Szeretném én ezt az én szabócskámat felhozni, csakis azért mert él. Hogy
szalad itt ezen a világon. Mint az egér, úgy szalad. Pedig teli van neki
a jobb karja nadrágokkal, kabátokkal, még vesztli is van a jobb karján.
A jobb karjából derékszöget csinál Szabócska ugy visz a jobb karján
mindent, meg pelcet is láttam már hogy viszen. Az nehéz lehet neki.
Mégis ugy szalad. A fejecskéje az meg spekulál, mig a karja visz és a
két saját nadrágszára szalad Pesten. Szerzsen, gombokon, cérnán,
portoricó szivaron, szilvóriumon, kokszon, mehlspeizon spekuléroz. Jó
kis dolgokon.
Tizenhatban, nyáron Bethmann-Holwegh legnagyobbik beszéde után forditott
ki nekem egy öltözet ruhát. Egy jó barátom ajánlotta Szabócskát, hogy
nagyon olcsón fordit angolból. Akkor még angol öltönyeink voltak.
Nyolcvan koronáért forditotta szép kék zakkómat. Öt napra hazahozta,
mert ugy szalad a munkával is, mint a járással. Feltette a cvikkert,
mikor vizsgáltam a ruhát, hogy én jobban lássam, milyen anstendig munkát
adott. Cvikkere van neki fekete pertlin, mint a szülésznőknek. Akkor
kapott vasalni valót, stoppolni valót, tisztitani valót is. Ugy örült.
Ugy mustrált mindent. Felhányta a többi portékára, amit már felszedett a
karjára. Mert más uriemberekhez is visz haza mindenfélit mindig. Vagy
hoz máshonnan vasalni, reparálni valót. Mindig egy féltucat utja van. A
háboruban terjedt el Szabócska a kuncsaftok közt ugy mint egy kis
járvány.
Szeretném fölemelni mint egy mutatványos, megmutatni Kegyeteknek, ni
Szabócska, méltóztasson megtekinteni. Van neki ez a kemény kalapja,
ajaj, ismerem én ezt! ez egy rafinált kemény kalap ugy ül hátul neki,
mint valami kópé, ezt ő vette a Teleki-téren, ezt nem létezik, hogy
kikeféljek, ez nem bán semmit, ennek a selyem bélése már a
mennyországban van, ennek itt már mindegy. Ez nevet, mikor köszön vele
Szabócska, ez a kemény kalap. Van neki egy hetes lump gallérja,
begombolatlan ingmelle, egy lecsuszott nyakkendője, az már el van
pártolva mindentől e világon, legjobban a nikli vendéggombtól, aki a
Szabócska gallérját tartja elől. Szabócskán legkivül egy bohó vén pelc
van, a fekete szőrmézet a nyakán úgy fel van borzolva, mint egy kandur,
a pelcben a bélésben olyan tisztások vannak kimarva, mint a Karsztban.
Mindig belátni oda, mert Szabócska nem szokta levetni a pelcet, ha nálam
van, azután meg be sincs neki gombolva soha a pelce. A kis kabátja
sincsen begombolva. A lajbliján is sokat mondok, ha két gomb gombolva
van. Siet Szabócska a kuncsaftokhoz. A nadrágja se igen van begombolva,
de hát azt nem nézi az ember. A ruháját nem ő rá szabták volt, a pelcet
pláne nem! Át sem alakitott magának semmit Szabócska, mert ő csak a
kuncsaftoknak alakit át. A pecséteket se veszi ki Szabócska magából, ő
csak az ő kuncsaftjainak veszi ki a pecséteket. Vasalni is csak a
világnak! Ilyen önzetlen Szabócska. Cipője egy kuncsaftól van egy nagyon
uri embertől. Az én lábommal is összemérte már a lábát. Mellé kellett
állni. Nem jó az én cipőm neki.
Alig várom, hogy jöjjön. Nagyon szeretem. Kopogtat. Ki az?
