Miriám a boldog rózsaágyán szendergett. Arcza kedvese selyemfürteivel
betakarva, szemei annak ajkától lezárva; lelkeik egymással enyelegtek
álmaikban.
Ekkor koczogtatnak ajtaján, a boldog vőlegény felébred, észrevétlenül
kivonja karját szép menyasszonya feje alól s kilép az ajtón. A másik
terem sötét, nem lát senkit, de hallja a suttogásokból, hogy sokan
vannak jelen, s hálószobájának ajtaja azonnal bezáródik, a mint kilépett
rajta.
– Miriám! szolitá meg egy hang a sötétben. Engedtük, hogy örülj a
szerelemnek és légy boldog estétől éjfélig; most ugy figyelj szavainkra,
hogy Krimia vezéri széke előtt állsz, az elnyomott, a meggyalázott
Krimia utolsó szabad földének utolsó bajnokai előtt. Ez a ház nem csupán
Mirza Kobul háza, ez a tatár nemzeté s a ki azt elárulja, nem magát
árulja el, hanem bennünket is és birája annak a nemzet. Elismered-e
nemzetnek elszegényült, elzüllött fajodat?
– Meghajtom magamat előttetek, válaszolt Miriám.
– Mi feltétlen hűséget esküdtünk a Mirzának, folytatá a hang, de ő is
hűséget, okosságot esküdött nekünk veled együtt. Hű és okos voltál-e
mindig?
– Hű és okos voltam.
– Mered bizonyságait adni ennek?
– Életem rajta.
– Tehát felelj: miért fedezted föl az oroszok előtt erős rejtekünket?
– Hogy kényszerítsem őket a harczot velünk megkezdeni.
– Te adtad a tervet nekik, mint csalják ki seregünk egy részét e
rejtekből?
– De én voltam az arany álarczos, ki Kuvánt értesitém a veszély felől,
ki a parancsot számára megszereztem s a visszatérésre utat nyitottam.
– Te foglalád el a malomerődöt éjjel ravaszul rohanva meg azt.
– De én vettetém azt a légbe elfoglalóikkal együtt, elforditva a csak
általam ismert villanytelep billentyűjét az alaguti üldözés alatt.
– Feleltél. Midőn mindenki árulónak kiáltott, Mirza Kobul megparancsolá
nekünk, hogy személyed sérthetetlen, és sem orozva, sem csatában téged
bántani nem szabad. Szót fogadtunk. E parancs nélkül nem éltél volna
tavasztól őszig; midőn rád lőttek is, készakarva lovadat lőtték meg; a
Mirza parancsolta, hogy ellenfeleinket megerősitse hozzád való
bizalmukban. Ámde felelj most arra, a mi legnagyobb, legsulyosabb
kérdés: te ismered a Mirzával messzelátó terveinket. Nem czéltalan
lázongásért, nem rablás, hetyke vitézkedés végett keresők mi magunknak e
rejtek helyet; hanem azért, hogy itt e folton fenntartsuk nemzetünk
életének csiráit addig, a míg eljön az idő, melyben ismét nagy
terebélyes pálma lehet abból. Felelj, miért kezdtétek most e harczot?
Miért állitottatok ki bennünket a sorompókba? Mert ha esztelen dicsvágy
vezette elméteket, akkor árulást követtetek el nem rajtunk, hanem a
jövendőn.
– Azt mondád, felelt Miriám, e helyen kellett fenntartanunk nemzetünk
életét, a mig eljön az idő, melyben régi hatalmunk visszavívására ujra
előkereshetjük a megrozsdásodott fegyvereket. Im halljátok tehát: a várt
idő eljött! Egész Európa hatalmas népei kardot vontak az orosz hódító
ellen, s ez órában hatvanezer angol és frank vitéz vitorlázik a fekete
tengeren keresztül Krim partjai felé, ellenfeleinket megtörni e földön;
s nem telik egy holdforgás bele, hogy meghallandják ágyuik dörgését az
átkos Akthiár falai. Azért itt az idő, melyben mi is kirántsuk
kardjainkat s halált kiáltsunk a moszkók fejére.
Egy névtelen örömriadal, egy őrülettel határos kiáltás zendült meg e
szavaira Miriámnak.
– Allah akbár! Allah kérim! hangzott a kéjtől reszkető ajkakról, mely
közé egy magányos „Alleloa!“ is vegyült: ez az örmény szava lehetett.
