_Paula, Theodori._
_Theodori:_ Maga nem megy le a tánchoz és a zenéhez?
_Paula:_ Nem megyek… Én gyűlölöm a tömeges táncokat és utálom a
tömegeknek szervirozott zenét.
_Theodori:_ Pedig maga arra szánta az életét, hogy nagy és piszkos
tömegeket szolgáljon.
_Paula:_ Arra.
_Theodori:_ Akkor szeretnie kell a tömegeket. Akkor… (közelebb húzódik
hozzá) minden szeretete a tömegeké és… a szeretetéből nem jut senki
másnak ugy-e…
_Paula_ (nem veszi tudomásul a közeledést; elnéz a messzeségbe): Igen,
de most szomorú vagyok és…
_Theodori:_ És?
_Paula:_ És ilyenkor mindig az jut eszembe: érdemes-e az embernek
föláldoznia az életét? Nem mennek-e előre a dolgok én nélkülem is? És
nem volna-e okosabb az életet okosan élni? Egyedül lenni? Vidámnak
lenni? Boldognak lenni?
_Theodori_ (egyre közelebb húzódik hozzá): Látja, drága kis lány, ez az
igazság és ez a bölcseség: csak az én életem az enyém és az ember élje
le szépségben az életét.
_Paula:_ Ah, szépségben… Ha az ember el tudná zárni az életét mindentől,
ami rút és ami beléje tolakszik…
_Theodori_ (egészen közel hozzá): Kicsi lány: jöjjön velem és bízza rám
az életét. Én gyöngéden bele fogom a kezembe és vigyázok rá… Keresek
magának egy illatos, selymes és puha fészket… A rózsaszínű éjjeli lámpa
a maga puha nyakára veti a fényét… (Még közelebb hozzá.) Vagy
felöltöztetem magát (megfogja a kezét) rövidhajú kis lányom… fekete
selyemtrikóba… Fekete selyemruhás kis apródom leszel és a nyakamra
teszed a lábadat… kis apródom. (Megöleli.)
_Paula_ (elbágyadtan engedi magát; azután megrázkódik és kibontakozik):
Ah, mindez szép volna; de hiszen mindez lehetetlen.
_Theodori_ (részegen): Miért volna lehetetlen?
_Paula:_ Mind a ketten szegények vagyunk.
_Theodori:_ Én nem vagyok szegény.
_Paula:_ Egy szegény diákleány és egy szegény katona. Hagyjuk az
álmadozást.
_Theodori_ (megöleli): Ide figyelj: én nem vagyok szegény. Én
elárasztalak pénzzel; puha nagy bőségben élsz, ha az enyém leszel.
Eljössz velem innen?
_Paula_ (kibontakozik): Ah, Theodori, látja, én nem vagyok olyan, mint
más nők: – talán szemérmetlenség erről nyiltan beszélni…
_Theodori:_ Nem szemérmetlenség. Okosság.
_Paula_ (szégyenkezve): Talán szemérmetlenség, de én… én olyan bágyadt
bölcseséggel nézem a világot, hogy megmondom: én nem tudok már nekivágni
a bizonytalanságnak, a küzködésnek és a szükölködésnek. (Szemérmesen:)
Tudom, rosszul tettem, hogy ilyen nyiltan beszéltem.
_Theodori:_ Jól tetted, okos kis leányom, rövidfürtös kis apródom…
Hiszen én láttam rajtad, hogy ezt akarod mondani és ide akarsz eljutni…
Óh, rövidfürtös okos kis fejem: ugy-e egy hét óta gondolkozol azon,
hogyan mondd ezt meg nekem?
_Paula_ (lesütött szemmel): Igen.
_Theodori:_ Hát ne félj: innen elmégy Bécsbe; ott berendezek neked egy
lakást; és amikor elmégy, már akkor a kezedbe adok… mennyit… tízezer…
húszezer… ötvenezer koronát. Elég lesz?… Egy fél évre?
_Paula:_ Istenem, igaz ez?
_Theodori:_ Nem hiszed, kis diáklányom? Úgy fogsz élni, mint egy
hercegnő.
_Paula:_ Nem tudom elhinni.
_Theodori:_ Majd elhiszed, ha látod, hogy szórom az édes öledbe a pénzt.
(Megöleli.)
_Paula:_ Vigyázzon, jön valaki.