(DEBRECZEN VÁROSA KRÓNIKÁIBÓL.)
Kuczuk nagyváradi basa idejében sok veszedelmes napot kellett a jó
Debreczen városnak kiállani. Ez a hóbortos török, mihelyt valami
csekélységért megharagudott reájuk, azzal fenyegette őket, hogy az egész
várost tűzzel vassal elpusztítja, férfiait levágatja, asszonyait rabul
elviszi, kincseiket zsákmányra bocsátja, a város helyét sóval behinteti.
A szelid és bölcs birák eleinte szép könyörgéssel, jó szóval kérlelték,
ajándékkal engesztelték a hóbortos basa haragját, egyszer azonban Dobozy
István uram kerülvén a biróságra, az maga is kurta nyaku, hamar
tűzbejövő ember volt; a mint egyszer valami hitvány ok miatt Kuczuk basa
megint ellenük förmedt, azzal fenyegetvén a debreczenieket, hogy majd
rajtuk megy, ez azt izente neki vissza: „no hát gyere!“
Kuczuk basa szörnyű méregbe jött erre, rögtön felülteté hadait, még
éjjel megindult s másnap reggel ott állt Debreczen alatt; „no hát itt
vagyok.“
A városnak nem voltak valami erős falai, sem árka, sem felvonó hídja; az
egész védelme tizenkét rongyos toronyból állt, a mikben a polgárok a
száguldozó tolvajnép ellen őrködni szoktak, vakolatlan tégla építmények,
náddal tetőzve, a miket az első ágyu-lövés halomba döntött volna; hátul
rozzant falépcsőkkel ellátva, mik kivülről vezettek fel rájuk, mintegy
folytatásul egy köröskörül járó fafolyósóban végződvén, a honnan be
lehetett a toronyba menni, ugy, hogy ha a lépcsőt ellopták volna a
torony mellől, senki sem tudott volna belőle kijönni többet.
Minden ilyen torony forma góré egy-egy kaput őrzött, tiszteletes
távolságban állván attól, hogy a netalán besiető ellenségnek utjában ne
álljon; nehogy az bolond fővel a tornyot is elrontsa s ujra kelljen
építeni.
E tiszteletre méltó őrhelyek biztos voltát semmi sem tanusítá annyira,
mint az, hogy valamennyinek a hegye ki volt adva gólyafészeknek, a hol e
jámbor állatok estenkint féllábra állva, olyan hűségesen elkelepeltek
óra hosszant, mintha ők őriznék a várost legjobban.
Kuczuk basa ugy intézé a jövetelt, hogy egyszerre a város minden kapuját
elállta seregeivel s minden vályogtorony irányába felállittatott egy
nagy kerekes ágyut, a mi meg volt töltve. Igy akart beszélni a
debreczeniekkel.
Jön azonban a városból hozzá nagy sietve egy Panajoti nevű görög, a ki
még Sztambulból származván ide, Kuczuk basának régi jó ismerőse volt, s
rendesen, ha a város tanácsának valami csiklandós izenete volt a
basához, ezt küldte hozzá, jól tudva, hogy ezt nem huzatják ott mingyárt
karóba.
– No hát mit mondanak a debreczeni bírák?
– Kegyelmes uram, bizony ez a Dobozy István kurucz ember; a mint a te
fenyegetésed megérkezett hozzánk, ő rögtön minden fiatal leányt,
asszonyszemélyt és gyermeket szekerekre ültetett s elküldött Tokajba;
azután parancsolatot adott ki dobszó mellett, hogy kinek mi értékes
jószága van, tépje szét, vágja le, vesse a kútba s a mint az ellenség
megtámadja a várost, gyújtsák fel azt egyszerre negyven oldalról,
vessenek tüzet minden templomba, toronyba, s aztán kiki fogja a dárda
nyelét, vagy üljön a lovára, ha van, s majd akkor megmondja, hogy melyik
kapun menjenek ki? Még pedig ugy elmenjenek innen, hogy soha képpel se
forduljon senki Debreczen tájékára vissza, Kuczuk uram aztán feleljen
meg majd a magas szultán színe előtt, ha kérdeni fogja, hogy hova lett a
nagy Debreczen város? mely ennyi meg ennyi adót fizetett a portának
hűségesen, a vezéreket ajándékozta emberül, a hadsereget tartotta
liszttel és takarmánynyal; ott dicsekedjék el majd vele, hogy azt biz ő
porrá égette s bevetette helyét sóval, azon való haragjában, hogy roszul
égett a pipája.
