Miriám két egész ezredet egyesite Marzia városban; lovasait, gyalogságát
ugy be tudta hozni a szoroson, hogy a meglepett lakosság egy szót sem
tudott meg előbb jöveteléről. Minden elől-utol találkozót összefogdostak
előőrsei s Hajbakut örmény a legőszintébb csodálkozással látta a fényes
tábornok urakat leszállani kapuja előtt s azt sem tudta, melyiknek
csókoljon kezet a sok közül elébb, midőn méltóztattak házába benyitni.
Miriámnak első szava az volt hozzá, hogy kiparancsolta saját házából.
– Fiam! monda e tisztes ősz embernek, ki neki apja lehetne; fiam, keress
magadnak más szállást, mert ezentul én fogok itt időzni. Ismerlek, ki
vagy: jó pénzért számomra kikémlelted a Mirzát; de még jobb pénzért kéme
lennél a Mirzának én ellenem. Használtalak, már most nem kellesz, s
félni sem akarok tőled. Rajta légy, hogy jó messze válaszsz lakást ettől
a várostól. Ha eltávozunk, a házadat ismét itt találod. Ha valami károd
lesz, majd becsültesd meg s folyamodjál érte Szentpétervárra.
A jámbor örmény jónak látta ezzel a vigasztalással beérni. Hisz a
moszkók csak a lakását vették el; még gonoszabb lehetne pedig a dolog,
ha azok adnának neki lakást, ott, a hol neki nem tetszik.
Miriám azonnal elrendezé csapatjait, a legnagyobb ovatossággal, hogy az
átelleni sziklatetőkről hadi tervét ki ne kémelhessék. Tiszteinek meg
volt parancsolva, hogy szüntelen közkatonai köpenyt viseljenek
egyenruháik felett s osztályát senki el ne hagyja.
Midőn az előőrsök vizsgálatából az örménytől elfoglalt házhoz
visszatért, nagy meglepetés várt reá; a vitéz Karvajoff tábornok
érkezett oda Jekaterinoszlávból, az a derék ember, kinek ő mostani
rangját köszönheti, s ki viszont ő neki köszönheti, hogy most ott
időzhet a világ háta mögött, Jekaterinoszlávban, a Kaukazuson tul.
Mind a ketten azt mondták, hogy nagyon örülnek, a midőn egymás kezét
megszorithatták.
A tábornok egy zárt levelet adott át Miriámnak, melybe az volt irva a
kormányzó által, hogy Karvajoff tábornok és Alabin ezredes előtt adja
elő azon hadi tervét a legrészletesebben, melylyel Mirza Kobult
megtámadni szándékozik.
Miriámnak engedelmeskedés volt a dolga. Elővette térképeit, mikben a
mezrei rejtek legtitkosabb erősségei, védhető és hozzájárulható
helyiségei pontosan fel voltak jegyezve. Akárki készitette azokat,
bizony jártasnak kellett lennie azon a vidéken, s nem csak szemeivel, de
eszével is meglehetősen birni.
– Itt három feladat van, monda Miriám, miután a helyzetet lerajzolá. Az
első minden esetre a malomnak nevezett erőd elfoglalása. Ez pusztán
leleményesség dolga, egyedül találékony észt feltételez végrehajtójától,
a miért én azt Alabin ezredesre kivánom bízni; mint kinek hasonló
esetekben hirteleni önfeltalálása nevezetes. Második műtétel az
elősánczok elfoglalása a hegy-magaslaton; ezt rábízhatom bár melyik
vitézebb dandárvezetőnkre, mert ehez semmi egyéb nem kivántatik, mint
személyes vitézség, a lerajzolt védművek között egy gyermek is
eligazodhatik, s a munka forrója csak a sánczoknál kezdődik, azon pedig
behunyt szemmel s kivont karddal öt percz alatt át lehet esni. Ismétlem,
hogy ez az őrmesterek dolga. A harmadik feladat a legnehezebb. Mig a
gyalogság a mezrei magaslatokat ostromolja, a lovassággal a hegyszakadék
bejáratát kell elfoglalni, hogy a Mirza czinkosai segélyül ne mehessenek
neki. A ki e feladatot pontosan teljesíté, az meglehet, legkevesebb
dicsőséget fog haza vinni a hadjáratból, mert azon esetben tán munkája
sem akad, de ha elhanyagolja azon állást, az egész eredményt
koczkáztathatja. A Mirzának most nincs több száz emberénél odafenn, de
ha sikerül a kóborló tatárok közül még nehány százat magához vonhatni,
soha sem birunk vele. Azért a Csardak előtti álláspont a legfontosabb s
ezt megőrzeni egyenesen magamra vállalom. Én ismerem a tatárok ezernyi
fortélyait, ravasz, rendkivüli hadakozás módját, s hiszem; hogy ha
megtudják, miszerint velem állnak szemközt, meghuzzák magukat mocsáraik
között, s nem lesz bátorságuk a síkra szállani.
