Minthogy ez az elbeszélés kissé borzadalmas természetü, előre is
figyelmeztetek minden gyöngébb szivü olvasót, hogy ha teheti, hagyja ezt
egészen olvasatlanul; ha pedig már pénzében van a könyv, mint az oláhnak
a szappan, legalább annyit tegyen meg, hogy ne olvassa este lefekvés
előtt, mert én nem akarok azután gonosz álmai felől magamra terhes
felelősséget vállalni.
Azt is mondhatom pedig, hogy ez valóban megtörtént dolog s hogy ilyen
sokáig tudtam vele hallgatni, az csak titoktartásomnak válik
becsületére.
Még akkor igen fiatal ember voltam, kezdő novellairó, s miként
nyomtatásban kijött büneim tanuskodnak róla, nagyon hajlandó a
földfeletti mysticus eszmék követésére; rejtélyes történetek, borongós
sejtelmek, végzetes események el tudtak magukkal ragadni; kevesebb
szakállam, de több hajam, kevesebb tapasztalásom, de több hitem volt,
mint most: és ez akkor ugy volt jól, most meg igy van jól.
Tehát igen fiatal ember voltam még, a midőn egy kirándulás alkalmával
egyes egyedül jutottam éjszakára egyikéhez művelt főurainknak, kit
ismeretlenség okáért csak egyszerűen Gábor urnak fogok nevezni.
Látásból hallásból ismertük már egymást, utazó voltam, elesteledtem, ő
pedig házi gazda és az útfélen lakott; nekem szállás kellett, neki
kastélya volt; mind ez elég jogot adott arra, hogy magamat
beszállásoljam hozzá; ki is igen szivesen fogadott; különben is a vendég
nem volt nála nagy ritkaság.
Gábor ur egy kissé abban a hirben élt, hogy szeret különczködni, volt
könyvtára és olvasott, egy szobája tele volt mindenféle kitömött
állattal és madárral, miket maga lövöldözött, s miknek a neveit is
tudta, volt becses képtára, értékes régiségei, és ő maga sokat
foglalkozott gépekkel, nem ugyan olyanokkal, a mik valami gazdasági
haszonra valók, hanem a mik tisztán mulatságos meglepetésekre voltak
szánva! például, hogy az ajtóban álló vasember, a mint valaki az ajtót
kinyitja, rögtön felemelje fegyverét s a mint beteszi, ismét
tisztelkedve lebocsássa, a mi által a gyöngébbszivü látogatót majd a
nyavalyával törette ki; az álló asztalban titkos klarinétok fújtak el
mindenféle nótát, mikor valaki rákönyökölt, s bizonyos székekről fel nem
lehetett kelni, ha az ember rájuk ült, ugy megfogták.
Ezekről az ártatlan tréfákról magam is hallottam többször beszéltetni s
készen voltam rá, hogy nem leszek általuk meglepetve; azonban Gábor ur
nem is producálta előttem e tréfákat; igen komolyan beszélt velem,
könyvtárába vezetett; megismertetett igen érdekes és valóban nagybecsü
kéziratokkal; megmutogatta fegyvertárát, pecsét-gyűjteményét, mikhez
igen érdekes historiai adatokat tudott elregélni: én megkértem, hogy
engedje meg, miszerint ez adatokat magamnak feljegyezhessem.
– Szivesen, csak tessék: monda ő egész udvariassággal s gyönyörüségét
látszott benne találni, hogy jegyezgetem én, a mit ő beszél hajdankori
hősökről és delnőkről, kiktől itt meg itt maradt meg az a sarkantyú, meg
az a félczipő, a mi itt előttünk áll.
Minő gazdag történelmi kútforrás! Valóban nem volt okom megbánni, hogy
idejöttem.
Gábor ur különösen megelégedhetett érdekeltségemmel, melyet elmondott
adatai irányában tanusíték; kifogyhatatlan volt újabb, meg újabb érdekes
történetkék elbeszélésében.
Ilyen mulatságban töltöttük el az egész estét.
Vacsora felett magunk voltunk egy uradalmi felügyelővel és egy
titkárral, a kik azután ismét eltávoztak, s Gábor urral egyedül
maradtunk.