Ezt izente Dobozy István uram a basának s Panajoti azon módon elmondta
neki szórul szóra.
– Átkozott vastagnyaku kálomistája! kiálta fel mérgesen a basa, bizony
még megteszi, a mit megmond. – Aztán pedig arról csakugyan nem akart
felelős lenni, hogy egy olyan várost mint Debreczen, kiirtson a
világból, csupán uri roszkedvének kihűtése végett; holott Debreczen
olyan szükséges volt azon a helyen, hogy ha ott nem lett volna, magának
a töröknek kellett volna oda egyet építeni. – Tudja jól a kutyaházi,
hogy nem akarom a városát elpusztítani, azért mer velem olyan fennyen
beszélni; de kapjam csak ki ide a gyepre, tudom, hogy olyan utat tetetek
vele egy fekvő helyében, a miben feltörik a talpa.
Panajoti erősen bizonyitá, hogy a debreczeni lakosság a legvégsőre van
elhatározva, s a mint a basa egy trombitát megfuvat, vagy egy ágyut
kilövet rájuk, ott minden lángba borul egyszerre, s az egészből senkinek
semmi haszna nem lesz, minden drágaság ellevén ásva a földbe, a nők és
hajadonok szépe eddig túl van a Tiszán; a férfiak pedig meg vannak
dühödve, ki kaszát, ki kardot fogott, azokkal is baj lesz elbánni, a
milyen keserüségben vannak most.
A basa átlátta, hogy Panajottinak igaza van; most az egyszer a
debreczeniek kifogtak rajta. Azért is ujra visszahivatá a kapuktól
felállított csapatjait, befogatott megint az ágyukba és azt mondta, hogy
kegyelmet akar cselekedni Debreczennel, csak legyenek bízton, nem bánt
senkit; ezentúl kegyelmesen fog velük bánni. Dobozy István uramat még
külön meg is dicsérte, elszánt, bátor magaviseletéért s szavát adta,
hogy e jeles tromfért soha sem fogja bántani, sőt akármikor valami baja
lesz, csak folyamodjék ő hozzá, számíthat pártfogására; ha pedig Váradra
talál jönni, az ő házát ki ne kerülje, ő bizonyosan nagyobb
vendégszeretettel lesz ő iránta, mint Dobozi uram volt őhozzá.
Azzal vissza ment Váradra ágyústul és seregestül rendén.
A debreczeniek nagyot lélekzettek utána s mindenki dicsérte, és
magasztalá bíró uramat, a miért ilyen bátran a tíz körmére mert állni;
lám mégis csak a török látta át utoljára, hogy neki kell engedni.
Kuczuk basa azonban alig érkezett meg Váradra, rögtön hivatá maga elé
Badrul béget; az afrikai szerecsen lovasok vezérét, s ilyen dolgot
bízott reá.
