Boldog Biledulgherid pálmaszilva fái alatt heverészett Khaleb Rizlán, a
hires heverő.
Azért nevezték hires heverőnek, mert hét számra el tudott feküdni a jó
puha homokban, feje alá téve vizes tömlőjét s addig fel nem kelt onnan,
a mig abban tartott.
Bevette magát egy csoport pálmaszilva árnyéka alá: a szilvapálma áldott
egy fa, rajta terem az egész lakosság esztendei eledele, kenyere,
gyümölcse, vaja és méze. Hanem azért Khaleb Rizlán restelt felállni
helyéből, vagy egy kicsinyt odább csuszni, hogy az áldott gyümölcsök
közül, mik tőle távolabb heverésztek, egyet felemeljen, hanem ha
odaesett épen a helyébe a fáról, s megüté őt, jelentvén: „ime Khaleb
Rizlán, fogjál és egyél“, más különben ott éhezett a derék férfiu a
bőségnek közepette s még azt is megvárta, hogy elmuljék egy egész nap,
miután utolsó csepp vizét kiitta, s egész éjszaka nem tudván aludni a
szomjuság miatt, nem hogy vizért ment volna a forrásra, hanem reggelig
imádkozott, hogy tegyen a próféta érte csudát s töltesse meg az ő
angyalaival azt az üres tömlőt azzal a tejédességü nedvvel, a mi a
Tubafa szent gyökereiből folyik. Csak akkor kelt fel azután, mikor
látta, hogy valójában a próféta angyalai most más dolgokkal vannak
elfoglalva.
Csupán azt a különbséget tartotta meg, hogy nappal hason feküdt, állát
két tenyerébe téve, s bámulá az Isten-alkotta porszemeket, mily
csudálatosak azok és milyen egyformák; oh boldog választott népei
Allahnak, kik azon földön laknak, melyen minden porszem
nyolczszegeletűre van faragva és szemenkint ragyog, mint a kristály.
Éjszaka pedig megfordult és hanyatt feküdt s gyönyörködék a
csillagokban, melyek nem oly restek, mint ő, mert egy éjszaka beutazzák
az egész világot, egyik végétől a másikig.
Hanem Allah nagy és hatalmas. Van neki szüksége olyan lényekre, melyek
sebesen repülnek, és viszont másokra, melyek veszteg nyugszanak, és
mindketten az ő nevét dicsérik. Khaleb Rizlán számitotta magát ez
utóbbiak közé.
Egy napon jöttek hozzá ismerői, és mondák neki: „Khaleb Rizlán,
feleséged haldoklik, téged ohajtana még egyszer látni.“
Rizlán meg sem mozditá állát tenyeréről.
– Mondjátok meg neki, hogy ha igaz hűséges nő volt, meg fog látni a
paradicsomban, a hol mind a ketten olyan fiatalok leszünk ismét, mint
voltunk menyegzőnk napján; mi szükség neki engem addig látni?
Másnap ismét eljöttek hozzá ismerői és mondták:
– Khaleb Rizlán, feleséged meghalt, el is temettük, ki itatja már most
meg a tevédet?
– Bocsássátok el köteléről, felelt Rizlán, majd föltalálja ő a forrást
magának s ha igaz állat, visszatalál ismét jászolához; ha pedig nem igaz
állat, akkor minek vesződjem én a háladatlannal?
Harmadnap megint uj hirrel jöttek a szomszédok a heverőhöz.
– Meghalt az egyiptomi alkirály, nagy fényes temetése lesz, pénzt fognak
a szegény emberek közé szórni, nem jösz-e oda el velünk?
Khaleb Rizlán elébb kinyujtózta magát, azután megigérte, hogy majd
imádkozik az alkirály lelkéért, hogy könnyü legyen az, midőn az alsiráth
hidján átcsuszamlik; de helyéből meg nem mozdul érte.
Negyed nap azt mondák Khaleb Rizlának a szomszédok:
– Kelj gyorsan Khaleb, jön a Szamum, az irtózatos vihar. Minden állat
menekül a pusztáról, jaj annak, a kit kivül talál. Siess hajlék alá.
