_Almásy, Kovács, Paula_, majd _A régiségkereskedő_.
(Amint a régiségkereskedő hátul lement a parkba, a terrasz egy ideig
üresen marad, azután a baloldali lépcsőn föllopózik Almásy, mögötte
Kovács és hat szuronyos katona. Magyar bakák.)
_Almásy_ (huszárfőhadnagy; vezérkari jelvény, középtermetű, barna,
nyugodt, izmos, inas. Óvatosan a terrasz hátsó részéhez siet): Ő volt
az. Nézze Kovács… az, aki ott befordul az alléba… Látja?
_Kovács_ (gyalogos szakaszvezető; tartalékos; tehát nem a fiatal
katonatipus): Látom, főhadnagy úr.
_Almásy:_ Hát ezt kell nyakon csípni, Kovács.
_Kovács_ (indulni akar): Elébe kerülünk a nagykapu felől.
_Almásy_ (csettint a kezével): Halt!… Megálljunk csak. (Gondolkozik:) Ez
akkor szimatot kaphat és megugrik… Itt várunk, míg visszajön. Ha
szerencsénk van, előbb itt lesz, mint az ebédelők odabentről… (A
katonákhoz:) Le a lépcsőn… bújjatok be ott az orgonabokorba. Ha intek,
föl ide mind… Maga is húzódjék vissza Kovács… (idegesen:) A mindenségét…
meg ne ugorjon ez a róka előlünk… De nem lehet mást csinálni, várni
kell… (Idegesen és türelmetlenül járkál; benéz jobb felé, fölvillan az
arca, odamegy a jobboldali ajtóhoz és suttogva beszól:) Petrovna Paula!…
Paula!… Jőjjön csak; most megmutatom, amit igértem.
_Paula_ (huszonhároméves, orosz diáklány; rövidre nyírott haj; az orosz
diáklány ismert tipusa… Csodálkozva): Hát maga mit csinál itt?
_Almásy:_ Türelmetlenkedem. Félek tőle, hogy nem sikerül elfognom egy
érdemes honfitársát.
_Paula:_ A régiségkereskedőt?
_Almásy:_ Azt.
_Paula:_ Ugy-e mondtam, hogy honfitársam?
_Almásy:_ Igaza volt… mint mindig. De addig is, míg sikerül elfognom,
bemutatom magának, amint igértem, Kovács Pál tartalékos szakaszvezetőt,
a budapesti famunkások szakszervezetének egyik vezető emberét… (A leányt
is bemutatja, komolyan, de érezvén a helyzet humorát:) Karanov Paula,
vegyész, politikai menekült, a szociálista-párt volt pártvezetőségi
tagja, a legutóbbi forradalom egyik vezetője.
_Paula_ (komolyan kezet nyujt Kovácsnak): Jó napot elvtárs.
_Kovács:_ Jó napot elvtársnő.
(Kezet szorítanak.)
_Paula_ (komolyan vizsgálja): A főhadnagy úr nekem azt mondta, hogy ön
jó katona, elvtárs.
_Kovács:_ Én az vagyok, elvtársnő.
_Paula:_ És ha holnap megkezdődnék a háború, ön nem dezertálna.
_Kovács:_ Nem én, elvtársnő.
_Paula:_ És a többi magyar elvtárs se?
_Kovács:_ Egyetlenegy se, elvtársnő.
_Paula_ (hitetlenül): És ön forradalmi szociáldemokrata?
_Kovács:_ Az.
_Paula:_ Nem valami (megvetően:) nemzeti… vagy keresztényszociálista
szervezet tagja?
_Kovács:_ Hó… De nem ám…
_Paula:_ Nemzetközi…?
_Kovács:_ Az bizony. Osztályharci alapon. A kommunista manifesztum
alapján. A termelési eszközök kisajátításának a programjával.
_Paula_ (hitetlenül csóválja a fejét): Hihetetlen. – És ön szivesen
harcol?
_Kovács:_ Szivesen? Azt nem. De bizony én is harcolok, ha meg kell
lennie. Bár lenne már meg.
_Paula_ (meglepetve): Ön kivánja a háborut.
_Kovács:_ Nem. De… mindig mondom a főhadnagy úrnak is… az teszi a mi
helyzetünket, behivott tartalékosokét, itt keservessé, hogy mi itt
várunk és a családunk otthon koplal. Ha csak ez másképp volna már.
_Almásy_ (beszélgetés közben állandóan figyeli a parkot): Majd másképpen
lesz ez is. Csak türelem kell. (Humorral:) Hiszen tudja Kovács…
_Kovács_ (Paulához, mosolyogva): A főhadnagy úr azt állítja, hogy a
szociálizmus eddig helyesen tette, ha hadseregellenes volt, de most itt
az ideje, hogy militaristává alakuljon át.
