_Törő, Almásy, Beatrix_, előbb _Radovánnal_, aztán _Radován_ nélkül.
(Amint az ajtó Golovin mögött bezárul, a társaság feszült és merev
várakozásban marad egy másodpercig. De csak egy másodpercig. Azután Törő
és Almásy rögtön szikrázó szemmel fordúlnak egymás felé. Beatrix pedig
közbeveti magát. Mindez alig történik szavakkal, inkább mozdulatokkal.)
_Törő_ (gőgösen): Én téged…
_Almásy:_ És most…
_Beatrix_ (közbeveti magát, hogy fölhivja a figyelmüket Radován
jelenlétére): Kérlek, ne beszéljetek… Hallgassatok…
_Törő_ (megértette a figyelmeztetést): Ah…
_Almásy_ (összeszorítja az ajkát és hallgat).
_Beatrix_ (idegesen, gyorsan kezd beszélni. Közömbösséget játszik): Az
üzleti ügyeiteket ráértek megbeszélni később is… Most hagyjátok… Hadd
üljünk le végre nyugodtan egy negyedórára… Istenem, de elfáradtam…
Nemsokára remélem, vacsorázunk és én lefekhetem.
_Törő_ (szórakozottságot játszik): Ah, hiszen még csak negyed kilenc.
_Beatrix:_ Úgy?… Milyen hőség van még mindig.
_Almásy:_ Egészen kinyitom itt az ablakokat.
_Beatrix:_ Igen. A Dunáról friss levegő jön.
_Törő:_ Igen. Hm… (Megint valami közömbösséget akar mondani, de közben
elfogy a türelme:) Kérem, Radován úr… (Föl akarja szólítani arra, hogy
menjen ki.)
_Radován_ (félbeszakítja. Nyilvánvaló, hogy eddig is tudta, miért
beszéltek a jelenlétében az alkonyi szellőről. Fanyar rosszindulattal
várta, mi lesz a dolog vége és most fájdalmas, bólogató vigyorgással vág
bele a Törő szavába): Igen. Igen. Megyek már. (Lassan kimegy.)
_Törő_ (utánafordulva, amikor Radován mögött még alig húzódott be az
ajtó): Átkozott gazember.
_Beatrix:_ Vigyázzon rá Pál… ne sértse meg. Nagyon veszedelmes ember.
_Törő_ (gőgös dühvel): Úgy jár-kel itt, mint a testté vált rosszindulat.
_Beatrix_ (megborzongva): Mint a halál, úgy jár itt.
_Törő_ (legyint: nem kell vele törődni; azután Almásyhoz fordul): Én…
téged… megmentettelek…
_Almásy_ (szeliden): Nem engem… magadat mentetted meg.
_Törő_ (megütődve): Magamat?
_Almásy:_ Magadat. Mert ha engem ezeknek kiadsz és ha ezek engem el
akarnak fogni… nekem még két mozdulatra marad időm. Ez a két mozdulat
pedig elég lett volna rá, hogy te most már halott légy… (Szünet.) Hogy
ezt a két mozdulatot nem kellett megtennem, nagyon boldog vagyok.
_Törő_ (a foga között): Én nem.
_Almásy_ (meglepetve): Mit mondasz?
_Törő:_ Semmit… (Legyint.) Ez nem is fontos… Én… téged… megmentettelek
és ezért cserébe azt várom tőled, hogy itt maradsz, amíg itt kell
maradni… elmégy, mihelyt elmehetsz… de közben az én ügyembe bele nem
avatkozol, engem tanáccsal… rábeszéléssel… fenyegetéssel nem terhelsz.
_Almásy_ (csöndesen, tagadóan rázza a fejét).
_Törő:_ Ezt kivánom tőled… (Szünet.) Te erre nem vagy hajlandó?
_Almásy:_ Hiszen te magad sem hitted, hogy én erre hajlandó leszek…
(Hevesebben:) Hát miért jöttem volna én ide… és miért tettem volna ki
magamat veszedelemnek és megaláztatásnak… és miért lettem volna hajlandó
ölni is… ha nem azért, hogy… hogy… hogy… (ellágyul; más hangon
megindultan folytatja:) hogy téged könyörögve kérjelek: fordulj vissza.
_Törő_ (fanyarul): Ezt… nem akarom hallani.
_Almásy_ (közelebb lép hozzá): Mi valamikor barátok voltunk… én úgy
éreztem: a testvéred vagyok… És most, hidd el, én megint mindent
elfelejtettem. És mint a testvéred, összetett kézzel könyörgök… fordulj
vissza.
_Törő_ (küzd magával, az ajkát harapja): Én… nem… fordulhatok… már
vissza.
_Almásy:_ Miért? Mi tart vissza? Ez a hitvány fogság?
_Törő_ (megvetően legyint): Ah…!
_Almásy:_ Igazad van… ezeken átvágunk… Mi hát akkor? (Szünet.) Nézz bele
a lelkedbe: semmi más, csak… csak a dölyföd, ez a szánalmas dölyf, amely
olyan nyomorék módon kicsi a hüséggel szemben, a becsülettel szemben… A
millió meg millió emberrel szemben, akiket… elárulnál.
