Egerton ezredes másodszor járta végig az őrvonalakat. Az első izben,
éjfél előtt, világosan megismeré az ifju hadnagy csengő szavát a
sötétben, mely kérdéseire felelt.
„Ébren van a gyerkőcz! valjon soká fogja-e még kiállani?“ gondolá
magában.
Másod izben hajnal felé volt már az idő, midőn az ezredes azon lovagolt.
Nem kellett neki kérdezősködnie a gyerkőcz után. Ott feküdt az, a hol
éjfél előtt állt; egyik karját feje alá tette, az volt a vánkos, a
másikat szivére tette, az volt a paplan.
– Teringette suhancza! dörmögé az ezredes; – épen mint az arab mesékbeli
dzsin az egyik fülére lefekszik, a másikkal takarózik. No nézd! még csak
köpönyeget sem takart magára!
Pedig oly hideg szél fújt, ugy keresztül kasul járta az embert.
Az ezredes leszállt a lóról s nagy prémes köpönyegét levetve nyakából,
ráterité azt az alvó ifjura.
– Ostoba suhancz! dörmögé magában: azt szeretném, ha elfagyna keze lába.
És szépen betakargatta kezét lábát a bundás köpenyegbe.
* * *
Azt tartják, hogy a változatosság kellemetes. Talán mégis a Szebasztopol
alatti téli éjszakák változatossága nem volt az.
Egyik éjjel ugy szakadt a zápor, mint Nóé idejében, akkor azt kivánta
minden ember, hogy bár inkább megfagyna. Másik éjjel azután megfagyott
ugy, hogy a földre letett puskát nem lehetett felvenni, s az embernek a
bőrét levette a tenyeréről a kardmarkolat vasa, akkor aztán mindenki
azon csudálkozott, hogy bár ne lenne ilyen nagy fagy. Az is
meghallgattatott. Jövő éjjel megenyhült az idő s támadt akkora köd, hogy
az ember fuldoklott benne, s még a sötétséget sem láthatta tisztán. A
zugolodó emberi elme, melynek semmivel sem lehet kedvét találni, ekkor
ismét arra fakadt, hogy bár inkább harcz és háboru volna az utálatos köd
helyett és vesznének el az emberek golyó és szurony által, mint e dohos
levegő-iszaptól.
Még ez a kérésük is meghallgattaték.
Abban a legsürűbb ködben nagy csendesen lopózva megközeliték az orosz
csapatok az angolok víárkait; s mikor azok legjobban imádkoztak egy kis
felviditó véresőért; felrohantak sánczaikra „ime itt van!“
Mielőtt egy lövést tehettek volna az őrök, le voltak rántva a sánczokról
nyakukra hurkolt pányvákkal; a fanaticus orosz had szuronynyal rohant be
a víárokba, ledöfve az álmaikból ocsúdókat, kik a halálra ébredtek.
Percz mulva őrült irtózatos harcz támad; az angolok az első rémület után
a kétségbeesés dühével fordulnak megtámadóik ellen; nem ér senki rá a
lövésre; szurony és kard csattog mindenütt, és a megforditott puskaagy
dolgozik; a szitok a bőszült káromlás közül rémségesen hangzik elő
egy-egy legyilkolt hosszu halálorditása, ki még a földön fekve küzd a
testén keresztül döfött szurony ellen; nem tudni: angol-e vagy orosz?
A zaj, a harczi lárma azonban mindig terjedtebb lesz; az oroszoknak
sikerült tért foglalni; a bőszült hurrah kiáltás bizonyitja, hogy egy
árokból már kivetették az angolokat.
De a másik árok szögelletében valami fentartja őket. Ott egyetlen
veszedelmes férfi harczol, hátát a szögletnek vetve s véres fővel
fektetve le a közeledőket. Ki e gonosz ember?
Négyen öten rohantak már reá szegzett szuronynyal és szent Mihály
nevével, nem fogott rajta sem a szurony, sem az arkangyal neve.
A vezénylő orosz tiszt jól tudja, hogy az a harczoló férfi Egerton
ezredes. Kémeitől azt eleve megértette.
– Adja ön meg magát ezredes! kiált rá a víárok tulsó oldaláról; én
Kozakoff ezredes vagyok.
– Örülök, hogy van szerencsém: viszonzá Egerton ezredes. Tessék hozzám
közelebb jönni.
S hogy könnyitse neki a közelitést, levágott megint egy oroszt, a ki
előtte alkalmatlankodott.
– Kénytelen vagyok önt elfogni uram: kiálta a támadó.
– Nehéz leszek. Tréfálódzék Egerton a halálos viadal közepett; két mázsa
és ötven font vagyok s a kardom is nyom valamit.
S ugy szórta az élczeket és a halálcsapásokat jobbra balra, mintha vig
tekeasztal mellett volna, a hol háborut (a la guere) játszanak.
