Kezet nyujtok a manicure-kisasszonynak, anélkül hogy valaki bemutatna
néki. A manicure-kisasszony felad egy pillantást a képemre, s aztán
elfogadja az elébe nyujtott idegen jobbkezet, sőt két kézzel veszi el,
mint valami ritka kedves baráti kezet. Igen és elfekteti maga előtt az
összehajtogatott serviette-en, mint egy keztyüt. Nem is tudom mit nézett
meg az arcomon mielőtt kezelésbe vett, hiszen a fejjel néki semmi dolga
nincs, a fej a frizőr-szakmára tartozik. Ez a reflex, ez hogy a
manicure-kisasszony felnéz a vendég képébe, aki a patáját hozza
szépiteni, hogy ez az illemé-e vagy a kiváncsiságé, azt nem birom most
hirtelen megállapitani, sőt talán órákig tartó elmélyedéssel se tudnám
kisütni. Kijelentem hogy nem reflektálok arra hogy a manicure-ös
kisasszony érdeklődjék a cifferblattom iránt mikor odaülök a kis
asztalhoz. Nem mintha nem volnék afelől meggyőződve hogy nekem van a
legszellemesebb és a legingerlőbb férfiarcom, mert hiszen arról mélyen
meg vagyok győződve. A dámáknak ha megpillantanak az Operában meg a
lóversenyen, majd kiugrik az üveg a látcsövükből: istenem ki lehet ez az
érdekes fiu, ez a gyönyörű! De mondom ezt a sikert a manicure-kisasszony
előtt szivesen elengedném. Az a pillanat, amit az arcomra pillant a
manicure-kisasszony, az kérdés is, amely rám kiált ezen szóval: ki vagy
te, mi vagy te véletlen fizikum, aki megjelensz előttem, mit akarsz
velem? Igy kérdez engem. Nem tudom ki vagyok mi vagyok, mi jogon
követelem ilyen egy gázszin arcu, agerathum-kék szemü szőke tetemtől
hogy munkára galvanizálja magát értem néma szájjal, vad idegen szivvel.
Azt érzem, hogy nem ember vagyok, hanem az a tizenöt korona, akiért a
manicure-kisasszony fölvette most a körömvágó ollócskát. Mondhatom igen
kevésnek érzem magam. A világ, az más, álom az amit nem tudok
megfejteni, de én, vagyis az a hasztalan alak, akit megszoktam én
gyanánt kezelni, én ébren vagyok, én például nem tudom mit hasalnék ha
ez a lebuktatott fejü manicure-kisasszony vallatni kezdene hogy uri
dolognak tartom-e hogy nővel takarittatom mancsomat? Azok szerint a
képzetek szerint, amelyekből az uriember vagy mondjuk a gavallér igéje
nevelődött, azok szerint talán inkább nekem kellene most e gyöngébb
teremtés kezét elővennem és gyöngéd bókok között ápolnom, vagy le
kellene buknom a cipője orráról a port ellehelni. Hallgatok, hallgatnom
kell egy bün felől, amit nem követtem el, csak képviselek: az élő élet
büne ez. Hallgatok, mikor elébe ülök a manicure-kisasszonynak, de még
azt is számon kell kérnem magamtól, hogy jól teszem-e, hogy hallgatok:
meg kell gusztálnom a manicure-kisasszony arcát, a karakterét ki kell
hamarosan nyomozni. Némelyik kisasszonyon meglátni, hogy homloka nehéz,
el van foglalva szive, cipője vagy gyermeke gondjával. Más kisasszony
fáradt, vérszegény és egész éjjel fogfájása volt. Egyéb kisasszonyok
akadnak, akik csalódottak, ostobácskák és intrikusok, névtelen, gyülölet
gummiját rágják begombolt, eltakart fogsoruk közt. Vannak kisasszonyok,
jobbadán vastag karuak és mellesek, ezek mögött valahol egy him sétál,
ezeknek a kisasszonyoknak három-négy aranyfoguk van, ezek a
munkaasztalnál közömbösek, vak és siket egoisták, frizurájukban nem
bolyong ábránd és szivélyesség, ételek ize játssza mély szonátáját
