Nevelő urnak igazi puska még soha se volt a kezébe. Volt már puskája
több mint egy puska, nevelő urnak, az élet egymás után következő
szakaszaiban, vagy mondjuk az élet egymás fölé rakódó rétegeiben.
Ugymint volt egy puskaforma játékpuskája nevelő urnak, akit négy
esztendős korában kapott szelidlelkü nagynénjétől. Ez volt az élet első
puskája. Hitvány fenyőfa volt ez a fia-puska, téglaszinre volt mázolva s
bádog volt a csöve s fakó forrasztott acél volt a kokasa. Ezt a kokast
ha elrántotta nevelő ur mutatóujja, hát az történt hogy a mosolygó friss
bádog cső végéből kiugrott az a fadugó aki abba a csőbe bele volt dugva
s lecsüngött a levegőbe s ott hintált egy kis darabig, mert a dugót
nemzeti szin fonásu spárga tartotta, az nem engedte, hogy a dugó leessen
és a porban összepiszkolódjon.
Ez volt az élet első puskája. Az élet második puskája bodzafa-puska
volt, nevelő urnak saját gyártmánya, habár nem is saját kitalálása.
Második elemista korban készitette nevelő ur a bodzafa-puskát,
kivánkozom mondani hogy testületileg, igen, mert körülbelül az egész
második osztály egyszerre csinált bodzafa-puskát, kiki magának, a május
édes kedves meleg napjaiban. Ha nevelő ur a mellére szoritotta két
kézzel a bodzafa-puska agyát és huzta visszafelé erővel a bodzafa-puska
csövét, akkor a csőbe behatoló puskavessző előre ugrasztotta a cső
mellső végébe dugott nyálas pici rongygolyót, ez a rongygolyó osztán
kiugrasztotta a cső külső végébe szoritott második nyálas
rongygolyóbist. Amely keményen nekirepült egy másik kis fiu mellének,
mert az előzőleg önként jelentkezett és nyitott szemmel, a hencegés
mosolyától nyitott szájjal és a kiváncsiságtól dobogó szivvel várta a
halált.
Ez volt az élet második puskája. Az élet harmadik puskája gummipuska
volt, ezt nevelő ur első gimnazista korban épitette, és pedig azért
ilyen későn, mert mint szegénysorsu, csak a középiskola évadának
kezdetén engedhette meg magának hogy a szószedetre s a rajzpapirra
kicsalt pénzből annyit félretehessen, amennyi a legszerényebb egyágu
gummipuska kiépitésére futja. Voltak kevésbbé szegény sorsuak, kik
kétágu gummipuskával képviselték magukat, voltak aztán gazdag sorsuak
sőt nábob sorsuak, azok három meg négy águ gummipuskával szerepeltek.
Igen kérem méltóztathatnak emlékezni azokra az arisztokrata
gummipuskákra, melyeknek nem is fából volt a nyelük, hanem sötétkék
acéldrótból, azokat a gummipuskanyeleket a helybeli nagy
vaskereskedésben készen árulták, csak pénz kelletett hozzá. A verebek, a
kis csirkék meg az ablakok szörnyet haltak ha megfelelő nagyságu kavics
találta őket. Az idegen kutyák és az ellenséges gyerekek, azok is
megemlegették, ha kaptak egy lövedéket a gummipuskából, pláne azokból a
három- és négyáguakból!
Az élet negyedik puskája, igen, hát vegyük puskának, hiszen más nevét
nem is tudom, csak hogy puska volt. Vergiliushoz, Sallustiushoz,
Ovidiushoz, Cicerohoz, Horatiushoz. És azután Homeroshoz. Pardon, hát
Cornelius Neposhoz! Persze, negyedikben lőtte legelőször a latin
tudományt nevelő ur is a latin puskából. Ez a puska, az élet negyedik
puskája, két puska volt, ugymint latin és görög puska.
