Ó nem tudod mi az hogyha valakit üldöz a szerencse. Ha a Szakáll
gyereket ismerted volna. Az, az aztán klasszikus. Én még az életben nem
láttam senkinél hogy olyan buta disznója legyen mindennel mint annak a
gyereknek a milyen volt. Legelőször is kérlek szerették a tanárok.
Miért? Se prima tanuló nem volt, se valami különös nagy esze nem volt,
se valami olyan szelid viselkedésü nem volt mintha egy bárány vagy
liliom ülne ott köztünk az osztályban. A Segélyzőtől megkapta mind a
könyveket és egésztandijmentes volt, dacára annak hogy az édesapjának
földje is volt. Csuda a szerencse. A Szakáll gyerek magával hozta a
tolltartóban vagy hol mikor tiz éves korában az intézetbe beiratták. Mi
az a szerencse? Az hogy Magi tanár ur bejön órára, felhág a katedrára,
de mikor le akar ülni, odacsap a homlokára:
– Az ördög vinné el, otthon hagytam a füzeteket.
Álmosan és boszusággal kinéz az ablakon, a nadrágzsebében zörög, kivesz
egy kis kulcsot. Lejön a kathedráról:
– Valaki – azt mondja és nézi a fiukat – valaki lesz szives a füzeteket
elhozni. Talán menjen el maga Szakáll, tudja hol lakom? Az
iróasztalomban vannak a bal fiókban.
Mért éppen Szakállt küldte? Szakáll elhozza a füzeteket: Köszönöm kedves
fiam. Persze két hétig nem felel latinból és egyáltalában kegyenc lesz
Magi előtt. Másodikban egyszer a kályhára gumit tettünk. Láng tanár ur
majd megőrült a dühtől:
– Majd elbánok én evvel az osztálylyal. Majd megkinozlak én benneteket.
Ezt meg fogjátok emlegetni. Szakáll, nyisd ki az ablakokat.
Jelzem Szakáll benne volt a tanácsban, mikor el lett határozva hogy a
kályhára gumit kell tenni. Hát az nem végtelen szerencse, az hogy
algebra-órán magyaráznak egy uj dolgot és a tábla teli van mindenféle
butasággal és a tanár ur a krétával erre fordul:
– Na és most mit kell behelyettesitenem. Ki mondja meg?
Zugnak a jó tanulók, nekikönyökölnek, nézik a táblát dagadt szemekkel,
felgörbülnek a padban, mutogatnak, mozognak, a tanár ur vár és mindig
csak mondja: na? na?
– Iksz plusz er!
Ki volt ez? Szakáll. Azt hiszed érti az algebrát? Á. Mikor óra után
kérdeztük hogy tudta, röhögött és azt mondta:
– Girigáré.
Mert már akkor, negyedikben, billiárdozni jártunk a vasuti vendéglőbe.
De a Szakáll gyereket se a vendéglőben soha meg nem csipték, se semmi
csavargáson, se verekedésben, se dohányzásban. Egyszer pálcával ment
este a piacon és cigarettázott. Jön Kövér tanár ur, az osztályfőnök, a
ki az egész országban hires volt hogy milyen kegyetlen ember. A Szakáll
gyerek megijed, köszön. Kérlek semmi baja se lett. Kövér nem vette
észre. Olyan csodálatosan szórakozott volt akkor hogy elnézte a
cigarettát is, a pálcát is. A Szakáll-gyerek maga mesélte nekünk hogy
biztosra vette a konzilium abeundit.
Hallatlan szerencséje volt mindig, hallatlan. Emlékszem milyen
szemtelenül ugrott és szaladt a kathedrára, mikor kiszólitották. Mintha
teli volna a feje tudománynyal. Olyan disznaja volt hogy rendesen a
tanárok feleltek helyette. Olyankor jött rájok hogy elkezdjenek
belemagyarázni a felelésbe s végre csak ők beszéltek és a Szakáll-gyerek
ott állott megmentve s grimaszokkal mulattatta az osztályt.
De csak ezt hallgasd meg kérlek. Ekkor ötödikbe jártunk. Azon a télen
azt a divatot hoztuk be hogy a ki reggel tizenharmadiknak érkezett, azt
agyonvertük. Mikor tizenketten együtt voltunk, az ajtóhoz állottunk
félkörbe, vártunk. Egypár fiu a télikabátját tartotta két kézzel, rögtön
a fejébe dobni annak a ki benyit, aztán huztuk fel a pasast a padra s
léniával, könyvvel, rajztáblával meg puszta kézzel agyonvertük.
Képzelheted kérlek hogy vigyázott mindenki hogy tizenharmadik ne legyen.
Sokszor sétált és bujkált az ember a folyosón tiz percig is mert olyan
gyanus csend volt odabent, mikor az ember az ajtóra tette a fülét
óvatosan. Mégis beleestem háromszor vagy négyszer hogy tizenharmadiknak
mentem be. Rettenetes, mennyire agyonverték olyankor az embert.
Egy reggel is ugy állottunk már tizenketten az ajtónál és vérszomjasan
lestük az áldozatot. Hát bátran kinyilik az ajtó s az igazgató ur áll
előttünk. Nohát az isten őrzött hogy hirtelen nem dobtunk egy pár
télirokkot a fejébe s hogy valamelyik mohó már rá nem huzott egyet a
szögletes léniával. Emlékszem ugrottunk mikor az ajtó nyilt, de csak egy
kicsit, az örvény széléig. Hát nagyon kinos ügy volt kimagyarázni mit
állunk igy az ajtónál. Az igazgató ur igen szigoruan szemlélt bennünket.
Valahogy kezdtük bevallani, miben sántikáltunk. Hogy képzelje az ember
hogy ilyenkor egyszer az igazgató ur nézzen be az osztályba! S hát
tessék, roppant finoman nyilik az igazgató ur mögött megint az ajtó s ki
dugja be más azt a huncut szőke fejét, mint a Szakáll gyerek!
No akkor az igazgató ur is megmondta:
– Maga fiam igazán szerencsés gyerek. Bezzeg jajgatna most ha én itt nem
volnék.
A Szakáll gyerek röhögött. Mind röhögtünk.