Karvajoff feszes komolysággal hallgatta végig Miriám beszédét, azután
egy másik zárt levelet vont elő kebléből.
– Ez is önnek szól; monda, átnyujtva azt Miriámnak.
Miriám feltörte és azt olvasá belőle, hogy a kormányzó rendeletéből az ő
hadműködései egyenesen alárendeltetnek Karvajoff tábornoknak! minélfogva
annak mindenekben engedelmeskedjék.
Ily megaláztatás után más országban a tisztek le szokták tenni
kardrojtjaikat; de Oroszországban ilyesmi nem divat és nem szabad. A mit
a czár és az ő kormányzói rendelnek, az nem szégyen, még ha megaláztatás
is.
Miriám nyugodtan hajtá meg magát Karvajoff előtt, s tudatá vele, hogy
parancsát várja.
– Hadi terved jó, monda a tábornok összegöngyölgetve a térképeket. Semmi
kifogásom ellene. Csupán a végrehajtás személyeit hiszem jónak
megcserélni. A malomnak czímzett erőd elvételével téged bízlak meg: a
Csardak felőli álláspont felügyeletét pedig Alabinra hagyom. Én magam
itt a középpontból intézem a megszállást.
Miriám arcza legkisebb változást nem mutatott.
– Én e feladatban is nagy megtiszteltetést találok; de ujolag
figyelmeztetem Alabin ezredes urat; hogy a tatárok ravaszságától jobban
lehet félni, mint görbe kardjaiktól, s a ki eléggé ovatos lenni nem tud,
nagyobb veszélyben lehet miattuk Szimferopol közepén, őreitől körülvéve,
mint egy magában a Jura szakadékai között.
Alabin fülig vörösödött el e szóra, mely őt az arany álarczossali estére
figyelmezteté; de vigasztalhatta magát azzal, hogy hiszen Miriám annál
halaványabb.
Szegény Miriám, neki ugyan elég oka van arra, hogy halavány legyen. Mint
okos ember, ugy számitotta ki magának a dolgot, hogy majd nagy
áldozatokkal oly győzelmet vív ki, mely őt a czár kegyében megerősíti;
és íme most látja, hogy ő maga van legelső áldozatul szánva, hogy
elhatároztatott, miszerint ő veszszen legelébb is kárba; hogy ő legyen,
a kit elhasználnak, és nem az, a ki a hasznot aratja.
A legközelebbi éjszakán kellett a malom elleni támadást végrehajtania.
E vakmerő fegyvertényre egy saját zászlóalj rendeltetett parancsnoksága
alá.
Saját kiváló öltözékeikről megismeré a katonákat Miriám.
A szibériai zászlóaljak egyike volt az; a mik ugy erednek, hogy a hol
nagy bűnösöket találnak a hadsereg között, kik a tizezer vesszőt ki
birták állani s nem haltak meg bele; kik tilos eszméket mertek társaik
előtt kibeszélni, kik tán itt amott katonai forradalmak részesei voltak,
vagy engedetlenek előljáróik iránt, sőt talán lengyelek, vagy titkos
jacobinusok, veszélyes társulatok czinkosai; az ilyenekből saját
ezredeket alkottak, s ezen kiválasztott ezredek számára szokott
fentartatni azon ritka megbecsültetés, hogy ostromlott várak réseit ők
rohanják meg legelől, ők temessék be hulláikkal a sánczárkokat, s azt a
kettős szolgálatot tegyék birodalmuknak, hogy megmentsék azt az
ellenségtől és saját maguktól.