Az élet ötödik puskája, jog szerint a Flaubert-puska lenne, de azt
hiszem, már kijelentettem, hogy nevelő ur szegénysorsu volt, és hát a
szegénysors a Flaubert-puskát kiütötte kezéből, akarom mondani
ábrándjaiból, igen, a Flaubert-puska urfi-puska, a galambok bizonyára
adnak arra valamit, hogy őket tekintetes urfiak lövöldözik, fogadni
mernék fájna nékik, ha szegénysorsu tanuló ifjak is lelőnék őket a
magtár tetejéről.
Ugorjuk hát át a legitim Flaubert-puskát mint az élet ötödik puskáját, s
ugorjuk át ha már benne vagyunk, az érettségit is, az érettségiből egy
ugrásra ott vagyunk aztán Patkányos-pusztán, ahol nevelő ur mint első
éves tanárjelölt az intéző ur csemetéi mellett nevelősködik. Az élet
ötödik puskáját, az igazi srétes puskát a gazdasági irnok ur adta kezébe
nevelő urnak, félmeleg őszi délután, mikor intéző ur, irnok ur meg
nevelő ur kisétáltak a répaföldre nyulra, fogolyra. Intéző ur nagy
hosszu alak, csizmás, Vevey-szivar a szájában, szivarnak oly hosszu mint
intéző ur intézőnek amilyen hosszu. Lancaster-puska lóg intéző ur
nyakában, vagyis a mellén lóg lefele térdig, a szijj a nyakába simul
intéző urnak. Irnok urnak a lábszárán bőrgamásni urizál, ha lovagol, ha
biciklizik, ha vadászik. A vállán nehezedik a Lefosé, a puskaszijj
derékszögü háromszögben feszül, igen mert irnok ur ugy sétál, hogy a
puskacsőre könyököl, a puskacső hátra néz és a puskaagy elől feljebb van
mint a puskacső vége hátul. Irnok urnak az ajkáról cigaretli próbál
leesni, saját töltés, Kir és Purzicsan barna. Irnok ur nem olyan magos
mint intéző ur. De magosabb nevelő urnál. Nevelő ur ott hosszitja
lépteit irnok ur mellett, szélen megy, ugy hogy a három alak kicsi,
nagyobb, leg-nagyobb. Nevelő ur cipőben van, azt az egycsövü
nemtudommiféle puskát, akit orvvadásztól szedtek el egypár éve, azt ugy
viszi, ahogy egy illusztrációs Krudy-féle regénykönyvben látta volt egy
magányosan andalgó vadásztól, vagyis lezser a jobb vállon a szijj, a
puska hátul a földnek irányzott csővel, mindakét kéz hátul a puska
csövén, szórakozottan. Nevelő ur szájában szintén saját töltés, hetes
tizenhármassal, és a slukkerek közben az első vadászat mély drukkal és
magas emelkedettséggel telt sóhajai. Nincs titkom, kiárulom hogy mikor
az intéző ur azt kérdezte nevelő urtól: hát volt-e már vadászaton
életében? nevelő ur műméltóságot vett a képire s ugy felelt, hogy: c,
hogyne kérem szépen!
Intéző ur irnok urral az őszi munka felől témáztak, közben irnok ur
perceket hallgatott, megelőzőleg bizonyosan indulatos leckéket nyervén
intéző urtól. Intéző ur egyszer másszor lehajolt, répát, krumplit,
pipakupakot, szeget mit vett fel a földről, azután behajitotta a
táblába. Irnok ur ugy tett mintha rendet tartana az uton és a cipője
orrával el és felrugott lécdarabot, fél patkót, rothadt répát,
ganéjdarabot miegymást. Nevelő urnak nem volt beosztása, dunsztja sem
volt a gazdaság felől, ő ilyenkor a szeme elé tenyerelt és oroszlánt
tigrist jegesmedvét és cethalat kutatott a láthatáron.
