A mint a malomhoz újra visszaértek, már akkor össze volt terelve
számukra egy csoport hosszu szőrü csikó, négyesével egymáshoz pányvázva,
azokat átverték egy ismerős sekélynél a vizen s éjszakára megérkeztek
velök szerencsésen a városba.
Alabint az alatt majd az unalom ette meg. Semmiről sem akart tudni, mint
hogy Miriám üljön le vele pikétezni. Kártyázás közben azután elmondá
neki Miriám: mennyi fáradságába került ezeket a nyomorult csikókat
összefogdosni, estig nem csinált egyebet; alig is érnek valamit, pedig a
javát válogatta.
Még azután egy hétig mindennap át járt Miriám lovakat válogatni, s a mit
ő elhozott, azokat Alabin reggel a mezrei vásártéren dobszó mellett
elárverezte. Méreg-keveset adtak értök. A mit pedig reggel kapott, azt
költségek fejében este kifizetgeté az örménynek.
Ilyenformán nyolcz nap alatt csakugyan erélyesen behajtá az adót, mely a
Mirzára ki volt vetve, hanem az olyan szépen felment a „jöttünk-mentünk
ettünk-ittunk“-féle rovásra, hogy levonván a levonandókat, nem maradt
több Alabin tárczájában száz rubelnél, a mit haza Szebasztopolba vigyen.
Képzelhetni annak az orosz számvevő tisztnek kellemes meglepetését, a
kinek Alabin ilyen formán beszámolt háromezer rubelről; letevén az
asztalára száz rubelt kerek számban, a többit pedig papirosra rajzolva.
Ha ez a számvevő tiszt valami okos ember lett volna, azt mondhatá
Alabinnak: adj még hozzá másik százat, hogy legalább adhassak belőle
ötvenet a kincstárnak, különben mi marad nekem? De ez oly ostoba
becsületes ember volt, hogy ebből a tréfás dologból nagy lármát csinált;
hadi törvényszéket, csempészeti vizsgálatot követelt s ilyenkor aztán
nem lehetvén a hatóságoknak illedelmesen szemet hunyni a különben
stereotyp számadások fölött, kénytelenek voltak Alabint hadi törvényszék
elé vonni, tudtára adván, hogy mentse magát okosan, s ne engedje
gyakorlatba jönni a tiszti számadások miatti büntetéseket, a miből sok
mások számára kellemetlen aggodalmak származhatnának.
Alabin az okosabb emberek közé tartozott, a mentség nagyon hirtelen
készen volt nála. Ilyenformát mondhatott a hadi törvényszék előtt:
„Én megtettem kötelességemet; az adót exequáltam, a míg letelt. Hogy a
bevétel a költségekre felment, annak nem én vagyok oka, hanem Miriám.
Minthogy ő birja a tatárok nyelvét tökéletesen, kénytelen voltam rábizni
a lefoglalást. Nem kaptunk egyebet, mint lovat. Miriám lustasága miatt
azt sem tudtuk egy nap alatt összeterelni; nyolcz nap kellett hozzá. Az
alatt jelenlétünk drágaságot idézett elő a nyomorult városban, minden
falat kenyérért Simferopolba kellett küldenem. Ha Miriám nem
késedelmeskedik, legalább felét az összegnek megmenthetem; az ő
hanyagsága okozta a pénzelfogyatkozást stb. stb.“
Tetszett a főtiszt uraknak ez a védelem Alabintól; ilyenformán a bün
terhe Miriámra volt szépen átháritva, a ki naturalizált tatár levén egy
Krimiából Circassiába kivándorolt törzs ivadéka, minden gonosztettre
képes s ha egy ilyenen rajta kapatik, semmi sem következik belőle
inkább, mint azon meggyőződés, hogy idegen nemzet fiai mennyire
méltatlanok azon tisztességre, hogy az orosz hadseregnél tiszti hivatalt
viseljenek.
Miriám jelen volt a hadi törvényszék előtt, midőn társa ezen vádat
elmondá ellene, s rögtön felszólíttaték, hogy minden fontolgatás nélkül
mentse, tisztogassa magát. Még pedig csak rövideden. A hadi törvényszék
elnöke, Karvajoff tábornok ebédre van híva a kormányzóhoz, nem időzhet
sokáig.
Miriám büszke mosolylyal állt fel birái előtt, s merész önbizalommal
tekinte Alabinra.
– Uraim, szólt összefonva karjait büszkén. Azon kezdem válaszomat
kérdéseitekre, hogy én Alabin őrnagyot a legegyűgyübb embernek tartom az
ég alatt. A méltóságos elnök maga jól tudhatja, hogy Mezrevár
tulajdonosa, Mirza Kobul egyike a leggazdagabb embereknek, és ime társam
nem tud rajta nehány ezer rubelt behajtani, hanem a helyett
hasznavehetlen lovakat foglaltat el tőle. Mirza Kobul egyike a
legravaszabb embereknek. Az egész környék lakhelye körül négy verstnyi
távolra az ő szövetségében áll, ugy hogy ő mindent elébb megtud, hogy
sem meglephetné valami. Egy nagy sziklás hegy alatt tart valami rozzant
kastélyt, s midőn idegenek jönnek hozzá, abban fogadja el őket. Az a
kastély pedig egy nyomorult romladék, a hol még csak ablakok sincsenek.