Midőn egy ily ezred bizatott Miriám kezére, jól tudhatá, hogy mi vár
reá?
Az ilyen tisztelet felér a halálitélettel, a mi Oroszországban el van
törültetve.
Miriám ha különben nem tudta volna is ezt, eléggé sejtheté abból, hogy
tiszttársai oly szivesen búcsuztak el tőle ez este, mint a kit nem
fognak többé látni; maga Karvajoff is részesité annyi kegyelemben, hogy
titokban megsúgta neki, miszerint jól teendi, ha ő is közkatona köpenyt
fog ölteni s kalapja mellől elhagyja a tollbokrétát.
Miriám azért is legpompásabb öltönyét vevé magára, felkötötte aranyos
övét, felrakta rendjeleit; gömbölyü prémes cserkesz süvege mellé akkora
kócsagot tűzött, hogy ágyuval is rá lehetett czélozni, s még az egész
tetejébe felkerekíté lángpiros tatár-köpenyegét, hogy a ki csak hirét
hallotta is, rá ismerjen róla.
A mint ily öltözetben katonái elé lépett, bámulva szólitá meg minden
ember: ez még is vakmerőség, ez Isten-kisértés; hisz igy mindenki ő reá
fog czélozni.
– Hadd czélozzanak: felelt ő büszkén. Azt hitték, hogy félek, midőn e
rohammal megbíztak; pedig még nincs az a golyó megöntve, a mely elől
Miriám eltagadja magát.
És ugy ment fényes lobogó köntösben arany boglárokkal, gyémántos
rendjelekkel, abba a csatába, melyből senkit sem várnak társai vissza.
Oly büszkén hordta mellén azokat a rendjeleket, mintha czélnak tartaná
ott, hogy oda lőjjenek.
Egy két fegyveres társa tán meg is sajnálta, a kinek tán épen utjában
nem volt, de hogy azok közé sem Karvajoff, sem Alabin nem tartozott, az
több mint valószinü.
E született orosz főnemesek előtt a tatár Mirianoff mind végig gyanus
jellem maradt; az emberi szív jobb érzelmei közé tartozik az, hogy az
árulónak, a szökevénynek soha sem hisznek egészen s ez a gyanus göcs
legjobban meg lesz oldva igy: ha hű volt Miriám, akkor elesik
Oroszországért, de dicsően esik el; ha pedig hűtlen volt, akkor dicsően
vész el, de még is csak elvész.
A syllogismus mind a két oldalról erős s becsületére válik annak, a ki
feltalálta.
A mint szürkülni kezdett az alkony, Miriám megkerülte csapatjaival a
várost, hogy azon ismert utra forduljon, mely a malom tájára vezet.
A hegyi folyamhoz érve, egy csapat dzsidást talált ott, kik lovaikat
itatták a vízben s panaszkodtak, hogy a folyam megfoghatlan okok miatt
ugy kiapadt, hogy alig találnak benne elég ivó vizet.
Miriám jól tudta, hogy mi e gyors apály oka, némely helyütt alig ért
bokáig a kövek között csergedező viz, s egy-egy külön szakadt gödörben
kalappal lehetett fogni az ott rekedt pisztrángokat; a heverő orosz
katonák bográcsokban főzték a parton az összefogott halat és rákot,
némelyik itt-ott skorpiót is fogott a rák helyett; megfőzte azt is,
semmi baja sem lett tőle.
Az utolsó előőrsöt elhagyva, leszállt egész csapatjával Miriám a kiapadt
folyam medrébe, s annak két sziklás fala közt haladt sebesen mindig a
folyam mentében.
Két felül a part oly magas volt, hogy a haladó sereg szuronyhegyei sem
látszottak ki belőle. Semmi sem árulhatá el közeledésüket.
A völgyön mély köd feküdt, melyen alig birt keresztülderengeni az ujhold
sápatag félképe. Kedvező idő a titkos rohamra. Csupán azt kell még
bevárni, mig a hold is lemegy, azután a köd és sötétség két jó barát
lesz.
