Mióta Krimia a czár tartományai közé tartozik, kezdenek a nagyobb
városokban vendéglősök megtelepedni; az előtt az volt a szokás, hogy az
utazó a legjobb külsejü házhoz tért be s ott ellátták mindennel s még
megköszönték neki, hogy hozzájuk szállt.
Szimferopolban egy német vendéglős nyitotta meg türhető hotelét; ide
szoktak leginkább a keresztül utazó főtisztek betérni.
Egy estve négy fiatal tiszt ült együtt az „Arany szarvas“ étkező
teremében. Vacsora után voltak már és punch előtt; időtöltésből
kártyázgattak együtt.
Kettő régi ismerősünk köztük: Miriám és Alabin, a másik kettő csak
segédei.
Alabin volt kiküldve a nyiltparancscsal, hogy az alatta álló fedezettel
átvegye a Perekopból jövő szállitmányt. Az átgondolt terv szerint minden
előkészületnek a legnagyobb titokban kelle megtörténni. A csapatok a
külvárosban hagyattak, s azoknak éjjel kellett átvonulniok;
parancsnokaiknak pedig az „Arany szarvas“-ból korán három órakor reggel
utánok menni, hogy még csak sejtelme se legyen senkinek az
előkészületről.
A négy tiszt vigan mulatva tölté az időt éjfélig, akkor Miriám
figyelmezteté őket, hogy jó lesz feküdni menniök, mert ki tudja, mikor
fognak ismét alváshoz juthatni?
Kiki sietett a punchot kiinni poharából, s egymásnak jó éjszakát
kivánva, betértek hálószobáikba.
A lovászoknak meg volt rendelve, hogy a paripákat egész éjjel nyergelve
tartsák, s a vendéglősnek meghagyatott, hogy a kapuját be ne zárassa.
Az különben is fölösleges lett volna, miután a kapujárás alatt fegyveres
őr volt felállitva, s itt a város közepén mitől lehetne tartani?
A vendéglő ugy volt felosztva, hogy ugyanazon folyosóról nyilt két
osztály, mindegyik két szobából álló. Az egyiket elfoglalá Miriám, a
másikat Alabin. A külső szobákban segédtiszteik telepedtek le.
Egész napi lovaglás után, a mint ágyára veté magát Alabin, azonnal
elaludt, s álmában tatárfejekben játszott Miriámmal, és nyert
iszonyatosan, s minden tatárfőn egy-egy arany álarcz volt. Még javában
szeretett volna álmodni, midőn felébreszték. Valaki végighuzta jéghideg
kezét orczáján.
– Ah, már reggel van Nikolaj? ásita félálomban Alabin, azt vélve, hogy
segédje költögeti s nagyot akart nyujtózni, a midőn tapasztalá, hogy
mind a két keze erősen le van szorítva s a mint ijedten fel akart
kiáltani; egyszerre teledugták a száját valami selyemkendővel.
Három alak volt a szobájában. Kettő sietve összekötözé kezeit erős
ellentállása daczára, a harmadik az alatt egy tolvajlámpát vont elő
palástja alól s egy futó fényvonalt engedett végigvillani a szobán.
Alabin a futó fénynél megpillantá a hivatlan látogató képén az arany
álarczot. Magas, erőteljes alak volt az, bő hosszu ujju burnuszban,
melynek hátravetett csuklyája pompásan fonott gyöngyös turbánt engede
láttatni. E turbánhoz volt csatolva az arany álarcz, mely annyiban
különbözött szokott bálias álczáinktól, hogy rajta száj, orr és szemek
számára nem voltak megfelelő idomok, hanem az egész czifra arabeszkekkel
volt kimetélve, azok hasadékain át nézett és lélekzett az ismeretlen.
A másik kettő arcza fekete fátyollal volt boritva.
Mikor Alabin a mozdulatlanságig meg volt kötözve, szája betömve; akkor
az arany álarczos odaállt eléje, s nyugodt mély hangon, melyet az álarcz
is tompitott, mondá neki francziául:
– Monsieur Alabin; máskor, ha ön az arany álarczost akarja elfogni,
egyik szemét se hunyja le.
Azzal felkereste Alabin felöltönyében annak tárczáját, felnyitá, kivette
belőle a Perekopból jövő dandárnok számára irt nyilt parancsot. Egyébhez
nem nyult; a mi más egyéb kihullott belőle, azt visszarakta szépen.
– Már most tessék nyugodtan aludni tovább: súgá a tisztnek az arany
álarczos; s a vastag takarót fejére vetette. Alabin sem látni, sem
hallani nem volt képes, merre távoztak el.
Három órakor Miriám segédjével együtt lement lovászaihoz, paripáit,
fegyvereit rendbe hozatta; s kérdezé Alabin lovászaitól, hogy gazdájuk
felkelt-e már?
