Egy kicsit nehéz levelet kaptam. Rá volt ragasztva rézsút a keskeny kis
postai cédula, hogy Ajánlott. A borítékban a levél mellett összehajtott
papirszeleteket találtam, ugyanebből a levélpapirfajtából. A levélben
gyakorlott férfiírás volt, de nőneműen vékony betükből. Azt mondja a
levél, bocsássak meg ezért a merényletért, de ő, aki nekem ezt a levelet
írja, a mai világban egy megértő lelket keres, amely mint egy fölvevő
állomás fölveszi az ő sóhaját. Ő, azt mondja, civil, sánta és
bankhivatalnok. Fiatal és magános ember. Van egy szépen bekötött üres
könyve, abba egy-egy este, mikor nagyon nehéz a szíve, beleírja az ő
életét. Ebből az ő naplójából másolt le nekem annyit, amennyivel
gondolja talán nem fáraszt el túlságosan s kér, hogy olvassam el. Az a
tudat, hogy elolvasom, amit ő írt, nagyon jól esik neki. Választ nem
vár, vissza nem kéri, semmit nem akar egyebet, azt mondja, csak éppen
hogy kegyeskedjek elolvasni. A nevét nem írta a levél alá. Csak azt
írta: Budapest, 1916 május 24. – N. N.
Elolvastam a levélpapirra leírt naplódarabokat. Én nem tudom kiféle
vagyok e földön, költő vagy szerző, vagy iró, vagy munkatárs, vagy
tudósító, én nem tudom. Ember vagyok, kaptam valamit, odaadom a többi
embernek. Kirakom ezeket a fél levélpapirokat, tessék, úgy ahogy jönnek
egymás után.
*
Ma letettem a monoklit, többet nem teszem föl. Délben a váltóosztályról
átjött egy fiú traccsolni, rám nézett és elvigyorogta magát: «Mi az, már
a szemedre is sánta vagy?» Az egész terem elkezdett röhögni, a
dictaphonkisasszony is kacagott. Az első pillanatban neki akartam ugrani
a fiúnak, hogy felpofozom. Aztán csak azt nyögtem: hülye! De azt hiszem
senki se hallotta. Lehajtottam a fejem és úgy csináltam, mintha
dolgoznék. Két hónap óta hordok monoklit, egy kicsit imponáltam is vele.
Hetekig készítettem elő a társaságot, hunyorítottam, nyomkodtam és
törölgettem a balszememet, azt mondtam, érzem hogy meggyengült. Valaki
még mondta is: vegyél monoklit, jól is fog állni neked. Az orrom mellett
egy piros bevágás van a monoklitól. Remélem, egy pár nap alatt elmúlik.
*
Herkély és Gross bejöttek ma búcsúzni a tartalékos hadnagyi ruhájukban.
Iszonyú rosszúl éreztem magam. Megvetést és szánalmat éreztem magam
iránt a szemükből. Nem is néztek rám olyan melegen, mint a többire, úgy
láttam. A kezüket is úgy adták ide, csak éppen hogy belelógatták a
kezembe és elkapták. Lehet, hogy nem is gondoltak rám semmit, észre se
vettek izgalmukban s ez fáj legjobban. Ez azt teszi: te nem is élsz, te
féreg, neked semmi közöd az egészhez. Ezt a két kollegát titokban
lenéztem mindig, mert teljesen műveletlenek voltak, nem tudtam velük
semmiről sem beszélni. Most hősök lesznek és mit ér az, hogy én az
Operába jártam és nyelveket tudok? Szegény fiúk, mi lesz velük?
*
Oly petroleum-ízü napjaim vannak! Soha nem éreztem így a nyomorékságot,
mint most. Az élet mindig be volt zárva előttem és a halál is olyan,
mint egy ünnepély, ahova nem hívtak meg. Mindennek elveszett az értéke.
Szégyellek a háborúról beszélni, szégyellek izgulni érte, szégyellem
mondani, hogy borzadok tőle, szégyellem mondani, hogy lenézem mint
kulturember. Mindig csak a földre nézek és látom a jobblábamon a
vastagtalpú és magassarkú cipőmet, ezt az örök cipőt, ezt a drága és
undok és hiú orthopéd-munkát.