– Ma este, mielőtt lealkonyodik, felülsz ötszáz lovassal és megindulsz
Diószeg felé. Valahány embert akár jövőben, akár menőben találsz,
mindegyiktől megkérdezed, hogy ez az út visz-e Nagy-Kállónak? azzal
engeded futni. Ezt cselekszed, a mig éjszaka nem lesz, akkor egyszerre
letérsz a diószegi utról, belegázolva egy balfelől fekvő semlyékes
rétbe, hogy nyomot veszíts: mikor a semlyéknek végit érted, ki jutsz a
mezőre, ott találsz majd pásztorokat, a kik juhokat, ökröket őriznek,
azokkal elvezetteted magadat Létáig. Mikor a létai tornyokat meglátod, a
vezetőket vagdald le, s a helység alatt elvonulva, térj be a nagy
erdőbe, abban az erdőben megint találsz mészégetőt, vagy csordapásztort,
a ki ugy elvezet az erdőkön keresztül, hogy elébb ki ne juss, mint a hol
az erdő Hadházon felyül véget ér. Ott megint tedd el láb alól vezetőidet
és maradj lesben. – Holnap, vagy holnap után, vagy talán egy hét mulva –
addig te az erdőből ki ne jöjj; – látni fogsz négy vagy ötszáz szekeret
Tokaj felől közelítni. – A szekerek válogatott szép leányokkal és
asszonyokkal lesznek rakva; bizonyosan pénz és csecsebecse is van náluk
elég; azokat mind egy lábig elfogod. Ha férfi van velük, azt vágd le; a
mi pénzt találsz náluk, oszd fel katonáid között; a népséget pedig
hajtsd ide hozzám Váradra. Jól megértsd, a mit mondtam: a fejedet
kezedben hordozod, tehát ugy vigyázz rá.
Badrul bég megérté a parancsot és távozott. A szerecsen vezér olyan
ember volt, a kire ilyesmit rá lehetett bizni, mert képes volt erdőn
mocsáron keresztül az egész országot végig utazni, s lováról le nem
szálni, mig küldetése helyére nem jutott; ott pedig étlen szomjan
hetekig elácsorogni lesben s a rábízott parancsot az utolsó nyakvágásig
végrehajtani híven.
Kuczuk basa magában beszélgetett a debreczeniekkel: „nevettek ugy-e?
kaczagtok? örültök? no csak ti nevessetek ma eleget; majd mingyárt el
jön rátok a sírni való nap“.
* * *
Tokaj felől a széles országuton egy hosszu sor szekér közeledik Hadház
felé; ez a debreczeni hölgykaraván.
Ötszáz szekér egymás hosszában, csupán asszony és leánynép, egyetlen
férfi sincs közöttük, akkora sem, a mekkora az ostort fel tudná emelni:
maguk hajtják az asszonyok a lovakat is; a kit pedig az Isten férfinak
teremtett köztük, annak meg le vannak a kezei kötve szépen a pólába,
mert annak még kis baba a neve.
Ennyi asszony, ennyi leány egy csoportban! Képzelhető az a jó kedv, az a
lárma, a mit az uton elkövetnek; mindegyik beszéli a másiknak, hogyan
hajtotta el biró uram a törököt a város alul; milyen szépen ráijesztett?
van rajta, lesz is rajta egy hétig elég mit mesélni; óh a veszélyből
kiszabadult szivek phantásiája gazdag.
Egy-egy kocsin csupa fiatal leány ül, azok előre hajtanak s elkezdenek
valami méla ősrégi dalt, a mit azon időkben énekeltek a Tiszától
Moldováig; talán azt, hogy: „Fördik a kácsa, Fekete tóba, Készül
anyjához, Lengyelországba“ vagy pedig azt a másikat: „Ha kérdik, hol
vagyok? Mondjad hogy rab vagyok, Kezemen lábamon Vas békót hordozok.“ Ez
a nóta vala akkor nagyon nagy divatban, tudja Isten! olyan szívből
énekelte azt szegény magyar ember.
Akkor aztán az egész sor szekéren valamennyi leány rákezdte a nótát;
majd felvették vele a nagy mennyezetes eget; szegény kis pacsirták ott
fenn a magasban győztek velük versenyt tilinkózni.
Delelőre az egész karaván megállt a zöld halomnál, a mi ott van a sík
rónában; ki tudja, ki rakta oda? a mi csontunk van-e benne, vagy a másé?
bizonyosan csak a mienk, mert körülötte olyan puszta az egész vidék.
Nincsen falu, nincsen város közelében, egy-egy tanya, boglyák s
kazaloktól körül véve látszik itt amott, messze kitérve egymásnak;
szántóföldnek sincs itt semmi híre, csorda-legelőnek van hagyva az egész
határ.
