_Voltak, Westerland_ altábornagy, _Beatrix, Törő, Theodori, Radován_,
több lakáj, közöttük a főlakáj, aki símán siklik ide-oda, mindenütt
jelen van és gyorsan eltünik, végül vendégek: hölgyek és férfiak, a
vidék előkelősége.
_Az altábornagy_ (a nők elől menekül; szeretetreméltóan védekezik): Nem,
nem, hölgyeim, lehetetlen.
_Egy fiatal hölgy:_ Kegyelmes uram: csak azt legalább, hogy
nagyhatalommal lesz-e háborunk?
_Az altábornagy:_ De ha mondom, hogy én semmit sem tudok.
_A nők:_ De igen. De igen. De igen.
_Egy idősebb hölgy:_ Hát csak azt, kegyelmes uram, bizonyos-e már a
háború?
_A fiatal hölgy:_ Hiszen ha bizonyos, akkor egy nagyhatalommal egészen
bizonyosan dolgunk lesz.
_Az idősebb hölgy:_ Dehogy lesz…
_A fiatalabb hölgy:_ Kegyelmes uram: nekem a vőlegényem van behíva…
_Az altábornagy:_ De hölgyeim, ha mondom…
_A nők:_ De igen, de tudja.
_Az altábornagy:_ Ha mondom, hogy nem tudom, hát irgalmazzanak már. Nem
tudom.
_Törő:_ Hát tisztelt hölgyeim, irgalmazzanak szegény házigazdánknak.
Higyjék el: elhihetik neki, hogy nem tudja.
_Az altábornagy_ (kissé sértődötten): Miért ne tudnám?
_Törő:_ Mert ebben a pillanatban talán még ő felsége a király sem tudja.
(Általános fölzúdulás: Óh!… Hohó!… Hogy lehet ilyet mondani.)
_Az altábornagy:_ No hát ez már mégis…
_Törő:_ De hiszen ez világos… és nagyobb tiszteletnek a jelét a király
iránt nem adhatja senki, mint az, aki azt mondja: maga ő felsége sem
tudja, lesz-e háború.
_Az altábornagy:_ Ezt meg is kell magyarázni.
_Törő:_ Nagyon szívesen… (Leül. A feketekávét szervirozzák körülötte.) A
háborút nem mi akarjuk, helyesebben mi nem akarjuk: sem az ország, sem a
király. Mi védelmi állásban vagyunk. Most éppen úgy, mint öt évvel
ezelőtt, öt évvel ezelőtt úgy, mint tíz évvel ezelőtt. Az a nagyhatalom,
amellyel szemben állunk, öt évről öt évre úgy tesz, mintha nekünk akarna
rontani. Nem támad, de idegessé tesz, megijeszt, kifáraszt, izgalomban
tart… Mert a maga népének az izgalmával nem törődik, öt évről öt évre
megismétli ezt a játékot, amelyről mi sohasem tudhatjuk, mikor válik
véres mérkőzéssé. Mikor válik tehát azzá? Majd akkor és nem előbb, ha ez
a nagyhatalom elérkezettnek látja rá az időt. Most van-e ez az idő, az
csak hónapokig tartó izgalom után derül ki; egyelőre nem tudhatja tehát
ő excellenciája, sőt nem tudhatja ő felsége a király sem.
_Az altábornagy_ (dörmögve): No így… így már más…
_Törő:_ Ami egyébként nem is olyan örvendetes állapot.
_Az altábornagy:_ Mi nem örvendetes állapot?
_Törő:_ Az, hogy egy nagy birodalom öt évről öt évre engedi magát
megrémíttetni, költekezésre és védekezésre szoríttatni, beteg embernek
kikiáltatni, hogy végül szégyenkezve dugja hüvelybe ismét hiába kihúzott
kardját és szégyenkezve élvezze a létet a legközelebbi ijesztgetésig.
_Az altábornagy_ (mogorván): Preventiv háború?
_Radován_ (halkan): Az a nagyhatalom, amely velünk szemben áll, a
legbelső ösztönét követi, amikor fenyegetőzik és mi a legbelső
ösztönünket követjük, amikor védekezünk.
_Törő:_ Vagyis: az a nagyhatalom a terjeszkedő hatalmas és fiatal
ország, mi pedig betegek vagyunk és megértünk a pusztulásra.