A megelőző állomásokon felfogadott kémjei vannak, csikósok, csárdások
minőségében, kik őt előre értesítik érkezésünk felől. A rozzant
kastélyban semmi sincsen, csupán piszok, s abban egy éjszakát sem lehet
tölteni, mert éjjel a vén Mirza kutyákat uszit unokájára, a ki egy
valódi szörnyeteg s azon felül őrült. Nemde igy adta ezt elő ti néktek
társam, Alabin őrnagy. Mind ebből egy betü sem igaz. Én azt az egész
környéket jól ismerem, mert gyermek koromban sokat időztem ott, s Mirza
Kobul engem tart legkedvesebb emberének, annyira, hogy unokája kezét
nekem igérte. Az, a ki éjjelenkint a vendégeket ijesztgeti, nem az ő
unokája, hanem a csárdai csapláros leánya, Dzsula; és az sem
nyavalyatörős, hanem csak alakoskodást játszik a jövevények ijedelmére,
kik azt hiszik, hogy az éjjeli lárma valódi küzdelem hangja a
kastélyban; pedig az csak szinjáték gyöngébb szivüek megpróbálására.
A hadi törvényszék tagjai egymás szemei közé, majd Miriámra néztek s
kezdte őket rendkivül érdekelni a fölfedezés.
Alabin megzavarodva pattant fel e beszédre.
– Miért nem mondta ön ezeket nekem akkor?
– Kérem, őrnagy ur, legyen türelemmel; én nem vágtam az ön szavába. Én
nem ismerek nagyobb feladatot, mint magamat a magas czár kegyeibe
emelni, s fáradságaimért magam akarom a jutalmat aratni. Különben is
titkomnak semmi hasznát sem veendé, mert Mirza Kobulnak legalább ötszáz
fegyveres embere van, s ha neki ugy tetszék, minket minden kozákjainkkal
együtt szétmorzsolhatott volna. Nekem korábbi ismeretségemnél fogva
sikerült magamat beavatnom a Mirza kegyébe, s igy minden fortélyait jól
ismerem. Ő egy messze elágazó összeesküvés fonalait tartja kezében,
tömérdek fegyver, lőpor és mindenek fölött nagy mennyiségű vert pénz van
birtokában s e mellett oly megtámadhatlan helyzetet foglal el a hegyek
között, hogy ha csak ravaszsággal nem, erővel őt legyőzni csaknem
lehetetlen. Ha a tábornok ur kegyeskedik e felőli felfedezéseimet
tekintetbe venni, kérek nehány órai magányos kihallgattatást.
Karvajoff rendkivül érdekelve volt; rögtön elhalasztá más napra a hadi
törvényszék folytatását, megizente a kormányzónak, hogy ne várja az
ebéddel, s elzárkozott Miriámmal.
– Tehát te azt állitod, hogy a Mirza unokája nem azon rut alak, a kit én
előttem Alabin leirt?
Ez volt legelső kérdése Miriámhoz.
– Nem uram. Az csak egy ravasz némber, a ki ijesztgető szerepére be van
tanitva. Ah Szendereli szép, nagyon szép.
– Szenderelinek hivják? kérdé a tábornok gyöngéd hangenyhülettel. És
szereted te azt a leányt?
– Szeretem uram.
– Tehát miért árulod el akkor a Mirzát?
– Épen azért, mert unokáját szeretem. Az öreg csak akkor akarja őt
hozzám nőül adni, ha Krimiát megszabadíthatta az oroszoktól; és akkor
nekem száz meg száz esztendeig kellene élnem. Vagy pedig ugy nyerhetném
el őt, ha oda mennék hozzá lakni, s ott élnék holtig hegyei között;
hanem ily lemondásra nem vagyok képes, midőn fényesebb pálya áll
előttem; és ezt a pályát az ő bukásával kezdhetem meg. E vakmerő férfit
egyedül én vagyok képes megtörni, mert rejtekhelyét kivülem senki sem
ismeri.
– Hogyan lehet az?