Khaleb egy kissé gondolkozott, azután megnyugtatá őket.
– Majd a fejemre teritem szőnyegemet s arczom elrejtem a homokba, nem
esik bennem semmi kár.
Két napig azután nem beszéltek hozzá a szomszédok, de beszélt az
irtózatos vihar, mely égető homokkal besírolta egészen. Khalebnek nagy
ürügye volt rá, hogy meg ne mozduljon két napig.
Még tán heted nap is ott aludt volna abban a csendes sírban, ha oda nem
jönnek hozzá a szomszédok s a hol a domborulásról látták, hogy ott
fekszik, el nem kezdenek beszélni hozzá.
– Élsz-e még Khaleb Rizlán, te hétszer heverő, te föld rozsdája te; mert
ha még élsz és meg nem haltál, kelj föl és rázkódjál meg! jönnek a
hitetlenek Sztambul ellen, le akarják verni a félholdat a
mecsetek-tetejéről!…
… De hátha valóban halva lett volna Rizlán valóságos sírban, nem ugrott
volna-e fel ezekre a szókra? nem rántotta volna-e ki handzsárját, s nem
rohant volna-e neki minden élő lénynek, a kit elől utól talál,
veszedelmesen szabdalva maga körül fegyverével?
A szomszédoknak munkába került megértetni vele, hogy a hitetlen ellenség
sem a levegőben nincsen, sem azokban a fákban, miknek Khaleb Rizlán neki
rohant, hanem vagyon háromszáz tevejárta mérföldre attól a szilvástól,
melyben ők most beszélgetnek.
– Tehát menni kell ellene rögtön, menni kell éjjel és nappal, a mig csak
oda nem érünk, a kinek lova van: lóháton, a kinek nincs: gyalog sorban.
Én is megyek gyalog, viszem magam a zászlót.
Régi, kopott, szakadozott, kopjás zászlók voltak lerakva a mecsetben,
miket a muzulmánok még a mameluk lázadás óta rejtegettek ottan, azokat
előhozták a buzgó harczosok, jutott belőlük egy Khaleb Rizlánnak is, azt
ő azután le sem tette a kezéből három napig, hanem nyargalt vele egyik
falutól a másikig, fellármázott minden lelket, kifogta a lovakat az
ekéből, felültette rájuk a fegyverfogható embereket, segitett köszörülni
kést, kardot minden embernek, s a piacz közepén, a bazárok előtt
beszélt, lármázott, mint egy őrült, kinek az esze megtetszett a
prófétának, hogy elvegye tőle; belerekedt, de bele nem fáradt a
lázadásba, mig egy nagy zagyva csoportot össze nem terelt maga körül,
kik vetekedtek a dühben és elkeseredésben s azokat vitte magával
Sztambul felé, vitte arra a nagy utra, melyet lóháton és könnyü szerrel
is egy hónapig tart megjárni, hát még gyalog és nehéz fegyverzettel.
A dühöngő csoport faluról falura növekedett; vén, elaggott férfiak, kik
fehér szakállukat öveikbe köték, ballagtak karcsu gyermekek mellett,
kiknek karja még alig birta emelni a kardot; egy-egy merész apa puskája
végére akasztotta a gyékényszatyrot, melyben kis gyermeke aludt, hadd
tanulja meg az is jó korán minő hangja van az ágyúnak; izmos meztelen
karu földészek, öszvérhajcsárok lóggatták meztelen lábaikat kétfelé
öszvéreikről, szurtos dervisek lóstattak a felvert porban, hosszu
kantusaik végét karjaikra vetve; kik közt fényes, czafrangos lovagok
ügettek nemes arab paripákon jó egyetértésben. A mindenféle alakú
ruházat keverékét segíté tarkítani a soknemű fegyverzet: itt szuronyos
puskák, kovás sárkányokkal: jó eszközök ütni – régi idők, keresztes
háborúk emlékei, hosszunyelű dárdák csüngő czafrangokkal, sarló alakú
kardok, jó széles handzsárok az övön keresztülszurva, gerezdes
buzogányok és kétélű balták; némelyik annyi fegyvert visz magával,
mintha ellenségeinek is akarna juttatni belőlük; más meg egyszerűbbnek
találta egy nagy szeget keresztülütni egy furkós boton, vagy egy jó öreg
kést dugni az övébe, ugy menni a harczba.