_Radován:_ Mi, azt hiszem betegek vagyunk… megértünk a föloszlásra.
_Az altábornagy_ (hevesen akar válaszolni).
_Törő_ (közbevág): Ez az, ami nem igaz. Ez a babona az, ami bennünket
gyengévé tesz. Ki hitette el velünk, hogy most rajtunk a sor?… Nem
rajtunk a sor, hanem ő rajta a sor.
_Fölkiáltások:_ Ah! Rajta! Miért? Hogyan?
_Törő:_ Csak azt legyen bátorságunk kimondani, hogy mi a népeknek
szabadságot viszünk, és az egész félelmes hatalom összeroskad, mint a
hamú. Csak egyszer merjük azt mondani, hogy a mi demokratikus
impériumunk föl akarja osztani ezt a velünk szemben álló birodalmat,
mert Keleten a független államoknak egy hosszú sorával akarja Európát
elválasztani a fölszabadított népétől: Finnországgal, Lengyelországgal,
Ruténországgal, és hol van az a félelmes erő, amely öt évről öt évre meg
merte tenni azt, hogy az élet és a halál játékára rákényszerítsen
bennünket. Csak egyszer merje a mi birodalmunk megüzenni az elnyomott
népeknek… mindnek… hogy velük van, – és megküldte a halálos üzenetet
annak a hatalomnak, amely bennünket merészel halállal fenyegetni.
(Mosolyogva és nyugodtan beszélt.) Nagyon egyszerű a dolog: az ő
fölosztását kell európai programmá tenni. Ez az egész.
_Felkiáltások:_ Bravó! Éljen!
_Paula:_ Nagyon jó, csakhogy akkor sok mindennek át kell itt is
alakulnia.
_Törő:_ Majd átalakul.
_Paula:_ Én nem is tudtam, hogy ön ilyen jó osztrák-magyar hazafi.
_Törő_ (nyugodtan): Osztrák-magyar hazafiasság nincs és én azonkivül sem
osztrák, de még magyar hazafi sem vagyok.
_Paula:_ Igen hallottam, ön szociálista volt.
_Törő:_ De már nem vagyok. Nem hiszem, hogy akármilyen embertömeggel
igazi közösségem volna.
_Paula:_ Akkor miért mondta el mindezt?
_Törő:_ Mulattatott.
_Paula_ (végignézi; nyugodtan): Ön énnekem munkaadóm. De ez nem gátolhat
meg annak a kimondásában, hogy ön igen erkölcstelen ember.
_Törő:_ Ön énnekem alkalmazottam, de ez nem gátolhat meg annak a
kimondásában, hogy önnek nyilván tökéletesen igaza van.
_Paula:_ Ezekről a dolgokról Magyarországon, úgy látszik, lehet
elméskedni és tréfás hangon beszélni. Nekem azonban annyit meg kell
mondanom, hogy én az olyanfajtáju emberekben, mint ön, az emberiségnek a
leggonoszabb ellenségeit látom.
_Törő_ (még mindig mosolyogva): Annyit nekem is meg kell mondanom, hogy
most már látom, miért nem akadt munkaadó, akinél ön egy hónapnál tovább
dolgozott volna… Az én erkölcsi züllöttségemen azonban egészen hiába
háborodik föl: én az ön kémiai tudását béreltem ki, nem pedig az ön
politikai meggyőződését… nekem tehát ön hiába erőlködik, én önt nem
fogom kidobni.
_Paula:_ Csakhogy én nem vagyok hajlandó…
_Beatrix_ (közbevág): De kedves Paula, ne haragudjék: hiszen amit Törő
mond, azt ő sem veszi komolyan.
_Paula:_ Engem éppen az háborít föl, hogy semmit sem vesz komolyan.
(Halkabban:) Én láttam, amint katonalovak a testvéreim véres holttestére
léptek… és láttam, hogy barátaimat a börtönbe vitték; és láttam, hogy
ezer meg ezer ember hiába halt meg a szenvedő milliók megváltásáért; én
nem tudom türelemmel nézni, hogy vannak emberek, akik mindig készen
vannak minden árulásra.
_Beatrix:_ De ne higyje, hogy ő áruló tudna lenni.