*
Gross hősi halált halt.
*
Nem tudok szórakozott lenni, az intelligencia a fejemben minden lépésnél
eszméleten van, en suite szenvedek. Minden lélekzetem: én, én, én. Nem
mehetek a tömegekkel. Úgy szeretnék valakire felnézni haldokolva, azt
mondani: isten veled testvér! És úgy meghalni. A háború éppúgy, ahogy az
államok bajainak, úgy sok nyomorúlt és boldogtalan egyénnek is egy
borzasztó megoldás, de biztos megoldás. Nekem? Itt sétálhatok ezüstfejű
botommal és gondolkozhatom. Ezelőtt sokszor jól esett a gondolkozás,
mostanában útálok gondolkozni.
*
Ma délután zárás után olyan gyerekességet csináltam. A Szabadságtéren
mentem és úgy mentem, hogy a jobblábam a járda szélén volt, a ballábam
lenn az úttesten. Végigmentem így a járdán és a botom folyton forgattam
a levegőben. Még fütyörésztem is. Teljesen úgy jártam, mint akiknek
korrekt lábuk van. Aztán megúntam és leültem egy padra. Nevelőnők
stikkeltek a padokon, a virágágyak közt kis pubik és babyk karikát
hajtottak, labdáztak, hancuroztak. Egy babynak a labdája elébem gördült,
a vastag kis baby szaladt utána, lehajoltam, hogy föladjam neki, a baby
éppen a lábam előtt bukott fel, behúnyta a szemeit és úgy sírt, mintha
el akarna ájulni, hirtelen kinyitotta a szemét és felnézett a cipőmre és
elhallgatott és bámulta. Oly szerencsétlen vagyok és még azzal is
kínozom magam, hogy ilyen eseményeket feljegyzek magamnak. Viszont
mindig jól esik magamról írni, erre rájöttem.
*
Ha egyenruhában járhatnék legalább, míg háború van. Ha vennék egy
tisztított tiszti ruhát a Teleki téren és felvarratnék rá két csillagot,
mint főhadnagy és vennék a hadfelszerelési üzletben egy Signum Laudist
és sétálnék olyan helyen, ahol abszolute nem találkozhatom ismerősökkel,
a Ferencvárosban vagy Újpesten. Sajnálnának és imponálnék és akad nő,
aki belemenne egy kalandba velem. Nem, hiszen az igazi tiszteket, akik
sántikálnak, szintén nem sajnálják, vagy ha igen, az is mit ér? A nőknek
nem érdekes. És azok a szegény sánta tisztek, akikkel velük érzek, nem
éreznek velem. Ők katonák. Csak a lábuk sántit, én a lelkemben is
sántitok. Még a közkatonák, akik a háborúban megsántultak, még azok se
néznek úgy vissza rám, mint barátjukra vagy sorstársukra.
*
Milyen modern műlábak vannak. Apró keresztvassal ellátott vaskarikák,
mint a shi-rudak talpa. A katonák szinte vigan látszanak menni. Vannak
egész és fél műlábak, német találmány, igen praktikus és könnyed dolgok.
Talán egy fél műlábbal én is jobban járhatnék s nem volna ilyen feltünő.
A Leipzigerben láttam fotografiákat hadiműlábakról, csoda. Olyan mintha
divat lenne, vagy sport, vagy gyerekjáték. Láttam egy német
uhlánus-kapitányt műlábbal lóháton. Hogy beleélték magukat az emberek a
bajukba, legalább úgy látszik. Mennyien vagyunk már Európában. Mintha az
én kedvemért történt volna az egész dolog, hogy vigasztalódjak és ne
érezzem magam oly elhagyatottnak ebben a csapásban. De én nem örülök a
mások balsorsának és a mások helyzetébe nem tudom magamat beleélni. Néha
úgy érzem, hogy nem is igaz, hogy mások is bénák, és csak a magam életén
töprengek. Mintha most is csak én egyedül lennék ilyen. És mindig
szenvedek és azt hiszem azzal, hogy szenvedek, előkelőbb vagyok ezeknél
és a legtöbb ép embernél is.