Ő a góth szobába rendelé áthozatni a theát, mely mellett még egy
órácskát elbeszélgetheténk: azaz, hogy ő beszélt, én pedig hallgattam.
A góth szoba az épület legszélső szárnyterme volt; tulajdonképen ódon
bútorairól nyerte ezt a nevezetet; s egy pár középkori fülkéről, a mik
valami góth idomzatot képviseltek.
A középen tágas kandalló volt megrakva pattogó hasábfákkal, mellette
kényelmes karszékek és pamlagok, mikre leheveredtünk, csendesen
szürcsölgetve a füszerillatu pecco nedvét.
A kandalló melege, a késői idő, meg az úti törődés, megvallom, annyira
elálmosítottak, hogy egy párszor azon kaptam magamat, miszerint semmit
sem hallok kedélyes gazdám beszélgetéséből s fejem határozottan a pamlag
vánkosa felé huzódik.
Gábor ur észrevette ezt az állapotomat s mosolygva monda:
– Ön, ugy látom, hogy álmos is már.
Nem volt okom őszintének nem lenni.
– Bizony én akár itt e helyen elaludjam.
– Azt pedig nem tanácsolnám; szólt Gábor ur komoly arczczal; ez a szoba
nem igen jó hírrel bir az idegenek előtt, kik valaha benne megháltak.
Ez a szó kezdte az álmot elverni szemeimről.
– Tán kisértetek látogatják?
– Sőt benne laknak, és láthatók éjjel nappal.
A kiváncsiság egészen éberré tett. Kezdtem széljel tekinteni.
– No, kisértet név alatt ne képzeljen ön magának valami lepedőben járó
lánczos rémet: a mi itt van, az igen egyszerü és kézzel megfogható
tárgy. Van kedve talán megnézni?
Hogy lehet ilyet még kérdezni is!
Rögtön talpon álltam; hol van az a kisértet? hadd látom.
Gábor ur egyik fülkéhez vezetett, mely zöld szőnyeggel volt
lefüggönyözve, s itt a függönyt félrevonva, két koponyára mutatott,
melyek egy gömbölyü üveggel voltak betakarva s elég csudálatosan
egymásnak háttal fordulva.
Ilyesmit láttam én már máskor is, s nem voltam hajlandó bennük valami
kisértetszerüt elismerni. Emberi csontmaradványok; csak annyira
félelmesek, mint egy kihúzott fog; a mitől senkinek se jut eszébe
megijedni.
– Ez a két testvér koponyája, két Kálmánffy grófé, kik hajdan ez
uradalom birtokosai voltak, s e kastély egy részét is épitették. Nagyon
tragicus életük volt. Szüntelen ellenségeskedtek egymással; s
czivakodtak a kastély birtokán; egyszer azután az öregebbik kibékülés
szine alatt meghívta magához testvérét, s mikor az leitta magát erős
boraitól, mámoros álmában egy hosszú szeget veretett a fejébe. A szeg
most is itt van. Később egy szolgája, ki részes volt a büntudatban,
elárulta a bátyát, mely miatt őt is lefejezték; testét szokás szerint
elásták a vesztőhelyen, de levágott fejét megengedték haza hozatni a
családi sírboltba, hova a sírboltőr az orozva meggyilkolt testvér
csontjait is eltakaritá. Egy fülkébe oda helyezte egymás mellé a két
testvér-főt; még pedig a két halálos ellenséget, a kik életükben soha
sem türhették egymást, arczczal egymás felé fordítva. Egyszer azonban, a
mint valami dolga miatt ismét le kellett mennie a sirboltba, megdöbbenve
látta, hogy a két testvér feje egymásnak viszásan van fordulva. Az ember
nem volt nagyon ijedős, sokat foglalkozott emberi csontmaradványokkal;
azt hitte, valami vándor patkányok tehették ezt a változtatást a
koponyákban, s ismét összeforditotta őket arczczal. Másnap újra lement
őket megtekinteni, ismét meg voltak fordulva, tarkóval egymás felé.
Ez igy tartott heteken át, az ember minden nap összeforgatta a
koponyákat, és azok minden éjjel elváltoztatták helyzetüket, utoljára a
sírboltőr egészen belebetegedett, elkezdett fogyni, mélázni, mig egyszer
a fiatal káplán komolyan kérdőre fogta, hogy mi lelte, mi nyomja a
szivét?
