Azon naptól kezdve Miriám szerencséje meg volt alapítva, felhivatott
Szent-Pétervárra ott több hónapot töltött, s mint gróf Miriánoff
érkezett vissza Krimiába. Karvajoff legnagyobb bizalmával tisztelé őt
meg; csaknem mindennapos volt házánál s ezt arra használta Miriám, hogy
a tábornok legtitkosabb gondolatjait is, miket négyszem között szokott
kibeszélni, közölte szentpétervári pártfogóival. Ez orosz rendszer: „én
elárullak téged, hogy te ne árulj el engem“; a főtisztek tudósitást
adnak alárendeltjeik felől, és az altisztek előljáróikról: egyik a
másiknak kéme. Kém van minden házban, ott ül a családok bizalmas
tüzhelyénél, cseléd gazdáját, nő férjét vigyázza, s nem hallatlan eset,
hogy az édes anyja elárulja tulajdon gyermekét.
Egy napon Karvajoff nagy bizalmasan azt találta mondani Miriámnak, hogy
a valódi trónörökös tulajdonképen nem K. herczeg, hanem S. herczeg; mert
a törvények szerint a czár első szülötte a trónörökös; már pedig K.
herczeg akkor született, midőn Miklós még nem volt czár, e szerint a
czár elsőszülötte az utána következő testvér, mint a ki már Miklós
trónra lépte után született s igy ő a valódi trónörökös.
Két hét mulva Karvajoffot a Kaukazusba küldték, a mi első foka a
kegyvesztésnek, Miriám pedig ő helyébe neveztetett ki. Ez is rendszer:
szeretlek, hogy itt vagy, de még jobban szeretem, ha nem vagy itt, mert
akkor én ülhetek a helyedre. Miriám csak a rendszert követte s igen
szépen haladt mellette előre.
Az már köztudomásu dolog volt felőle, hogy saját nemzetét, nevelőatyját
és jóltevőjét elárulta, s ennélfogva mindenki igen nyájas és alázatos
iparkodott iránta lenni, még a nálánál feljebb valók is, mert azt senki
sem tudhatta, hogy mi kárt tehet, ha megharagszik.
Egy nagy katonai szemle alkalmával, a mint Mirianoff több főtiszttel
együtt egy csoportban lovagolt; egyszerre a szabályszerü sortüzelés után
összerogyott Miriámmal a ló s ő a földre esett. A mint odasiettek
segélyére; akkor vevék észre, hogy az elbukott paripa vérzik, meg van
sebesítve. Mintha a füle mellett golyó hatott volna be. Ha egy ujnyival
odább talál épen Miriám mellén megy keresztül.
A tábori sebészek rögtön kivonták a ló fejéből a belelőtt gyilokszert s
akkor látták, hogy az nem golyó, hanem egy puska körömvasa, melybe
összehajtogatott papir volt dugva; a papiron ez a két szó: „az áruló
Miriámnak.“
A főtisztek rögtön vizsgálatot sürgettek, a kormányzó az ezredek
megtizedelésével fenyegetőzött, ha a vakmerő lövészt fel nem fedezik; de
Miriám maga közbejárult, s ő kérte, hogy hagyják az egész esetet
említetlenül. Ő miatta senki se szenvedjen.
Ez engedékenysége, e vakmerő daczolás a titokban készülő veszélylyel még
jobban lefegyverzék elleneit. A babonás oroszok közt az a hit támadt,
hogy amuletje van, mely félre fujja a golyót, mint a repülő szúnyogot.
Annál nagyobb volt a tatárok elkeseredése irányában. A czár kegye szép
mezei jószággal ajándékozá meg Miriámot Karaszu Bazár mellett, azt egy
évben háromszor felgyujtották a tatárok, még idejök maradt a leégett ház
oldalára felirhatni a legyilkolt cselédek vérével:
„Emlékül Miriámnak, az árulónak.“
Másszor lepecsételt ládikót kapott Miriám, tele aszalt gyümölcscsel. Jól
járt, hogy maga nem bontotta azt fel; a szekrénykében ármányos pokolgép
volt rejtve, mely a falhoz mázolta a szegény kozákot, kire annak
felnyitása bízatott.
