Lassan:) És mondd: mikor voltál utoljára az anyád sírjánál?
_Törő_ (kínlódva keresi a választ, végre egy heves mozdulattal és egy
bosszús kiáltással lerázza magáról a megindulást): Nem!… Elég volt. Nem
felelek… Ezeken az érzékenységeken én nem botolhatok meg. Mit érne az én
erőm, ha ezt se tudnám lerázni magamról!… Nem akarom, hogy ezekről a
dolgokról beszélj és nem akarom… nem akarom… hogy ezekre a dolgokra
gondolj.
_Beatrix_ (csendesen megrázza fejét): Nem… Látod ezek olyan dolgok,
amelyek annál gyakrabban jutnak az eszembe és annál gyakrabban jutnak
neked eszedbe, minél keményebben eltiltod, hogy rájuk gondoljunk.
_Törő_ (remegve): Hát ilyen nyomorult babonákkal nem tudok én
megbirkózni?
_Beatrix_ (nemet int).
_Törő:_ De megtudok. (Összeszorított foggal:) Én… magamban… legázolom…
Már a talpam alatt van… És a te szívedből kiszorítom… Ne gondolj rá…
Boldog akarok lenni. És azt akarom, hogy boldog légy.
_Beatrix_ (föláll, sóhajt, nyugodtan): Pedig látod: így mi boldogok
sohasem lehetünk.
_Törő_ (megdöbbenve): Mi?… Beatrix!
_Beatrix:_ Soha… Mert van valami, ami velünk jön. És a világon végig
üldöz bennünket.
_Törő_ (megvetően): Mi?… Az ő (Almásyt jelzi) ostoba fenyegetése?… Az
ostoba emberek ostoba megvetése?
_Beatrix:_ Nem… _Az_ itt belül van… Az emberekkel nem kell törődni,
semmivel sem kell törődni, de itt belül van egy seb és akárhová megyünk,
az sajog; itt bent van egy fájdalom, egy félelem, egy nyugtalanság,
amely sehol sem pihen el; így ülünk nyugalomban és csendességben, és a
csendességben megszólal egy hang, amelytől megborzadunk és dideregni
kezdünk… Én borzadok… és didergek… és jobban félek tőle, mint a
golyóktól ma délután… és ez elől nincs hová menekülni, mert ez
végigkerget a világon… (Hosszú szünet.) És az életed így mérgeződik meg;
és így leszel ellensége az embereknek; és így lesznek ellenségeid az
emberek; és így maradsz egyedül; korán és elfáradva így maradsz magadra.
_Törő_ (görnyedezett ezek alatt a szavak alatt, de most rátalált arra a
szóra, amelybe belefogózhatik. Fölrázza magát): Hát magam leszek. Végre…
teljesen… tökéletesen egyedül… Mindig erre vágyódtam. Soha magamhoz
közel senkit ereszteni nem akartam. Soha a szívemből senkinek egy
darabot adni nem akartam… Hát végre magam leszek.
_Beatrix_ (fölindultan, de halkan): A… szívedből… nekem… nem adtál…
semmit?
_Törő:_ Igen… Neked igen… De hiszen te… te velem maradsz.
_Beatrix_ (fájdalmasan habozik, végre kimondja): Nem.
_Törő_ (megdöbbenve): Mit? Te…
_Beatrix_ (fájdalommal): Én nem maradok veled.
_Törő:_ Te… Te…
_Beatrix:_ Én innen visszatérek. Veled, ha jössz. De egyedül is, ha te
tovább mégy.
_Törő_ (égő kínban keresi a szavakat): De… de hát… de hát akkor… miért
jöttél… velem ide?
_Beatrix:_ Mert szeretlek… Mert máskülönben abban a percben
veszítettelek volna el, amikor megmondtad, hogy szeretsz… Mert abban a
másodpercben, mint egy villámlásra, megláttam mindent: hogy te mégy bele
egyedül a veszedelembe és a bánatba, és hogy nincs veled senki, és hogy
nekem azért kell mindent kockára tennem és mindent eldobnom, hogy
megmenthesselek… Eljöttem veled ide azért, hogy te velem oda visszatérj.
_Törő_ (félig lehúnyt szemmel): És… ha… nem térek veled vissza?
_Beatrix:_ Akkor… Akkor… én is… elhagylak… És egyedül maradsz.
_Törő_ (behúnyja a szemét, a mellére esik a feje, a végső elbágyadással,
nagyon halkan): Nem bírom… (Szinte megtántorodik, úgy ül le egy székbe;
a fejét belehajtja a két kezébe.)
(Hosszú szünet.)
_Beatrix_ (végre ijedten és gyöngéden megszólítja): Mi az? Pál!… (Meg
akarja símogatni.)
_Törő_ (elhárító mozdulatot tesz): Nem.
_Beatrix:_ Nézzen rám.
_Törő_ (elhárító mozdulatot tesz. Föláll, tompán): Híjja be Almásyt.
_Beatrix_ (habozik, de Törőnek egy újabb mozdulatára az ajtó felé indul;
kimegy).