– Képes-e ön kiszívni egy valódi portorico szivart, fiatal barátom?
Merhetem önt egygyel megkinálni? Nem olyan szelid biz ez, mint a dajka
teje s egy kicsinyt föleszi a szájat; de gyermekkoromban én is igy
próbáltam.
– Köszönöm a szivart; dohány füstöt bámulni még nem tanultam; de a
kilőtt pisztoly füstjébe nézni igen, s ha ezt ajánlják, azt elfogadom.
– Lelkemre! ez a fiu fogakkal jött a világra!…
.......
Ez a rövid szóváltás a Szebasztopol előtti angol táborban történt, több
szórakozás végett összegyült tiszt társaságában, kik egy szép novemberi
nap délutánját arra használták, hogy a vizárkokban felszedett hetes
sarat kissé leverjék magukról, s megtudják, hogy milyen sebesen halad a
világ hátrafelé, azalatt mig ők nagy fáradsággal haladnak előre.
A megszólitó egy élte javában levő katona volt, Egerton ezredes, hajdan
sipoy vezér Kelet-Indiában, egy magas, roppant termetü férfi, a kinek
csak azért kellett gyalog járni, mert ló nem termett alája; minden
öltöny csaknem szétfeszül rajta, s vállai oly szélesek, mint Atlaszé, ki
a világot hordja rajtuk. Kemény vonásai sötétek a naptul s veresek a
hidegtül, de még sötétebb és veresebb azokon a dacz és büszkeség, mely
minden mozdulatát bélyegzi, s könnyen kötekedő elbizottságnak is volna
nevezhető.
Az pedig a ki visszafelelt, egy fiatal, csaknem gyermekded katona;
tiszti vállrózsával és kardrojttal; s a legszelidebb tej és
rózsa-arczczal, nyájas kék szemekkel; kinek még nyakkendője is ugy áll,
mintha édes anyja kötötte volna azt meg gyöngéd gondoskodó kézzel; s
mintha látná az ember ez arczon azt a gyönge csókot, a mely azt tetszik
mondani: „gyermekem éltedre vigyázz; gyermekem, anyádra gondolj,
gyermekem meg ne halj!“
Épen jókor jött a gyerkőcz! épen javában dühöngtek a régi próbált
katonák, a viharban edzett vitézek, hogy kormányuk satnya ifjonczokat
küldöz közéjük tiszt-társakul, kiknek egyéb érdemük sincs rangjaikra,
mint a tiszti patens, melyet pénzen vettek, a midőn épen odavetődött ez
ifju arcz, ki mint látszék, csak most érkezhetett, mert egyenruhája még
egészen tiszta volt, és inggalléra fehér.
– Ez a kölyök tetszik nekem; szólt Egerton ezredes, midőn az ifjoncz
kipirult arczczal odább ment. Meglássátok, nagyon hamar öreg ember lesz
belőle.
– Hogy érted azt? kérdé tőle egy másik tiszt.
– Értem öreg ember alatt azt, a ki közel van a halálhoz. A ficzkó azok
közül valónak látszik, a kik azért jönnek háboruba, hogy a legelső
ostoba golyót, mely emberét keresi, elkapják.
– Ne féltsd tőle; vigasztalá, egy hórihorgas irlandi tüzértiszt. Majd
megszelídül, ha egy granátot hall a feje fölött elfütyülni, egy ilyen
tüzes bibiczet, a mi a levegőben sipolva keresi a fészkét, a hova
leszálljon, s ha egy pár bombát hallott szétpattani, visszakérezkedik
nagyhamar édes anyjához.
– Annyi sem kell neki, vágott közbe egy utászszázados, kinek mindenféle
szinü volt már a kabátja a soknemű sártól. Álljon ki csak egy éjszakát a
futóárkokban, mint előőrsi tiszt; majd mikor térdig belefagy a sárba, s
az ázott ruha crystalizálódik rajta, mintha czukorral volna kandirozva,
tudom sírva emlegeti az öregtáti kandallóját.
– Már most képzeljen magának az ember egy ilyen gyereket az ütközetben,
szólt egy sebhelyes lovas tiszt mind ezekhez; – a hol ember ember ellen
kell küzdeni, a hol szuronydöféseket és kardcsapásokat osztogatnak, mi
lesz ott egy ilyen tacskóból, a ki most szökött meg a tanár skutikája
elől?
– De ki fogja meg szegényt, ha egy olyan zivatar kerekedik, mint a
minapi volt; tréfálózék a tábor legvigabb vitéze, Brownie; – szegény kis
fiut elkapja a szél s a tengerbe viszi, ha meg nem kötteti magát valami
ágyuhoz…
A tisztek még azután sokáig tréfálóztak egymás között a fiatal vitéz
felett s mindnyájan abban egyeztek meg, hogy majd elvárják, meddig állja
ki a sarat? Az első héten kétségtelenül benyujtja elbocsáttatását, vagy
futárnak küldeti magát haza lord Raglan időjárási tudósitásaival, vagy
leghizelgőbb esetben, mint marodeur jut Balaklavába, a derék miss
Nightinghale ápoló kezei közé.