Addig ott kell időzniök a vizmederben; ha egy hang elárulja ott létöket,
végök van, két percz elég arra, hogy együtt mindenestől örökre
megszünjenek Oroszország terhei lenni. Ha Miriám társai tudnák, a mit ő
tud, hogy fagyna meg szivökben a vér! Ha sejtenék azt, hogy e hegyi
folyam azért apadt el oly egyszerre, mert a hegyen tul óriási gátokat
zártak eléje s csak egy zsilipet kell felrántani, hogy egy egész tenger
zúduljon reájok alá, mely ha az egész mély meder mind fegyveres vitézzel
volna is tele, ugy elseperné őket, hogy az itéletnap sem szedné
szétszórt csontjaikat össze.
Az igazi ut, mely a malomhoz vezet, épen a part felett visz el. Egy
perczben ugy tetszik nekik, mintha lovak dobogását hallanák fejük
fölött. Mindenki lehuzza magát a víz alá, hogy sisakjaik hegyei sem
látszanak ki. A tatár őrjárat halad végig a parton. Ha valamelyiknek
eszébe jutna megtekinteni, micsoda kövek azok ott a mederben, miken a
víz itt amott apró zuhatagokat képez?… Nem vettek észre semmit,
elhaladtak tova; Miriám csapatja most emeli ki fejeit a vízből
lélekzetet venni… A hold már a hegyek között van, sietni kell, mert ha a
hegytetőkön is sötét lesz, akkor a tatárok egész szál fenyőfákat
gyujtanak meg, s kivilágitják az egész vidéket.
Most gyorsan előre! Kiki hajigálja el, a mi terhére van: a lőpor ugy is
átnedvesedett, a töltényekre semmi szükség, csak a szurony ad még
vigasztalást.
Már hallik a malom kelepelése; csak egy kereke forog, kevés vize van,
itt vigyázni kell, mert egy mély gödör van a kerekek előtt; a kik úszni
tudnak, előre! A víz alatt hegyes sánczkarók merednek, vigyázzon
mindenki, hogy beléjök ne akadjon, a ki megsebesíti magát bennök, el ne
jajduljon, hanem haljon meg békével. Maga Miriám úszik legelől, kardja
fogai között. Jó, hogy ez a malomkerék kelepel, nem hallani tőle az
úszók lubiczkolását. A malomkerék még egyébre is jó. Meg lehet fogózni
egyik lapátjába, a forduló kerékkel fel lehet emelkedni egész a
malomsáncz párkányzatáig s onnan egy merész ugrással át lehet szökni a
párkányra.
Miriám volt az első. A mint a malompárkányra ugrott, kardját kezébe
kapta, s felszakítva a már ismeretes őrszoba ajtaját, berohant egyedül s
a mint a szoba közepén négy tatár ült egy felforditott hombár előtt,
koczkázva, odaütött közéjök öklével a hombár fenekére, rájuk kiáltva:
– Adjátok meg magatokat!
A tatárok ijedten ugrottak szét s mintha elfeledték volna fegyvereik
használatát, rohantak a tulsó ajtó felé. Miriám egyet megragadott
közülük, de a tatár kiszakítá magát kezei közül s mielőtt Miriám társai
rárohantak volna, ő is eltünt a tulsó ajtón, melyet üldözőik előtt
rögtön lebocsátott csapda rekeszte el.
Az oroszok betörték fejszékkel a csapdát, s azon benyomulva a malomgép
teremében találták magukat; azonban sehol sem akadtak egy ellenfélre. Az
első pillanatban nagy lárma volt a malom minden termeiben, mintha
negyvenen is volnának ott, és most senki sem található a pinczéktől a
padlásig sehol.
– Jól tudom, hová lettek, szólt Miriám, s egy fáklyát kezébe ragadva, a
malom gépezetén keresztül a vízroham üregébe indult.
Helyesen gondolá, a mint a fáklyával az üreg nyilásához lépett, rögtön
tiz lövés jött egyszerre az üregből s jobbra balra, a kik mellette
álltak, holtan hullottak le.
– Uram! szólt ekkor egy jámbor közvitéz Miriám elé lépve; kiméld
életedet, maradj hátul, ez öltözetről mindenki rád ismer, vagy add
legalább nekem a fáklyát, hogy téged ne lássanak.