Csak a délibáb mutogat csodaképeket a láthatáron. Azt is megszokták már,
senki előtt sincs hitele; elöntheti hullámzó tengerrel a messzi
láthatárt, senki sem vágyik abban megfördeni; mutogathatja benne nagy
erdők árnyékát, nem igyekszik felé senki, hogy ott kihüsselje magát;
városai, palotái megszokott képek, a miket senki sem bámul már, s nem
törődik vele, valjon miféle ócska tündér mutogatja ott csoda hatalmát,
józanabb emberivadék előtt, mely bűvészetét kitanulta?
Pedig épen mai nap különös jó kedvében volt a délibáb. Ritkán is süt
olyan forrón a nap: hogy a föld felrepedezik bele s az utolsó tófenék is
cserepes hasábokra szárad: – egészen a délibáb tündéri örömeihez való
nap. Egy csoport fiatal leány, az ábrándosabbak közül való, fel megy a
zöld halomra, onnan nézi a légi tünemény csodáit.
Köröskörül siető habokban ring a tenger, melynek nincsen széle; abból
emelkednek ki koronkint az égre rajzolt árnyképek; úszó kék szigetek,
mik szemlátomást nőnek, magasulnak, zöld erdő, lombos fák ellepik
partjaikat; a fák árnyéka ott látszik a vizben; azután megint lejebb
sülyed a sziget, a tenger hulláma dagad, és összecsap végső pontja
felett. Majd a másik oldalon tünedeznek elő nagy légi paloták, átlátszó
tornyokkal, ködkék templomokkal, azokat is csak ugy hányja veti e tünde
tenger, mintha rajta úszkálnának, s ha rájuk unt, végtelen romokat
csinál belőlük, tornyok, várak egymásra düledezve; azután az is elmulik,
a szem nem lát egyebet a vándor daru csapatnál, mely onnan jő erre
csendesen.
A leányok ott a dombtetőn magyarázgaták egymásnak: nézd! az ott épen
olyan, mint a két tornyu templom Debreczenben. Az meg ott szakasztott a
nagyváradkapui őrtorony, még a teteje is olyan rongyos.
– Leányok! leányok! dorgálá őket egy fiatal menyecske, ki a domb aljában
szoptatta kövér képű kis fiát; nem jó az ilyennel tréfálni. Nem
üdvösséges dolog a délibábban ráismerni valami házra. Azt a várost baj
éri, a melyiket az mutogat. Hagyjátok el az istentelen beszédet.
– Nézd! kiáltanak egyszerre valamennyien, s a szó elhalt ajkaikon,
mindenki odatekintett, rémülettől és csodától megigézett szemmel.
Mi támadt egyszerre az égen?
Hadház felől, a légtenger felett magasan egyszerre egy lovas férfi
ködalakja rajzolódott a sápadt égre; egy valóságos lovas vitéz,
puzdrával vállán, hegyes turbánnal a fején, keze csípejére téve, az
egész alak szívdöbbentő óriási mérvben emelkedve a láthatár távolába
fel, a ló lábai nem érték a földet, alattuk keresztül lehetett látni az
eget, az egész, mintha egy fegyveres fantomnak a halavány sárga égre
vetett világos kék alakja volna.
– Jézus Krisztus ne hagyj minket! rebegé a megrémült gyönge nép, e csoda
tünemény láttára, minőt a természettudósok többször több helyen láttak
már, s azóta is mindig magyarázzák, még sem tudják, hogyan, mikép? Távol
álló emberi alakok képe odafenn úszik a légben, megnagyítva óriási
ködszellemmé. Másik pillanatban uj meg uj alakok támadnak elő a
léghullámból, mind fegyveres óriások, némelyik csak lova derekáig áll ki
a csalódi tenger szinéből, másnak csak feje és válla látszik ki abból,
azoknak árnyéka oda van nőve teste alakjához, két átellen összeragadt
árnyék, felfelé és lefelé fordított fejek, kardok és fegyverek; egyszer
ismét lassankint ismét összeolvad az egész, s nem marad utána más, mint
két széles küllő az égen; két világos kék fényszalag ködös sárga mély
alapon, a földből felfelé sugárzó.
[Illustration]
– Jézus Krisztus! Jézus Krisztus! török tatár leskelődik ránk;
sikoltának a némberek; összezavarodva, megrémülve, tanácstalan, védtelen
a puszta síkság közepett.