Azok azt felelték, hogy még nem izent le.
– Tehát fel kell a segédet költeni, nehogy elkéssünk: monda Miriám,
azzal lovára ült s négy emberből álló kiséretével eltávozott, csapatjait
a városon kivül utban találva az ördögszakadéki hegyek felé. Azokat
rögtön a mély vizomlásokon keresztül a jól ismert hegyzugokon átvezette.
Dél lehetett, midőn az ördögszakadék szorosába kiérkezett, ott vadászait
az alacsony bokrok közé a legnagyobb vigyázattal elhelyezte s ott vártak
nagy csendességgel a megkerített tatárokra, kiktől egy lélek sem fog
onnan megszabadulhatni.
E közben az a baleset történt Miriámmal, hogy a mint egyik pisztolyát
megtöltötte, az véletlenül elsült s a balkeze kisujját egészen
elszakította.
Miriám hideg vérrel engedé a sebésznek az elroncsolt ízt levágatni s
miután az azt jól, roszul bekötözte, még csak karját sem engedte
felkötni; csak ugy a kabátja alá dugta a kezét; hisz az az egy újj
annyi, mint semmi az embernek.
Ott várt azonban estig, a nélkül, hogy ellenfelei érkeztek volna. Este
felé saját maga, segédeit, és egy pár lovast magához véve, megindult
kémszemlészetre az ördögszakadéki mély úton végig. Ellovagoltak
messzire, a nélkül, hogy valahol ellenséget sejthettek volna meg.
– Attól tartok leginkább, monda Miriám segédtiszteinek hogy az öreg róka
neszt kapott előkészületeinkről s ezuttal hegyei között maradt.
Már egész odáig lovagoltak a mély sziklatorkolatban, a hol egy
kanyarulatnál az országutra le lehet látni, s itt nagy bámulatra
szemközt jönni látták Bianoff ezredest Perekop felől, szép rendben a
maga huszárjaival és granátosaival; – de szekerek nélkül.
Miriám odanyargalt eléjük s az első üdvözlés után azt kérdezé
Bianofftól:
– Hát a szekereid hol vannak a küldött pénzzel?
Az ezredes egész biztonsággal felelt.
– Azokat a csardaki állomásnál átvette tőlem e reggel egy főtiszt, kinek
nyilt parancsa volt azt tőlem ott átvenni s az általa tudva levő helyre
szállitani.
– S te átadtad neki azokat! kiálta Miriám.
– Nyilt parancsot mutatott; négyszáz huszárt hozott fedezetül; azt
mondta, hogy a pénzt Szebastopol helyett Kertsbe kell szállitania a
kaukazi hadsereg számára; még kért tőlem száz gyalogot a fedezethez, a
mit én nem is tagadhattam meg tőle.
Miriám minden szónál növekedő bámulatot tanusitott arczán; az ezredes
által előmutatott nyilt parancs elismerhetlenül ugyan az volt, a mit
Alabin vett át. Semmi kétség sem lehetett felőle.
– S hogy nevezte magát ez a tiszt? kérdé Bianofftól.
– Neve ismeretlen előttem: Marziavnak nevezte magát.
– Csókolom a kezeidet! kiálta fel Miriám. Akkor te magának Mirza
Kobulnak adtad át a küldeményt, mert az ő titkos neve Marziav; a mivel
czinkosaihoz szokott levelezni. Magad adtad át neki a pénzt, s még
ráadásba száz granátost.
Még a ló is megijedt Bianoff alatt e szavakra, a főtiszt elsápadt, mint
a fal.
– Való ez? kérdé Miriámtól.
– Csalhatlanul. Mert tőled Alabinnak kellett volna átvenni a pénzt,
kinek rég itt kellene lenni egy zászlóalj gyalogsággal, vele huszárság
nem is volt; s neki Szimferopolba kellett menni, a hogy az én napi
parancsom szól.
Bianoff egy szót sem mondott erre, csak a nyeregkápájába nyúlt s hallani
lehetett, mint húzza fel egyik pisztolyát. Arcza olyan fehér volt, mint
csak lehet valakié, ki arra gondol, hogy magát rögtön főbe fogja lőni.
Miriám megfogta az ezredes kezét.
– Ne csinálj semmi bolondot pajtás. Jobb lesz, ha vágtatsz vissza s
iparkodol utolérni a vakmerőket; különben is te nem vagy hibás; hanem
Alabinnal majd számolunk. Ez a nyiltparancs eltévedése megfoghatlan.
Egyébiránt légy eszeden, semmi baj sincs, annyit csakugyan nyertünk,
hogy Mirza Kobul fegyveresei nagy részével várán kivül szorult; a
félszigetről ki nem menekülhet, a mezrei uttól pedig el van vágva. Most
siess utána gyorsan.