_Paula_ (hallgat, azután csöndesen): Az ön honfitársai között… akár
osztrákok, akár magyarok… tulságosan sokan vannak, akik semmiféle
erkölcsi törvényt nem ismernek.
_Beatrix:_ De miért lennének azért árulókká?
_Paula_ (vállat von): Aki azt teszi, ami jól esik neki, az árulóvá lesz.
_Beatrix:_ De nekik nem esik jól az árulás.
_Paula:_ Nem…?
_Beatrix:_ Nem. Semmiféle törvényt nem ismernek, de az árulás nem esik
jól nekik.
_Almásy_ (észrevétlenül odalépett az altábornagy mögé): Kegyelmes uram…
_Az altábornagy_ (meglepetve): Szervusz fiu… te már itthon vagy?
_Almásy:_ Szabad egy háromperces audienciát?
_Az altábornagy_ (elvonul vele balra előre): Na mi ujság?
_Almásy_ (nagy lélegzetet vesz): Antal bátyám, kérlek, hallgasd meg
nyugodtan, amit mondani akarok: – én ezt a te Baumann álnevü
régiségkereskedődet letartóztattam és átadtam az őrnagynak, aki most
hallgatja ki.
_Az altábornagy:_ No hallod… én kikérem magamnak…
_Almásy:_ Ez az ember nekem gyanus volt. A gyanumat igazolta az, hogy
folyton ott őgyelgett, ahol nem kellett volna…
_Az altábornagy:_ Római régiségeket keresett. Az én engedelmemmel.
_Almásy:_ A Diocletián és Traján nyomait, ami tavaly épült péterhegyi
várunkban.
_Az altábornagy:_ Semmiesetre sem volt rossz szándéka…
_Almásy:_ Abban sem, hogy titokban átjárt a Dunán a szerb partra és a
román partra, ahol egy kis házat kibérelt?
_Az altábornagy:_ Mi a csudának bérelt volna ez egy kis házat a román
parton?
_Almásy:_ Azt nem tudom. Annál rosszabb. Hadiállapotban vagyunk és nem
engedhető meg, hogy egy idegen és ismeretlen ember…
_Az altábornagy:_ Nem idegen és nem ismeretlen. A legkitünőbb ajánlásai
vannak.
_Almásy:_ Nem engedhető meg…
_Az altábornagy:_ Az nem engedhető meg, hogy te az én megkérdezésem
nélkül intézkedjél és hogy ostobaságokat csinálj. Értetted?
_Almásy:_ Értettem… Itt az elfogott Baumann régiségkereskedő tárcája.
_Az altábornagy_ (megnézi a tárcában levő papirokat): Óh!… Óhohó!… Ejnye
a keserves mindenségét…
_Almásy:_ Ezt a rajzot katona készítette… Ez a Baumann nem bécsi ember
és nem régiségkereskedő, hanem vezérkari tiszt.
_Az altábornagy:_ Ejnye… a keserves hétoltári…
_Almásy_ (gyorsan): Kérlek, hallgass most egy másodpercre.
_A főlakáj_ (odajött, elvette a kávéscsészéket, átadta egy lakájnak).
_Az altábornagy:_ Mi az? Miért mondtad, hogy hallgassak?
_Almásy:_ Mert nem akartam, hogy a főlakájod hallja, amit mondasz.
_Az altábornagy:_ Miért ne hallhatta volna, hogy alaposan kikáromkodom
magamat?
_Almásy:_ Mert énnekem ez a főlakáj gyanus.
_Az altábornagy:_ Hát… édes fiam!… Amiben igazad volt, abban igazad
volt, de ha a kémkeresésbe belerészegedtél, ne kivánd, hogy én komolyan
vegyem, amit részegségedben beszélsz. Az én cselédeim kitünő cselédek és
semmi egyebek. A főlakájom tökéletes lakáj és semmi más. És én őket el
nem kergetem azért, mert a hulló csillagban is kémet látsz… Most pedig
ide hívom Theodorit és…
_Almásy_ (gyorsan): Kérlek, ne hídd ide.
_Az altábornagy:_ Miért?
_Almásy_ (kissé kínosan): Nagyon kérlek… nagyon kérlek rá… hidd el, hogy
helyesen cselekszünk… ne szólj Theodorinak egyelőre erről az
elfogatásról.