– Nem félek, biztositá Miriám a vitézt. Ereklyém van: s azzal elővonta
kebléből szent Sebestyén aranyozott képét, ki íme nyilaktól volt
átlövöldözve Diocletian császár parancsára.
Az orosz áhitattal csókolta meg az ereklyét, s oly bizton érezte magát
azontul Miriám mellett, mintha őriző angyalok járnának előtte, ködnek és
tűznek oszlopában.
Miriám sebesen nyomult előre a szűk alaguton; gyorsaságtól függött
minden siker, egy golyó sem érte, pedig egyre lövöldöztek reá; csakugyan
talizmánjának kell lenni.
Midőn nehány száz lépésnyire hatoltak már az üregbe, egyszerre irtóztató
csattanás hallatszott kivülről, melynek dörgése, mint valami óriás
harang siketítő búgása tölti el a földalatti boltozatot: az egész hegy
összeomlani készül, a szikla reszket, mint a megkondított ércz; s a
rettentő robaj, mintha száz meg száz enyészetes halálkiáltás kardalával
végződnék.
– Mi volt ez? kérdi egymástól a rémület.
A válasz borzasztó.
Künn a malomerőd a levegőbe röpíttetett; Isten tudja hányan voltak
benne? ki bírná megszámlálni a győztes oroszokat ott a szétvetett
kődarabok alatt, az égő gerendák között? Egy-egy fekete tömeg még most
is vonaglik itt amott. Alig ismerni rá, hogy ember volt valaha.
Az üldözést nem lehete folytatni tovább, a zavar sokkal nagyobb volt az
oroszok között. Miriámnak vissza kellett vonulnia az üregből. A
közvitézek most már igazán hitték, hogy az amulet menté meg a haláltól,
mert ha hátul marad, ő is ott vesz a robbanásban.
A csattanást jól hallották Marzia városban is s a főtisztek a
tábornoknál épen vacsoránál ülvén, találgatták, mi lehet az? Vacsora
után majd utána járnak. A válasz azonban még vacsora előtt megérkezett;
mert a mint Karvajoff számára, ki bornemisza volt, friss vizet hoztak a
folyamból, s ő azt a fakupából üvegpohárba tölté; boszonkodva szólt, hát
veres bort adtok nekem?
Nem veres bor volt az, hanem piros vér; háromszáz szétmorzsolt hősnek
vére, azon frissen merítve a folyam medréből, melyben áradást idézett
elő. Azt tették fel a tábornok asztalára, nem látva szinét a faedényben.
A tisztek egymásra néztek és hallgattak. Gyaníták, mi történt. Szegény
Miriám. Hamar bevégezte. Egy öreg pópa volt jelen; az elkezdett énekelni
a megholtak lelkeiért; a tisztek ezüst pénzeket adtak neki
viaszgyertyákra s Karvajoff ünnepélyes fogadást tett, hogy a derék
Mirianoff emlékére márvány oszlopot fog emeltetni Marzia közepén s azt a
piaczot az ő nevéről hivatja.
Ez ájtatos foglalkozás közepett érkezett meg Miriám követje. Tiszteletét
hozta urának a fővezérhez, és a vállalat eredményérőli tudósítást.
A malomerőd elfoglaltatott, hanem a hegyi alaguton menekült tatárok a
győztesekkel együtt felvetteték az egész épületet! maga Miriám csak az
által menekült meg nehány század magával, hogy a robbanás alatt a
tatárokat üldözé az alaguton. Megbizatását végrehajtá, s most kér
segitséget, hogy az elfoglalt álláspontot megtarthassa.
E hir nagyon megzavart mindenkit; hogy Miriám egy óra alatt vakmerő
rohammal elfoglalja az erődöt s egy légberöpített sáncz ostromlói közül
nehányad magával megmeneküljön, ez hasonlított a csodákhoz.
A tiszt urak sajnálni kezdék a pópának adott ezüst pénzeiket.
Karvajoff hideg vérrel piszkálta fogait, végre azt mondta Miriám
hirnökének, hogy csak menjen vissza, reggel felé majd küldenek számára
erősitést.
Azzal a tisztek szétoszlottak tanyáikra, Alabin még a késő éjszakai
órában átlovagolt a csardaki állomásig, mely reá volt bízva.