Az oroszok azonban a sánczárok tulsó felét kezdték megmászni, melynek
Egerton támaszkodott s ha oda sikerűlt felkapniok, szuronynyal őt
könnyen ledöfhetik.
Az ezredes látta jól, hogy már két katona felkapaszkodott s egyik
gyorsan közelit felé. Ezen bizonyára nem lehet segiteni, hanem azért
megadásról szó sincs.
Abban a pillanatban nagyot ordit a felkapaszkodott orosz s fejtetőre
bukik le az árokba; a másik még ráér visszafordulni; csak azért, hogy ő
meg hanyatt essék alá.
A szomszédból segitség érkezett. A tiszt legelől: mindkét ellenfélt az ő
kardja sujtotta le; a víárok innenső fele egy percz alatt le van
tisztítva, a kik oda felkaptak, azok sírt találtak ottan.
A segélyül érkezett tiszt gyönyörüen harczol; ugy veti magát a szuronyok
közé, mint egy chinai jongleur, ki az éles kések közé szökik; egy percz
alatt tiz csapást fog fel és ad vissza kardjával, itt hátrakapja magát,
amott félrecsúszik; aláfurakodik a hosszu puskacsőnek, s mikor jobbja
kifáradt, balkezébe kapja a kardot, s ugy harczol tovább.
– Akárki fia légy, derék legény vagy! kiált rá Egerton, s most már egész
testével neki feküdt az ellenség tömegének.
Az mindinkább tért kezd vesziteni; az angolok visszanyomulnak a
víárokba, s a tulsó sánczemelvényen hangzik Kozakoff vezényszava:
„czélozz!“
– Kapd le a fejedet! kiált Egerton a merész ficzkóra, ki az átelleni
sánczról most verte le az utolsó ellent.
Dehogy fogadott a szót. Ott maradt állva s midőn Kozakoff tüzet
parancsolt, Egerton meglepetve ismerte meg a percznyi villanásnál a
gyerkőczöt.
Meg sem bukott az a lövés elől; egy golyó sem találta, pedig lőttek reá
százan.
– Előre fiam! kiált a gyerkőcz a lövés után s második lövésre már nincs
ideje az ellennek, hanyatt homlok verik azt vissza s Kozakoffnak csak az
az egy szerencséje van, hogy két mázsa ötven font teher mellett nem
lehet az ellent sikerrel üldözni, különben az angol fogná el most őt; de
utána kiáltá, hogy vissza fogja adni a szives látogatást.
Az ezredes és a gyerkőcz csak a táborvonal mögött találkoztak ujra.
Egerton megszoritá az ifju kezét, megszoritá azt melegen és hosszasan:
egyebet nem is szólt hozzá: hanem Egertonnál nem is volt a kézszoritás
puszta gymnasticai gyakorlat.
* * *
A gyerkőcz e nehéz hónapok lefolyta alatt valódi kedvencze lett a
seregnek. Mindenféle hizelgő névvel felruházták: a kölyök! a suhancz! a
tacskó! igy nevezték egymás között még a közkatonák is, és azt minden
ember tudta, hogy ez a kölyök a hadsereg legelső hőseinek egyike.
A legmerészebb hadivállalatokhoz őt választották ki a vezérek s ha
valamire azt mondta valaki, hogy az lehetetlen, ezt válaszolták: „rá
kell a tacskóra bizni.“ Annak nem volt semmi lehetetlen.
Azt kikerüli minden golyó, azt nem fogja a fegyver, az a tenyerén
elsütheti az égő granátot, még sem sérül meg bele; a ki annak a háta
mögé áll, biztos helyen van, mintha sáncz mellett állana.
Bizonyára nagyon buzgón imádkozik érte odahaza valami szerető édes anya,
annak az imája fordít el fejéről minden veszedelmet.
April utolsó napjaiban, midőn tiz napi bombázás után a szövetséges
seregek annyira czélt értek, hogy eljutottak oda, a hol kezdték, egy
estve oda hivatta magához Egerton ifju barátját.
– Gyermekem, az éjjel látogatóba megyünk. Régen tartozunk vele s még azt
találják felőlünk mondani odaát, hogy nem vagyunk udvariasak, ha vissza
nem adjuk. Reménylem, hogy velem fogsz jönni.
– Szivesen.
– Minden kész az indulásra; csak azt várjuk, hogy teljesen besötétüljön
minden, akkor indulunk. Hozod-e a revolvereidet?
– Nem hozom. Kár lenne sokat lövöldözni.
– Igazad van. Tehát csak karddal és szuronynyal előre. Most sem iszol
még? Talán egy hajtás cognac még jobban felmelegitene. Sajnálom, hogy
ezt meg nem ismered.
– Rá érek még. Felelt az ifju könnyü szivvel.
Egerton gyöngéd szánalommal tekinte rá. Szegény gyermek. Az igaz, hogy
még ötven évig is elélhet; hisz csak most kezd a szakálla pelyhedzni,
elég ideje van még!