gyomrukban. Az eféle kisasszonyokkal jobban teszi az ember, ha nem kezd
diskurzust. Vannak azután kisasszonyok, á la mode táncosok, kacérak,
cigarette-et gyüjtők, meg vannak gorombán frivolak, követelők, halk
adomát kivánók, kacagósak, szolgálhatok továbbá kérem büszke szépekkel,
akik az urak kezét közel veszik magukhoz, de lábát távol parancsolják,
kik tartózkodóak és kihivóak, másfajta szépek is vannak raktáramon,
olyanok, hogy Pest kedvessége csorog pillájukról és ajkukról, még egy
főhadnagyot se vesznek komolyan, de meg tudnak szeretni egy cirkuszi
szolgát is, oly ismerősök, mintha száz éve élnének s oly frissek, hogy
sohase fognak meghalni, övék a leghosszabb röhögések és a legkurtább
sóhajok. Mutathatok kezdő kisasszonyokat, csunyácskákat, kik mindig
bevágnak és ugy vannak öltözve, mint az árvák. Emlékeztetni szeretnék
idősekre, kik most tanultak ki, sikertelen arcok és életek ezek,
szerények, betegesek, jegygyürüjök és mellük elpusztitott férjről és
meghagyott gyermekekről tartanak előadást. Láthatni jó szemü, jó hangu,
mosolyra járó száju, urias, tiszta kisasszonyokat, akik ugy hallgatnak,
mintha magokban regényfolytatást olvasnának, felnyilt ajkukkal kérdést
várnak, akire felelni jól esik. Vannak türelmetlen bolondosak, hizással
fenyegetők, akik mozizni készülnek. Vannak, vannak. Ezekkel minddel
lehet vagy muszáj vagy nem árt diskurálni.
De mielőtt ezt a hosszadalmat firkantottam volna, a jelen szőke
kisasszony megkérdezett, hogy:
– A körmöket rövidebbre, kérem?
A kézhez szólott, csak a kezet nézte, a körömvágó ollócska már
beléhatolt a köröm sarkába s várt mig felelek. Azután müködésbe jött a
kisasszony, szabadon tekinthettem homlokát, négy ránc volt ott, elég
hosszuak és elég párhuzamosak. Oly közel és olyan hirtelen ráncok voltak
hogy szinte fujtam egyet hogy elfujjam őket. Egy fodrászmühely kapcsolt
része ez a kis manicure-szoba, két asztalka áll benne. A másik asztalka
el van hagyva. Dél van. A fodrászmühely ajtajából beszól egy idős hasas
ur, a feje törülközőbe van szoritva:
– Hány perc Györgyi?
– Még egy előjegyzés van igazgató ur.
– Hát majd délután. Félnégykor jövök.
– Igenis direktor ur, fenntartom.
A bekötött fejü direktor ur eltünik, a kisasszony a fejem fölött a falra
néz. Visszaengedi fejét, melynek csekély kilengésü rezgését észlelem mig
reszeli a kisasszony a körmöket, s hallom hogy igen vigyázatosan
sóhajtott a kisasszony, nem publikum számára. Fekete crépe bluza van, a
décolletage-ban felcsap a slingelt ingnek egy hulláma. A kisasszony arca
aféle mint az élesztő, feje rezgése közben az orcáin és homlokán
csuszkál egy bizonyos fényesség, mert az üzletben gáz világit. A
kisasszony ujjai kurták, karja füves, ez a szőke fü szintelenebb mint a
haja. Fülei ki vannak furva, fülbevalója nincsen. Van egy hitványka
gyürüje málnaszörp szinü kővel, a zálogházban kaphatna rá egy
gorombaságot. Nem tudom a gázfénytől az arcán vagy a keze meleg
korrespondenciájától, nem tudom, szorulást kapok az ugynevezett sziven
és hátul a sziv mögött vagy hátul az üzlet fala mögött valahol mintha
méla gongütést hallottam volna. Evvel a kisasszonynyal tán jobban teszem
ha beszélek.
– A másik kisasszony ebédelni van?
– Igen, az elmegy ilyenkor ebédelni.