*
A mai szomorú este. Przemysl elesett és az egész Budapest milyen sivár
és csüggedt volt. A Pilseniben vacsoráztam, kevesen voltak, alig
beszéltek, mindenkinek a szemében benne volt Przemysl. Még a hölgyek is
komolyak voltak. Az üres székeken mintha halottak ültek volna. Az utcán
hideg volt és a villamosok oly borzalmasan csikartak a sineken.
Elmehettem volna alsózni a fiuk közé, de úgy rám jött, hogy magamban
bolyongjak a Duna-parton és hazajöjjek. Lekönyököltem a korlátra és
néztem a Dunát. A vizet úgy csavarta a szél. A közhangulatra gondoltam
és az ország sorsára, hogy mi jöhet ezután. Hirtelen észrevettem, hogy
csak szédítem magam és ez úgy fájt. A szemem megmelegedett és könnyeztem
egy kicsit, ami körülbelül két év óta nem fordult elő. Mit érek a
legnagyobb szerencsétlenséggel is, ha az enyém még nagyobb. Láttam, hogy
akármi történhetik a világon, én a sirig sántikálok és belesántikálok a
sírba. Úgy kivántam meghalni. Olyan helyen, ahol nem ismertek s ahol a
temetőben az idegenek nem tudják, hogy sánta volt az, aki itt fekszik.
Képzelődtem, hogy egy fényes vezérkar előtt állok és diplomaták ülnek
köröskörül. Kérdezték a véleményemet és én azt mondtam, hogy mondják meg
nekem, miért lettem én sánta és ezen segítsenek, mert én ezt nem értem
és én hibátlan akarok lenni, elsősorban ez érdekel, azután majd
beszélünk a külpolitikáról és a stratégiai helyzetről. Kivezettek és
letaszítottak a lépcsőkön. Lebukdácsoltam, mindenem fájt és
kimondhatatlan önutálat vett elő. És közben mintha egy gyermekhang
vergődött volna a szivemben: Énmiattam van az egész világ, én boldog
akarok lenni!
*
Sabinával ültem mult éjjel a Palais de Danseban. Hercig kis nő, s oly jó
leány, órákig elült velem az éjjel is diskurálni. Három koronáért
virágot vettem neki, de csak két-két pohár malagát ittunk. Igénytelen
velem szemben és igazán szimpatizál. Bizalmasabban beszél velem, mint a
titkárral és szereti nekem mesélni az életét. Nácit, a parkettáncost
utálja, de oly élvezettel táncol vele. Talán azért vonzódik hozzám,
öntudatlanul is mert sejti, hogy aki maga is szerencsétlen, annak több
szive van az ő élete iránt. Elérhetném, hogy a barátnőm legyen. De
érezhet valaha irántam olyan szerelmet, amit én szerelemnek nevezek?
Éjszaka három óra van most is, fenn vagyok a naplómba firkálni, majd
leragad a szemem. Mi vonz, hogy szerencsétlenségemről mindig firkáljak?
Olyan határozatlan hivatást érzek sokszor, mintha nem is magamnak irnám,
mintha jelentést irnék saját életemről valakinek, aki várja ezt és
mintha az én nyomorult naplómat is biztosan felfedeznék majd, mint a
gyönyörű Baschkirtsheff Máriáét és az egész művelt világ sóhajtozna
rajta.
*
Ma megint majd megőrültem, minden ok nélkül, úgy rám jött minden. Miért
vagyok a világon? Fáj mindenkinek a halála, a megsebesülése, a
gyászruhák és a lapok, rettenetes. Pedig már senkise beszél a háborúról.
A korzón ültem egy kicsit délben és nem akartam hinni, hogy tényleg
örülnek, akik ott fel- és alá udvaroltak, vicceltek, röhögtek. Úgy
csodálkoztam a közönségen és úgy undorodtam mindenkitől. A nap is úgy
sütött és a fáknak mintha zöld kontyuk lett volna. Szemtelenség,
gondoltam. Csunya roham jött rám hirtelen, élni! élni!! Élni!!!