A vén cseléd reszketve vallá meg neki a kisértetes titkot, mely miatt
már maga is csaknem kisértetté változott egészen.
A lelkész felvilágosodott ember volt, meg akará nyugtatni a babonás
embert gyötrelmes tévedése felől s e végett maga lement vele a
sírboltba, az állitott csodát megtekintendő.
A két fő akkor is tarkóval volt egymásnak fordulva, és a cseléd esküdött
rá, hogy ő tegnap estve is megforditva helyezé őket egymás mellé.
– Az lehetetlen, szólt a lelkész. Az élettelen testnek nincsen akarata.
Ez nem más, mint két csontdarab, velő nélkül, izmok nélkül, a mi magától
nem mozdulhat.
S hogy szavait annál nyomatékosabbakká tegye, megfogta az egyik
koponyát, hogy azt felemelje és megmutassa a kétkedőnek, miszerint az
csakugyan mozgásra képtelen tömeg.
Abban a pillanatban ugy megharapta a koponya a lelkész kis újját, hogy
az alig birta azt fogai közül kiszabadítani.
A sírbolt azontúl zárva maradt, s a cseléd nem sokára meghalt ez eset
után; a lelkész pedig késő vénségeig viselte a harapás nyomait kis
újján.
Az eseményt titokban hagyták, s elébb nem is tudta azt meg senki, mint
midőn én az uradalom régi levéltárában kutatva, megleltem a kérdéses
lelkész naplóját, melyben ő az egész eseményt leirta, azzal végezve a
mysticus regét, hogy az elhagyott sírbolt ajtaja itt meg itt van –
befalazva. Azóta egy magtárt ragasztottak hozzá s a helyiség egészen
feledésbe ment.
Mingyárt felkerestem a befalazott ajtót, könnyü volt rátalálnom a leirás
után, kibontattam azt s magam leszállva bele, csakugyan megtaláltam a
két ellenséges koponyát, miként állitva volt, egymástól elfordulva.
Megvallom, hogy felemelni egyiket sem mertem, minden blazirt kedélyem
mellett is, hanem az egész kőlapot, melyen feküdtek, kiemeltetém s ugy
hozattam fel e szobába.
Azóta sokszor fordult meg nálam egy-egy nehézhitű vendégem, ki e mondát
tréfának vette s saját szemeivel iparkodott meggyőződni annak
mibenlétéről. Noha nem örömest üzök hasonló kisérletekkel játékot; midőn
erősebb kedélyü emberre akadtam, a kinél nem féltem attól, hogy örök
időkre melancholicussá találom tenni, megengedtem neki, hogy háljon itt
ebben a szobában s győződjék meg saját szemeivel, miszerint az este
arczczal össze fordított koponyák reggelre ismét háttal lesznek
egymásnak fordulva.
Rendesen ugy történt. Látogatóim kénytelenek voltak meggyőződni a
titokteljes tényről s ezt amaz emlékezetes lelkész óta senki sem merte
többé megczáfolni.
Gábor ur szemeimből vette észre, hogy nekem is nagy kedvem volna e
csodás titokról szemlátomást meggyőződni.
Melyik huszonkét éves fiatal ember volna, a kit hasonló rejtély ne tudna
érdekelni?
Én nagyon kértem, hogy engedje meg, miszerint itt e szobában háljak s
fordítsa egymásnak arczczal a koponyákat.
Gábor ur nem iparkodott lebeszélni; kiváncsiságom tetszett neki, a
gömbölyü üveget felemelte, a két halálfőt nagy ovatosan egymásnak
arczczal fordítá, s azzal az üveget ismét vissza takarta rájuk.
Azzal megmutatta az alcovent, hol fekhelyemet fogom találni, jó éjszakát
kivánt és egyedül hagyott.
A tágas kastély emeletét egyedül lakta a főur pitvarnokával. Cselédsége
mind a földszinti szobákban hált; a góth szoba és az ő hálószobája
között három kisebb nagyobb terem feküdt, ilyenformán én magam
meglehetősen egyedül maradtam az előbbiben, lehetőleg távol minden
emberi lehellettől.
