Egyszer egy rémisztő gazdag ismerőssel találkoztam Pesten a Bristol
előtt. Hazámbeli volt, nekeresdi, nevét is megmondhatom ha akarom. Első
virilista volt Nekeresden, az Uri Casino elnöke, földje Nekeresd körül
annyi volt mint egy kis Eszterházynak, ott lakott a református templom
mellett abban a kövér kuriában, amelynek a falai oszlopai mindig oly
tiszta fehérben voltak mint az emberek csak vasárnap. Odaki szokott ülni
ez a nagy gazdag ur az ámbituson olyan délutánokon mikor az orgona
virágzik, előtte volt rózsaszin abroszon a dohányos szita s a szájába
volt annak a hires nagy tajtékpipájának a szopókája, amelyiken a Zrinyi
Miklós kirohanása volt dombormüvileg megörökitve, már mint a tajtékpipán
nem a szopókán.
A képe is olyan sötétveres volt akár az a tajtékpipa, tán olyan tüzes is
volt az a fej, a nagy gazdag urnak a feje is olyan nagy kiadásu fej volt
mint amilyen nagy pipa volt az a tajtékpipa. Kedvesapámat ismerte ez a
nagy gazdag ur, mert kedvesapám is bemehetett az Uri Casinoba s egyszer
a fülem hallatára kérdezte meg mikor gyalog volt a piacon, kedvesapámat:
lessz-i eső tanitó ur? Engem magamat is észre vett személyesen egyszer
mikor vakációban otthon billiárdoztam mint vendég az Uri Casino
kártya-szobájában, igen, odaállott az asztalhoz és nézte egy kicsit a
két diák lökéseit és megkérdezte kinek a fia is vagyok? és azután mikor
egy rekuzém az isten különös kegyelméből sikerült, azt kiáltotta: bravó!
s kijelentette, hogy csak rajta, prima billiárdista leszek ha kinő majd
a pakombartom.
Hát aztán a Bristolnál jön rám egyszer Pesten. Nem sokat fiatalodott a
hazai idők óta, csak éppen a bajusszát kaszáltatta tövig, csak az az
ezüstös száraz törek látszott az ajkai felett, aki a mezön is látszik ha
lekaszálták. Az a nagy kemény veres fej éppen olyan volt, tán még
duzzadtabb és simább volt, olyan volt akar az óriás paradicsom. Rögtön
megismertem, olyan tisztelettel köszöntem néki mintha itt Pesten is első
virilista volna s ő lenne a Nemzeti Casinoban is az elnök. Hogy hogy
nem, az a nagy gazdag ur is rám ismert. – Szervusz kedves kisöcsém!-mel
tisztelt meg és egészséges délelőtti kacagással emelgette magához a
kezemet.
Hát osztán érdeklődött, hogy hogy állunk az alapvizsgákkal? és én nagy
nehezen kiköhögtem, hogy nem az egyetemen vagyok, hanem szerkesztőségben
lopom a napot. Azt hittem nem fogadja jó szivvel a dolgot, de bizony
olyan szépen nézett rám mint akinek imponál ez az eset és azt mondta
hogy azt mondja:
– A szép szinésznőket is ismeri már biztos kedves öcsém!
És most is olyan friss hazai kacagást eresztett. Szóval kedves szives
volt hozzám, elkisértette magát a szabóhoz a Dorottya-utcába, a kapu
előtt kitervelte hogy menjünk el az Orfeumba estére. Ott találkozunk az
előcsarnokban pont félkilencre. Odamentem öt perccel félkilenc előtt,
egy perc mulva vagyis pont félkilenc előtt négy perccel megőrültem és
vettem egy egész páholyt tiz forintért. Volt összesen vagy tizenegy
forintom, mert még csak másodika vagy harmadika volt, még nem hágtam a
nyakára a fizetésemnek. Megmondom kérem mit gondoltam, miután
megőrültem. Ennek a nagy gazdag urnak imponálni fogok avval, hogy
vendégemnek tekintem az orfeumban, sejttetem vele, hogy tiszteletbeli
páholyt kaptam mint szerkesztő ur, de ha gyanitja hogy kifizettem a
páholyt, annál jobb. Látja hogy uri ember vagyok. Ha osztán az éjszaka
jobban összemelegszünk ő meg majd a maga részéről felajánl tizezer
pengőt hogy éljem világomat mig fiatal vagyok. Huszonkettedik
esztendőmet tapsoltam vagy hogy mondják. Az a nagy gazdag ur osztán
megköszönte figyelmemet, tényleg igen imponáltam néki, előkelően
megvacsoráztatott, a télikertben zenében és pezsgőben hajnalig
elbeszélgettünk a szép szinésznőkről meg a nekeresdi dolgokról, azután
hazakisértem azt a nagy gazdag urat a Bristolba s többet nem láttam
életemben.
*
Hát egyszer meg egy fiatal báró esett a karomba a Váci-utcán és addig
cipelt magával mig a legujabb csalódását el nem zokogta, de akkor nem
eresztett el, nem, mert volt néki még egy ki nem hült csalódása a
közelmultból, azt is töviről-hegyire el akarta regélni, a Gizella-téren
fiakkerba ültünk hogy körüljárjuk a Városligetet mert oly szép május van
és neki még annyi minden van a szivén. A Fővárosi Pavillon táján
kijelentette hogy én vagyok az egyetlen megértő sziv a világon és ha egy
ilyen sziv se volna a világon amelyet ő leönthet az ő
boldogtalanságával, akkor agyonlőné magát mint a veszett kutyát.
