Éppen nagykoru lettem, soha boldogtalanabb évadom nem volt. Lent voltam
T. Valentin barátom birtokán, cséplés idején. Jókor reggel lóháton
kimentünk a «hegybe», ahol a cséplés zugott, Valentin ott lógott délig a
masina körül a bikacsekkel pihenés nélkül csapkodva lágy csizmaszárát.
Ezt hallgattam egy messzebb kazal alatt hevertemben, meg a vakon bugó
gőzgépet meg az izgága rostát meg azt a sóhajtozást amivel a keresztek a
rostába hajoltak. A pitypalattyot és a tücsköt tán nem is hallottam,
mert csak szomoru hangokat kivántam hallgatni. Be volt a szemem téve, a
lángoló levegőt, meg az őrült szalmafényt nem tudtam elszenvedni. Ott
hevertem délig, egy-két tucat szalmaszálat végig harapdálva, mig émelyt
nem kaptam a szalma izétől. Délben usztunk egyet a Tiszán, mert a Tisza
partján volt ez a föld. Azután visszaügettünk a község alá, az
ugynevezett kastélyba. Ebédig rendesen egy kis nyomorék fia-szarvassal
barátkoztam, aki az istállóban lakott a lovakkal, ennek a szegénykének a
bal hátulsó lába meg volt törve, elmaradt fejlődésében a többi három láb
mellett, ezt az árva lábacskát fölhuzta a szép kis állat és lógatta, mig
három lábán bánatosan sétált az udvarban vagy, néha, futni próbált. Ugy
hitták: Albert. Az állatorvos kezelte, de nem ment vele semmire. Igy élt
Albert fogságban, szeretetből és irgalomból.
Délutánonként az erdőre sétálunk egy-egy angol puskával őzlesre.
Egyszer-másszor láttam az állatot keresztuton vagy fák közt átinalni
mint valami álmot. Egyetlenegyszer kiséreltem meg a merényletet egy őz
élete ellen; nem találtam, de azt a pofont akit akkor a fegyvertől
kaptam, azt megérdemeltem. Este rendesen két uhlánus tiszt vendégünk
volt. Azok biciklin szerettek járni. Az egyik fiu mindig elhozta
felolvasni az aznap érkezett postáját. Harminc darab nővel levelezett,
mindet apróhirdetéssel fogta. Nagy nevetés volt a levelek fölött, magam
is nevettem pedig boldogtalan voltam. A szerelmes levekhez jó hideg bort
ittunk.
Egyszer ebéd után Valentin a kocsist elküldte Pepiért. Pepi abban a
községben szerző volt, különben pedig felesége volt a második banda
cimbalmosának. Félóra mulva Pepi ott állott előttünk a tornácon. A
hencseren hevertem a vadszőllős árnyékban. Pepi megnézett, magam is
megnéztem Pepit, emlékszem az ajkán egy sötétkék gubó volt. Valami
hatvan esztendős testes ember volt, piros pamut botos volt a lábán és
hangos papucs. Valentin ott ült a karszékben, egyik lába a másiknak a
térden. Nem engedte Pepit kezet csókolni, magam is ellenállottam Pepi
kisérletének. Valentin elkezdte a kihallgatást:
– Hát mi van Pepi?
– Hát vóna kezitcsókolom a suszterné, a Kunffy nagyságos urék uj
szobalánya, a doktorék szakácsnéja, különben azt ma estére már az
ulánkaszárnyába igértem, vóna még urfi kérem a Csordás ügyvéd urék
nevelőnéje, most jött ide négy napja. Német.
– Hogy néz ki?
– C, gyönyörü szép szőke. Olyan dereka van akar a hegedünek. Igaz. Az
uristen vegye ki a két szememet. Ide hozom legelőször is magoknak
urfikám. Jaj de büszke nő, egyem a száját. Nem is mondom senkinek mig
ide nem hoztam el. Öt forint dukál érte az én három pengőmön kivül.