A férfiak odarohantak Miriámhoz, összecsókolták orczáját, kezeit,
köntösi szegélyét, s a szónokló férfi kezét fejére téve rebegé:
– Légy áldott és légy boldog.
Azután elcsendesült minden, a hálószoba ajtaja ujra megnyilt Miriám háta
mögött, s ő visszalépett rajta. Szép nesztelenül odahajolt álmodó
menyasszonya fölé s egy halk csókot nyomott halványpiros arczára. A
szerelmes hölgy félálomban erősen szoritá férjét pihegő keblére s
izgatott hangon suttogá:
– Milyen jó, hogy itt vagy. Azt álmodtam, hogy felkeltél innen, kiléptél
egy sötét szobába, a hol semmit sem lehett látni. Előtted álltak
férfiak, kik kérdezősködtek tőled. Hátad mögött állt két bakó, fejed
fölött emelt pallosokkal kezeikben; ha egy hamis feleletet adtál volna,
leütötték volna fejedet.
Miriám megcsókolta a kedves álmodó ajkát:
– Miért álmodol te ily borzalmakat, én szelid szerelmem? Nem voltam én
tőled távol, nem akart engemet bántani senki. Álmodjál te virágnyilásról
és galambnevetésről.
– Pedig oly eleven hallottam valami kiáltozást.
– Az imámok éneke volt az, kedvesem. Hallod, most is hangzik. Hajnalra
fordul az idő. A hajnal a szerelem órája, álmodjál szerelemről s ébredj
szerelemre én lelkem gyönyörűsége.
A boldog ifju csókokba fullasztá szép arája sötét aggodalmát.
Künn a karcsu mecset tornyában pedig hirdeté az imám vonatott énekkel:
hogy egy az isten és az Allah, nagy és hatalmas Isten!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A hogy Miriám a kész tervet Karvajoff kezébe adá, ugy vevé annak hasznát
a főparancsnok. Egy álláspontot sem kellett változtatni rajta.
A völgy mélységét elfoglalva, tökéletesen körül lehetett zárni a
sziklatömeg homlokzatát, melynek hátrésze hozzájárulhatlan volt ugyan,
de épen azért az ostromlottaknak sem nyujthatott menedéket. A
mélységeken át a sziklatetőre szorult tatárok meg nem menekülhettek.
Karvajoffnak egy valóban nagyszerü terve támadt.
A helyett, hogy seregeit egy kétséges sikerü ostromra vezesse, elkezdett
egy hosszu alagutat a szikla alá furatni, azt elláttatá oldalkamarákkal.
E kamarákat szándékozott lőporral megtölteni s több ezer mázsányi lőpor
egyszerrei fellobbanásával az egész tömör sziklát egyszerre
szétrepeszteni.
Az eszme ördögien szép volt, egy lélek sem fog a tatárok közül
megmenekülhetni, s ha mind valamennyien a csodák mesés hősei volnának,
és ha ezer ágyu őrzené sánczaikat, még sem szabadulhatna meg közülök
senki; egy veszni induló vulkánra van épitve váruk.
A tatárok tudhaták e munkálatokat, de nem volt módjukban megakadályozni.
Az első héten lebocsátott Mirza Kobul egy fogoly oroszt Karvajoffhoz, ki
által felszólitá alkudozásokra.
Föltételei elég fenhéjázók és büszkék voltak.
Azt kivánta, hogy ő és társai mind mehessenek szabadon az ostromlott
helyből Stambulba, kincseiket és fegyvereiket magukkal vihetvén.
Karvajoff természetesen gúnyos megvetéssel utasitá vissza e kérelmet.
Második héten ujra felszólitá a Mirza békülésre. Most már csak puszta
életkegyelmet kért maga és társai számára.
Karvajoff azt izente vissza, hogy adja meg magát életre halálra.
Ismét elmult egy hét, az oroszok mindig beljebb hatoltak a sziklába az
alaguttal, a Mirza egyre izengetett ki; csak magát, csak családját
akarta már megszabaditani; legvégül már csak azt kérte a tábornoktól,
hogy legalább unokáját engedje megszabadulni, az ártatlan Szenderelit.
A tábornok egy perczig sem tétovázott. Senki sem szabadul meg onnan, még
az ártatlan leány sem; vesszen az is a többivel. Pedig ez a leány a
tulajdon gyermeke volt.