– Maga később megy ebédelni?
– Én itt ebédelek az üzletben. Csak a nővéremet várom.
– A nővére hoz ebédet?
– Nem kérem, ő is üzletben van, idejön hozzám, ide hozatunk a
bormérésből mindennap ebédet. Már itt lehetne.
Megint a falra néz a fejem fölött.
– Nem tetszik tudni hány óra? Én nem tudom ez a mi óránk vagy késik egy
félórát vagy siet egy félórát, sose pontos.
– Háromnegyed mult öt perccel.
– Köszönöm. Azt hittem késik a nővérem.
Olyféle lágy hangja van, mint a pamut. Sárgás pamut. Álmos. Mintha
nehezére esne a szó.
– Nem fáradt még ilyenkor, mondja?
– Én? Nem. Már mint a kezektől nem.
– Hány kezet csinált ma délelőtt?
– Hányat? Hányat is? Az önével kilencedik. Nem, tizedik. Ettől nem
volnék fáradt, csak rosszul aludtam. Tessék betenni a másik kezet a
vizbe.
– Mért nem aludt jól?
Hallgat. Mosolyog. Hallgat.
– Ne kérdezzem?
– Vendégek voltak nálunk.
– Szóval mulattak.
– Hogyne. Ahogy a Katicabogarakkal el lehet mulatni.
– Hogy-hogy Katicabogarakkal?
– Azok voltak a vendégek. Minden éjszaka Katicabogarakkal mulatunk.
– Poloska?
– Az, még a nevétől is beteg vagyok.
– Hö. Borzasztó.
– Az ágy szélén ülök fél éjszaka, nem merek belefeküdni. Mit lehet
csinálni az embernek, sehol nem tudunk más szobát kapni.
– Nem lehet azokat elpusztitani?
– Az isten verje meg, amilyen házigazdánk van. Őtőlök jön a piszok.
Szegény nővérem egész éjszaka szedi a Katicabogarat, rakja a vizbe.
– A vizbe rakja?
– Egy csupor vizbe teszi. Én meg se merem fogni. A nyavalya kitörne.
Nővérem se meri megölni, csak a vizbe teszi.
– Nem pestiek maguk?
– Nem kérem, mink erdélyiek vagyunk.
Nem igen merek tudakozódni. Szemlét tartok a köröm- és bőrollók, letoló
fácskák, szarvasbőr-simitó, lakk, nagolin, kyx miegymás fölött a kicsi
asztalon. Chloe mind ennek a portékának hirét se hallotta. Daphnis nem
uriember volt, aki manicure-ért kereste Chloet, hanem sipolva sétált
guruló birkái mögött és találkozván, egymástól tanulták meg a csókot,
mert tapasztalatlanok és édesek voltak.
Egy órára megjött a nővér, az, aki a Katicabogarakat a csupor vizbe
teszi. Idősebb mint a kisasszony, akit Györgyinek hivott az igazgató ur,
szőke, nagykezü, pici, hervadt fogu, neki is ilyen élesztőorcái vannak.
Roppant szomoru, őszinte nagy cipőt emel a két lábán.
– Szervusz kicsi Györgyim.
Megnézi a vendég kezét, a vendég arcának egy óvatos főhajtással köszön.
Györgyit megcsókolja homlokán.
– Szervusz Kamillám. Foglalj helyet, kérlek. Itt van Sándor? Sándor!
Sándor?
– Biztos elküldték. Majd jön mindjárt. Mit hozassunk, Györgyim.
– Mondd meg te, Kamillám.
– Jaj, egy hölgy félkettőre bemondta magát. Hogy kell sietni! Györgyim,
tésztát nem hozatunk. Kijelentem, tegnap is főzelék tészta negyven
korona.
Megint a vendég kezére pillant Kamilla. Szemei mint a világoskék
márványgolyók, oly bámészak és a hangja, mint az ágendás kis leányoké,
oly gyermekhang, olyan nyulós, siralmas.
Lloyd George, hogy birod a neved a homlokodon viselni, hogy tudsz élni,
hogy fogsz tudni meghalni, mondd, hogy fogsz tudni meghalni.