Azelőtt vagyis ezelőtt a koldusság immobil volt. A fekete ruháju
koldusasszony oda volt a templom falára meg a Rókus falára tapadva mint
a szénrajz. Ugy állott ott a falnál. A vak koldus a városligeti tó
partján ült a padon, nyitogatta a harmónikát. A többi beosztott koldusok
is ott állottak a kapu alatt, meg a sarkokon. Meg aztán a bénák ott
ültek a járda partján és a kerekeken járó lábatlanok meg a kefeforma
talpakon négykézláb csuszómászók is mind a maguk helyén tartózkodtak, a
maguk körletében merengtek, forogtak, nyivákoltak. Ezek mind
engedélyesek voltak. Voltak azután az utcai suttogók, nékik nem volt
engedélyük, ők éppen csak meghaltak itt az életben és koldusok lettek.
Ők derékszögben fordultak a sürü járdán az uriemberhez és suttogtak.
Bevezetését suttogták egy biografiának, azt az autobiografiát azt hiszem
soha egy uriember végig nem hallgatta. Ezek a suttogók tulnyomóan vén
emberek voltak. Tulnyomólag. Vagy tulnyomóan? Mondjuk tulnyomóan,
szerintem igy kényelmesebben hangzik, azok akik mint magam is, lusták
beszélni, könnyebben kimondhatják. Ezek a koldusok ugyebár a legitim
koldusok. De ma nem ezeké a világ. Ma kérem:
Megy az uriember a Váci-utcán, és ha a zsebében a valuta rendben van,
hát a nőket szemrevételezi. És oldalról megtorpédózza az uriembert egy
nyolc éves leánygyermek, hogy azt mondja:
– Naagyságos úr leegyen szives egy kis pénzt adni, ootthon ééhezik kis
testvéreem.
Az uriember a nők után sorvad, már észrevételezett is egy
denevérszoknyistát, az elliftelt az imént mellette, rouge volt a száján,
a szeme meg be volt rámázva szénnel, hn ehn, igen, ott megy ni! az
uriember orra magosat ugrik és a cipőjén a hajlam sarkantyui pengenek.
Az a kis leány, az a pucsista, három lépést tett az uriember mellett, és
ismétel, mint a diseuse ha tapsoltak neki:
– Naagyságos ur leegyen szives egy kis pénzt adni, ootthon ééhezik kis
testvéreem.
Az uriember utol érte a denevért, tudniillik a denevér megállott a Roth
Margit kalapkirakatjánál, és veszteg néz a kirakatba. Az uriember is
megáll egy félméterre, ő is belecsodálkozik a kirakatba. A nyolc éves
harmadszor is rágyujt:
– Naagyságos úr leegyen szives egy kis pénzt adni, ootthon ééhezik kis
testvéreem.
A denevér mintha erre fordult volna az uriember felé. Az uriember azt a
daganatot aki a gallérjából kinőtt, lassu tempóval arra forditja a
denevér felé. Igen, ha már benne van a kalapokban, megnézi a denevér
kalapját is.
A denevér ugy csinál az ilyen pillanatokban mintha grófnő volna, az
uriember ugy adja hogy ő gróf dehát azért mulatságosnak tud találni
itt-ott egy demimondainet. Persze a gróf nem teheti hogy a grófnő
jelenlétében egy mocskos kis leánynak egy mocskos kis papirt adjon. S
lehet hogy süket is az uriember, hiszen ugy veri a dobhártyáját kétfelől
a rajta-rajta, és lehet hogy vak is mert a két szeme előtt a csókok
ugrálnak mint julius reggel a naprózsák. A kis leány a nagyságos úr hasa
előtt áll:
– Naagyságos úr leegyen szives egy kis pénzt adni, ootthon ééhezik kis
tetvéreem.
A kis leány majd elmegy onnan, ha az ember nem reagál. Igen, igy volt a
legitim világban.
A denevér közt meg az uriember közt nem vettem észre, történt-e
pillantás, rövidlátó vagyok. Annyi szent, hogy a denevér mikor tovább
megy, az uriember mellette megy, egyszer csak mintegy jobbra nézz!-re
nekifordul a denevér arcának az a daganat, aki feldagadt az uriember
gallérjából. A daganatnak szája is van, szájnyilása, azon át adja ki egy
uriember gondolatait. Az uriember szája jár, elkezd gondolatainak hangot
adni. Sietnek. Mindahárman sietnek.
– Naagyságos ur leegyen szives egy kis pénzt adni, oothon ééhezik kis
testvéreem.
Az uriember észre veszi a kis leányt, mert majd felbukott benne.
Gépiesen a gyufazsebbe nyul, nem talál ott semmit véletlenül, gépiesen.
Ellegyinti a kis leányt, gépiesen.
– Naagyságos ur leegyen szives egy kis pénzt adni, otthon ééhezik kis
testvéreem. Naagyságos ur leegyen szives egy kis pénzt.
– Nincs apróm, hagyj már békét.
– Naagyságos ur legyen szives egy kis pénzt adni, oothon ééhezik kis
testvéreem. Naagyságos
– Nem takarodsz? Takarodj már innen!
Ott járnak a Lloyd-palotánál. A kis leány háttal szalad előttük, szembe
fordulva velük, de nem nézi őket, nem, őt nem érdeklik a kuncsaftok, őt
nem izgatja az emberiség, ő részvétlen, ő szivtelen. Nem is ember. Gép:
– Naagyságos ur legyen szives egy kis pénzt adni, ootthon ééhezik a kis
testvéreem.
Az uriember elneveti magát:
– Hát esz hallatlan ez a esz esz esz.
– Naagyságos ur legyen szives egy kis pénzt.
A denevér megáll végre, a reticule-t kinyitja, fölemeli, mindahárman
állanak. A denevér:
– Nekem sincs apróm. Nincs nálam apró. Eredj már innen te kis szemtelen.
– Naagyságos úr legyen szives egy kis pénzt adni, ootthon ééhezik.
Az uriember a pálcájával el akarja locsolni onnan a kis leányt, mint a
tüzoltó a csővel. A kis leány hangosan mondja a szerepet, cikcakban
hátrál előttük; aztán le kell neki menekülni a járdáról, hogy el ne
gázolja az uriember se hátulról ne demolálják. Az uriember meg a denevér
sietnek a Lánchid felé, a kis leány ott siet mellettük, a feje oda van
srófolva a nagyságos úr felé:
– Naagyságos úr legyen szives egy kis pénzt adni, ootthon ééhezik kis
testvéreem. Naagyságos úr legyen szives egy kis pénzt adni, ootthon
ééhezik kis testvérem.
A Lánchidig, át a Dunán, a Dunán túl, a demarkáción túl, túl a kis
entente-on, túl Közép-Európán, a nagy-entente-on, Svédországon,
Amerikán, a jegen és az északi fényen túl, át az egyenlitőn, a téli
időszámitáson tul, a holdakon és nimbusokon tul, örökkön örökké.
– Naagyságos ur legyen szives egy kis pénzt adni, ootthon ééhezik kis
testvéreem.
Ámen.