Minden felizgatott képzelődésem mellett is annyi philosophiát tartottam
meg magamnak hogy valami tréfát ne engedjek magammal elkövetni. Elébb
megvizsgáltam a falakat: nincsen-e valami észrevétlen bejárás e szobába?
azután magát a fülkét vettem jól szemügyre; az sem volt hozzájárulható,
kemény szilárd egy darab márványból volt faragva az egész. Az ajtót
bezártam reteszszel, s még azon felyül a pamlagot is eléje huztam, s
arra feküdtem; épen szemközt a lefüggönyözött fülkével.
Azontul még egy biztositékot szereztem magamnak. A selyemfüggöny, mely a
fülkét eltakarta, valami czifrázatban megakadva, igen szép festői
redőzeteket képezett.
Elővettem utitárczámat s a függönyt legkisebb redőivel lerajzoltam abba.
Ez igen furfangos ötlet volt.
Ha valami élőtesttel felruházott lény a két koponyához akar férni, a
függönyt érintenie kell, már pedig annak redői a legkisebb érintésre ugy
el fognak változni, hogy az többé a tárczámba rajzolt képlethez nem
hasonlíthat.
Azután uj hasábokat raktam a kandalló tüzére, magam elé helyeztem a
karos gyertyatartót a kis egylábu asztalra, s ledűltem a pamlagra azzal
az erős szándékkal, hogy nem fogok elaludni.
Ismertem a theának azt a tulajdonságát, miszerint az embert ébren
tartja, ujra töltöttem magamnak egy csészével. Tettem bele egy kanál
rhumot is. Nem igen érzett meg rajta. Pedig máskor egy kanál rhumtól
majd a guta üt meg. Még többet töltöttem bele. Az sem tette erősebbé.
Eszembe jutott, hogy a kandalló melletti szekrényre egy üveg cognac van
feltéve. Gábor ur kinált vele az imént, akkor nem kellett. Milyen
különös, hogy most ugy ohajtom ezeket az erős szeszeket.
Felkeltem, hogy elhozzam: megkóstoltam; csakugyan ez erős volt;
csészémbe töltöttem belőle s azután eszembe jutott, hogy a kandalló elé
nincs feltéve a sodrony rostély; valami szikra kitalál belőle pattanni:
odamentem, a parazsat hátratoltam benne a vasfogóval, egy szikra a
kezemre pattant és megégetett; a vasrostát lezártam, s azzal mentem
vissza theaasztalomhoz.
Szép meglepetés várt rám.
Azon a pamlagon, a mit én a magam számára húztam oda két uri ember ült,
a kiket én jól ismertem, de a neveikre nem tudtam emlékezni. Az egyik
rövid göndör szőke hajjal, mérges veres szakállal, a másik feketehaju,
hosszu lelóggó bajuszszal, simára borotvált állal, a feje tetején egy
kerek kopaszság volt látható.
Az első egy ingre volt vetkőzve, aranygombos selyemmellényben, az utóbbi
barna borsos szövetü zekében, melynek hátra volt hajtva a vitézkötése.
Ez a két uri ember szép csendesen iszogatta azt a cognacos theát, a mit
én magam számára elkészitettem. Egyszer az egyik szörpentett belőle,
azután a másik, ketten egy csészéből, egészen testvéri módon.
Eleinte a bámulat, azután a félelem fogott el; nem mertem hozzájok
közeliteni, leültem egy sötét szögletbe s onnan néztem hogy mit
csinálnak?
A két ur sajátságos képeket tudott egymásra fintorgatni; közben
beszélgettek is egymással.
– Jó estét öcs.
– Jó estét bátya.
– Itt vagy megint öcs?
– Itt is maradok bátya.
– Szük kettőnknek ez a kastély.
– Tágas volna, ha egyikünk oda alant laknék.
– Hol odaalant? A pinczében?
– Még alantabb: a sírboltban.
– Ezt el kellene végezni egymással öcsém.
– El biz azt bátya, most egyedül vagyunk.
– Pisztolyt szeretsz-e jobban, vagy kardot?
– Én mind a kettőt szeretem, de tartok tőle, hogy kitudódik.
– Igaz; a fegyver lármát üt, a vér kifoly és tanúságot tesz.
– Méreg pohár volna jó és sorshuzás bátya.