E vihargyűjtötte csoport között üget erősen Khaleb Rizlán, termete alig
öt láb magas, ruházatja azt is kevés elfedezni, valamelyik darabjából
öltönyének nyilván turbánt csinált, mert az meg több az elégnél.
Hanem azért e legkisebb férfiú vállai emelik a zászlót; ez a sovány,
vézna alak szinte összetörni látszik a nagy sulyos lobogó terhe alatt,
melyet nyilván nagyobb férfi markába szabtak. De nem kell őt félteni. A
vékony, sovány termet óriások erejével bír most s a világ minden
kincseért oda nem adná másnak csak egy órára is azt a nehéz zászlót;
ölébe veszi, mikor ebédel; – pedig nem sokból áll az, egy zsák
pálmaszilva egész úti készülete; – s maga mellé fekteti, mikor aludni
megy.
Husz napig utazott a harczos tömkeleg; az első tíz napon folyvást nőtt a
száma, a másik tíz napon pedig hasonló arányban apadt; betegen
nyomorultul elmaradozott itt-amott, egyesével, párosával a lelkesült
népnek fele, ott az utfélen elvánszorgott, elhalt, a többiek mentek
odább.
Huszad napra megérkezének Sztambulba. Khaleb Rizlán arcza ragyogott az
örömtől, midőn nehéz zászlója alatt a padisáhok szent városát érinték
lábai. Levetette volna saruit e szent helyen, ha azok még az úton le nem
szakadtak volna lábairól; de megcsókolá azt százszor, arczczal levetve
magát a földre, melyet a gonosz gyaurok még akkor nem macadamizáltak.
De hát mi ő neki Sztambul, és mi ő Sztambulnak, hogy ugy örül annak
láthatásán? Talán ezek a paloták ő reá várnak? talán nagy hivatalra
idéztetett ide, vagy szerencséjét keresni jött bele?
Nincs ő neki semmije Sztambulban, nincs ő neki joga egyébhez, mint a
próféta zöld zászlajához, annak a csókjához, annak a láthatásához; ezt
kivánja ő és egyebet semmit.
És a többiek is, a kik vele jöttek, nem kivánnak egyebet.
Mikor a próféta zászlaját kitűzik a szerály kapuja fölé, bármely
részében legyen a világnak az igazi muzulmán, odasereglik hozzá, s megy
utána, a hova az vezeti, és meghal és boldog.
A szent hit harczosai megismerték a világhirű szerályt aranyos
kúpfödeleiről s oda tartottak hozzá. Ott leültek a khorkhori szökőkút
előtt, megmosva arczaikat abban s várták a Mir Aálem megjelenését pihent
lélekkel.
Sokáig várhattak, mig valaki hozzájuk szólt: s nagy fejcsóválgatva
nézték, mint járnak a tisztátalan gyaurok a szerály kapuin ki s be, a
honnan ők ki vannak zárva.
Ekkor egy csomó softi elegyedett közzéjük; fiatal alkorán tudósok, kik
egyenkint összeölelgették a derék harczosokat s tudatták velük, hogy itt
hiába várnak; senki sem fog velük beszélni, hanem ők majd elvezetik
valamennyit a harczok miniszteréhez, azzal beszéljenek rendén.
A csoport felkerekedett s ment a harczok miniszteréhez.
Ez a hiteszegett férfiu épen akkor a boritalban gyönyörködött, nem is
szokott napjában négyszer mosdani, sem a mecsetekbe nem jár; minél fogva
nem lehet csodálkozni, ha Khaleb Rizlánnak és a többi egybekavarodott
hadfiaknak azt felelte, hogy a próféta zászlaját ezuttal látni nem
fogják, mert most nem arról van a szó, hogy minden keresztyént, a kit
elől utól találnak, meg kell ölni; hanem ha olyan nagy kedvük van
verekedni, épen most indul egy csapat fegyveres férfi a Duna mellékére
Omér basához, az majd megmondja, hogy kit üssenek?