_Törő_ (nehezen emeli föl a fejét): Én nem tartozom hozzájuk…
_Almásy_ (félbeszakítja): Ne mondd ezt… ez nem igaz. Hozzájuk tartozol…
és ez az esztelen és gyilkos gőgnek a hangja… És azokhoz tartozol talán,
akiknek most a szövetségese akarsz lenni?… akiknek a kedvéért minket
elárulsz?… akik itt szégyenletes fogságban tartanak és akik téged… mert
ők becsületes katonái a hazájuknak… lenéznek és megvetnek.
_Törő_ (föllobbanva): Nem igaz.
_Almásy:_ Igaz… Az árulót mindenütt megfizetik és mindenütt megvetik.
_Beatrix_ (önkénytelenül lázasan igent int).
_Törő_ (háborog az indulata, azután ránéz Beatrixre, észreveszi a
fejbólintását és az indulata hideg gőggé változik): Ha megvetnek…
ostobák. Csőcselék!… és az én fejem föl fog érni a halhatatlanságba.
_Almásy:_ És a tiszta homlok közepére oda lesz sütve a legaljasabb
szégyenbélyeg, amellyel valaha hitvány fegyencet megbélyegeztek…
(Szünet. Nem kap feleletet. Az indulattól lihegve ostromolja tovább
Törőt:) Hiába adod nekik a legnagyobb ajándékot… áruló vagy… Hiába nősz
akármilyen nagyra… alávalóságot követtél el… Hiába érsz bele a
halhatatlanságba… becstelen voltál.
_Törő_ (fölkapja a fejét): Elég!… Nem.
_Almásy_ (összerezzen): Mit: nem?… Nem… akarsz…
_Törő:_ Először: nem akarlak tovább hallgatni… (Mértéktelen gőggel:) Mi
vagyok én… és mi vagy te, hogy te tarts nekem előadásokat az én életem
törvényeiről… Az én életem törvényét én szabom meg.
_Almásy_ (alázatra kényszeríti magát): Igen… te szabod meg… És nekem…
Almásy Györgynek… semmi jogom… sem erkölcsi… sem szellemi jogom nincs
rá, hogy a te életed számára törvényeket írjak elő… Nincs… De én itt… de
én velem… de én mögöttem ebben a percben tízmillió, meg tízmillió ember
áll…
_Törő_ (türelmetlenül szakítja félbe): Eh, én ezeket a tízmilliókat
lenézem és megvetem… És a te tízmilliód meg tízmilliód nevében ma
délután beszéltek velem. Ostobán és szemtelenül beszéltek velem. A te
tízmilliód meg tízmilliód cselekedjék okosabban, vagy válassza meg
jobban a választottait, ha az olyan embert, mint én, meg akarja tartani.
_Almásy:_ És te azért, mert egy ügyetlen és elhamarkodott válasz a te
hiúságodat…
_Törő:_ Elég volt… Mert ostobák voltak, eljöttem… És most itt vagyok… És
nem fordulok vissza.
_Almásy_ (lihegve): Vagyis te… megbántott gőgből… és esztelen hiúságból…
_Törő_ (elhárító mozdulattal): Köszönöm. Itt vagyok. És itt maradok…
Elég volt.
_Almásy_ (magánkívül): De nekem nem volt elég. (A zsebébe nyúl.) Ha te
elvesztetted az eszedet és eldobtad a becsületedet, akkor… énnékem arra…
hogy egy árulást meggátoljak, nem drága az életed sem. (Előrántja a
pisztolyát.)
_Beatrix_ (aki eddig feszült figyelemmel hallgatta a beszélgetést, most
halk sikoltással veti magát a pisztoly elé a Törő védelmére).
_Almásy_ (remegve állítja meg a saját lendületét).
_Törő:_ Köszönöm Beatrix… fölösleges. (Nyugodtan eltólja maga elől
Beatrixet és nyugodtan néz szembe Almásyval.) Tessék… (Szinte
szomorúan:) Miért nem lősz?
_Almásy_ (nagy harcot ví magával, azután remegő kézzel ereszti le a
pisztolyt): Nem… Most nem… Még nem… (A pisztolyt eltette.) De egyet
megmondok neked… te is voltál katona… három évig velem együtt, nem
kételkedhetel benne, hogy igaz… ha én itt a te árulásodat meggátolni nem
tudnám… ha te minket… a zászlódat… a bajtársaidat… a testvéreidet, a
hazádat elárulod, akkor magadat halálra itélted… Mert nem menekülhetsz a
szennyes millióiddal olyan helyére a világnak, hogy én, vagy a
hadseregünknek egy másik tisztje föl ne keresne és egy halálos golyóval
meg ne fizetne az árulásodért… És most menj és jelentsd…
_Törő_ (halkan, gőgösen fölnevet).
_Almásy_ (elámulva:) Mit nevetsz?
_Törő_ (lenézően, kurtán): Ijesztgetni akarsz… Elég volt.
_Almásy_ (fuldokolva áll és úgy tetszik, rá fog rohanni féktelen
keserüségében).
_Beatrix_ (ekkor elhatározza magát arra, amire a beszélgetés egész ideje
alatt készült; hogy közbelép… Almásyhoz): Kérlek, György, én mostan
téged arra kérlek… ne folytasd… Én szeretnék vele most végre egyedül
maradni… Még egy percig sem voltam vele egyedül… (Szünet.) Te most… menj
ki.
_Almásy_ (komoran): Hová?
_Beatrix:_ Menj le… Nézd meg a házat…
_Almásy_ (komoran): Igen… Hiszen… hozzájuk… tartozom. (Lassan elmegy
jobbra.)