Felugrani egy hadiözvegy után az elrohanó villamosra. Tenniszezni!!
Táncolni egy majálison!! Menyasszonyomat délcegen vezetni az orgona
harsogásában az oltár elé!! Jaj istenem. Ha költő lennék, vagy nagy
irótalentumom volna, hogy leirjam, hogy mi nekem az élet és a világ.
Senki nem kiváncsi rá, hogy mi van az én fejemben és lelkemben. Pedig én
is ember vagyok és néha lefekvéskor ha eltünődök alvás előtt, úgy
vehetem, mintha egyedül én élnék a világon. Ha ezt ki tudnám fejezni,
mint a költők! Csak azt irnám talán: én sánta vagyok, én sánta vagyok,
én sánta vagyok, én sánta vagyok, ezerszer vagy egy milliószor
egymásután irnám le, mert mit mondhatok egyebet?! Mi lenne ha a világra
jönne egy nagy költő, olyan mint Dante vagy Shakespeare és egy tragédiát
irna énrólam, miután kis koromban ilyen végzetes malheur történt velem.
Az irodalmat nagyon szeretem, megint sokat olvasok, ami pénzem ebben a
drágaságban jut, könyvekre megy. F. hóban 32.50 koronát adtam ki
könyvre. Most lettem kész az Absturz-cal Gontsarofftól, holnap elülről
kezdem. A szemem, érzem, romlik. Napról-napra érzem, hogy finomabb ember
vagyok és napról-napra reménytelenebb leszek. Nincs kivel beszélnem
magamról, csak magammal. És a könyveimmel. Rájöttem lassan, hogy az
irodalom nem a gondtalan arisztokraták luxuscikke, hanem a nyomorultak
szövetségese. Mi értjük, mindenféle szenvedők és olvasottságunkkal nem
leszünk előbbkelőek, csak finomabbak és idegenebbek az emberek közt.
Pláne én!
*
Estefelé elvittem a ligetbe egy fiakkeren Sabinát. Egy óráig
kocsikáztunk, mindenféle bolondságokat mondott el a Casino nőiről, egy
kicsit mulattam rajta. Eperfagylaltszínü selyemharisnyája volt, egyik
lábát áttette a másikon, szinte térdig feltakarta magát és úgy ült,
dacára hogy kértem, hogy ne csináljon feltünést. Azt mondta: fütyölök az
egész tisztességes bandára! – és úgy maradt. Be akart menni a
Gerbeaudba, vagy a Kolegerszkybe, én nem akartam kiszállni, én csak
kocsizni akartam, csak kocsiban ülnöm esik jól. Mérges lett és ordináré
volt hozzám, hazavittem. Nem birom már a társaságát. A mulatóhelyektől
is irtózom már. Azt hiszem huszonöt évvel megvénültem.
*
Egy ránc van a homlokomon, végérvényes ránc, ma figyeltem meg a
kávéházban a tükörben. A közepén megy, vizszintesen, jobbfelé elhajlik
és lefelé halad. Körülbelül annak a folytonos gondolatomnak a nyoma ez,
hogy béna vagyok. Oly élénken és végzetesen éreztem ma egész életemet.
Kinéztem az utcára és láttam egy pár zászlót, azután nem láttam semmit,
csak életemet, mintha egyetlenegy nagyon hosszú és csüggedt nap lenne,
az élet és a végén elsötétedik.
*
Tele vagyunk már nőkkel. Nem érdekelnek, félek és unok rájuk nézni.
Hedvig kisasszony, aki két hete jött, mindennap észrevesz, megtámad,
erőszakolja az ismeretséget. Tulfess leány, energikus, kemény arca van,
makacs szemei vannak, nem szép. Különben el nem mozdul a Standardtól,
egész nap veri, őrült ambicióval és dühvel dolgozik. Vastag aranygyűrű
van az ujján, azt mondja vőlegénye volt, de elesett. Azt hiszem spekulál
velem, szegény.