Gondoltam magamban proponálni fogom majd hogy menjünk el szépen Afrikába
felejteni, majd segitek neki felejteni, a felét én felejtem. S ha
Afrikában még nem felejtettünk el mindent, menjünk Kinába, menjünk
Japánba s Bombayba s Monte-Carloba, csak felejtsünk felejtsünk! Ó mennyi
szép felejtőhely van ezen a nagyon érdekes világon. Ő fizeti majd az én
hajómat, az én hotelemet, mindet, hisz ő a báró nem én. Igen.
Leszállottunk a fiakkerről valami hét órakor, a fiatal báró huzza kifele
a cimeres bőrtárcát, felharapja a monokliját, rovancsol a tárcában,
nincs csak százkoronása. A fiakkeres nem tud váltani. Én persze ugrok:
kérlek ne fáraszd magad van nekem apróm.
Vagyis volt, mert mikor a fiakkert kifizettem nem volt már sem apróm sem
nagyom. A fiatal báró nem ment Afrikába felejteni, remélem itthon is
elfelejtette az ő boldogtalanságát, én nem felejtettem el.
*
Jaj hát egyszer nemrégen a nagyvilágon egy eleven gróffal ebédeltem.
Gróf és nábob, pazar világitás, legeszméletlenebb tango, szertelen
pompa, végtelen! Egy legdrágább hotel előtt találkoztunk, ebédelni ment
oda az étterembe, nem jövök én is? hát hogyne, a legmesésebb szerencse
közönséges halandóságomra nézve. Az eleven gróf ur annyira eleven volt,
hogy meg is volt hülve, a szeme fátyolosan nézett rám mint az őszi
reggel, azzal a bizonyos bánattal amellyel az őszi reggel az elzónázott
tündérek után mereng. Hangja meghatott, szenvedős, a férfihangnak a
féminin kiadása az ilyen, még plebejus férfi is arisztokrata mikor
nátás, mert lényénél annyira finomabb lény panaszkodik a hangja mögül.
Külömben is Théophile Gautier az a francia az azt mondta hogy nem az az
arisztokrata aki annak cimezi magát, hanem az akit ő Théophile Gautier
arisztokratának érez. Én is grófot érezhetek a náthás férfiban, ha nem
is mondok aztán semmit se. Igen, hát az az eleven gróf emlitette is hogy
csunyán meghült és szivogatta eleven orrát mikor az asztalhoz sétáltunk,
mikor aztán leültünk, eltüsszentette magát, az eleven grófot és rögtön
nyult is a szivarzsebhez a zsebkendőért. De az a kilencágu zsebkendő nem
fehérlett ott a zseb fölött. Nem is volt a zsebben. Ejnye bizony az
elveszett. Ott maradt egy autóban, igaz, Kellemetlen.
Hamar kaptam ki a zsebkendőmet, vegye magához gróf ur, én nem vagyok
náthás. Hálás mosolylyal elkapta, az orrára tette s trombitaszóval
üdvözölte. Majd hazaküldi tisztán, hol lakom? Az ebéd őrült drága volt,
magam fizettem a magam menujét, szó se volt róla hogy meghivottnak
tekintsem magam. Bagatelle! A grófnak eszébe jut egyszer majd unalmában
a diplomácia, elmegy Londonba nagykövetnek, Londonban is igy
összetalálkozunk, megörül, intim emlékei ébrednek, hiszen egy zsebkendőt
fujtunk! meghiv a palotájába mikor estélyt ad, bemutat az udvarnak, az
angol király kihallgat és megtesz udvari poétának, jelzem csak azért
fogadom el mert érdekelnek az angol udvar hölgyei. Ugy fogok, egyik
duchessről a másikra rágyujtani mint a cigarettről a cigarettre, nem
fognak megsértődni mikor eldobom őket, tudják hogy mindnyájukat szeretem
és engem mindnyájuknak szeretniök kell, velem szemben nem szabad
korlátoltnak lenni. Boldogok lesznek hogy nem halnak meg ugy hogy velem
nem koccintottak! és egész nap mulattatni fognak hogy meg ne unjam azt
az udvart, az angol királyi koronát amely mellesleg India császári
koronája is, ha akarom felpróbálhatom, rajongani fognak hogy hogy illik
az nekem! én egy darabig melancholiával nézek rájok alóla, azután vidám
grimaceokat vágok, olyanokat amilyenekkel a beteg gyermekeket szokta az
ember mosolyogtatni. És aztán visszateszem a koronát az öreg V. György
fejébe s fölemelkedem a trónon hajadonfővel és a legmagasabb rangu
csillagokról fogok trónbeszédet tartani. Megigértem ezt a csillagoknak
egy augusztusi éjszakán, és én nem feledkezem meg igéreteimről.
A gróf bizony megfeledkezett a zsebkendőről. Nem küldte vissza. Egy
tiszta vászon fehér zsebkendő monogrammal ma száz koronába fáj.
*
Hercegekre, fejedelmekre még idáig semmi kiadásom se volt. Ha valami
előadná magát, majd beszámolok.