– A legmeredekebb hegy tetején van azon sík rónaság, melyet lakhelyéül
elfoglalt. E róna szorgalom által oly gazdaggá van téve, hogy évi
termésével a reászoritott nehány ezer embert világ végéig eltáplálhatja,
ugy hogy éhséggel onnan őt le nem lehet szoritani. A hegy két szük
hegyfaltól van ismét körülvéve. Az észak felőli oldalon épen nincs mód
azt megmászhatni, a déli oldalon pedig egy hegyi folyam keríti el,
melynek legszűkebb torkolatán egy tömör ház van épitve; a mi
meglehetősen malomnak látszik, de pincze ablakai ágyukkal vannak
ellátva, s a közeledő hadsereget hosszában leseperhetik az utról. Ez a
malom a legelső, a mit el kell foglalni. Ezen tul van a hegynek egy
lejtős oldala, mely felől azt meg lehet támadni, ez lovakkal is járható,
gyalog hadnak pedig épen nem lehetetlen feljutni rajta egész a hegy
párkányzatáig. Itt kezdődik azonban a valódi ostrom feladata. Itt a
rejtett tűzaknák, a fortélyos csavarulatok, a kiülő sziklák, a
farkasvermek, oly veszélyessé teszik az állást, hogy a ki azokkal a
legkisebb részletekig nem ismerős, seregének felét ott vesztheti, és még
a legjobb siker mellett is fennmarad neki egy ötszáz főből álló
elkeserült csapattal, melynek mindegyike valami okból kiszenvedett az
oroszok miatt, kétségbeesett tusát vívni, s egyenkint elfoglalni a Mirza
sánczait, lőporos tornyait, kincstárait, a legnehezebb ostromágyuk
ellenében, miket a Mirza saját maga öntet, mig az ostromlók ágyuikat oda
nem vihetik.
A tábornok annyira ment ez elbeszélés alatt, hogy maga mellé ülteté
Miriámot.
– Ez nagyszerü veszély, itt Szimferopol közelében. S mint reményled a
Mirzát elfoghatni. Csellel vagy erővel?
– Csellel és erővel. Egy nem elég ellene; mert sok esze és sok ereje
van.
– Tanácsoljál!
– Oroszul beszélek uram: egyenesen és oroszul. Én nem azért teszem e
felfödözéseket, hogy azokkal valakinek kedveskedjem. Én teszem, hogy
kitüntetésben részesüljek, hogy a felséges czártól érdemrendeket,
előmozditásokat kapjak, s egy szóval saját magamnak érdemeket szerezzek.
Én megismertettem önnel a veszélyt; többet még nem tevék; de le is
győzöm azt, ha ön kieszközli számomra, hogy a Mirza elleni hadjárat
egyenesen én reám bizassék. Arra kell ötezer ember; azt csak egy
dandárnok vezetheti.
– Az sok neked, Miriám.
– Még az is csak oly módon elég, ha az alkalmas időt kiválasztjuk?
– Mikor van az?
– Ezt nem tudhatja rajtam kivül senki. A Mirza fegyveresei ugy vannak
elosztva, hogy egyik héten egy ötöde portyázó őrjáratot tart álruhákban
a környéken. Más ötöde az alatt otthon őrt áll a sánczokon és kapuknál,
harmadik ötöde fegyvergyakorlatokat tart, negyedik és ötödik végre mezei
munkát és kézmüveket folytat s igy megy váltogatva valamennyin végig,
ugy hogy a ki az ágyukhoz ért, az ért az ágyuöntéshez is, a szántóvető
és a lövész egy ember s minden harczos tud gyalog és lovas szolgálatot
tenni.
– Ez nevezetes belrendezés.
– Történik azonban néha, hogy nevezetes eseteknél az egész fegyveres nép
négy ötöde elhagyja a várat s csak az ötödik marad benn a Mirzával. Ezt
az alkalmat kell ellesnünk s akkor lesz elég egy ötezer főnyi dandár a
hegyi rejtek elfoglalására, nem levén elég kéz a védeszközök munkába
hozatalára.
– S mikor jő ilyen alkalom?
– Azt majd én elő fogom idézni, mihelyt e dandár parancsnoka leszek.
A tábornok megszoritá a merész ifju kezét. Nem állhatta meg, hogy végül
ne kérdezze tőle:
– És ha Mirza Kobul legyőzetett, el fogod-e venni akkor unokáját?
Miriám meghajtá magát és okosan felelt.
– Föltéve, hogy a fölséges czár a Mirza birtokaival engemet jutalmazand
meg.
És még mélyebben hajtotta meg magát. A tábornok fejére tehette kezét,
mintegy áldásképen.
Azzal elbocsátá őt magától, a haditörvényszékkel tudatva, hogy a
csempészeti kérdésből sokkal fontosabb ügy fejlődött ki, minél fogva az
elébbi kiegyenlítettnek tekintendő.
A kormányzónál már az ebéd végén voltak, midőn Karvajoff odaérkezett.
Senki sem birta megfogni, mi történhetett, hogy az első szavak után,
miket a tábornok a kormányzó fülébe súgott, az fölkelt az asztaltól,
bocsánatot kért, vele együtt szobájába zárkózott, s egész este elő nem
jött.
Miriám pedig haza ment, s egy czitromlevével e szókat írta egy ötrubeles
bankjegy szegélyére:
„Mirza Kobulnak. – A mit rám biztál, elvégeztem. Miriám.“
Ezt a bankjegyet a láthatlan betükkel egy boritékba takarta, melyet
Hajbakut örmény szatócsnak czímzett, levelet írván mellé, melyben
köszönettel téríti meg ezt a kis tartozását s ezt egy tatárnyargoncznak
átadta; ki ott a postai közlekedés fenntartója.
Nehány hét mulva Miriám megkapta a Vladimir-rend keresztjét és a
dandárparancsnoki kinevezést.