A malom előre hátra keringelő gépezetét nehány pillanatra megállitották.
Kinek jönne az a gondolat a fejébe, hogy ezeken az egymást kergető
küllőkön, korongokon keresztül mászkáljon s a nagy lapátos kerék mellett
átbujva annak a tengelye mögött keresse az ajtót, mely a sziklából
előrohanó viz járásához vezet?
Egy-egy fáklyát vett kezébe mind a három férfi s a Mirzától vezetve az
imént leirt utat követték.
A fáklyafénynél egy hosszu tekervényes ut nyilt előttük, melyen csak
egyesével lehetett végig haladni: mindenütt szilárd pallókon jártak, mik
alatt a földalatti viz zuhogott.
– Ugy-e bár? szólt a Mirza, ha e pallókat felszednők, nem igen lehetne
ezen az uton járni senkinek.
– Aligha, szólt Miriám, igy is aggodalmasan lépegetve a deszkákon, miket
az alattuk tomboló ár folytonos reszketésben tartott.
– Pedig még hátra van a java, szólt a Mirza. Nem sokára egy nagy tágas
amphitheatrum alá értek, melynek roppant boltozatát a fáklyák fénye be
nem érte. Az ut itt egy magas sziklai karzatra vitt fel, melynek száz
lábnyi magasából letekintve, az egész fenék egy nagy vizmedenczének tünt
fel, mely keskeny zsilipen ereszté alá a vizet a malomra.
– Ha a zsilipeket mind felvonnánk s a tulsó oldalon, a hol a hegyet
megkerülő folyam egyik ága a sziklák alá szakad, az egész folyamot
elrekesztjük, akkor ugy megtölti a viz az egész utat, hogy még
gondolattal sem lehet rajta keresztül jönni. Érted-e Miriám?
– Hogy ne érteném? Hiszen én adtam rá a legelső eszmét. Hanem jól van
keresztül vive, nagyon jól.
Az ut mindig feljebb vitt; végre egy aknakút torkolatához értek, melynek
nyilásán át, mint valami négyszegletü hold a sötétben világitott le a
távoli ég.
– Ez akna már azóta készült, hogy én innen elmentem, szólt Miriám.
– Igen. A kivülről felvezető utat lerontattam egészen, s most ezen
járunk fel s alá.
A feljárás maga is méltó volt a megemlitésre. A magasból lefüggő erős
vassodronyon bivalybőrből készült csónok volt akasztva; a három férfi
beleült; a Mirza megrántott egy vékony zsineget, mely odafenn
csengetyűvel adott jelt, s erre gyorsan megindult a csónak velük, tiz
percz mulva az akna felső nyilásán értek ki.
Egy nagy szárazmalom gépezete eszközlé e bányaszerü feljárást, melyet
lovak hajtottak. A mint annak ajtaján kiléptek a szabadba; a Mirza
megragadta a Miriám kezét, büszke mosolygással tekintve annak arczába,
mintha azt mondaná neki: állj meg elébb és bámuld ki magadat!
És valóban Miriám oly meglepetést, oly csudálkozást mutatott arczulatán,
melyet csak az előtte fekvő látvány igazolhat.
Az a hegy, mely alulról tekintve egy nagy félgömbnek látszott, fenn sima
rónává volt lemetszve, melynek hat, hét ezer holdnyi területét a
legbujább növényzet takarta. Egész nagy táblákban a még le nem aratott
kövér búzatermés hullámzott, körül hosszu kazalokban állt már a
begyüjtött széna, s gyönyörü gyümölcsös kertek lombozata árulá el magát
változatos szineivel. A tér közepén állt a zöld márványból épült
kastély, olaszos tetőzetén körüllehetett járni, s mindenütt nagy keleti
virágok ékesiték az oszlopokat és a korlátok díszvedreit.
A kastély előtt széles tó terült, melynek apró csatornáin át egy óra
alatt az egész több ezer holdnyi tért meg lehetett öntözni, hogy a
szétárasztott viz a hegy oldalain csurgott alá.
A hegy oldalait fedő roppant bükk erdőség láthatlanná tevé minden
oldalról e csodálatos kis paradicsomot, melyben ugy virult, ugy
bújálkodott minden növényzet; a hegy talapja köröskörül ezer lábnyi
meredek sziklafalon végződik, mely a Jura hegyek felé mindinkább
magasabb lesz, s tulsó oldalán közel kétezer lábnyi szédelgős mértéket
ér el, s a hol leglejtősebb, ott egy rohanó hegyi folyam által van
megvédve, melynek egy része a szikla alatti nyiláson beömlik s
keresztülfolyik az egész hegy alatt.