Ekkor aztán azt izente neki vissza a Mirza, hogy vigyázzon tehát magára
a tábornok, és hadseregeire; mert a következő éjjel meg fogják őt
rohanni a tatárok saját táborában s a milyen fegyverrel ő vívott
ellenük, olyan fegyverrel sújtanak ők vissza, s a mint ő nem irgalmazott
a szelid gyermeknek sem, ugy nem fognak ők irgalmazni senkinek s
betöltik az orosz sereg jajkiáltásával a mezrei völgyet, s jól tartják a
környék minden fenevadait a moszkó vitézek véres hulláival.
Karvajoff ostoba kérkedésnek vette a választ, s nem sokat ügyelt rá.
Megdöbbenté azonban egy körülmény: a khámok utódának ez izenete után,
valahány tatár család volt Marziában, mind összeszedte sátorfáit s
kihurczolkodott az erdőkbe; nem mertek többé a városban maradni.
A tábornok még sem hitte, hogy valamitől félnie lehessen. Csapatjai
mindenütt csatakészen álltak az árkokban, melyek szokatlanul ki voltak
száradva ez időben, a hegyi utak szoros átjárásai mindenütt ágyukkal
voltak elzárva, szilárd torlaszok választák el a várost a mezrei
sziklától, melyek mögött éber lánczolatban volt felállitva a dzsidás
lovasság; ember keresztül nem törhet ennyi ellentálló erőn!
Ember nem! De hátha emberinél hatalmasabb erők szállnak le a harczba?
Mindenki kétségbeesett harczra volt készen.
A tatárok ismerve a végveszélyt, mely őket fenyegette, jobbnak tarthaták
kirohanni s karddal kezükben esni el, mint az összeomló sziklák közé
temetkezni védhetlenül. Ez a kétségbeesett tusa bizonyosan sok vérbe fog
kerülni, de végtére is csak az ő vérük lesz az, mely hamarább elfogy.
Ebből a sziklazsákból még egyenlő erővel is lehetetlen volna magukat
keresztülvágniok, az egész uton a völgy torkolatig több mint husz
ágyutelepet kellene elfoglalniok s odaérve vagy a veszélyes
sziklaoldalon egyenkint végig haladniok, vagy rohammal vágtatniok a
hídnak. Hisz ez mind merő lehetetlenség. Ha Karvajoffnak egyéb hadserege
nem volna, mint tüzérjei, még akkor sem menekülhetnének meg a tatárok.
Vagy talán a mély árkokban akarnak előjönni? El vannak azok is foglalva
az orosz gyalogságtól, gátok vannak emelve levágott fákból, miknek
kifelé forditott gallyai közül a czéllövészek bizton ellövöldözhetik
elleneiket.
Maga Karvajoff a lovassággal az erdők között áll, honnan minden oldalra
fordulhat nem remélt veszély idején.
Ez éjjel épen holdtölte volt, az éji rohamra kedvezőtlen idő a
tatároknak: az egész vidék olyan fényben úszott, mint déli nappal; egy
futó őzet meg lehete látni az erdőben.
Ekkor a mezrevári sziklatetőn egymás után három röppentyűt bocsátottak
fel a légbe, s hármas kürtszó hallatszott hosszasan vontatva az éjben.
A jó emberek még be is jelentik, hogy mikor kezdik a rohamot.
A mint a harmadik röppentyű elpattant, Karvajoff tábornok és lovasai
valami távoli morajt kezdtek hallani, valami olyszerű zúgó dübörgést,
mintha óriási ménlovak s érczszekerek rohannának vashidakon keresztül, s
azon pillanatban ijesztő orditás hangzott fel a hegyárkokból, hol az
orosz gyalogság volt elrejtve. Elébb csak a malomerőd előtt, majd a
mezrei rom alatt, és az alagutnál, azután mindenütt egyszerre; és e
vészkiáltás oly általános volt, mintha valamennyi katonáját egyszerre
gyilkolnák ottan, és oly rövid, hogy egy perczben tartott egy helyen,
már a másikban husz ölnyire kezdődött ujra.
A tábornok nem birta elképzelni, mi történik ottan, mi történik
köröskörül mindenütt, a zavart jajgatást csak egy folytonos ijesztő
mennydörgés multa felül, mely siketítő zajjal tört alá a hegyek közül.