A jámbor harczosokat azután körül sem hagyták többet nézni Sztambulban,
hanem két zászlóalj rendes, sarkonforgó redif közé zárva, elszállíták
Viddinig, még csak el sem széledhettek tetszésük szerint az uton.
Odaérkezve Viddinbe, bemutaták őket a musirnak, a ki épen akkor rosz
kedvében volt.
Enni valót kért hadserege számára s a helyett kenyérfogyasztókat kapott.
Hidegen, haragosan kérdezé a mindenütt előretolakodó Khaleb Rizlántól.
– Honnan jöttök?
– Kiki a maga tűzhelye mellől: felelt Rizlán büszke szóval. Onnan jövünk
mindnyájan, a hol jó dolgunk volt, és boldogságban éltünk, onnan jöttünk
ide.
– No hát kár volt ott nem maradnotok, mert itt semmi szükség reátok.
– Köszöntünk musír: mi nem jöttünk ide rizskásádat fogyasztani, ne is
félj meztelen tagjainkra nézni, nem kérünk tőled ruházatot; mi csak
ellenségért jöttünk, s ha engeded, ha nem engeded, verekedni fogunk a
moszkókkal.
A musir vállat vonított s azt mondá hangosan a mellette állóknak.
– Valóságos „basi-bozuk“ (őrült fejű).
Rajtuk maradt a „basi-bozuk“.
Még az nap átkergették őket Kalafátba, meg volt nekik hagyva, hogy
rabolni nem szabad, koldulni nem illik, zsoldot pedig nem kapnak.
Khaleb Rizlán szomorúan gondolt a vendégszeretetlen kalafáti fűzfák
között a boldog Biledulgherid szilvatermő pálmáira, miknek gyümölcseért
olykor lehajolni is restelt, felmenne most érte még a fatetejébe is, de
a gyaurok fáit megátkozta az Isten, azokon csak levél terem.
Egy derék idegen bég azonban megszánta őket, s a mint ott látta az egész
kopott sereget egymás mellett szomorkodni, felszólitá őket, hogy
csatlakozzanak hozzá; portyázni mennek ellenség földére, majd ott kapnak
tán valamit.
Csak egy intés kellett a zavart fejűknek; hiszen ezért jöttek ők oly
messze földről, még a kengyelét is megcsókolták a jó derék bégnek, hogy
magával vitte őket.
Kinek puska, kinek dárda a vállán, ki lovon, ki gyalog ballagtak a
basi-bozukok, átmentek vizen és erdőn; egyszerre két oldalról előtörnek
az ellenség lovasai s körülfogják a bég csapatját.
A jó török huszárok, vezérükkel élükön nekivágtak az ellenség gyöngébb
oldalának s keresztültörték magukat rajta; a rendetlen basi-bozuk had
ott maradt csatába keveredve. Nem hajtottak semmi szóra; a bég hiába
kiáltozott nekik, hogy ezt tegyék, vagy azt; hogy négyszöget, vagy
hármas sort formáljanak, lépcsőzetben hátráljanak; nem hallgatták, nem
értették semmi szavát; dühödten verekedtek ellenfeleikkel; a bég
utoljára is kénytelen volt őket ott hagyni s haza menekülni a kalafáti
sánczok közé: tudatván a vezérrel a kémjárat eredményét s hogy a jámbor
basi-bozukok aligha ott nem vesztek egy lábig.
Hát a mint késő este takarodót vernek, kik jönnek elő a kalarasi halmok
felől? a bohó basi-bozukok. Nem hogy ők vesztek volna ott, de még ők
fogtak el husz kozákot, a többi örült annak, a mit nem kapott s odább
állt.
Az elfogott lovakon ülve, ugy hajták büszkén maguk előtt foglyaikat a
táborig s odaküldték őket ajándékba a musirnak, a ki olyan lenézve bánt
velök, a ki nem akart felőlük semmit tudni.
A musir rögtön főzetett számukra piláfot s megvendégelé őket, s
meghagyá, hogy a basi-bozukoknak ezentul éhezni nem szabad.