Az anyák gyermekeiket kapták ölre, futottak velük szekereikhez, a szűzek
elszórták drága kendőiket, fülön függőiket, hogy a míg a rablók azokat
felszedik, maguk elfuthassanak onnan. Mindenki azt hivé, hogy már itt a
veszedelem a nyomukban. „El innen, el! a böszörményi utra! Fussunk a
nyomáson keresztül! Siessünk! siessünk!“
A szegény kétségbe esett had rémülten tért félre az utról; a szekerek
lóhalálában futottak végig a száraz mezőkön, merre semmi ut sem vezet;
nem énekelt most már senki, még zsoltár sem jutott eszükbe, csak ugy
titokban sóhajta fel egy-egy áhitatos szív, a mint hátra nézett a
félelmes távolba s onnan fel a bizodalmas égre: „te felséges ur Isten
odafenn, ki elárulád csodaképen gonosz ellenség leseit előttünk;
oltalmazz meg minket, szegény gyönge szolgálóidat gonosz üldözéseiktől,
kiknek nincsen bizodalmunk senki másban, egyedül csak te benned, ur,
mennybéli Isten!“
És az úrnak valóban még több csodatétele is volt e napra.
A mint a futó nők egyre tekingettek félelmesen hátra; egyszerre eltüntek
a játszó tünemények az égről és földről; a szétrebbent délibáb után
élesen kilátszott a láthatár, a mint ég és föld elválik egymástól, s a
hadházi nyírerdők halaványan kéklenek a távolban. Az égre éles ezüst
szegélyü fellegek emelkedtek e táj felől, mintha roppant hab-buborékokat
fújna a vihar sebesen fölfelé; lassankint mind jobban elborult a
láthatár; sötétkék fellegek tódultak egymás hegyén hátán, valami nehéz
hang ugy zúgott a távolból, mintha azt mondaná: „fussatok, fussatok!“
A szekerek vágtatva csörömpöltek a böszörményi határ felé.
* * *
Badrul bég két nap óta áll már lesben a hadházi erdők között. Mindent, a
hogy Kuczuk basa rábízott, végrehajtott azon módon. A kitől
útbaigazitást kért, azt a szolgálattétel után levágta, hogy el ne
árulhassa; minden csapatnak azon a helyen kellett maradni, a hol
megállítá, senki sem hagyhatta el az erdőt; s ha valaki a környékből
véletlen odavetődött, az mielőtt egy kiáltással elárulhatta volna, a mit
látott, meghalt; lelőtték nyillal, a mi nem ad hangot, nem dicsekszik
hős tettével, mint a nagyszáju puska.
Senki sem árulhatta el őket, senki sem vihetett róluk hírt a debreczeni
leányoknak, asszonyoknak. Hát az Isten?… Ő meglátta, és megmutatta őket
délibáb tükrén keresztül a vesztükbe siető nőknek, s felfedé előttük az
ármányos cselt jókor. Dicsértessék az ur neve!
Harmad nap délben az erdőszélre állított őrök jelenték Badrul bégnek,
hogy a pusztán a távolban egy hosszu vonal látszik porzani, mintha száz
meg száz szekér jőne egymás után.
– Ezek ők!
Badrul bég maga is felállt egy dombtetőre, hogy oda lásson; talán épen ő
volt az a szertelen óriás, kinek ködképe először megjelent az égen,
puzdrával a vállán, hegyes turbánnal a fején?
– Ezek ők! Csak hadd jöjjenek közelebb! Senki sem figyelmeztetheti őket
a veszélyre, – senki.
Egyszerre azonban megáll a közeledő porvonal, nehány pillanatig elpihen,
azzal egyszerre sebesen el kezd oldalvást tartani, s nem miként az
elébb, halkan közeledve, hanem nyargalvást fut oldalt az avarnak.
Badrul bég dühödten tekinte széljel: „Ki árulhatott el bennünket
előttük?“
Mintha egyszerre válasz jönne kérdésére, megzendül az erdő; a magas szál
nyírfák zúgni búgni kezdnek; veszedelmes vihar támad fel a síkon,
süvöltve bömbölve s sárga porköddel eltöltve a körül látszó eget.