* * *
Rút, gyalázatos éjszaka következett e napra, az eső szakadt egész
hajnalig, hajnalban azután neki kerekedett egy hideg északnyugati szél,
mely keresztül-kasul járta a sziveket és köpenyegeket, s reggelre
csonttá fagyott minden sár; a derék katonák pedig a vizárkokban, kiket
tiz óra hosszat lucsokká áztatott az ónas eső, olyan szép ragyogó mázt
kaptak felöltönyeikre jégből, mintha csakugyan czukorral volnának
candirozva. A köpönyöget nem facsarni, hanem törni lehetett, s a kinek
csizma volt a lábán, annak olyan volt a lába, mint az elefánté a
ráfagyott sártól.
– God bless us! dörmögé magában az irlandi tüzértiszt, sarujait ütögetve
egymáshoz. Most szeretném csak, ha a pater itt volna s beszélne valamit
a pokolról; az is adna valami meleget. Csak legalább fűteni lehetne!
Ezt a fütés szót ágyuira érthette; a jó keresztyén! maga fázik és mégis
ellenségeinek akar fűteni.
– Valjon mi lehetett a tacskóból? mormogá unalmában. No az, tudom, hogy
belefagyott a sárba, ugy kell kiolvasztani belőle. Ezóta nyilván a beteg
rovásra iratta magát. Szegény fiucska, nem tudom huzott-e valamit az
orrára? Sajnálom, ha az orra megveresednék, vagy épen lefagyna.
Reggelfelé elkezdték az ambulenceok sorba szedni az éjszaka megbetegült
katonákat a víárkokban. Ez igazán gonosz éj volt: egyik szekér a másikat
érte. Cholera, hagymáz és tüdőlob tizedelte meg a katonákat; a kinek
csak keze lába fagyott el, az még ott maradhatott bátran.
– Valjon szegény kis suhancznak ki főzött ma theát, ha a gyomra
megfájdult? tünődék magában tréfásan a tüzér, a mint a számos beteghordó
szekeret végig nézte. Ha tudná ezt az édes mama otthon!
Nem soká kellett azonban tünődnie aggodalmai tárgya felett, mert az nagy
bámulatára saját maga jött eléje, még pedig tulajdon lábain; arczai
igaz, hogy pirosak voltak a hidegtől, de orra épen nem volt lefagyva,
sőt még csak shawl sem volt tekerve nyaka körül, hanem a tegnapi könnyü
nyakkendő volt rajta csokorra kötve, mely kétfelé engedte válni
ingelejét, ugy hogy fedetlen melle egészen kilátszott rajta. Különben
semmi változás sem látszott az urfin, a patent sáron kivül, melyet
Balaklava et comp. ingyen liferál a szebasztopoli összes tábornak.
– Egerton ezredes kéreti önt magához: szólt az ifju tiszt a tűzér
parancsnokhoz, tiszta csengő hangon.
Valóban, még csak el sem volt rekedve.
– Ön a víárkokban tölté az éjet? kérdé csodálkozva a tüzértiszt.
– Ott.
– Önöknél nem esett az eső?
– Esett.
– Hát a szél fújt-e?
– Fújt.
– Nem találja ön, hogy hideg van?
– Nem.
– Talán mégis jól tenné, ha ingelejét összegombolná.
– Szükségtelen.
A két dalia ezalatt haladt egymás mellett, a fiatal hadnagy látható
könnyüséggel, mely ruganyos léptein, szabad lejtésén észrevehető volt; a
tüzér pedig azzal a nehézkes czammogással, a mivel szokott az ember
télen nagy botosokban, hosszu köpönyegben, kiállott lábakkal járni.
A tüzér csak azért is beszédet kivánt kezdeni, hogy társa ne járjon
olyan sebesen.
– Uram! Ön igazán nem fázik?
A fiatal tiszt mosolygott. Olyan jól illett piros gyermekded orczáihoz
ez a mosolygás.
– Legkevésbbé sem. Ez még nagyon szelíd időjárás.
– Köszönöm; mit nevez ön akkor kemény időnek?
– A milyen például Uj-Seeland, és a Behring öböl tájékán szokott lenni.
– Volt ön ott?
– Igen: a mult évben, a Franklint kereső expeditióval, mint önkénytes.