Micsoda szép piros szája van. Arany foga is van, itt ni. Nahát ezt meg
fogja köszönni az urfi. Igaz.
– Hát más nincs?
– Hát kit adjak ha ez se jó az urfinak? A Kunffyféle szobalány nem kell?
A szép kövér suszterné se jó már? Talán magának tekintetes urfikám,
olyan fehér az a szép suszterné mint a zsemlye. Most voltam nála,
alszik. Ha kell felköltöm, hozom.
– Hagyja csak aludni.
– Hát semmi más nincs? – azt mondja neki Valentin – hát szüzed nincs egy
se?
– Jaj volna egy ártatlan gyenge jószágom, most kezdtem gondját viselni,
c, nyalom a szeme bogarát, de szeretem a kis ártatlan szivecskémet. Ott
van az is a Kunffy-konyhán.
– Ki az apja?
– Nincs annak mert kis árva. Nincs annak senkije csak a jó isten. Ó be
hamis kis szeme van, egyem meg. Tizenöt esztendős, urfikám, ó mit
mondok, most jár tizennégybe. Ilyen két kicsi szilvája van ni.
Pepi föltette a két öklét az ő felszakadt keblei fölé a mellére, hogy
ott van az a két kicsi szilva.
– Hozd el vacsora után. Megfüröszd, mert kihajitalak benneteket.
– Meg, megfürösztöm az árvámat. Hat forint lesz urfikám, három magamnak,
három a kis ártatlan bogaramnak. Jaj nem adnám sehova, csak magának
aranyos urfikám. Egy kis rágott szivar lesz a cimbalmosnak kezit
csókolom?
Kapott szivarvéget egy tucatot, elment. Valentin fölvilágositott, hogy
ez a bestia soha nem ad a cimbalmosnak a szivarvégből, mind maga eszi
meg.
Este tiz óra felé beadta Pepi a szüzecskét. Az átvételnél nem voltam
jelen, odabent a vendégszobában olvastam. Egyszer csak tereli befele
Valentin a kis áldozatot maga előtt. Még a gangról a nyitott ablakon át
bebucsuzott Pepi s a hangján hallani lehetett, hogy a szájában van a
bagó. Nagy jóakarattal ajánlotta hogy csendbe legyünk és vigyázattal
küldjük haza a kis ártatlant, mert ő fél a csendőrségtől, a mult
hónapban is befogták egyszer a csendőrök és megpofozták. Valentin
rácsukta az ablakot a Pepi hosszas suttogásaira.
Én mikor a kis leányt megláttam, elkacagtam magam. Megállott, nem mert
sehova nézni, a kék paraszt rokolyája térden alig ért alul, ellenben a
fehér pendelye bokáig volt leesve. Sovány gyermek volt, tizenöt éves
forma. Se nem szép, se nem csunya, én már nem tudom, milyen. Egy kis
árva. Mezitláb volt, piros és kék volt a lába még a friss lábmosástól.
Sárga keszkenő volt a fejében, homlokára huzva öregesen és egy kezében
összepréselt zsebkendőt tartott, mint mikor vasárnap kimennek a
parasztleánykák. Valentin is elnevette magát a hosszu pendelyt
meggusztálva.
– Na hékás, tebelőled meg miféle maskurát csinált ez a gazember Pepi?
A kis lány lesütötte a fejét, különben ugyis le volt már az sütve.
Elkezdett a siráshoz készülődni. A válla már egyet-kettőt ugrott és a
zsebkendős kezének a mutatóujjával a másik sötét kezének ujjacskáit
pattintotta.
Valentin franciául megmagyarázta, hogy ezt a pendelyt Pepi adta a kis
leányra, mert bizonyosan nem találta elég finomnak a kis lány ingét. Ezt
a pendelyt Pepi ilyen célra tartja, ebben a városi ingben szokta beadni
az uraknak a nép egyszerü gyermekeit. Mielőtt az urakhoz mennének, sötét
este először Pepihez kell menniök pendelyt cserélni.
