Ejnye, hadd meséljem el már egyszer, amit tudok Büszke Biki felől. Ott,
abban a jó kis földszintes városban, ahol az élet első esztendeit
szolgáltam, abban sétált Büszke Biki. Ez igy nem klappol kérem, hogy
sétált. Sétálni kérem, a pincér sétál, mikor facér. A gazda-ember, az
meg kérem, ballag. A szegény rongy emberek azok császkálnak, mászkálnak.
A levélhordó kocog, nem igaz? A zsandár pedig trappol. A doktor ur, az
siet, a népbanki könyvvezető ur meg ugy megyen, hogy arra azt illik
mondani, hogy sasiroz. Ez kérem, mind közel se jöhet a Büszke Biki
járásának a büszkeségéhez. Mert Büszke Biki jártatta magát egyenesen
előre, igenis, ezzel mégis a legközelébb bátorkodhatok a Büszke Biki
menésének a méltó kifejezéséhez.
A sárgaház felé jártatta magát, mert a járásbiróságnál volt dijnok
Büszke Biki. Előtte ment a tajték pipa, igaz, mintha az a kis pipa is a
büszkeségtől lett volna oly piros és olyan felfuvalkodott! Annak a
pipának a nyakát fogta fél kézzel Büszke Biki s ugy tartotta előre s ugy
ment nagy grandezzával ő maga Büszke Biki a tajtékpipa után. A két
cuggos cipője ki volt vikszolva, egyik szebben, mint a másik és azoknak
a cipőknek dupla talpuk volt. A nadrágja, meg a kabátja sárga posztó
volt a mellénye meg kötött barna pruszlik volt és azon az egyik zsebből
a másik zsebbe átment egy tág fehér ezüst óralánc és annak az egyik
végén lecsüngött egy nagy ezüst lófej, meg egy nehéz arany gyürü vörös
kővel. Kockás, csinált nyakkendő feküdt a nyakában, olyan, amilyen az
iparosoknak szokott lenni, meg a tanitó uraknak, csakhogy a Büszke Biki
nyakkendőjéből egy szerecseny kaszirnő feje bujt ki, két kis piros
szemmel meg piros korall fogsorral. A nyakán a gallér, egy alacsony
kaucsuk gallér volt. Ugy szorult az azon a nyakon! A két manzsettája meg
kék is volt, zöld is volt, de a manzsettája is olyan erősen tudott
ragyogni, mert az is kaucsuk volt. Emlékszem, két kis tepsi-forma vas
manzsettagombja volt. A fejében pedig egy lekopaszodott veres szőrsipka
volt télen, az le volt legényesen huzva a fél szemöldökére s egy kemény
barna télirokkja volt Büszke Bikinek, mióta az eszemet tudom, de az is
veresebb volt, mint amilyen barna volt és annak a nyakán a bársony is
olyan veres volt, mintha mindig kánikula szikkasztotta volna.
Más, ilyen kis köpcös, aki nem büszke, kettőt lépne azzal a vaskos két
lábbal, mig egyet lép Büszke Biki. Dehát éppen ez az hogy ő Büszke Biki,
kérem! Az arca teli van verve néki, lyukakkal, mint a záporeső után a
por, az ilyen himlőhelyes arcon aztán nem venni ki, hogy vénül meg hogy
haragszik, meg hogy gondol valamit. Egynéhány szál szurós bajusza van,
mint némelyik kutyának. Belé próbálok a két szemébe lesni, hogy hát mi
lehet ebben a Büszke Bikiben az a fene nagy büszkeség, de nem néz visza,
kérem, az emberre, a fél szeme összébb van huzva s ugy néz srégen,
hátraszegett fejjel előre, a sárgaház felé. De feljebb néz, mint ahogy
egy ház felé nézni szoktak. Az egyik szeme, aki jobban nyitva van, az is
olyan kicsi és mindig pislog s az is olyan hátra fekszik és olyan messzi
van már ismét. Már csak a levegőbe spekulálhatok. Büszke Biki felől azt
tudja mindenki, hogy ő megjárta Boszniát hetvennyolcba. Ő még
ötvenötbeli kérem, vagy legfeljebb ötvenhétbeli! Azt is tudják itt, hogy
ő zupás őrmester volt a katonaságnál, ugy jött asztán ide a
járásbirósághoz. A jubileumi medáliát, azt láthatták rajta, nem is
egyszer már.
Ő a Polgári Olvasóegyletbe van beiratkozva. Ettől van talán a nagy
büszkeség? Vagy attól, hogy állami hivatala van, hogy ő királyi ember?
Lehet hogy a Teremtő adta belé még azon a másvilágon a büszkeséget, ugy
mint a gelencsér egy korsóba zörgőt teszen, hogy az osztán zörögjön!
Meglehet kérem, hogy a Teremtőnek tetszett ugy, hogy ez a test, a Büszke
Biki teste képviselje a földön a büszkeséget.
Hát instálom, egyszer csak mi történt? Az, hogy Büszke Biki télen egy
reggel, mikor jeges volt a kövezet ott a piac-soron, az emberek szeme
láttára, meg az asszonyok szeme láttára, j-a-a-aj, kérem, megállott a
népség és egy olyan nagy kacagás lett ottan, hogy a harangozás alig
hallatszott attól! Kiszaladt az ajtóba a rőfös- meg a patikás-segéd, meg
a füszerájos, meg a müasztalos és koporsós. Büszke Biki le volt
egyszerre zsupsz, le talált a járdára ülni. A tajtékpipát csak ugy előre
tartotta, csak a szopóka ugrott ki a szájából. Ott ült. Az iskolás
gyerekek oda szaladtak:
– Ni, Büszke Biki, ni!
Büszke Biki még hátrébb rakta a fejét. Felnézett az égbe. Egyet kapott a
fejével, mintha legyet akarna bekapni. Aztán elővette azt a kegyetlen
smirgli hangot, akit vitt a hivatalba. Azt kajabálta:
– Te jó isten! Most oszt gyere le. Emelj fel.
Mentek oda, hogy segitsenek felállani néki. De Büszke Biki a pipaszárral
az embertársakat elparancsolta.
– Gyere hát, te jó isten, hadd birkózzak meg veled! Mér nem vigyázol
rám, ha megteremtettél! Nem emelsz fel innét? Nem?
Nem. Büszke Bikinek magának kellett felállani. Attól a naptól fogva,
mintha haragot tartott volna a jó istennel, mert leengedett fejjel ment
minden reggel lassan a sárgaházba, egy pillantásra sem méltatta a
mennyboltozatot és az a tajtékpipa nem állott ki ugy a hasa előtt, hanem
le volt a hasa mentén csuszva s mindig odaverődött a térdéhez Büszke
Bikinek.