Nehány pillanat mulva látta, mint futnak el tüzérei a kiszegzett
ágyuktól, a nélkül, hogy egy lövést tennének, mint nyargalnak legbátrabb
tisztjei álláspontjaikról megeresztett kantárral, hogy intenek a
segítségükre jövőknek, hogy térjenek vissza és ne közelítsenek.
Mi történik itt?
Minő pokoli munkát végzett Mirza Kobul?
Hetek óta mindig magasabbra emelt erős gátakkal zárta el a hegyi
folyamot, s most egyszerre elszakíttatá e gátakat, s mintha a tenger
szakadt volna a völgyre alá, őt percz alatt az egész lapály viz alá volt
merítve.
Mit használt a seregek száma, mit az ágyuk és tűzaknák az ostromlóknak?
Imádkozásra is rövid volt az idő, nem hogy menekülésre.
Mint a Faraó seregeit elnyelő hullám, jött sebesen a harsogó vizár,
egyszerre betöltve hat ölnyi mély medrét, melynek száraz fenekén
fegyverrel kezükben álltak a megrémült csapatok. Egy perczig futottak, a
harmadik perczben ragadta őket magukkal a hullám, összehabarva véres
csontjaikat széttépett faderekakkal, s odahengerített szikladarabokkal.
Ah a vizár szilaj vad paripa, egy perczben hátára kapja lovagját,
másikban összegázolja, fehér tajtéksörényébe hiába kapkod a haldokló
keze.
A vizroham mindig óriásabb mértékben kezde nőni; a hegykanyarulatnál,
hol medre megszűkült, visszatorlott s akkor öt percz alatt öles
magasságnyi árral borítá a magasabb helyeket, tulhágott partjain, elönté
a várost s odahordá Karvajoff lábai elé, holt összetört vitézeit, kik az
iszapos vizforgókban, mint kúszált szemét kavarogtak alá s fel.
Viz alá merült a lőpor, a szekereket, mint gyermekek papiros játékait
vagdalta a sziklákhoz a vizár. Itt-ott egy menekvő lovas látszott, kivel
jó paripája úszott ki a vizből; egyszer aztán valami sziklagödörnél
forgót támasztott a viz s elnyelt lovagot és paripát.
Karvajoff nem tudott szólni, nem tudott sírni, nem tudott egy pisztolyt
kihuzni, és azzal főbelőni magát. Nem volt eszmélete, nem volt gondolata
e perczek alatt.
Törzstisztei végre figyelmeztették, hogy siessen magát megmenteni;
mintha nem is hallotta volna a szót. Vagy tán hallotta azt, de oly
rettenetesnek tartá azt, hogy nem bírta lelkébe fogadni. Ő meneküljön a
mezrevári csikósok elől, kiknek könyörgését megveté, kiket kigunyolt,
kiket a halálnak áldozott. És most ő meneküljön előlök! Inkább a
csatában veszszen el!
De itt nincsen csata. Itt csak egy ellenség harczol, és az nagy ur, az
nem ád győzelmet senkinek maga felett. Nem is alkuszik, nem ir
békepontokat. A hab már a paripák szügyét éri; az emberi akarat még
daczolna, de az állat érzi Isten közellétét s félve, horkolva ágaskodik
és fordul vissza lovagjával. Karvajoff akarata ellenére kénytelen
elhagyni a mezrevári völgyet s a magaslatokra vonulni.
Az ostromra, a megszállásra gondolni sem lehetett többé; a Mirza nem
közönséges ember, a mirza egy daemon, ki nem csak fegyverrel kezében
harczol, hanem elemekkel is; tüz, viz és föld az ő szövetségesei e
helyen.
Amaz önmegalázó alkudozás, a színlett kétségbeesés véghatározata, mind
csak arra való volt nála, hogy ellenfeleit jobban tőreibe csalja.
Hogy szól a zene és a diadalének a mezrevári fokról, midőn Karvajoff
tábora töredékei futva hagyják el a völgyet!
Az oroszok távozó csapatjai csak hajnalra érték el a hegy bejáratait,
mert a hidat elszaggatá az ár, s a hosszabb utra kellett kerülniök.
Egész éjjel tartott a rohanó vizár zúgása a völgy mélyében, reggel felé
kezdett el csak csillapodni, elhallgatni.