_Az altábornagy_ (elképedve): Miért? (Gúnyosan:) Talán Theodori is
gyanus neked?
_Almásy_ (kínosan habozik, azután határozottan): Igenis, Theodori is
gyanus nekem.
_Az altábornagy_ (mérgesen nevet): Óriási. Te meg vagy őrülve. Te
komolyan meg vagy őrülve.
_Almásy:_ A hadsereg érdekében… és az ország érdekében…
_Az altábornagy:_ Te maniákus vagy… Te megőrültél… Én nem vagyok neked
gyanus…? Én nem vagyok kém és áruló?
_Almásy:_ Én könyörögve kérlek…
_Az altábornagy_ (bosszusan): Eh!… (Hangosan:) Theodori!
_Almásy_ (gyorsan): Kérlek, ne szólj neki.
_Az altábornagy:_ Nem szólok neki arról, hogy mivel gyanusítottad. És
azt köszönd meg nekem.
_Theodori_ (Paula mellett ült és vele beszélgetett, most fölkel és
derülten jön az altábornagy felé): Parancs, kegyelmes uram.
_Az altábornagy_ (megvárja, míg odajön, azután megmutatja neki a
tárcából kivett rajzot): Nézze csak ezt Theodori.
_Almásy_ (úgyszólván lesben állva figyel Theodorira).
_Theodori_ (megnézi a rajzot, azután megnézi a tárcát, azután teljes
nyugalommal, derülten ránéz az altábornagyra és Almásyra): Ezt a rajzot
katonatiszt készítette, – és ez a tárca az állítólagos régiségkereskedő
tulajdona. Akit excellenciád elfogatott, mert nem régiségkereskedő,
hanem kém.
_Az altábornagy_ (elámulva): Theodori, – nagyszerű! – Honnan tudja?
_Theodori:_ Igy történt?
_Az altábornagy:_ Igy.
_Theodori:_ Nagyon helyesen.
_Az altábornagy:_ De honnan tudta?
_Theodori:_ A tárcát megismertem; és a következtetés könnyü lett volna
akkor is, ha ez a régiségkereskedő nekem nem lett volna amúgy is gyanús
és ha nem készültem volna rá, hogy excellenciádnak javaslatot tegyek az
elfogatására. Csak arra vártam, hogy innen elmenjen, mert nem akartam,
hogy az elfogatás excellenciád kastélyában történjék.
_Az altábornagy_ (egy kis szemrehányó éllel Almásy felé): Az talán jobb
is lett volna úgy. No, így se nagy baj. De nagyszerü Theodori, hogy ezt
is tudta. Semmivel sem lehet meglepni. Hm… és ennek a fickónak a
holmiját majd átvizsgáljuk. Theodori ezt ugy-e, elvégzi és…
_Almásy_ (gyorsan): Az őrnagy hadbiró úr nemsokára ideérkezik.
_Az altábornagy:_ Jó; azzal együtt. Nagyszerü Theodori, hogy ezt is
tudta. Nézze csak: Almásy azt mondja, hogy vannak itt még mások is,
akiket szemmel kellene tartani. De hát ez képtelenség.
_Theodori:_ Nem képtelenség, kegyelmes uram.
_Az altábornagy:_ Micsoda? Maga is gyanakszik valakire?
_Theodori:_ Gyanakodni? Azt nem mondhatom. De a helyzetünk olyan, hogy
minden kézre vigyáznunk kell, amely a hadi titkaink körül babrálhat. És
itt van egy szépen formált kéz, amely minden figyelmet megérdemel.
_Az altábornagy:_ Micsoda kéz?
_Theodori_ (halkan): A Törő asszisztenséé… a lelkes és kedves idegen
kisasszonyé.
_Almásy_ (magánkívül): Azért én a becsületemmel és a fejemmel
kezeskedem… (Hirtelen legyűri a dühét. Teljes nyugalommal.) Pardon, –
nem kezeskedem érte… Senkiért sem kezeskedem.
_Theodori:_ Hiba is volna.
_Az altábornagy:_ Igen. Mondja csak Theodori…
_Theodori:_ Ez a lelkes kisasszony mindenekelőtt idegen. Másodszor nekem
úgy tetszik, hogy erkölcsi tekintetben nem nagyon megbizható.
_Almásy_ (alig birja a dühét megfékezni).