A végzetes tatár csárdától a Mezre várig vezető uton Miriám azon
javitást teteté, hogy a meredek hegyszakadék fölött állóhidat veretett,
ez által a keskeny hegyoldal helyett a szélesebb tulpartra volt az ut
áttéve, melyet a tatárok ugy látszik készakarva hanyagoltak el.
Ez ösvényen haladva Alabin két óra alatt tette meg azt az egész utat,
melyen legelső alkalommal fél éjszakán át elhordozta a ravasz tatár.
Hiszen csak azt kaphatná meg még egyszer.
A tatár csárda most egészen Alabin számára van elfoglalva, a csárdás
régen megszökött belőle s ott hagyta azt üresen a vendég urak számára.
Egy tábori ágy, egy medvebőr az egész kényelem, a mi Alabinra várakozik;
ha legkényelmesebb ágya volna, sem igen tudna saját gondolataitól
aludni.
Nehány nap alatt annyi viszás dolog történt vele, hogy nem bir
kiigazodni saját eszméi közül. Nagyravágyását uj diadallal kecsegteti a
mezrei ostrom, kiváncsisága fel van ingerelve látni azt a csodálatos
rejtekhelyet s annak legcsodálatosabb urnőjét s talán jutalmul nyerni az
egész tündéri tanyát, tündéri urnőjével együtt. Boszut állni gyűlölt
vetélytársán, a ki mindig szerencsésebb volt, mint ő; feláldozhatni őt
saját szerencséjének, az ő küzdelmei árán juthatni épen azon dijhoz, a
mit amaz elveszít. Hanem itt azután valami lehűtő gondolat tévedt forró
képzeletei közé: – az, hogy ez a Miriám milyen ördöngös szerencsével
bir, mennyire nem esik bele semmi verembe, a mit alá ásnak, hogy meg tud
állni két éles fegyver között és egyiktől sem fél; gyülöli a tatár is,
az orosz is, és egyik sem birja elveszteni. Erről azután eszébe jutottak
e rendkivüli ember figyelmeztetései azon veszély felől, mely reá a
csárda állomásán várhat, s ha még hozzá az aranyálarczczali mesés
kalandjára talált gondolni; tökéletesen indokolva lehetett azon
aggodalma, mely nem engedte jó tábori ágyán aludni, hanem kényszeríté
háromszor is felkelni s kivont karddal körül járni szellős hajlékát,
mely minden oldalán őrökkel volt körülvéve.
Midőn harmadszor kiment a csárdából, őrei figyelmeztették valami
világosságra, mely nehány percz előtt keletkezett, azóta hirtelen kezd
terjedni s mindinkább közeledik.
– A nádat gyujtották meg valahol vigyázatlan pásztorok s annak a tüzét
hajtja felénk a szél: vigasztalá magát Alabin.
A szél azonban épen ellenkező irányban fútt s a tűzvilág még is egyre
közeledett.
Egy csapat kozáknak rögtön parancsot adott Alabin, hogy vágtassanak
előre, s szerezzenek róla tudomást, mi az?
Az alatt mindenki nyeregbe veté magát; az ágyukat elhelyezték, s az
egész lovassági dandár csatakészen várta az ismeretlen veszélyt, akármi
alakban jöjjön is az.
Nehány pillanat mulva rémülten száguldottak vissza az előre küldött
kozákok.
„Az ördögök jönnek!“ kiálták már messziről s megrémült hetmanjok akadozó
nyelvvel bírta elhebegni Alabin előtt, hogy egy roppant sereg tüzet
okádó szarvas szörnyeteg jő nagy bömböléssel a tábor ellen; soha sem
látott ilyen ellenséget senki.
Minő őrült lárma ez!
Ezer meg ezer vad, idegen hang iszonyító keveréke: bőszült fenevadak
bömbölése, kutyák ugatása, ostorcsattogás, emberi üvöltés, és az a
tomboló robaj, mely alatt megreszket a föld, és az a tétova láng, mely
vészsebesen közeledik és senki sem tudja, mi robaj, mi láng, mi veszély
az, a mi közeledik? Az ördögök szabadultak el a poklokról.