E naptól fogva soha sem hagyta ki őket vállalataiból a bég. Khaleb
Rizlán és zavart fejűi minden vakmerő vállalatnál vele voltak; a
legmerészebb kalandokat ő róluk beszélte a hír s ismerte a táborban
minden jóravaló ember Khalebet; azt a rongyos lovagot, a kinek minden
tagjából hiányzik egy darab, egy-egy kezén csak három négy ujja, pofája
összeszabdalva, összeharapdálva, már szakálla is csak az egyik felén
van. Ruhája is erre arra lógg le róla, de hiába is adnak rá jobbat, mert
a legközelebbi alkalommal megint ugy összetépeti magát, mintha sasokkal
enyelgett volna, s világért fel nem varratna egy szakadást is a csaták
emlékéből; ugy szép ő is, mint a sok ütközetben járt zászló – rongyosan.
A csetátyei ütközetben úszott igazán kedvtelései közt a bakarasznyi
basi-bozuk. Elébb ágyuval lövöldöztek egymásra az emberek, azután
puskával közelebbről: ez még mind nem tetszett neki; később szuronyra
jött a sor, ez már valamivel többet ér; de csak akkor áll az igazi
harcz, mikor már a szuronyt is elvetette az ember, s egyik kezével
megragadja ellenfele torkát, a másikkal szívébe üti a kést, mikor nem
néz sem előre, sem hátra, hanem döf, vág maga körül s mindenütt elevent
talál, mikor nem törődik azzal, mijét ütik, hol fogták meg, hanem csak
azon törekszik, hogy kettőt üssön, kettőt szúrjon máson, addig mig más ő
rajta egyet. Hórihorgas muszka óriások teperték a földre Khalebet, de
mire fölkelt, még is a muszka volt halva; lovakkal elgázolták a földön,
föl sem vette, nem fájt neki semmi, s a mit megfogott, azt el nem
eresztette élve.
Ebben a kis ütközetben maguk a basi-bozukok száz orosznál többet
leöldöstek s ennek a bizonyságára csata után Khaleb Rizlán leszeldelé a
megölt ellenség füleit s egy hosszú zsinegre kötve, ugy akasztá azt
nyakába, mint valami drága lánczot, ugy lépett a musir elé; ajándékba
adván neki azt a drága ékességet, száz megölt muszka füléből.
A musir pedig ugyanannyi botot veretett a basi-bozuk talpára, tudtára
adván eképen, hogy ez nem illik katonához, ellensége holttestét
szabdalni; vágja addig, a mig él; a halottnak hagyjon békét.
A basi-bozuk átlátta, hogy a musirnak igaza van, s azután még jobban
ragaszkodott hozzá.
Hanem a táborban sok galibát okozott a derék férfiu; ő otthon is
basi-bozuk volt: minden uj rendeletre duzzogott, nem lehetett vele
parancsolni, a mit fejébe vett, azt keresztülvitte, s nem egyszer hozta
parancsnokait azon helyzetbe, hogy nekik kellett engedniök.
Egy ízben diadalmas előhaladás közepett egyszerre megállitá seregeit a
musir; senki sem foghatta meg, miért nem üldözi a futó ellenséget. Sok
ember sok véleményt ád: végre azt találták ki a török katonák, hogy a
musir parancsot kapott a padisah minisztereitől, hogy ne üldözze az
ellenséget; azokat viszont a frankok, a gyaurok, az idegenek
vesztegették meg, kik nem akarják, hogy a muzulmán nép saját erejétől
megverje a moszkót, mert mind egyet értenek vele.
Pár nap mulva ismét jött a rendelet, hogy a seregek vonuljanak vissza.
Itt már nyilt zúgolódás kezdett támadni a táborban, árulást emlegettek a
katonák, s a mint a város piaczán keresztül lovagolt a musir: egyszer
csak utját állja Khaleb Rizlán s megragadva paripája zabláját,
kényszeríti, hogy hallgassa meg, a mit beszél.