_Almásy_ (a parkba néz, bólintva folytatja): Mert a szociálizmus lassan
meghódítja az államot és mert így neki kell gondoskodnia az állam
fennmaradásáról.
_Paula_ (szelid kicsinyléssel): És hogy a militarizmus, amely eddig
antiszociálista volt, ezentul szociálista lesz.
_Almásy_ (bólint): Ugy van. – Mert a néphadsereg csak akkor ér valamit,
ha valóban a nép hadserege.
_Paula_ (felülről lefelé): Igen, ismerem, ez a Törő elmélete.
_Almásy_ (kinéz): Amelyet Törő cserben hagyott, hogy kiránduljon a
részeg gőg anarchista mezejére. De amelynek az igazságát én óráról-órára
bizonyosabbnak látok.
_Paula_ (pedánsan): Ez, kérem, romantikus polgári álmodozás, amely nem
ismeri az osztályharc egész elméletét és amely örökké kiegyenlítésről
álmodozik, holott…
_Almásy_ (a parkba néz): Vigyázni!… Bocsánat! hallgasson Paula kérem…
Itt jön az emberünk. – Kovács, ha intek, hetedmagával ide. – Paula
kérem, vonuljon maga is… Vagy, hm… maradjon itt.
_A régiségkereskedő_ (nyugodtan jön föl a lépcsőn, meglátja Almásyt,
mosolyogva): Ah, jó napot főhadnagy úr, jó napot kivánok…
_Almásy_ (nyugodtan megvárja, amíg odaér hozzá, elfogadja a kezét, a
másik kezével int a katonáknak és a balkezét rögtön rá is teszi a
régiségkereskedő vállára): Jó napot… én önt ezennel letartóztatom.
_A régiségkereskedő_ (előbb neki akar rohanni Almásynak, át akar gázolni
minden gáton, egy másodpercig úgy van, hogy a revolvere után kap, egy
másodpercig összehúzódik, mint az ugrásra készülő vadállat, azután
észreveszi a szuronyos katonákat, akik körülveszik és elkezd nevetni):
Ha… ha… ha… ha… Nagyon jó. Ez kitünő. Ha… ha… ha…
_Almásy_ (nyugodtan): Siessen kérem a nevetéssel, mert a katonáim rögtön
elkisérik… Kovács!… A revolvert kivenni a zsebéből.
_Kovács_ (hozzálát).
_A régiségkereskedő_ (túlzott fenséggel): Kérem én tiltakozom minden
erőszak ellen, én tisztességes kereskedő vagyok, én hivatkozom ő
excellenciájára, Westerland altábornagyra. (Egyre hangosabban kiabál.)
_Almásy:_ Csend! Ha kiabál, betömetem a száját és meg is bilincseltetem…
Kovács!… megmotozni.
_A régiségkereskedő_ (megpróbálkozik méltatlankodással): Kérem, én…
_Almásy_ (nyugodtan): Ön… ön nem Baumann József, nem régiségkereskedő;
és én azt hittem, hogy az önök vezérkarának a tisztjei is olyan
elegánsan tudnak belenyugodni abba, ami elkerülhetetlen, mint a mi
vezérkarunk tisztjei.
_A régiségkereskedő_ (átalakul, kiegyenesedik; álkedélyessége eltünik;
hideg gőggel engedi át magát az erőszaknak).
_Kovács_ (átnyujtja Almásynak a kiszedett holmit): Tessék a pisztoly.
Itt a tárca.
_Almásy_ (átveszi): Jó… A folytatása majd a hadbiró úrnál… Kovács a
foglyot lekiséri a…
_A régiségkereskedő_ (nyugtalanul néz körül, nem jön-e valaki.
Nyugtalankodva, lesben állva): Csak egy percet kérek még, csak azt
szeretném, ha…
_Almásy_ (udvariasan félbeszakítja): Sajnálom, semmit sem lehet. Ön
senkivel sem beszélhet és tovább itt nem maradhat… Kovács, a foglyot
átadja az őrnagy-hadbiró úrnak. Az úton az első gyanus mozdulatára
lelövi. Két ember megy előtte, kettő szorosan mögötte. Az úton nincs
megállás egy másodpercre sem.
_Kovács_ (katonásan ismétli): A foglyot az őrnagyhadbiró úrnak. Első
gyanus mozdulatra lelőni. Két ember előtte, kettő mögötte. Megállás
nincs.
