– Mit álmodtál szép leánykám? mit álmodtál te gyönge szívecske?
Igy kérdezte reggelenkint szép unokáját Mirza Kobul; és a menyegző napja
már közel volt.
Mirza Kobult hiába keresik Kercstől Eupatoriáig, föld alatt eltünik ő
üldözői elől, mint a tündér; délibábot kergetnek azok! midőn utána
futnak, hátuk mögött van rég. Midőn az orosz portyázók szanaszét futnak
az egész országban, kérdezősködve utána, akkor ő már otthon ül és
kényelmesen szürcsölgeti rózsavizes malozsa nedvét s kérdezgeti
unokájától: „mit álmodtál szép gyermekem?“
– Álmodtam is, és ugy tetszik, mintha most is igazán látnám. Tele volt
szobám piros virággal, minden bimbó, minden virág olyan szép piros volt
és eleven; csak egy volt közöttük fehér és lankadt, és az a virág én
voltam. Ott feküdtem a ravatalon és az is tele volt virággal. A ravatal
lábánál pedig fel volt állitva a virágember; a minőt csak menyegzők
alkalmával szokás a lakodalmas házban felállitani: öltözete tiszta
rózsa, a két keze liliomokból, lábai folyondárokkal befuttatva, turbánja
szép császárszakál, a haja árva-lyán kalász, szemei csillagvirágok,
orczái halaványpiros mályvarózsákból, és ajka egy sor százszorszép.
Körülöttem énekeltek és daloltak, azt sem tudom már kicsodák? és énnékem
ugy fájt a szivem bele; a midőn egyszerre lehullott minden rózsa és
liliom az előttem álló virágemberről, és helyette ott állt – Miriám. És
nem tudtam magamat tartóztatni, hogy ne sirjak, a midőn őt magam előtt
állni láttam.
Az öreg jobbra balra simítja leánykája hajfürteit s elkezdi az álmat
magyarázgatni.
– Virágot látni álomban sokat, az nagy örömet jelent; leány, a ki magát
halottnak látja, nem sokára menyasszony lesz; a ki eltávozott kedvesét
siratja álmában, annak kedvese nem soká vissza fog térni.
– Nem térhet ide Miriám vissza soha; sóhajta búsan e leány, s ugy
elfelejtkezett magáról, hogy még azt a habkönnyü piskótát is, melynél
egyebet napjában nem evett; a kis arany halaknak szórta, mik szobája
szökőkutas medenczéjében uszkáltak vígan alá s fel, s enyelegtek egy
piczi kis fakó halacskával, mely még ikraképen vetődött vizükbe s nem
gondoltak vele, hogy ez a kis fakó halacska idő jártával majd egy nagy
orosz csuka lesz, mely őket mind elnyeldesi.
A szép leány nem láthatta atyja mosolygását, a midőn az eltávozott; de
magában elgondolá, hogy az még is lehetetlen, a mit az emberek
beszélnek. Miriámnak nem lehet, nem szabad árulónak lenni.
A kinek nemzete annyit szenvedett, olyan szerencsétlen, az nem árulhatja
el ezt a szenvedő hazáját egy gyülölt idegen kegyéért; a kire annyi
dicsőség várt mint honfira, az nem árulhatja el halhatatlan hírnevét egy
szolga dicsvágyért, mely megpirít, midőn kielégitett; és a kit ugy
szeretett a nő, oly híven, oly igazán; nem lehet az árulója a mennybeli
szerelemnek.
Ha az egész világ elitéli is őt, ám a szerető hölgy talál mentséget
számára, az ő szivéből csak az élettel együtt lehet kitépni emlékét.
És ha minden élő jel ellene tesz tanubizonyságot, akkor álmodik felőle,
és ébren is felőle álmodik, és jol tudja, hogy az csak álom, még is
ragaszkodik hozzá.