Ez már magasabb véleményt adott az ifjoncz felől. A ki azon utat
önkénytesen megtette, az tul van a jégpróbán. Annyit meg kellett neki
engedni, hogy a hideget kiállja. No de még ettől a tulajdonságtól nagyon
messze van a jó katonáig. Ahoz még személyes bátorság, testi erő,
ügyesség, hideg vér és több efféle szükséges. A tüzér elhallgatott s
vigasztalta magát azzal, hogy ennyi kelléket még sem szerez valaki
tizenhat éves korában.
Nem sokára odaértek Egerton ezredeshez, ki a víárkok mögött göröngyökből
alkotott barlangban ült több közelből való tiszttel s azt a napi
parancsot közölte velök, hogy miután épen most érkeztek jó füstölt
cervelat kolbászai, azokat őneki hevenyében siessenek elkölteni, obligat
rostopsin és arak-kortyocskák mellett.
A parancs egész készséggel lőn végrehajtva, a fiatal tisztecske
kivételéig, ki azt állitá, hogy ő napjában csak egyszer szokott enni,
akkor is csak vizet iszik.
Képzelhetni azt az óriás kaczajt, a mi e szavait kisérte.
– Teringettét, ifju ember! ugy önt el fogja fújni a szél! tréfálózék az
egyik tiszt.
– A nem evett és nem ivott katona rosz katona, monda a másik.
Egerton maga is híjába tett neki különbféle toasztokra ajánlatokat, a
hogy szokták fiatal embereket az ivásra rávenni; hogy igyék a házi
gazdáért, igyék Szebasztopol bevételeért, igyék a legkecsesebb
királynőért.
– Igyék hát ön a szeretőjeért! kiálta végre az ezredes, unszolva a tele
pohárral.
Az ifju még jobban elpirult.
– Nincs szeretőm.
– Szép azt eltagadni, de a nyitott ingelő elárulja, hogy ott valamit
visel. Nos? nem valami zsinor látszik ott ki, a min valami medaillon
csügg, a miben ismét valami szép arczkép van rejtve: vagy csak nem visel
ön amuletet a nyakában, mint az oroszok és francziák?
Az ifju tiszt habozni látszott feleletében.
– Semmi kitérés! riadt rá az ezredes. Egyenes válasz. Arczkép vagy nem
arczkép?
– Igen. Arczkép. Válaszolt az ifju. Anyám arczképe.
Mindenki megilletődött. Milyen gyermek! még sem inni sem szivarozni nem
tud, s nők közül csak az anyát szereti még, s már ide jött férfi-sorban
verekedni. Még nem is tudja mi az élet? s már eljött megtudni, mi a
halál.
Azután békét hagytak neki s nem kinálták többet semmivel. Az
érzékenyebbek már nem haragudtak rá, hanem sajnálták; és sajnálatból
szidták a kormányt, hogy minek enged ilyen gyermekeket a mészárszékre
jönni.
* * *
Három nap és éjjel nem lehetett a víárkokban levő sorezredeket
felváltani. Az angol sereg minden része ugy el volt foglalva minden
ponton, hogy senki sem pihenhetett három nap; kivéve azokat, a kik
kidültek a sorból holtan vagy betegen.
Harmadnap annyi könnyebbségük volt, hogy fele az őrcsapatoknak talpon
maradt; az alatt, mig a másik fele lefeküdt.
Lefekünni! Mindazon jók között, miket a természet édes anyai keze az
emberrel éreztet, ez a legkedvesebb eszme. Elhagyni ezt a bizonytalan
állást, melynek csak az a czélja, hogy a fejet büszkén magasra tartsa,
átengedni a testet a maga vonzalmának a föld felé, s nem viselni gondját
egymás segitségére bizott tagjainknak. Gondolj reá, te ki olvasod e
sorokat ruganyos ágyadon fekve, enyhe takaród alatt, könnyü éji
öltönyben, takart lámpa világánál, hogy egészen más dolog az: lefekünni
a fagyos iszapba, átázott nehéz öltözetben, a hideg télszaki szél dühödt
orditása mellett, a fáradt fejet lehajtani egy darab kőre, mely a
sánczépitésből fennmaradt, és azután hallgatni a bombák fütyölését, a
granát rekedt búgását, s fel-felébredni egy szétpattanó bomba csatajára,
a riadót verő dob pörgésére, az éji cseltámadások nyugtalanitó zajára:
nehány pillanatig hallgatni, hol ölt meg a bomba valakit a szomszédok
közül? huzódik-e közelebb a riadó? s azután ujra kezdeni ismét:
„Miatyánk, ki vagy a mennyekben“ egyik kéz a sziven, a másik a kardon
ujra elalunni a távozó dob robaja mellett és álmodni csendes kandallós
szobáról, a hol gyermekek, leánykák ülik körül az agg vitézt, ki beszél
nekik rémdolgokról, a mik sok – sok év előtt történtek vele Szebasztopol
ostrománál.