_Almásy:_ Úgy van… Előre… indulj.
_Kovács_ (tiszteleg, közrefogja a katonáival a foglyot és a baloldali
lépcsőn lemegy vele).
_Almásy_ (elgondolkozva néz a távozók után. Azután belenéz a
régiségkereskedő tömött nagy tárcájába és figyelmesen nézegeti a benne
levő kis papirdarabokat): Hm… hiszen ez nagyon érdekes lesz… (Még mindig
a tárcára hajolva:) Nagyon köszönöm magának, kedves kis Paula, hogy
fölhivta a figyelmemet erre a derék, bécsi régiségkereskedőre.
_Paula_ (nyugodtan bólint): A második szaván megéreztem, hogy
honfitársam. (Elgondolkozva:) Ez az érzékenységem talán azért olyan
fájdalmas élességü, mert minden gondolatom a hazámé.
_Almásy_ (gyöngéden bólint. Összehajtja a tárcát): És most mondja meg,
meg volt-e elégedve az én tartalékos szakaszvezetőmmel.
_Paula_ (komolyan): Meg.
_Almásy:_ No ugy-e, hogy igazam volt: ugy-e, hogy ez a hadsereg olyan,
hogy le lehet vele győzni a maga hazáját.
_Paula_ (idegesen): Ne mondja kérem, hogy a hazámat.
_Almásy:_ Megint igaza van: nem a hazáját, hanem a hazáját is elnyomó
zsarnokságot.
_Paula_ (elgondolkozva bólint): Igen… lehet… A nép itt derék, okos és
érett, a népben megvannak a fejlett demokráciák jó tulajdonságai; (kissé
száraz, előadó hangon:) de a többi osztályok aggasztó romlást tüneteket
mutatnak: az emberek tunyák, henyék, elbizottak, gőgösek, szinte
alkalmatlanoknak látszanak az állam fenntartására; nincsenek meg bennük
az államot fenntartó tulajdonságok, nincs bennük önzetlenség, nincs
bennük szolidaritás… nézze, mennyit ettek és mennyit ittak odabent; és
katonákat rendeltek ki, hogy zenét is kapjanak a zsiros és füszeres
ételek mellé.
_Almásy_ (előbb félig mosolyogva, félig komolyan hallgatta a pedáns kis
előadást, azután benéz a kastélyba és ijedten közbeszól): Várjon, kedves
kis Paula, majd máskor… most mindjárt itt lesznek a többiek… és én még
meg akarom magát kérdezni: mi van a kapitánnyal?
_Paula:_ Theodorival?
_Almásy:_ Igen.
_Paula:_ Mi volna vele? Ostoba… Imád…
_Almásy:_ Nagyszerű. És maga?
_Paula:_ Utálom.
_Almásy:_ Az nagyon jól van… csakhogy… kedves, drága, kis Paula: ne
mutassa neki. (Őszinte szorongással:) Ha csak annyira tudna vele jutni,
ha csak azt megtenné, ha csak azt a… hogy mondjam?… ha maga a mi jó
ügyünk érdekében egyelőre azt az igéretet ki tudná belőle venni, hogy ő…
hm… hogy ő magát… pénzzel dúsan ellátja… ha… ha… ha…
_Paula_ (nyugodtan): Ha a szeretője leszek.
_Almásy_ (megkönnyebbülten): Igen.
_Paula:_ Az nagyon könnyű lesz.
_Almásy:_ Azt hiszi?
_Paula:_ Majdnem bizonyos vagyok benne… A férfiak általában hitványul
szerelmesek tudnak lenni; de soha én embert nem láttam, aki ilyen
nyomorékja lett volna a szerelmi vágyódásának.
_Almásy_ (őszintén): Hát akkor, drága és kedves barátnőm, ha egyedül
marad vele… de lehetőleg még ma délután… vegye ki belőle. Pontosan azt:
mennyi pénzt költ magára, hogyha… hogyha…
_Paula:_ Hogyha a szeretője leszek.
_Almásy_ (mosolyogva): Igen… Megteszi?
_Paula:_ Meg.
_Almásy:_ Köszönöm.
_Paula:_ Megteszem, bár alig akadt még elém férfi, akit ilyen hevesen
utáltam volna, mint ezt a Theodori kapitányt. Milyen ember ez! Szép,
kedves, mosolygó: utálom! Ha én ilyen szép férfi volnék, összevagdalnám
karddal az arcomat, mint a dervisek Husszein ünnepén. Vagy himlőt
oltanék magamba. Hogy legalább ragyás legyek, ha már ilyen szép vagyok.