Gyorsan az ágyukhoz, gyorsan a lovakra jó moszka vitézek! késő volna
sánczokat hányni most, késő volna csatatervet készíteni: ez tatár harcz
leend.
Rémes, rendkivüli csata, a minőről nincs említés téve a hadtudomány
könyveiben, hogy a bölcs vezérek ovakodhassanak tőle, a hol nem segit
sem az ágyu, sem a vitézi kar, sem a jó szurony, sem a jó kard a
kezében; csak egy segitene, a futás; de az kinek jutna eszébe?
Csak négyszázan vannak a tatár lovasok, kik az ördöngös harczra
vállalkoztak, de maguk előtt kétezer szilaj bikát hajtanak, a legvadabb
embergyűlölő állatokat, mik Tauria rónáin legelnek s megkergetik az
ismeretlen lovast.
Kétezeret összefogtak Mirza Kobul gulyáiból, párjával összelánczolták
őket szarvaiknál fogva, szarvaik közé pedig fenyőgallyakból vastag
kévéket kötöztek, azokat azután meggyujtották.
Azzal hajrá!
A horogvégü ostor csattogása, az uszított ebek üvöltése, a ropogó láng
neki vadítá a szilaj állatokat; vak, veszett dühvel rohannak előre, égő
szarvaikkal a pázsitot szaggatva fel futásukban, rá az egész tömeg az
orosz dandárra.
Alabin négy ágyuja mögött állt, a mik kartácsra voltak töltve, s a
fölvert por miatt, mit a szél előre vert, nem ismerheté meg elleneit.
Mikor nehány száz lépésnyire voltak, akkor egyszerre mind a négy ágyuval
közéjök lövetett. A lövések után egy-egy hosszu folt támadt a közelgő
lángtengerben, mint mikor az égő parázs közé csapnak, azután ismét
összefolyt az s jött robogva és üvöltve.
Még egy lövés, és ismét egy; ekkor a szél félrekapja a porfelleget s az
oroszok megismerik elleneiket. Nem emberek azok, hanem ördögök.
Az égő, izzó homloku fenevadak, hosszan csüggő véres nyelveikkel, fekete
alakjaikkal, vértől és tajtéktól csorgó szügyeikkel, orrlyukaikon a
tűzben sziporkázó forró gőzt fuvallva, valóban méltán képviselheték a
pokol szörnyeit, melyek csordástól jöttek elő e sápadt emberi alakok
szívbeli bátorságát megpróbálni.
Valóban sápadtak voltak.
A veszett tömeg alig volt már tőlük száz lépésnyire. Még csak egy ima
elmondására sem volt többé idő.
Elől, valamennyi fenevad előtt nyargalt egy vén, koromfekete bika; ez
volt talán a többiek vezére. Két fiatalabb tinót kötöttek két felül
hozzá, mind a kettőt ellőtték az ágyugolyók, egyik még sántikálva rohant
mellette három lábon, a másik élettelen hevert a földön s a vad bőszült
állat ugy hurczolta magával mind a kettőt izzó lánczainál fogva, mintha
nem is érezné, hogy vele vannak.
– A lándzsákat előre! kiálta Alabin, s egyszerre az egész kozák hadsor
előreszegzett lándzsái meredtek a fenevadak elé.
Mintha csak búzakalászok lettek volna!
A futó láva rohama nem erőszakosabb, mint volt e fenevadaké; nem láttak
semmit maguk előtt, nem éreztek semmi sebet, egy pillanat alatt a
kozákok lovaik alatt voltak, s jó esett nekik, hogy égő homlokaikat
valami enyhítő nedv érhette; a legázolt lovak és lovagok vére.
Az emberek még küzdöttek volna, de az állatok megtagadták a szolgálatot.
A megrémült paripák lehányták lovagjaikat a nyeregből, vagy erőszakosan
futottak szét velük az ismeretlen éjszakába; a hadsorok át voltak törve,
a ki közbeszorult, ott gázolták el a nyargaló tömegek, lovat és lovast
egymás vérébe taposva.