Az éj eltakarta a nappal rombolásait. Zöld mezők és véres mezők, eleven
emberek és halottak szépen elfeketültek az éjben; a koronkint megdördülő
ágyu világa csak egy perczig tart, az nem háborítja az éjszakát.
Az orosz védművek és az angol támadási vonal között fekszik egy kettős
földsánczolat, melyet az oroszok toltak előre az angol tűztelepek ellen.
A holdvilágtalan éjben az ostromlók egy erős csapatja közelít e
sánczolathoz a legnagyobb csendességben.
A herculesi Egerton és a hős gyerkőcz a vezetők. A katonák mindegyike
jól tudja, hogy az véres munka lesz, mert a legelszántabb két vitéz áll
élükön. Égnek a harczvágytól.
Senki sem veszi észre közeledésüket.
Az első sánczolatban mindenki mélyen aluszik a fáradalmas nap után, csak
az egyes piquet őrök járnak kelnek a sánczfokon.
– Engedjétek őket jobbra balra haladni; susognak a vezetők csendesen.
– Most két kézre a fegyvert, előre a szuronyt! csatára!
Mint a lesben állt oroszlán, szökik fel a sánczolatra az angolok
előcsapatja, a szuronyokat a földhányásba döfték, azokra hágva, másztak
fel a gátra; egymás vállaira állva, adták a legelső szuronydöfést, mely
a felriadt orosz őrseregnek volt szánva.
– Rajta fiam! kiálta Egerton, mint könnyü gyermeket hajitva fel a
sáncztetőre ifju barátját s következő pillanatban, utána emelve roppant
termetét: a széles kard fogai között.
– Itt vagyunk, Kozakoff ezredes, kiált az angol mennydörgő hangon. Le
van róva a látogatás.
A sáncztetőn egy magas orosz hadfi harczol elkeseredetten a gyerkőcz
vitézzel, kinek heves csapásai hátrálni kényszeritik.
Egerton sajnál a vitába elegyedni, s más felé forditja fegyverét.
– Végezd fiam a magadét.
Az angolok egy pillanat alatt elfoglalták az első gátnát, az orosz sereg
hanyat homlok rohan vissza. A két vezér, ki jobbra balra vágott utat
magának, a gátna tulsó oldalán ismét összejön. Az oroszt két felől
kiszorították az első sánczból a második sánczolatba, s most egy
pillanatra megölelik egymást, hogy folytassák a munkát.
A második sánczolatból egyszerre egész sorlövés fogadja az ostromlókat.
– Csigavér! kiált Egerton, szétcsapva a szeme közé omló füstöt: előre
gyorsan! A midőn a gyerkőcz egyszerre odadül keblére, két kezével
öltönyébe kapaszkodva.
– Mi bajod fiacskám! kiált az ezredes s rátekint a gyermekre.
Az még akkor mosolyog, még arcza piros, még sehol sem látszik a seb; de
egy pillanat mulva kiszökik kebléből a piros forrás, az élet forrása, s
borzasztó elnézni, ezen egy pillanat, hogy átváltoztatja egyszerre az
arczot, hogy lesz az fehérré, hogy törli le a délczeg mosolyt róla
valami hideg kéz.
Mint kedves csecsemőt ragadta őt karjára az ezredes s rohant vele a
sáncz mögé; midőn letette ott, már hervadt volt a szép délczeg ifju,
mint egy letört virág.
– Kedves fiam! fáj-e nagyon? kérdezé Egerton, könyekkel szemében.
– Anyám, édes anyám; suttogá a gyermek és félrehajtá fejét. Ugy halt
meg.
Midőn az ifju leroskadt a lövés után, azon pillanatban látta Egerton,
hogy az iménti magas orosz tiszt ott a sánczon vállára veregetett egy
volhynski vadásznak s mondá:
– Nagyon jól volt.
Most felvette kardját és ment az embert felkeresni.
Az emberirtó sortüz közepett hatolt fel a sáncz tetejére. Mint a kaszált
fű, omlott előtte minden élő. Kardcsapásait nem volt képes feltartani
fegyver.
Azt az embert kereste ott, és rátalált a harcz tömkelegében.
Kétszer lőtt az reá revolver pisztolyával oly közelről, hogy egy
falevelet el kellett találnia. Egerton nem érze semmit.
Vannak fenevadak, miket nem ér semmit ugy meglőni, hogy a golyó
keresztül kasul járjon rajtuk; ha csak bizonyos helyen nem találják
őtet, a vett halálos seb után is megölik még a vadászt.
Egerton kardja földre teriti az oroszt egy csapással… Ezt meg nem
gyógyitja senki.
– Ez is jól volt! hörgé az ezredes, és azután még egyszer megforgatá
kardját feje körül s lerogyott a porba.
Csak annyit hallott még, hogy az angolok diadalt orditottak.
E kedves zene mellett kilehellte lelkét.