– Nem arra musir, hanem előre jőjj! A te kezedben van a próféta országa;
átok reád, hogy ha elejted azt. Előtted a dicsőség, hátad mögött a
gyalázat, és te hátrafelé mégy-e? Hogyha előre törsz, nincs oly
muzulmán, a ki vérét ki ne ontsa érted; ha visszafelé mégy, nincs olyan,
a ki le ne köpjön. Ragadd ki kardodat, ne tétovázz soká, reszket az
ellenség már neved előtt is, s hogyha árulók ülnek hátad mögött a
padisah trónjának zsámolyán, szemeddel ints egyet és egy sem fog ottan
ülni, hanem ülsz te minden ozman nemzetek fölött, a hogy megérdemelted.
A musir megveregeté a jó vitéz homlokát s azt mondá neki, hogy csak
menjen a maga dolgára, a minek meg kell történni, az már mind rég meg
van írva a Thóra hét könyvében, nincs embernek miért bele szólni.
A basi-bozuk azonban nem érte be e válaszszal, hanem kiment a táborba, s
elkezdé lázítani a harczosokat, ugy hogy egyszer a vezér azt hallja,
miszerint a katonák komolyan csoportosodnak, s azt kezdék hangoztatni,
hogy le a miniszterekkel! éljen a musir.
Ez gonosz lázadássá fajulhatott volna el. A musir rögtön kiküldé
altiszteit s beparancsolá a basi-bozukokat maga elé.
Már ekkor nem voltak többen nyolczvannál. A többi elvégzé, a miért jött:
elhullott a harczban; ezek is tépett vitézek voltak már.
Előttük állt legelől Khaleb Rizlán, most is görnyedve a nehéz zászló
nyele alatt, melyről a lobogót ugy lelövöldözték már, hogy csak egy
foszlány fityegett még rajta.
– Álljatok rendbe, mondának nekik a musir altisztjei. Nem volt ez
kivihető, még csak azt sem tették meg, hogy a lovasok külön váltak volna
a gyalogoktól. Ez természetes. Jó barátok, ismerősök szeretnek egymás
mellett lenni, beszélgetni; arról pedig nem tehetnek, hogy az egyiknek
van lova, a másiknak meg nincs.
Ekkor megjelent a musir egyedül az udvar felőli erkélyen s komoly,
elhatározott hangon felszólítá őket:
– Akartok-e rendes csapattá alakulni s magatokat a tábori fegyelemnek
alávetni?
– Mi azért jöttünk, hogy harczoljunk, nem hogy leczkét tanuljunk, musir.
Viszonza Khaleb Rizlán merészen s a többiek azt mondák, hogy „ugy van!“
Ekkor mást kérdezett tőlük a musir.
Akartok-e visszatérni hazátokba, és elhagyni ezt a földet békeséggel?
– Ne mond azt, musir! Mi azért jöttünk el, hogy harczoljunk, mig Muhamed
hite veszélyben van; és a mig háboru van, vissza nem térünk
tüzhelyeinkhez.
A musir arcza egészen elsötétült, csaknem könyörgő hangon kérdé tőlük
harmadszor, – utolszor:
– Akartok-e másutt harczolni? Albaniában a lázzadó görögök ellen; avagy
Anadoliban vitéz hadseregünk között? akartok-e helyőrségül maradni
Szilisztriában vagy Rustsukban, vagy akármely dunaparti váradban?
– Mi egyedül veled és melletted akarunk harczolni és nem távozunk innen
sehova.
A musir kivonta kendőjét öve mellől s egyet intett vele; azon
pillanatban két belső kapuja megnyilt a kaszárnyának, s nyolcz ágyu
egyszerre odalőtt kartácscsal az udvar közepére.
Azután ismét becsukódtak a kapuk.
Az udvar közepén csak egy nagy véres halom látszott, mely még vonaglott,
mely még hörgött nehány perczig.
De valamennyi közül kilátszott még egy kéz, mely feltartá a
harczrongyolta zászlót s kihallatszott egy kiáltás: „éljen a musir!“
A musir pedig szemeit törlé azzal a fehér kendővel.
– Szegény jó fiuk! – Csak olyan őrültek ne lettek volna.