Badrul bég nem szokott a vihartól félni; ezt nem is engedte meg neki
Kuczuk basa.
– Előre a dárdát; kiálta lovasainak, jó a dárda hegye a vihart hasítani,
utol kell érnünk a menekülőket! ki a síkra!
Hah, de ott a síkon más ur parancsol most! A rónán keresztül, épen az
üldözők és üldözöttek között, ott nyargal végig a vihar menyasszonya, a
szilaj forgószél, ez a karcsu tündér, a ki délczegen tánczol végig a
sima rónán, üstökös feje a felhők között, mintha szétzilált haja
repkedne ott, lábai mint az orsó pördülnek a porban; hajlik jobbra,
hajlik balra, karcsu derekát hajtogatva, s daczos fejét emeli mindig
magasabbra; jaj a törendőnek, jaj a veszendőnek, a mi most hozzá közel
jut, azt megtépi, elszórja; háztetők, kazalok, kifacsart élőfák csak ugy
tánczolnak köntösének szilaj forgásától, felviszi őket az égig, s onnan
visszaszórja bőszült szeszélyében. Utána jő morogva, dübörgve, a haragos
vőlegény, a villámló zivatar, ki kergeti daczos menyasszonyát,
tűzkorbács a kezében; azzal veri majd meg, ha megkapja. Ah a tündérek
szerelme szörnyű!
Badrul bég csapatját olyan porfellegbe borítá egy pillanat alatt a
forgószél, hogy senki sem tudta többé merre van előre, merre hátrafelé?
A lég elvakult; egyik lovas sem látta a másikat a felkavart portul,
melynek sötétjén még a villám sem bírt keresztül rémleni, csak közeledő
mennydörgése hallott, a mint hömpölygött az égen, rengette a földet, s
el-elnémítá a szél szilaj vihajgását.
Badrul bég alatt ágaskodott a paripa, fejéről elkapta a szél a turbánt,
dárdájáról letépett minden lobogót.
– Hej te Isten! magyar Isten! ordíta a szerecsen öklével fenyegetőzve az
ég felé, pártját fogod a magad népeinek; de azért még sem mentheted meg
őket tőlem!
A mint e vakmerő istenkáromlást kimondá, abban a perczben ugy sujtotta
meg vállát valami kemény test, hogy karja bénultan hanyatlott alá.
Mi volt az?
Semmi sem más, mint egy nagy jégdarab, mi izenetképen jött a többi
előtt, utána ropogva, dörögve ereszté meg a menny sujtó parittyáit;
ormótlan jégdarabok kezdtek sürün paskolni az égből; némelyik olyan,
mint egy madártojás, más, mint egy átlátszó dió, másik, mint a szeges
buzogány feje, tíz kisebb egymásba nőve, közte fontot érő öldöklő
darabok; a villám harsogott szakadatlan egyik ég sarkától a másikra
küldve izenetét; a jég-paskolta föld a távol síkságon messze olyan
hangot adott, mintha elakarna sülyedni a rászakadó égtől.
– Allah kérim! Allah ekbér! kiáltozák a martalóczok; hasztalan futva az
üldöző jégparittyák elől, a mik ijesztő sietséggel ütötték őket minden
oldalról: a megriadt paripák kínzott nyerítése még rémületesebbé tevé a
riadalt; s a kinek szive volt még, azt megkereste a lecsapkodó villám,
mely sistergő fejével oda vágott közéjük, bevilágítva a sürü jéghullást,
mintha millió gyémántteke és ezüst golyó omolna onnan felülről alá.
– Nincs menekülés, egyedül az ur Istennél! orditák a törökök; s rohant,
kit merre a lova vitt; egy rész az elhagyott erdő felé; azt széltördelte
sudarak, kifacsart szálfák fogadták; más előre nyargalt, bele iramodva a
fellegszakadástól megáradt söppedékes érbe, mely egy óra alatt száguldó
folyammá áradt; nehány a vihar elől futva, épen annak utjába került s
verette magát mérföldekig. Mire a zivatar elhuzódott, Badrul bég nem
találta több lovasát ötvennél.
