Még az első föllépés lázában irom e sorokat. Fölléptem.
Régen szerettem volna már föllépni. Dehát tudja a szösz, az ember csak
röstelli magát. Pesten sose mertem föllépni. Ott ahol az embernek annyi
ismerőse van, a szemérem legyőzi a vágyat. Bécsben is gyáva voltam. Hisz
itt is annyi a magyar. Bécs ugy fest mintha magyar megszállás alatt
lenne. Sokszor biztattam magam a föllépésre. Az ugynevezett társadalom
két véglete nem lép föl, grófnők és napszámosok nem szoktak föllépni. De
rajtuk kivül annyi minden népet láttam föllépni. Gentryt, nagyságos
asszonyt, magasrangu hivatalnokot, kereskedő urat, közkatonát és
ezredest, tanitónőt, fináncot, iparossegédet, csizmás gazdát, iskolás
leányt, bolti kisasszonyt, zenetanárt, hivatásos táncost sőt szinésznőt
is láttam már föllépni az egész világ szeme előtt, egy csöppet se
szégyelve magát. Hát mondom, végre megembereltem magam és fölléptem. A
cipőm éppen elég poros volt ma is, mint már évek óta, mióta abbahagyták
a város locsolását, mert a mezőt kellett locsolni, vérrel. A jobb
cipőmmel léptem föl először a zsámolyra. Közvetlenűl elöttem egy zöld
gunyába s piros bajuszba öltözött stájer férfi állott a közönség előtt,
két Góliát-cipőjével tündökölve távozott az Opera irányába. Szegény
rokkant azt hiszem három pasasra való suvikszot és időt kent ennek a
stájernek a lábára. Igen, ott léptem föl Bécs legforgalmasabb pontján, a
Gyürü- és a Karinthy-utca sarkán (az utak nevét már magyarositják), a
Bristol közelében. Valami harminc főnyi publikum előtt léptem föl
jobblábbal a rokkant cipőfénynök zsámolyára. Két lépéssel odébb a
nevezetes arab müködik, annál száz koronába jön a cipőfényesités,
körülötte legalább száz főből álló közönség szorong, annál várni kell
sokáig, mig az ember sorra kerül, s ilyen nagy közönség előtt föllépni
bevallom nem is lett volna elég lélekjelenlétem. Ez a rokkant nemrégen
ütötte fel a zsámolyát itt az arab árnyékában, ő harminc koronáért
dolgozik és azokból él akik sokallják az arab taksát és akik nem győznek
várni mig az arab fogadja őket. Ez a rokkant fiatal a plakátoszlop
tövében él, feje fölött magasan sápadt városi szilfa tartja
lombtenyereit, hogy árnyékot adjon néki munkája közben. A plakátoszlop
és a szilfa közt még egy egszisztencia állomásoz, egy középkoru
kutyakereskedő, igen választékosan öltözőtt férfi, nadrágja fekete,
mellénye kék, kabátja világos sárga, nyakkendője piros, inge
sötétszürke, kalapja krémszin bársony, óralánca sárgaréz. Kezdő vizslát
árul a fehér és barna vizsla a földön ül, kis könnyes szemeit
hunyorgatja a napon.
Amint fölléptem a zsámolyra, a rokkant cipőfénynök először is ruhakefét
vett elő, lekefélte nadrágom alját és felgyürte köröskörül, aztán
letette a ruhakefét, subickoskefét vett fel és azzal a cipőmet kefélte
meg. Azután letette a subickoskefét és fölvett egy hosszu pemzlit, azt
bemártotta egy bádogedénybe, mely szinültig volt sárga lével. A sárga
leveses edény mellett még vagy féltucat kisebb nagyobb bádogedény áll,
fekete, fehér, vörös és sárga festékekkel, melyek mind szenvedve
ragyognak a tüzes nap alatt. Jobbfelől is, balfelől is ilyen csapat
festékes edény áll a rokkant fénynök mellett, azonkivül kefék és
törlőrongyok és bársonydarabok halmaza festői rendben várakozik a
fénynök lába előtt.
Hát nagy darab elő kezével, mely olyan mint a fekete kenyér, elkezdi
pemzlizni a rokkant a jobb cipőmet. A cipőm elsápad és nedves lesz.
Érzem a cipő bőrén belül a lábamon a hideget és érzem a rokkant kezének
izmos huzásait. Körülnézek, mondom vagy harmincfőnyi hallgatóság áll
köröskörül, senki egy betüt nem szól, sem a közönség, sem a fénynök, sem
magam, sem a kis vizsla, mert az is idenéz. Megvallom dobog a szivem,
most először lépek föl és nem tudom a lámpalázat leküzdeni. A plakátra
meredek, mert röstellek a hallgatóság arcába nézni. A plakátról Szőke
Szakáll mosolyog rám cvikkeresen, oly gunyos! mintha azt mondaná:
megcsiptelek, mindenkinek elmesélem! Lesütöm a fejem. A fénynök kezét
figyelem. A keze ki van fényesitve barnával, sárgával, fehérrel és mégis
fekete. A cipője nincs kifényesitve. Egy cipője van csak,
katonabakkancs, a párját ott felejtette az északkeleti harctéren vagy a
délnyugatin. Igen a jobblába csak térdig tart, be van varrva abba a zöld
csalánszövetnadrágba, s rázódik, rezeg a kurta lábszár, amint a rokkant
keze surolja a cipőmet, ugy ahogy a manicure-ös lányoknak meg a keblök
szokott rezegni munkájok közben. Az ezüst vitézségi érem is jobbrabalra
inog a rokkant bluzán, a nagy ezüst, akire rá van irva: Für Tapferkeit.