Bianoff elkeserült lélekkel sietett vissza; természetesen az éjszakai
üldözés oly kevés sikerével gazdagítva küldetését, a milyen keveset csak
várni lehet olyan helyen, a hol százfelé visz az ut s minden
megkérdezett jövevény természetes szövetségese annak, a kit üldöznek;
sem egy kereket, sem egy sisakot soha meg nem találtak ők az elvitt
szekerekből és granátosokból.
Miriám pedig azonnal nyargalt Szimferopolba, csupán egy lovásza
kiséretében. Segédét és a többieket visszaküldé csapatjához, azon
parancscsal, hogy visszatérteig azon helyt maradjanak.
A város alá érve, künn találta az őrtűz mellett Alabin csapatjait.
Kérdésére azt felelték, hogy reggel óta várják az indulási parancsot, de
még nem kapták meg.
Az „Arany szarvas“ elé érve, még akkor is ott látta a hátra hagyott őrt,
s az udvaron felkantározva álló lovak mellett ácsorgó lovászoktól azt
tudá meg, hogy Alabin segédjével együtt még most is alszik, s ajtaja be
van zárva.
– Be kell törni! kiálta Miriám, s maga segíte befeszíteni az ajtót, mely
kettős zárral volt belül ellátva.
Az előszobában feküdt Alabin segéde, a belsőben pedig maga, mindkettő
megkötözve s félig megfulladva a szájaikba tömött selyem kendővel.
Többet, mint félnapot kellett tölteniök e kínos helyezetben.
Alabinnak idő kellett hozzá, mig kötelékeitől megszabadítva magához birt
térni, s csak nehány óra mulva volt képes, hogy a vizsgálatra összegyűlt
haditörvényszék előtt megjelenjen.
Az adott vallomások még rejtélyesebbé tették ez esetet. Alabin ajtaja be
volt zárva kétszeresen; a kapun belől állt egy őr, künn az utczán járt
egy másik. Senki sem látott a vendéglőbe egész éjszaka valakit bemenni,
vagy onnan kijönni.
Miriám maga egész éjszaka fenn volt és semmi zajt nem hallott. Egy izben
ki is ment, megvizsgálni, ha ébren vannak-e az őrök s mindkettővel öt
perczig beszélgetett a rendszabályos kérdésekre választ adatva. Ha
valaki Alabint meg akarta rohanni, egyenesen Miriám szobáján kellett
volna neki a háztetőn keresztül menni, az alatt mig ő odalenn járt; de
öt percz alatt bemenni, két embert megkötözni, iratokat kikeresni s
ismét eltávozni, tiszta lehetetlenség. Azon felül Miriám ablakai nem is
voltak nyitva.
– Itt valakinek árulónak kell lenni! kiálta fel végre türelmetlenségre
fakadva a haditörvényszék elnöke.
Alabin és Miriám egyszerre, mintegy önkénytelenül egymásra tekintettek,
mintha mondanák: „az kettőnk közül az egyik.“
– Én tudok egy ismertető jelt, szólt Alabin sötét arczkifejezéssel;
midőn az arany álarczos a selyemkendőt fogaim közé dugta, jobb keze
kisujját erősen megharaptam; ugy hiszem, ezt a jelt sokáig fogja
viselni.
Miriám keserűn mosolygott.
– Nagy kár, hogy nem bal kezét harapta meg; igy nem jönnék azon
kellemetlen helyzetbe, hogy ujjamat vizsgálat alá ne bocsáthassam,
miután épen azt ma reggel ízig ellőttem.
– Ha való: veté közbe szárazon Alabin.
Miriám e sértő észrevételre, hirtelen letépte sebzett ujjáról a
kötőléket s ujra vértől csurgó kezét megmutatá a törvényszék előtt,
melynek tagjai elszörnyedve kérték, hogy köttesse be azt ujra, hiszen
semmi kétségük felőle, hogy igazat mondott.
Miriám dühtől reszketve fordult Alabinhoz, mig balját bekötözék.
– A másik kezem szolgálatjára áll önnek.
– Elfogadom, suttogá Alabin, ajkait összeszíva.
A két fiatal tiszt másnap párbajt akart víni; azonban közbejött a
kormányzó parancsa, mely megtiltá nekik a vívást; mindkét tisztet
felmenté a vizsgálat alól, megerősité elébbi rangjaikban s feladatául
tüzé, hogy rögtön Mezrevár alá sietve, majd ott bizonyitsák be, melyikük
hűsége és bátorsága nagyobb? A haditörvényszék egyuttal oda
utasíttatott, hogy az egész balesetet tulajdonítsa a két alárendelt
őrnek, azoknak adasson egy adag botot, s több lármát ne csináljon
belőle.