– Nem volna rosz, de meglátszik a hulla arczán.
– Legjobbat mondok én bátya. Itt az erős ital előttünk, igyuk le
egymást.
– Hát azután?
– A melyikünk ébren marad, végezhet a másikkal, a ki öntudatát veszti.
Itt egy hosszu szeg és kalapács; ezt a koponyába verve, senki se tud meg
róla semmit.
– Igazad van, kivált te nálad, kinek jó sűrű hajad van; de nekem hold
van a fejem tetején.
– Ne félts te engem!
Nem átallom megvallani, hogy nekem egész testemet a hideg zsibbadás
fogta el e rémületes beszélgetés alatt; ha tudtam volna, sem lehetett
hová mennem, mert épen az ajtó előtt ültek, magam húztam oda asztalt és
pamlagot.
Azután elkezdtek inni abból az egy csészéből. Egyszer az egyik, másszor
a másik. Egymásnak töltögettek a cognacból, szinültig egészen, hogy a
nedv szine a csésze szélén fölül lebegett.
– Egészségedre bátya.
– Egészségedre öcs.
A felköszöntő oly ördögi nevetéssel mondá azt mindig, midőn a lenyelt
kábitó nedvtől testvére fuldokolni látszott, és feje szédelegve ingott
előre hátra, és arcza hol halálsárga lett, hol csattanó piros, az erek
kéken zölden lüktettek homlokán, mint dagadt kötelek.
„Igyál öcs, igyál bátya.“
E közben az asztalon égő gyertyák hamvadozni kezdtek, eleinte, mintha
valami vereses köd fogná fényeiket körül, mely mindig homályosabb
lilaszinbe ment át; a két arcz egyre jobban sápadt, a két fő egyre
jobban szédelgett, valjon melyik fog elébb ledülni?
A gyertyák fénye a leghomályosabb zölddé vált már, s a zöld világban
olyan halálsápadt volt mind a két arcz. Nem birtak már egymáshoz
beszélni, csak kőmerev szemeikkel tekintének egymásra s kinálták némán a
kábitó italt.
– Azután egyet lobbantak a gyertyák s kialudtak. Mind a két alak eltünt
egyszerre.
Az ablakok szinezett üvegein teljes pompájában ragyogott át a hold, s a
kandalló izzó parázsa rózsaszin fényt vetett a félhomályra. Egyedül
voltam a szobában.
Álmodtam ezt, mondám magamban: és nevettem rajta; és a fogaim ugy
vaczogtak. Álom volt, álom volt: bizonyitgatám; most már megyek
lefeküdni; levetkőzöm, lefekszem az ágyba, fejemre húzom a takarót, s
aztán tessék kisérteni, a kinek az mulatságos. Miattam járhatnak,
kelhetnek: én rájok sem fogok ügyelni.
A hold szép fehéren sütött, a kandalló szép pirosan világított, nem volt
szükségem gyertyára, a miket ugy sem gyujthattam volna meg, mert
csutakig leégtek. Az ágyat igy is megtalálom. Levetköztem nyugodtan, az
órámat felhúztam, s azzal félre vontam az alcoven függönyeit az ágy
elől, hogy majd bele fekszem.
Az irtózat fogta el minden érzékemet.
A vetett ágyban ottfeküdt a két testvér egymás mellett; irtózatosan
eléktelenült két hulla. – Az egyik hanyatt, a feje pedig arczczal lefelé
fordítva, kopasz feje holdjába verve villogott a sötétkék szeg feje: a
másik pedig mellette feküdt mellére fordítva s a feje szemközt az
égfelé.
A borzalom elvette mozdulhatási erőmet. Kiáltani akartam, és nem volt
szavam, megrázni a csengetyű kötelét és nem volt kezemnek ereje; futni
akartam onnan, és lábaim lehúztak, mint az ón. Mellem elszorult, tagjaim
elzsibbadtak; végre összeszedtem akaratom minden erőszakát s rettenetes
kinnal kiáltottam valami szót, s mire azután – felébredtem.
A kik rosz álmokat szoktak látni, tudhatják micsoda kinba kerűl az
embernek akkor egyet kiálthatni.
Bizony reggel volt már és a nap szépen ragyogott a magas jegenyék közül.