A mint Karvajoff a sikra kiért, épen akkor jött fel a nap. Borzasztó kép
volt az, melyre sugárait veté. Az egész síkság a folyam mentében roppant
kövekkel beterítve, miket az erőszakos ár mérföldeken át hengergetve oly
gömbölyűre csiszolt, mintha esztergából kerültek volna ki; a
felhalmazott kő és iszap között jó vitézek és paripák megcsonkított
hullái, egymásra torlasztva, és szétszórva a síkon.
A tábornoknak ott kellett a hullákon átléptetni paripáival s a mint
végig ment rajtok, kicsordult a köny szeméből.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Karvajoff Szimferopolba érve serege maradványaival, értesült Menczikoff
herczeg vesztesége felől az Alma alatt.
Az a szerencse volt rá nézve ebben, hogy félrevonta róla a figyelmet. A
szövetséges hadsereg támadása háttérbe szoritá a meséket Mirza Kobul
felől.
Szebasztopolban megolvasták Karvajoff jelentését vesztett csatája felől
s vállat vonitottak rá. A kormányzó azt az észrevételt tette reá, hogy
az érdemes tábornok egygyel szaporitotta az ezeregy éjszaka meséit. Itt
is, mint azokban, tulvilági tündérek jönnek a választott herczegek
védelmére, kik lehelletükkel seprik el a hadseregeket.
Ennél jobb mesét is gondolhatott volna ki a tábornok.
Mint Alabin féltitokban kibeszélte, Karvajoff rosz élelmezés miatt
vesztette el serege két harmadát, a többi mind költemény.
Ez volt a leghihetőbb magyarázat s vizsgálatra már nem maradt idő, mert
a szövetséges hadsereg Szebasztopol előtt áll.
Karvajoff végképen kiesett a kegyelemből.
Az inkermani ütközet előtt csak azért folyamodott, hogy mint önkénytes,
mint közvitéz harczolhasson az orosz sereg között. Ezt nem lehetett tőle
megtagadni. De hadosztályt nem bíztak rá többet, még csak egy káplár
allját sem.
Abban az ütközetben ugy harczolt a tábornok, mint illik derék
közvitézhez. Tizenkét sebet kapott, mind dicsőséges szuronydöfést, ugy
esett el.
Halála használt annyit az orosz nemzetnek, hogy a vesztett ütközet bünét
reá lehetett róni. Azt mondták, hogy ő volt az oka az oroszok
veszteségének.
A moszkóknál ez a fizetés. Az élve maradók a halottakra róják hibáikat;
a szilisztriai kudarcz gyalázatát is egy hősileg elesett tábornok
sírjára tették emlékkő gyanánt.
Karvajoff helyét Alabin nyerte el. Még sokra viheti dolgát.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Midőn a szövetségesek Eupatoriát erősiteni kezdték, egy dandár tatár
lovasság csatlakozott hozzájuk, egy ifju s egy öreg főnöktől vezetve,
kik csodákat beszéltek az oroszok ellen viselt harczaikról.
A komoly angol urak hitetlen arczczal hallgaták e tüneményes dolgokat;
néha egyet mordultak félrefordított arczczal: humbug! A laestrigonok
földén született férfiak beszédét váltogatva kell hinni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A jámbor tatárok azonban harczolni fognak, a mig erejökbe telik: nem
nagy jóstehetség kell hozzá kitalálni, hányan maradnak meg közülök a
harcz végén? El fognak hullani erre arra. Senki sem törődik ő velök.
A jövendő majd megmutatja, van-e még számukra élet a világon?
Tán ki fognak pusztulni egészen a kis paradicsomból, melyet ők
természetalkotta várnak (Krim) neveztek el, s akkor mint egy elszigetelt
sírhalom álland, a világ minden fajaitól őrzött félszigeten, a mezrevári
magány, mint olyan sírhalom, melyből olykor előjönnek a halottak:
idegen, ismeretlen alakok, kiknek nyelvét, baját, szomoruságát nem érti
senki.
Talán még azután is örülni fognak azon a kis helyen: talán még azután is
fognak uralkodásról álmodni: – talán még azután is büszkén fogják
mondani egymás közt, hogy az a föld még az ő nemzetük földe, melyet
hóditó meg nem tapodott, melynek még Tatárország a neve – egyik
bükkfától a másikig?… s a csikósok, a gulyások fogják egymást Mirzának,
Khámnak, Kalga-szultánnak nevezni, a miről senkinek másnak nem szükség
tudni semmit…