A lábomat megigazitja a zsámolyon, mert a lábom az erős dörzsölés alatt
elmozdul a helyéből. A lábom egy talpforma kis fatalapzatra kellett
tennem, amely a zsámolyra fel van szegezve. Már háromszor megigazitotta
a rokkant a lábomat. Röstellem magam, ügyetlen vagyok, mondom még sose
léptem föl. Már letette az első pemzlit a rokkant, másikkal dolgozik,
kisebbel, ezzel pirosabb sárga festéket huz a cipőmre. Aztán két kezével
két kefére kap, s előre-hátra rángatja a két nagy kefével a cipőt, a két
kefe ellenkező irányban szaladgál. A haját is látom hogy rezeg és reng a
rokkant fején. Nagy erős piszkos szürke haja van, vizes kefével volt
reggel megagyusztálva, de már felbomlott és szabadon rosszalkodik. Ezek
a rokkantak, ezek a fiatal bénák, ezek szeretik a frizurát, annyit
vettem már észre cigaretli kereskedőt, cipőzsinórost, gyufást, meg ilyen
cipőfényistát, hogy a frizurájukkal élnek, urizálnak, hencegnek,
dalolnak, szerelmet vallanak.
A Bristol előtt jön-megy, ácsorog, forog az idegen világ. Autók
sisteregnek, farolnak, indulnak. Jaj csak az a makacs hercegnő meg ne
lásson most, aki belébomlott hirnevembe s jár utánam a világon, csak ne
most szálljon ki az autójából, meg ne lássa, hogy éppen cipőt
tisztittatok, micsoda nem illő találkozas lenne ez! Majom fővel a
cipőket nézem én is, amint az én publikumom az én cipőmet nézi. Az
aszfalton csusznak, usznak a gazdag cipők, női s férfi gazdagokéi
sárgák, fehérek, arany, barna antilop, sőt kék antilop. Sok poros és
kopott sárga cipőt veszek észre. Ezek mért nem jönnek ide fényesittetni?
Hát emezek, ezek itt ni, a hallgatóság cipői! Micsoda cipők! Micsoda
szörnyetegek, micsoda korcsok, micsoda nyomorékok! Kik ezek, akik itt
állanak, akik hallgatnak, egyet-egyet köpnek, a kezökkel néha légy után
kapnak, vagy dohányport kaparnak a mellényzsebből a cigaretlipapirosra.
Min merengenek ezek? Szeretnének az én helyemben állani, cipőt
fényeztetni vagy a rokkant helyében ülni, cipőt kenni, rokkantnak lenni,
engedélyt kapni, pénzt keresni, ilyen nyilvánosan élni, ilyen müvésznek
lenni!
A vizslácska idemászott, szaglássza a rokkant tarisznyáját, mert egy
tarisznya is oda van rogyva a rokkant mellé. A rokkant ideges lesz,
hátrakiabál a kutyakereskedőnek. A kutyakereskedő a szijjánál fogva
visszahuzza a kutyát és utálattal néz a rokkant fényes hajára. A
rokkantnak a feje sürün rezeg keresztbe, ugy dolgozik, olyan
erőszakosan, olyan önfeledten, olyan mámorosan.
A másik cipőm most lép föl. A jobbcipőm aranyosan, kábitóan fénylik,
szemtelenül. Kómikus. Már egy esztendeje állok itt, ugy érzem. Meg
vagyok fogva. Ez a közönség, ez a kis emberiség nem tágit, a cipőmet
nézik, az öltözetemet nézik, nézik, hogy teszem a fogam közé a
cigarette-et, nézik a botomat, a szememet, nézik, hogy valjon hova
nézek, mit gondolok, ki vagyok én, honnan jöttem, hova megyek, honnan
van pénzem a cipőm fényesittetni? Mintha száz légy járna az arcomon s
nem birom elhajtani őket, ugy szenvedek! Bárcsak vége volna már. Még
hátra van a második festés, a két kefe, a rongy és még egy kefe s aztán
még a bársony, az utolsó hatalmas, dicsőséges, végérvényes simitás, a
fényes végső győzelem.
A gyermekvizsla megint itt van, az orrát beledugta egy festékes bádogba.
A rokkant a kefével arra csap, a vizsla visszavonul, a kutyakereskedő
megráncigálja a szijjat, a vizsla nyiszog, a kutyakereskedő mond valami
németet, olyasmit, hogy az ő kutyája nem festékkel él, nem kell félni! s
a publikumból egyenketten elröhentik magukat. Rémes csend van
körülöttem, most engem rögtön elővesznek, hangot kell adnom e rongyos
ácsorgók előtt, nyilatkoznom kell! Igen, beszámolót kérnek tőlem ezek a
véletlenül születettek, e be nem osztott számfelettiek, ezek akiket az
isten elejtett és akiket semmi politika föl nem vesz, ezek akiknek nincs
naptárjuk, nincs órájuk, ezek, akiket Einstein nem érdekel, ezek akik
csak a Halál góthai almanachjába vannak bevezetve, ezek előtt szint kell
vallanom végre, nem bujkálhatok tovább, s szivemet mely gyáván
bezárkózott a mellembe, ki kell vennem és oda kell tartanom a szemük elé
hogy nézzék meg a próbát rajta, hogy nem hamis-e? Meg kell rögtön
szólalnom és meg fogok fulladni, mielőtt egy szó kijönne a számon.
Vége. Kész. Harminc K. A két cipőm meleg. Ugy ragyognak, mint a szalma,
mint a vér, mint az indián csókolózás. Majd megvakulok. Az egész világ
az én lábamat nézi, a forgalom megáll, tüzoltótrombiták harsannak
ragyogva felém, a nap eltakarja a képét, a föld alá sülyedek és elnyel a
tűz. Csak nézem hogy megőrült cipőim merre indulnak velem?
(1921)