Hát aztán Valentin elkezdte kinozni a kis lányt, hogy hány esztendős
vagy, hogy hinak, gyere közelebb stb. A kis leányból egy szó se tudott
kijönni, meg volt ijedve s a sirás szinte már hallatszott, mielőtt
rákezdett volna. Néztem, azt vártam hogy a válla fölött kétfelől a két
szárnya is kibuvik, olyan szinüek, mint a pendelye s fel fog emelkedni
vadságában, félelmében, butaságában szegényke s áttörve nesztelen a
mennyezetet, a sötét égbe fog menekülni.
Valentin leült a diványra:
– Gyere hát ide hozzám – azt mondja a kis lánynak.
Akkor aztán robbant a kis lány. Egy hosszu sóhajt szippantott, a sóhaj
felhuzta a fejét, avval máris a közepében volt a bőgésnek. De ugy
bőgött, mintha nagy verést kapott volna.
– Pssz. Pssz. Nem hallgatsz! Mit orditol itt! Tee. Hogy hivnak. Hallgass
hát, mi lelt. Tee. Ni csak. Mit akarsz? Bántott valaki? Cs sss! Fogod be
a szádat rögtön! Nem hallottad?
Ezek közt a kérdések közt a kis ismeretlen folyton hápogott, kapkodta a
fejét, szédülve lépett jobbra meg balra, a zsebkendőt a homlokára meg a
fülére kapkodta fel a szeme helyett, csunyán nyivákolt, huzta meg
harapta a sirását éz közbe mindig: jahahaj! és azt is ki akarta mondani:
istenem, de nem sikerült néki.
Valentin felállott, odament érte, a kis lány a kályhához esett
menekülésében. Valentin fölszedte s odahuzta a diványhoz. Visszaült, a
két térde közé fogta a kis leányt, lehuzta a kezét a siró szeméről és
megrángatta egy kicsit. Dühös volt:
– Hát mi lelt te taknyos. Megraklak ha lármát csinálsz itt. Hallgatsz
el?
A kis lány csak az orrán sirt.
– Hát mi kell? Mért jöttél ide?
– Se he he.
– Ide nézz a szemembe. No! Ide nézz. Vedd fel a fejed. Igy. Jaj de
csunya vagy. Mért jöttél ide? Nem tudod?
– Ne he he.
– Mit mondott neked Pepi? Nyisd ki már a szádat!
Megint bőgni kezdett.
– Sss. Hát nem tudod mért hozott ide Pepi? Hogy mertél eljönni? Nem
tudsz beszélni?
Nem tudott beszélni. Csak rini tudott, a száját tudta reszkettetni, meg
a vállát, meg az orrát tudta szini. Valentin megtapogatta térdig, aztán
kiengedte a két csizmaszára közül.
– Mondjad, te pondró, még nem voltál senkivel?
– E he he. – Lehet azt akarta beszélni hogy: nem.
– Miféle szemtelenség hogy el mertél jönni Pepivel. Nem sül ki a szemed?
Hol van édesanyád? Ne félj, megmondjuk neki, hogy az urakhoz jársz
Pepivel.
Kacagott egyet Valentin a kis lány feje fölött és lehuzta a sárga vasalt
keszkenőt az orrára. Olyan lett mint egy nagyfejü sárgaszáju fia-veréb.
No s aztán Valentin Englert gyömöszölt a szájába, meg is rakta bonbonnal
a kis árva szoknyája zsebét és aztán becsöngette a szolgáló legényt és
átadta neki a névtelen gyermeket, hogy kisérje el a Kunffy-portáig.
Azután szomoruságba esett és megmutatta annak a nőnek a fényképét akibe
szerelmes volt és akibe most is szerelmes és akibe halála után is
szerelmes lesz, mint ahogy kifejezte magát. És elmesélte a történetét.
Igaz. Másnap Valentin szegény kis Albertünket kihozta az udvarba,
lefotografálta s aztán mert azt mondja nem lehet rajta segiteni, a
vadászfegyver agyát a jobb füléhez illesztette s meglőtte Albertet.