Kérem bocsássanak meg ezért az izléstelenségért, mikor láttam a kis
szentemet magamba mindig csak igy neveztem: Mozart mama. Ott állott a
Mozart-Restaurant előtt Bécsben, ott állomásozott ez a kis kegyelmes
asszony, ki oly leereszkedő, hogy minden ronda jótékony alaktól átveszi
a leggyüröttebb legszakadtabb legpiszkosabb papirhúszfillérest a maga
drága kis kezébe, mely oly gyönge s oly érzékeny világos, mint a
legfinomabb őszi falevél. Mozart mama lehet testvérek közt is nyolcvan
esztendős, szóval még egészen gyermek, egész uj gyermek, most lett
megint gyermek. Foga nincsen, járni is alig tud, botot tart a
kezecskéjében és oly gyöngécske hogy háttal oda támaszkodik a
Mozart-Restaurant zöld rácsos keritésének különben talán megszédülne s
orra esne. Felnőtt korában se lehetett valami erős személyiség Mozart
mama s nem lehetett sokkal magasabb mint most gyermekkorában. Olyan alak
mint egy nyolc esztendős leányka. S lapos mint a plakát, igen, úgy van
odaragadva ahoz a keritéshez. Igazán kevés helyet foglal el ezen a
világon. Csak akkor zavarja a levegőt mikor jobb karját könyökből
derékszögben előnyujtja hogy a jóságos közönségtől az összegeket
bekasszirozza. Mindig azt mondja: tank sén gné Hee, vagy azt mondja:
tank sé gnéé Fraa. Mert Mozart mama az osztrák nyelv területére van
beosztva azt a csodálatos türelmes missziót végezni, hogy a pénzre járó
emberiséggel egy-egy minimális pénzegység árán a jóság megváltó izét
kóstoltassa.
Oda van egész nap ahoz a keritéshez ragadva Mozart mama. Egyszer nyáron
ott ebédeltem a Mozart-Restaurantban és kijövet miután egy adag jóságot
vásároltam Mozart mamánál, hát unalmamban megszólitottam. Természetesen
egy ilyen bájos tiszta gyermeket, egy ilyen hópehelyből kikelt tündérkét
nem szólithattam durván nagyságos asszonyomnak, hát illendően és
áhitattal tegezve kérdeztem meg hogy:
– Hogy vagy kicsikém? – de persze osztrák szóval.
Azt mondta: tank sé gnéé Hee. Mozart mama nem szokott a közönséges
halandókkal társalgást folytatni, hát meg volt lepve, mikor ott maradtam
előtte s tolakodó módra tovább firtattam, hogy hogy érzi magát, nem
fáradt-e, ebédelt-e már, nincs-e melege etcaetera. Alig tudtam a szót
kicsalni ajkatlan fehér szájából, mert az csak a tank sé-ra van
berendezve. Mosolygott rám két szeméből, szemei kékek picik, mint azok
az olcsó kék fülbevaló kövecskék, amelyeket a bazárban a szegények
vesznek leánygyermekeiknek. Nagynehezen ki tudtam venni belőle azt a
nyilatkozatot, hogy hát melege van. Jelzem embertelen melegség is volt
aznap! Arany fényt csapott a nap a Mozart mama homlokára, mintha tudná
az a nap hogy a Mozart mama homlokát ilyen világitó tündöklés illeti.
– Nem jó itt neked nyáron ugye?
– Nem nagyságos úr, nem jó nyáron.
Fölemelte jobb kezét, akivel a jótékonyságot gyakorolja, homlokára
mutatott, azt mondja mosolyogva:
– Fáj a fejem.
– Szegénykém! Hát a tavaszt szereted?
– Ná, ná.
– Nem? Mért nem szereted a tavaszt?
– Fúj a szél. El akar vinni mindig a szél. Nem jó.
Nevetett, nem volt foga annyi se mint a csecsemőknek. Cuclin kéne neki
tejecskét adni.
– Hát télen jó néked drágaságom?
– Oh nem. A tél nagyon rossz. Ugy fázik a kezem.
– Hát mért nem húzol keztyűt?
Erre is nevetett. Mozart mama tudja azt, mért nevet ki engem. Naiv volt
az én kérdésem, vagyis buta. Nem tud ő keztyűben a pénzzel bánni. Nem is
szabad neki télen keztyűt húzni, hogy meztelen kezével a hidegben
könnyebben hozzá tudjon érni a szivekhez. Bizonyára a jóság nemtőjének
rendelete szerint van, hogy ne húzzon keztyűt a hidegben. Ez az előirás.
– Hát – mondom – őszszel jó legalább?
– Ná, ná, őszszel se jó. Nem szeretem.
– Miért rosz neked az ősz?
– Esik az eső. Jaj hogy esik mindig őszszel!
– Nem használsz esernyőt?
– Nem, nem kell nekem esernyő.
– Miért nem?
– Nem látnak meg engem az esernyő alatt.
Igaz!
– Hát szóval babuskám nem kell neked se a tavasz, se az ősz, se a nyár,
se a tél.
– Ná ná. Egyiket se szeretem.
– Hát mit szeretsz te?
– Semmit.
Megint nevet, már ahogy tud az ő néhai hangján, az ő hústalan kis
képével. Nem hagytam békével:
– Az ebédet csak szereted, a husikát?
– Ja, ja. Azt szeretem.
– A kávécskát is szereted, nem?
Örült. Bólintott rá:
– Ja, ja. Azt is.
– Mondd kis szivem, hát az embereket szereted?
Mosolygott türelemmel, nem értette mit akarok tőle. Nem is akartam én
semmit, csak járt a szám:
– Az embereket, a sok sok sok sánta, rongyos, gyenge, éhes embert. Nem
szereted őket? Mondjad gyermekem.
Erőlködve nézett rám, előkaparta figyelmét, figyelt, egy árny felhőt
láttam, hogy zavarja csókolnivaló ártatlan kis kékes szemeit. Tovább
kinoztam Mozart mamát, mert gyönge, s mert nekem semmit se vétett:
– Mondjad te szivtelen boszorkány, mondjad csak, hát nem látod menyi
nyomorúlt szerencsétlen emberek megy el előtted egész nap? Nem látod a
mezitlábas kis csontváz gyermekeket? Nem látod azokat a lassú szomorú
szegény asszonyokat? Miért nem adsz nekik soha pénzt! Te, néztelek,
láttam hogy soha se nyulsz a zsebedbe mikor a szegények elmennek itt
előtted! Ugy teszel te, te kis hamis, mintha nem volna pénz a zsebedben.
Te, te rosz gyermek.
Megfenyegettem a mutató ujjommal. Azután nevetős képet csináltam és
megsimogattam azt a kis szikkadt arcáját. De nem tudott még magához
térni, a mosoly elszökött a szájacskájáról, igen nagyon megzavarva
bámúlt rám buti szemeiből. És aztán észrevettem hogy gyáván utánam
forditja fejét és lesi, merre megyek. Talán még gondolkozott is
szegényke.