_Beatrix, Golovin, Törő, Radován_ és két fegyveres ember.
_Golovin:_ Bárónő!… ide bejött egy idegen ember.
_Beatrix_ (habozva): Nem, idegen ember ide nem jött be.
_Golovin:_ Nem?… (Lassan:) A bárónő bizonyos benne, hogy idegen ember
ide be nem jött?
_Beatrix:_ Én… (Dacosan:) Bizonyos vagyok benne…
_Golovin_ (figyelmesen ránéz, azután egyenesen nekiindul az ebédlő
ajtajának): Minthogy a bárónő bizonyos benne…
_Beatrix_ (ideges mozdulatot tesz, mintha utána akarna kapni).
_Golovin_ (odaért az ajtóhoz, kinyitja, benéz a szobába és folytatja a
mondatot): Kénytelen vagyok a főhadnagy urat fölszólítani, jőjjön vissza
ide miközénk.
_Almásy_ (megjelenik az ajtóban, nyugodt; az a szándéka, hogy ha kell
harcol és átvágja magát).
_Golovin:_ Ime mégis…
_Beatrix_ (kétségbeesve törte a fejét, mit tegyen. Most lázasan, szinte
kiáltva és egyúttal Törőnek könyörögve mondja): Nem… Mert hiszen ő nem
idegen… Ő mi hozzánk tartozik, mert velünk tart.
_Golovin_ (kételkedve hallgat, azután Törőhöz fordul): Nem gondolja
uram, hogy a bárónő ismét téved?
_Törő_ (habozik).
_Beatrix_ (remegve néz Törőre, az egész lelke benne könyörög ebben a pár
szóban): Ő hozzánk tartozik.
_Golovin_ (Törőhöz, most már kurtán): Igaz ez?
_Törő_ (hosszú kutató pillantást vet Beatrixre. Lenyelve az izgalmát,
szaggatottan): Igaz… Ő hozzánk tartozik… Nekem… barátom… és én vártam,
hogy utánam jön.
_Golovin_ (gondolkozva): Ah, ez meglepő fordulat… (Szünet. Vizsgálja
őket.) És ha én ezt nem hiszem?
_Törő_ (habozik, azután gőgösen): Önnek kötelessége elhinni azt, amit én
mondok.
_Golovin:_ Úgy?… Hm!… Jó… (Erőt vesz az ágaskodó haragján.) Rendben van.
Hozta isten… Annál jobb… (Nagy lélekzetet vesz.) Annál jobb, mert most
már akkor annál több joggal (Törőhöz:) és annál teljesebb bizalommal
kérhetem meg önt, jöjjön vissza velünk a laboratóriumba és ismertesse
meg velünk az eljárását. Az én embereim készen vannak.
_Törő:_ Ah… igen… igen… (Unottan:) A baj az, hogy az ön embereinek előbb
egy egész kis tanfolyamra van szükségük, mert különben kész veszedelem
velük…
_Golovin_ (szárazon): Megnyugtathatom… Az én embereim a mi arzenálunk
legkitünőbb és legtapasztaltabb altisztjei.
_Törő:_ Úgy?… Hm… De… hm… a laboratórium anyagfölszerelése hiányos és
szükség lesz rá, hogy egyetmást előbb…
_Golovin:_ Tévedés… Minden anyagunk éppen úgy megvan, mint az ön otthon
hagyott barakkjaiban… (Radovánhoz:) Megvan minden anyagunk?… Igen, vagy
nem?
_Radován_ (vonogatja a vállát, epésen válaszol): Megvan.
_Törő:_ Igen… de sötét este van és a világítás…
_Golovin:_ Villamos ívlámpáink vannak.
_Törő:_ És… (További kifogásokat keres, azután föllobbanó gőggel
szakítja félbe magát:) Eh… fáradt vagyok.
_Golovin_ (küzd az indulatával): Vagyis… vagyis… ön nem hajlandó… ön nem
hajlandó a laboratóriumba lejönni és…
_Törő_ (hideg gőggel): Ma nem.
_Golovin_ (forró, halk dühvel): És ha én önt kényszerítem?
_Törő_ (szinte már derült gőggel): Ki?… Ön?… Engem?… (Szünet.) Ha azt
hiszi, hogy módja van rá és ha azt hiszi, hogy okos dolog… próbálkozzék
meg vele.
_Golovin_ (fogcsikorgatva): Van énnekem egypár eszközöm, amely
elolvasztja a gőgöt és a makacsságot.
_Törő_ (gőgösen): Próbálkozzék meg velük. (Beatrixhez, könnyedén:) On
l’a gratté et voilà le cosaque.
_Golovin_ (egy másodpercre úgy látszik, fölrobban a dühe, azután erőt
vesz magán): Én… (Az indulat akadozóvá teszi a beszédét.) Én katona
vagyok és kijelentem önnek, hogy azt, amit én a hadseregem számára
egyszer megszereztem, soha a kezemből többé ki nem bocsátom.
_Törő:_ Én pedig kijelentem önnek, hogy én sem önnek, sem az ön
hadseregének a hatalmában nem vagyok.
_Golovin:_ Ön szerződött velünk.
_Törő:_ Úgy van. Én szerződtem az ön kormányával; vele egyenlőrangú
szerződő fél vagyok. Az ön kormánya fizet nekem huszonöt milliót és
ezért én kezébe adom a győzelem eszközét. Amely nélkül a háborúját nem
meri megkezdeni… De ma nem… Azt mondtam, hogy ma nem… Tehát ma nem.
_Golovin_ (hosszan gondolkozik): Jó… Tehát holnap… Rendben van, várunk
holnapig… Addig is: a főhadnagy urat, aki önnek szövetségese, én… hm,
sem el nem fogatom, sem főbe nem lövetem. (Int a két fegyveres embernek,
akik rögtön kimennek.) A főhadnagy úr itt maradhat… De természetesen nem
addig, amíg ő látja jónak, hanem addig, amíg én látom jónak. Ez,
ugyebár, természetes?
_Törő:_ Ez… hm… természetes.
_Golovin:_ Nagyon örülök, hogy egy nézeten vagyunk… Akkor én egyelőre
vissza is vonulhatok, csak egyre óhajtom mindnyájuk figyelmét fölhívni…
A ház minden kijáratánál most már fegyveres őr áll… Ezek a fegyveres
őrök parancsot kaptak rá, hogy mindenkit, aki a házat el akarja hagyni,
akárki legyen is, azonnal, fölszólítás nélkül, lőjjenek le… A házat csak
az én kíséretemben lehet elhagyni… Azt hiszem, helyes volt, hogy erre a
körülményre fölhívtam a szíves figyelmüket.
_Törő_ (hidegen): Igen… a figyelmeztetést köszönjük…
_Golovin_ (katonásan összecsapja a bokáját, sarkon fordul és elmegy).