Vagy húszan ott feküdtek holtan, itt amott elszórva; iszonyu sebekkel
homlokaikon, betört tarkóval, zúzott bordákkal; némelyt lovastul
agyonvert a jég; mást ugy eltemetett, hogy csak a kitett keze látszott
ki belőle. Az egész rónaság pedig olyan képet mutatott, mint egy puszta,
a mely végig van hintve apróbb nagyobb kavicsokkal, a mik olyan fehérek
és olyan hidegek.
Az aethiopi pálmaszilvás puszták fiai soha sem láttak még jeget.
– Ime csodák történnek a földön; monda csüggedten Badrul bég. Ki
harczolhat az ég ellen? A magyarnak külön Istene van, a ki csodákat tesz
a kedvéért. Allah oltalmazzon bennünket idegen Istennek haragjától.
Nem volt azonban bizonyos felőle, valjon Kuczuk basa hajlandó lesz-e
neki majd elhinni, ha ily vert haddal visszatér, elszalasztva a menekvő
asszonyokat; elhiszi-e mondására azt a csodát? a mihez hasonlónak soha
igazhivő még hirét sem hallá.
Szavainak bizonyságára semmi sem volt olyan eleven tanu, mintha azon
vasládákat, miket a végett hozott magával, hogy az elfogott asszonyok
ékszereit azokba zárja; ezuttal megtölteti amaz égből hullott parittya
kövekkel; miket látva, a basa hitelt adand a mesével határos rémeset
elmondójának.
Tehát szépen megtöltete színültig négy ládát a jéggel, s azokat párjával
lovak hátára kötve, maga után indítatá. Nagyobb biztosság kedveért
minden láda kulcsát magához vette, s viaszszal lepecsételé nyitjaikat.
Két nap tartott neki Váradig visszautazni; azalatt szálinkozó hadai
összevergődtek körüle, kinek csontja törve, kinek feje zúzva, kék zöld
folt nélkül egyetlen egy sem.
Ez alatt reggeltül estig jó forró nap sütött rájuk. A vasládákból alul
csurgott a víz, felül a gőz párolgott egyre. Nagy-Váradon zúzott karral,
alázatos fővel lépett Kuczuk basa elé a szerecsen bég, s elmondá neki a
történetet, még akkor is reszketett bele.
Kuczuk basa haragos arczot csinált a meséhez; egy szót sem akart belőle
elhinni, bizonyságul Badrul bég előhozatta vasládáit s kérte, hogy
tekintse meg saját szemeivel az égből hullott parittyaköveket. A mint a
pecséteket feltörte, a zárakat felnyitá: ime nem volt a ládákban semmi.
Még csak híre, nyoma sem az égi parittyaköveknek. – Badrul bég
megszaggatá keblén köntösét.
– Allah kegyelmes! Ime a magyarok istene a bezárt ládákból eltünteté a
köveket, mikkel vitézeimet agyonverte.
– Gyáva nyomorult! kiálta rá Kuczuk basa, ki az egészből nem hitt el
semmit, sok lúd ebet győz: bizonyosan ama daliás asszonyok vertek ugy
meg benneteket.
Ezzel kiviteté maga elől Badrul béget s felakasztatá kapuja elé: ott
függött estig. A szerecseneket pedig, a kik vele voltak, megtizedelteté,
a többieknek levágatta fél fülét, s igy küldte le Belgrádba. – A
debreczeni hölgyek pedig épen és bántatlanul jutottak kedveseik karjaiba
vissza. Kuczuk basa soha nem hitte el nekik, hogy nem ők páholták el
olyan kegyetlenül Badrul béget s azon naptul fogva kezdte őket nagyra
becsülni.
Ilyen történet vagyon megirva nemes Debreczen városnak tanácsi
jegyzőkönyvében; te ki azt olvasod, gondold el magadban, hogy most is él
még az az Isten, a ki az ő hiveit meg tudta védelmezni mindig magas
mennyből – s keze most sem rövidült meg.