Akkor is ott feküdtem a pamlagon a bezárt ajtó előtt, a hol feltettem
magamban, hogy nem fogok elaludni.
A gyertyák valóban leégtek előttem, s a csésze valóban üres volt.
Egyébiránt hajlandó vagyok azt hinni, hogy nem is töltöttem én abba
semmit az estve; hanem theát, rhumot, cognacot, mindent csak álmodtam.
Hanem – most jön még a kisértet legborzalmasabb része.
Hát a fülkében mi történt ezalatt?
A függöny azon módon volt, a hogy azt lerajzoltam magamnak, egy redőcske
sem változott el rajta.
Ehez tehát nem nyúlhatott senki.
Még egészen elfogulva éjszakai álmom látásaitól, léptem a titokteljes
fülke felé s bizony reszketett a kezem, midőn félrevontam a függönyt.
És ime… a két halálos ellenség koponyája – háttal volt egymásnak
fordulva.
Valami hidegség futott kétszer háromszor egész testemen keresztül;
mintha valami jeges kéz czirógatna végtül végig.
Ez már nem álom. Ezt látom. Fényes nappal van; odakinn beszélnek,
zajganak, mint a hogy nappal szokás, és én idebenn magam előtt látom a
legrejtélyesebb phantomot.
Tehát még is sok történik a nap alatt, a miről a bölcseknek nincsen
tudomásuk.
Tehát még is való, hogy e két élettelen fő még holta után is él és
gyülöl és elfordul egymástól.
Nem hiszem, nem lehet, nem igaz.
Látom, borzadok tőle, de még sem igaz.
Igaz, de még sem hiszem.
Eszembe jutott a lelkész története, ki szintén tagadta e földfeletti
csodát s rá merte tenni kezét a kisértet fejére s azután holtig viselte
annak harapását.
Nem bánom.
Hadd harapjon meg engem is.
Felemeltem az üveget a koponyákról. Szivem meglehetősen dobogott.
Hozzányultam. Kezem érintette hideg állkapczáját. Felemeltem és
megforditottam.
Hah!
Mi történt? megharapott-e?
Szivesebben vettem volna tőle, ha megharap, mint hogy felfedeztem,
miszerint valami furfangos óramű van belsejébe alkalmazva, mely azt, egy
rugó nyomásával elfordítja; a másik is hasonló fortélylyal volt ellátva.
A reggelinél találkoztunk Gábor urral. Ő szokása szerint komoly volt, én
is.
– Hogy aludt ön? kérdezé tőlem a részvétig hajló udvariassággal.
– Köszönöm: nagyon rosszul. Sok theát ittam az este; mindenféle kisértet
üldözött tőle.
– Hát a koponyák mit csinálnak?
– Ugy látszik, hogy engem kitüntetésben részesítettek, mert nem csak
hogy hátat forditottak egymásnak; de még fejtetőre is álltak.
Gábor ur nagyot nevetett e szóra.
– Ön megnézte, hogy mi van bennök?
– Azt tettem.
– Lássa: negyven ember aludt már abban a szobában, mind tapasztalták a
csudát, és egy sem nézte meg, hogy nincs-e valami a koponyákban?
– Féltek, hogy ugy járnak mint az ördögüző lelkész.
– S ön nem félt?
– Féltem biz én; de nagyobb volt a kiváncsiságom: s most már nagyon
sajnálom, hogy azt tettem.
– Miért?
– Mert egy érdekes történeti adattal szegényebb vagyok.
Gábor ur még jobban kaczagott.
– Még egyet szabad legyen kérdenem. Valjon a többi historiai adatok is
mind ilyen érvényesek, a miket én tegnap följegyezgettem?
A főur mosolyogva monda.
– Bátran pipára gyujthat ön velök.
Ezt csak azért nem tettem, mert nem szoktam füstöt enni.
Csak arra kért Gábor ur, hogy ha tehetem, ne szólják e fölfedezésemről
senkinek, hadd szerezzen általa ezentul is másoknak üdvös ijedelmet.
Megigértem; hogy tiz esztendeig titokban fogom tartani.
A tiz esztendő épen a mult héten telt le; a két kisértetes koponya
története ekkor szabadult fel s lett a nyilvánosság tulajdonává.