Hát azután egyszer csak intéző ur a füléhez kapta a puskát és
odadörditett egy rettentőt arra a hagymaházi torony fele. Csakugyan,
arra osztán látszott hogy egy korpulens öreg nyul mint valami hazai
kenguru elkezd vágtázni lustán hangtalan, mintha menni akarna
összeszedni az intéző ur kilőtt sörétjeit. Egyszer csak egy másik ilyen
nehéz szürke kenguru vagy lajhár is felébredt a föld alól és az is
elkezdett zónázni valamerre egy szántás fele, de egészen más irányban.
Akkor intéző ur irnok urral rapid haditanácsot tartott diszkrét hangon,
hogy a vadállatok meg ne hallják és azután ott hagyták nevelő urat a
répaföld szélén, intéző ur a szántás fele ment előre, irnok ur meg
ügetett a répaföld távolába befelé. Nevelő ur levette nyakából a puskát.
Ott állott a hervadt göröngyekben, azt hitte köröskörül háboru dörög, s
ő abból egy hangot se tud hallani, oly szemtelen hangosan dobog a szive.
Nézte merre jár az irnok ur. Irnok ur megállott, állott, a puska a
kezében volt, lebocsájtotta a puska dupla csövét, mindakét csőbe
belekukucskált lekonyitott fővel és közbe gyorsfelhőket cigaretlizett.
Aztán látszott egy ember, messzi császkált a répaföldön tul, igen kicsi
volt, irnok ur felcsapta a puska csövét, azután lassan emelte a puskát
és odacélzott a felé az ember felé. Nevelő ur is magasra vette a puskát.
A puskakedvelő nagyközönség meg fogja bocsájtani nevelő urnak azt a
csacsi föltevését, hogy irnok ur netalán most rá fog lőni arra az
emberre. A puskakedvelő nagyközönség az irnok ur felől tisztában lehet,
hogy az igen jól tudja hogy a vadászengedély emberlövésre nem
vonatkozik, viszont rokonszenvesnek találhatja a puskakedvelő
nagyközönség az irnok ur sportszerü ábrándját, amelylyel mérlegelte hogy
vajon ilyen távolságból el tudná-e találni azt az embert aki amoda
megyen? Azután nevelő ur, mint aki még igen messze van az emberlövéstől,
hiszen még galambot se lőtt eddigi pályáján, mondom nevelő ur annyira
ment csak élő cél hijján, hogy fölvette a puskát az orra mellé jobbfelől
és egy helyes kis vadrózsaszin felhőt kezdett célba venni. Az a felhő
magában vendégszerepelt azon a berlini-kék egen, kis kiváncsi s elég
alkalmas volt arra hogy nevelő urban kedvező impressziót tegyen az ő
célzó tehetsége felől.
– Brumm brumm! – vagy hogy imitáljam az intéző ur dupla lövését, amelyet
megint valami nyulak kedvéért tett, akik talán várták ezt a jeladást,
mert addig nem látszottak seholse, intéző ur tüzelése után
szolgálatkészen kezdtek egymás mögött egy bizonyos irányba hömpölyögni.
Jó messzire voltak, nevelő urnak kinyilt a szája mikor utánuk bámult,
müveletlenül eszmélt a birtok eseményei közepett, de persze helyén
valónak találta hogy a nyulak igy tudják az ő teendőjüket, hisz azok már
régebben élnek itt a birtokon.
Igen ám, az intéző ur lövései után, valami husz lépéssel nevelő ur előtt
egész váratlanul frr! egy tiztizenkét főből álló vagyis repülő
fogolycsapat emelkedett a szabad levegőbe. Én már nem tudom hogy találta
fel magát nevelő ur oly hirtelen, s hogy hogy vitte véghez a puska kellő
fektetésének, a célzásnak és az elsütésnek összetett müveletét, elég az
hozzá hogy ugy belelőtt abba a fogolycsapatba mint egy Bársony István.