Miriám a vizsgálatnál a széttört pisztolycsöveken Mezrevár gyártmányait
ismeré fel, s olyan illatos fügék sem teremnek másutt, Mezrevár
paradicsomán kivül, minővel a pokolgépet rejtő szekrényke tömve volt,
hogy a lőpor szaga keresztül érezhető ne legyen. Mind ezt nem késett a
kormányzóval tudatni.
A titkos értekezleten elhatározák, hogy Mirza Kobul meg van érve arra,
hogy fájáról lerázassék.
Miriám bemutatá tervét.
E napokban kell Perekopon keresztül egy nagy pénzszállitmánynak jönni
Moszkauból. Már több izben megtörtént, hogy az orosz kormány által
küldött összegek a Perekop és Szimferopol közti uton elvesztek. A kisérő
csoportokat az ördögtorkolata nevü mély völgyben háromszorta számosabb
rablósereg támadta meg s elvette tőlük a pénzt; a mivel azután az
ismeretlen hegyszakadékok közé menekülhetett.
E rablókat rendesen egy magas férfi vezette, a ki arany álarczot viselt.
Ez arany álarcz senki sem más, mint Mirza Kobul.
Ő rendesen szokta tudni, mikor küld a kormány pénzeket Szebastopolba, és
azt is, mekkora kiséret mellett? rendesen sikerül neki azt a legnagyobb
vakmerőséggel megrohanni s mielőtt magához térhetne első zavarából a
megtámadott csapat, a szekereket kirabolni s odább állni tartalmaikkal.
Kétségtelen, hogy ezt az alkalmat sem fogja kisérletlen elszalasztani.
Azonban ezuttal kelepczébe kell kerülnie.
Jöjjön Perekoptól az ördögtorkolati csárdákig egy zászlóalj gyalogság s
két szotnia kozák a küldött pénzt hozó szekerekkel. Ott álljanak meg
éjszakára. Ugyanekkor egy más parancsnok hasonló erővel jöjjön rájuk
szemközt Szimferopolból; ennek legyen nyiltparancsa a küldeményt
átvehetni; ez alatt Miriám maga két zászlóalj vadászszal megkerülve az
ördögtorkolatot; elfoglalja azt az egyetlen szorost, melyen keresztül
Mezrevárba juthatni s ilyenformán ezuttal ki nem kerülheti az arany
álarcz a tőrbe-jutást, a miből ezuttal ki nem szabadul.
Mezrevárral azután könnyü lesz boldogulni. Lehet, hogy az első hírre
önkényt feladják azt.
Mig Szebasztopolban e tervet készítették, az öreg Mirza Kobul is nagy
terveken törte fejét. Ünnepélyhez készült. Várának minden asszonya
varrott, hímezett, patyolatot és selyemkelméket; szövőgyára a
legpompásabb mintákra készite pálmás szöveteket, miken keleti fantazia
remekelt. Előre sütteté a sok mézes kalácsot, mandulával hintve s három
szakácsnak volt dolga, hogy a töméntelen czukorsüteménynyel elkészüljön.
A sok gyár s kemencze füstölését messzire lehete látni onnan, de ha
valami idegen kérdezte: mi füstöl ott? azt felelték a tatárok: meszet
égetnek ott sokat, meg szenet jó uram.
– Mire készülsz atyám olyan nagyon? kérdé megsokalva az ünnepélyes
munkát Szendereli a Mirzától; ráfonódva öreg apja vén vállára símuló
szép termetével. Ki megy itten férjhez, hogy ugy készültek a
lakodalomhoz?
Az öreg Mirza mosolyogva tekinte szép unokájára, kinek arcza olyan
halavány lett azóta, mióta azt beszélik, hogy Miriám áruló! meg is
csipkedte ez arczát két ujjával, hogy pirosabb legyen, s még tréfásan
felelt neki.
– Hát te magad.
A leány búsan megcsóválta fejét és azt susogta: soha; és könyezett bele.
Az öreg pedig kaczagott és egyre süttette a mézes kalácsot halomra, s
varratta a nászingeket, mintha hat leányt akarna férjhez adni.
Pedig még azt sem tudta senki, hol van a vőlegény.