Két ledöfött paripa közé bukott le Alabin; ugy bukott le, hogy meg nem
birt mozdulni onnan. Az egész bősz csorda keresztül vágtatott rajta, a
két paripa hullája őrizte, hogy agyon nem taposták; látta őket egyenkint
átugrálni feje fölött némelyik nagyot döfött szarvaival a holt paripába,
melyben leszegzett fejével megbotlott; egy ott esett el épen mellette, a
fáradságtól megszakadva s ott bőgött sokáig, mig a többiek agyon nem
taposták, fel-felemelve tűztől elundokított fejét. A vérebek, a
feluszított szelindekek, szeges örveikkel keresztül-kasul nyargaltak a
csorda között, a futó állatok lábaiba harapdálva s fojtogatva a földre
hult vitézeket, kik még életjelt adtak.
Alabin emlékezett rá, hogy pisztolya kezében volt, midőn legázoltatott,
s nem tudott magának számot adni róla, hogy miért nem veszi most annak
hasznát? Későbbre tartogatta.
Egyik rémalak a másik után futott rajta keresztül; a dühödt fenevadak
után jöttek vágtatva a tatár lovasok, csattogó ostoraikkal, lánczos
kopjáikkal, miket az üldözött bikák után hajigáltak. Alabin egyet kettőt
felismerni látszott e vad marczona alakok közül. A vén csárdai
csapláros, ki őt legelébb Mezrevárig vezette, ki oly ügyetlenül ült a
lovon, most a legszilajabb ménen nyargalva vágtatott társai élén, feje
fölött pörgetve hosszu dárdáját, mint egy könnyü pálczát.
Alig nehány lépésnyi távolban tőle nyargalt fekete tatár lovon a
mezrevári vad kisasszony, az emberijesztgető Dzsula; féloldalt ült
hosszu serényű paripáján, egyik kezében hat póráz kötőfékjét tartotta,
melyre dühödten ugató szelindekek voltak kötve, másikban hosszu karikás
ostorral kongatott a futó csordák után; különben is vad és embertelen
arcza most furiákéhoz volt hasonló, rövid göndör haja szerteszélyel
szabadulva, mint vonagló kigyófészek, tekergőzött sokszegletü feje
körül, irtóztató arczulatát egy oly mosoly világítá, melytől az élő vér
fagyott meg.
E gyülöletes alak láttára, mint a galvanizált halott, rándult össze az
orosz főnök. Az utálatos szörny vérrel fecskendezett arcza ott rebbent
el szemei előtt, mint egy kisértetes álom. Valamit akart neki kiáltani,
talán valami átkot, de ez a kiáltás nem bírta elhagyni ajkát. A pisztoly
talán szerencsésebb lesz, könnyebben meg tud szólalni.
– Halál reád!
A halavány vitéz aléltan, mozdulatlanul feküdt holt társai között, s
csak képzelte ő, hogy halált kiáltott a rémalakra, hogy pisztolyát
rásütötte. Szája zárva volt, és karja ketté törve, a látás még az
ébrenlét, de a küzdelem már az álom volt.
A vad lárma, a dúló tömegek keresztül rohantak felette, az üvöltés
mindig messzebb távozott el tőle, a tomboló moraj lassúbb kezde lenni, a
föld megszünt reszketni, a táj elsötétült ujra s egy óra mulva ismét
néma és csendes lett a környék.
Alabin arról gondolkozott, vagy talán csak álmodta ott fekve, hogy annak
a Miriámnak még is csak igaza volt, midőn ezt a helyet akarta magának
választani. Milyen szép volna tőle, ha mostan ő feküdnék itt helyette,
ezen a dicstelen csatatéren, hol annyi jó lovag átkozza a földet, mely
vérétől nedves ki nem hősöktől leverve, hanem barmoktól letiporva leheli
ki lelkét.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Marziában az egész eseményről semmit sem tudtak meg; az ágyuzás hangjai
nem törhettek idáig; s az őrt álló vadászok kik a város véghelyein
voltak felállitva, egész nyugodt lélekkel nézték el, mint halad a hegyi
folyam partján végig egy hosszu csapat lovasság: hosszu dárdáikról
könnyen kozákoknak nézhették őket, s csak félóra mulva hallottak valami
rögtöni csatazajt a malomerőd táján, s siettek Karvajoffot tudósítani,
hogy Miriám veszélyben van, tán segitségére kellene menni.