– Szabócska ur van itt.
Az ő saját nevét mondja. Persze nem irom ki. Urnak titulálja maga magát.
A második nevét megmondom: Béla. Szeretném a héber nevét is tudni, azt,
akit kapott a rabbitól valaha, az van néki legbelül a lelkében. Majd
megkérdem. Ki hijja Szabócskát Bélának? Szegény felesége biztosan. Jaj,
mikor vőlegény menyasszony voltak! Béla édes! Most már régen a klinikán
van Szabócskáné. Szabócska lamentál, hogy milyen szerencsétlen ő szegény
beteg feleségével. Kér is egy pohár snapszot. Odafigyelget a snapszos
üvegre a kis kredencre.
– Olyan jót fog tenni nekem egy kis pohár snapsz. Olyan beteg szegény
feleségem.
A kis szabók sokat használják az én szivemet. Spekuláltam életök felől.
Néztem a kis szabókat, nézegettem. Mindig férc van nékik a kabátjuk
ujján. Frizurájuk van, de nincs kivasalva a frizurájok. Ha levetkeznek a
Kazinczy-fürdőben, a sorozáson, a poliklinikán, hát oly völgy mellük van
nekik. Olyan száraz, fehér testszinök van, olyan, mint a
szárazteknőknek. Köhögni szoktak. Fütyölni tudnak fog közt és zummogni
ismeretlen dalárdai ábrándokat. Nagy cigarettások. Az ingujjuk nincsen
begombolva, ugy lóg ki. Vérszegény, szőrös kezük van. Ádámcsutkások.
Sokan sánták köztük, össze vannak barátkozva egy kurta bottal egy
életre. Ez, az én Szabócskám, ez nem lett sánta. Neki gégesorvadása van.
Olyan krétapor hanggal szól hozzám. Sovány Szabócska, mint a tél. És
olyan halottas orra van neki, mint szokott lenni régi morva vagy cseh
nyugalmazott kapitányoknak.
Kicsi kis szemei ugy örülnek mindig. A szivarnak is örülnek. Eine
portoricó-cigáre? Trabukót kap, mindig van az embernek egy repedt
trabukója. Tudja a betyár, hogy trabukó jön, mégis csak portorikót jelez
mindig. Á daz iz fájn. Cigarettapapirral befáslizza a trabukót. Rá is
gyujt. Akkor hochdeutsch beszél mindig, ha szivarozik: Mein Kompliment.
Feiner Herrschaft. Díze revolucioon. Skándál.
Igy kérem. Azért nevet! Mindig szivesen nevet. Meg lehet csiklandozni a
hónalját barátságból. Örül. Biztosan magában is szokott nevetni,
akármilyen szerencsétlen legyen bár. Kis manó kuporoghat Szabócskának a
lelkébe lent, mint erdőben meséskönyvben az a manó, mindig csak nevet
valami dolgon, mindig.
Van ilyen matéria a szegénység közt, van ilyen szerény, vig, virgonc,
kedves. Angyalfajták ezek a fajta szegénysorsuak a földön.
Igaz. Nem valami jól fog a felfogása Szabócskának. Ha sok magyarázni
valóm van vasalás, felvarrás, pecsétkivevés, minden, akkor felteszi a
cvikkert. Igy több esze van, ha néz az emberre. Já. Já. Já. Ráncolja
homlokocskáját. Egyszer tulsokat biztam rá, akkor figyelt és elkezdett
ereszkedni, a száját is kitátotta közben, egész leguggolt, le, ugy
hallgatott végig. De megjegyzett magának mindent.
Elmegy. Most Budára kell neki szaladni egy nadrággal. A szájában van a
sebesült trabukó. Ágyé. Ráteszem az ajtót Szabócskára. Az ablakból utána
nézek, hogy lássam még egy kicsit. Fut. Azt várom, hogy egyszer csak
négy lábra esik és mint egy kis egér szalad majd tovább, a nadrág meg
ott marad az uton.