_Az altábornagy:_ Úgy van, úgy van, – engem már többször fölháborított,
amit mondott.
_Theodori:_ Végül pedig vegyész, szakértő, éppen a Törő asszisztense, –
és nekünk most a legféltettebb kincsünk a Törő találmánya, amely még
nincs is egészen a kezünkben.
_Az altábornagy:_ Nagyon helyes. (Aggódva.) De hát mit csináljunk akkor,
hogy kézre kerítsük?
_Theodori:_ Ha szabad előterjesztést tennem: egyelőre semmit. Ha
elérkezik az ideje, én majd jelentkezem. (A derültsége mosolygássá lesz,
meghajlik, halkan:) Hiszen excellenciád észrevette talán, hogy nem
töltöm hiába az időt és hogy a legjobb úton vagyok.
_Az altábornagy_ (elragadtatva): Nagyszerü, Theodori. Maga páratlan!
Nagyszerü. (Jókedvében nevet; megveregeti a kapitány vállát és félkarral
megöleli.)
_Almásy_ (fuldokolva nyelte a mérgét; korrekt hangon): A legsürgősebb
teendő mindenesetre az volna, kegyelmes uram, hogy a Törő találmányát
végre megszerezzük.
_Az altábornagy:_ Igen, igen… Persze, persze… A hadügyminisztériumból
megjött a távirat.
_Almásy:_ Megadják, amit Törő kér?
_Az altábornagy:_ Nem.
_Almásy_ (kétségbeesve): Kegyelmes uram, akkor könyörgök, ne is
tárgyaljon excellenciád Törővel, mert eredményt nem ér el, őt ellenben
elvadítja… és – ezzel számolni kell, akármi is a véleményünk az
egyéniségéről – (keresi a szót:) oktalan elhatározásokra ingerli.
_Az altábornagy_ (Theodorihoz): Hát hallott még ilyet valaha?
_Theodori_ (derülten, nyugodtan): Nem vagyok a főhadnagy úr véleményén.
Itt sok millióról van szó, az ország pénzéről, úgy, hogy az alkudozás és
a takarékosság nem csupán jog, hanem kötelesség is; – kockázatot pedig,
amellyel az alkudozás járna, egyáltalában nem látok.
_Almásy_ (magánkívül): Ha Törő nem kapja a találmányáért azt az árat,
amelyet megszabott, akkor elmegy oda, ahol ezt az árat megadják neki.
_Theodori_ (nyugodtan): Én jobb véleménnyel vagyok a Törő
hazafiasságáról.
_Az altábornagy:_ Én is. Úgy van… És: köszönöm, elég volt. Mégis csak
hallatlan, csak kimondani is: ha itt nem kap elég pénzt, akkor megy
máshová… A találmánya nem is ér többet.
_Almásy:_ Minden pénzt megér.
_Az altábornagy:_ Nem igaz.
_Almásy:_ De hiszen mi próbáltuk ki.
_Az altábornagy:_ Hát én pedig nagyon jó helyről ismerem a hibáit…
Kitől? Hát a saját emberétől, a másik asszisztensétől, Radovántól.
_Almásy:_ Könyörgök: ne tárgyalj még vele.
_Az altábornagy:_ Fogok: mihelyt a vendégeim elmentek. Elég volt.
Köszönöm. Abtreten. (Theodorinak barátságosan int és visszamegy a
vendégei közé.)
_Almásy_ (elvegyül a társaságba).
_Theodori_ (rövid séta után visszaül Paula mellé).
(Lent megszólal a zene.)
_Az altábornagy_ (a nőkhöz, akikre nyilvánvalóan nagyon hat a zene):
Hölgyeim, a zenekar most tüzes csárdásokat fog játszani. A park nagyon
alkalmas rá, nincs kedvük egy kicsit táncolni?
_Egy fiatal hölgy_ (kacér fájdalommal): Ah, holnap, ki tudja, kezdődik a
háború; és mi táncra kényszerítsük itt ma azokat, akik holnap talán a
halálba mennek?
_Az altábornagy_ (a karját nyújtja; lovagiasan): Eh, katona sorsa: ma a
bálterem parkettjén kell megállani a helyét, holnap a csatatéren…
(Lemegy a lépcsőn.)
(Vidám zajgás közben lemennek a többiek is.)