Igen, azt sejtette a durranás alatt hogy valakit rettentően pofonvágtak
itt valahol, és látni nem látott semmit, kivéve hogy irnok ur erre
fordul, még azt is mintha látta volna, hogy megelőzőleg irnok ur tágasat
ásitott és háromszor megcsapta a tenyerével a száját. Aztán mint a
bolond megszaladt nevelő ur arrafelé amerre a foglyok elrepültek.
Gondolata nem aludt, nem, ébren volt, és az a gondolat számon tartotta,
hogy itt most valaki puskával a kezében bukdosik a lyukas puha földben,
lélegzik mint kutya a kánikulában és meg akar kapni valamit ami esik
lefele az égből, aminek le kell onnan esni, igen, ennek a sötét gyors
függőleges foltnak, ami ugy kápráztat az átlátszó világos levegőben.
Valami lapda esett föl, annak le kell hullani. A napnak le kell bukni
alkonyat után. De hát hol, hol, hol van? A foglyokat elnyelte az ég,
mintha a föld nyelte volna el! Az a felhő fog talán leesni! Meg se
moccan. Egy kicsit bágyadt lett a szive, tán a puskaportól. Irnok ur
kiabált valamit, a fejét kapkodja, kérdez. Mindjárt, rögtön, csak keres
valamit nevelő ur, megkeres valamit. Az elveszett, elsülyedt. Macera!
Hallatlan valami! Hát hol vergődik az a lelőtt fogoly? A lábával, a
puskaagygyal hiába szántja nevelő ur a rongyos répaföldet. Nincs és
nincs. Nincs.
Vége lett a vadászatnak. Intéző ur hoz egy nyuszit, csüng a feje, vért
köp minden lógázásnál. Borzasztó ránézni szegény nyuszira. Talán meg is
halt már.
Irnok urnak nem volt szerencséje.
– Hát nevelő ur mire sütötte ki puskáját?
– Én, kérem szépen, lőttem egy foglyot.
– Ugyan!
– Igenis. A két szememmel láttam hogy leesett. Nem tudtam meglelni. Ugy
szeretném még megkeresni.
– Majd holnap reggel. Hát biztos az a fogoly?
– Biztos kérem, intéző ur. Becsületistenemre!
– Nahát jól van.
Következő vasárnap délután intéző ur, irnok ur, nevelő ur a sárga
féderes kocsin bekocogtak a laposladányi kaszinóba. Intéző ur bemutatta
nevelő urat a laposladányi intelligenciának. Számtartó urnak, doktor
urnak, bérlő urnak, jegyző urnak, patikusnak, otthon lődörgő jogoncnak,
mindenkinek. Hát mindjárt el is dicsekedett intéző ur avval is hogy már
vadászaton is volt nevelő ur, lőtt is egy foglyot. Kerestük másnap, nem
leltük meg, biztos bement az a fogoly a váradi kórházba, majd visszajön
ha lábra áll. Fő a dicsőség. Ezennel fel lehet szentelni nevelő urat.
Vagyis azonnal lekapták a négy lábáról nevelő urat, felhasaltatták a
billiárdasztalra, az egész intelligencia, ahányan voltak, mind csupasz
tenyérrel meg dákóval meg pipaszárral felszentelték nevelő urat, a
vadászt. Szentelték vagy öt percig. Sok, Sándorkám.
Neked meséltem Sándor, mert Terád találtam gondolni mikor leültem
mesélni (nem veszed rossz néven?) és kérlek ha nem volnék profi (sajnos
hogy az vagyok) akinek meg kell enni a tárcairó törvényeket, kedvem
volna minden komoly szabályhoz illetlenül felnyögni s elnevetni magam:
Te, én voltam a nevelő ur, barátom, olyanokat csaptak rám, hogy mikor
leszállottam a billiárdasztalról, nem tudtam oda nyulni egy óráig, mert
égett! Addig is mig egy kicsit lehült, az arcomat simogattam ott azok
közt a kedves falusi karakterek közt, mialatt ismerkedtünk és röhögtünk,
mert az arcom is fájt még a puskától.