– Nyolcz év óta nem láttam ezt a helyet, szólt Miriám, egész csoda, a
mit azóta véghez vittél rajta.
– A természet és a szorgalom csodája, Miriám. Tudod, milyen szürke,
terméketlen lávaföld ez, a hol most állunk, a fű nem akart megteremni
rajta. Egyszer olvastam a guanoról, mely ezredévek előtt madárlakta
szigeteken felhalmozódott s mely oly bámulatos erőt tud adni az
elgyöngült földnek. Van egy mély barlangja e hegynek, melyben hasonló
guánót találni. Mi alkotta azt? Azok a piczi-piczi kis repkedő állatkák,
a mik csak éjszaka jönnek elő odvaikból, a kis denevérek. Millió és
millió lakik itt alattunk. Nagy hordókban felvonattam a koromfekete
anyagot, szétterittetém a hegytetőn, első évben olyan dudva termett
utána elvetett gabonámból, hogy magam sem látszottam ki belőle. Nem tesz
semmit, mondám. Azon zölden alászántattam a dudvát vetésestől s második
évben ujra bevetettem. Nézd milyen buza terem itt most.
Az öreg Mirza gyönyörüséggel morzsolt tenyerébe egy kalászt, milyen
piros szemek, milyen nehéz, tömött, érczes magok! A három férfi egymás
markába töltögette azt bámulva.
– Ez a tó itt alulról kapja vizét, hajtó gépezetén át, minő a tűzi
fecskendőké, mikor nincs eső, megnyitom zsilipjeit s meg van öntözve az
egész tér. Négy éves fa nálam nagyobb, mint másutt a tiszenkét
esztendős. Woronzoff herczeg három milliót költött hires kertjére s még
nem evett belőle három gyümölcsöt; nálam már a tulkokat hizlalják a
fölösleggel, s egész szeszgyárt foglalkodtat a hulladék. Egy szóval édes
fiam Miriám, azt látod, hogy ezen a helyen, ha husz esztendeig és tovább
is körülkeritve tartana bennünket egy hadsereg, még sem éheztetne ki
soha, s odaállithatná ágyuit és várait, még sem nevezhetne bennünket
magáénak.
A három férfi megszoritá egymás kezét s abból látszott, hogy mind a
hárman értik egymást.
– Óh igen. Az egész világot elfoglalhatja a moszkó, nyakára hághat
minden nemzetnek, de ez a hely az egyik bükkfától a másikig soha sem
lesz az övé. Furcsa gondolat az tőlem, csak egy bolond tatár fejében
keletkezhetett, de én nekem tetszik az, hogy ide, a teste közepébe
növelhetek neki egy idegen élő tetemet, mely neki örökké fájjon, melyről
mindig megérezze, mikor következik rosz idő, és mit soha ki ne vághasson
onnan.
– Óh ez nekünk is kedves eszme, sóhajta fel Miriám; csak egy pont ez, de
olyan pont, a minél nekik mindig meg kell állaniok s a honnét mi mindig
ujra kezdhetjük.
– Hogy ne esnék az jól, monda az örmény, összeérő szemöldeit még összébb
huzva, hogy egy helyet találhatunk, akármilyen kicsikét, a miről
elmondhatjuk: ez még a mi régi országunkból való! a hol a régi
templomban megtaláljuk a régi oltárt, a muzulmán a maga mecsetjét, és a
római hitü a maga evangeliumát, mint a hogy volt Shahin idejében.
Shahin nevére mind a három férfi elkomorult; mintha ketté vágták volna
kedvét; hallgatva mentek egymás után; későre szólalt meg a Mirza:
– Igaz-e Miriám, hogy Shahin fiának neje protestáns?
– Való. Angol nőt vett el, s leányát is e hiten neveli, titokban.
– Különös; monda az öreg. A Giráj-család utolsó fejedelmének leánya
protestáns.
Azután kis idő mulva egy szabad dombocskánál megállt.
– Jövő évre e helyen csillagos templomot épittetek. Legyen hol imádkozni
Giráj leányának.
Ez alatt a kastély kapujához értek a férfiak.
Kivül egyszerű épületnek látszott a kastély, a falaira alkalmazott zöld
márvány különösen alkalmatos volt arra, hogy annak jelentéktelen külsőt
kölcsönözzön. De belépve, ah ott a bámulattól kellett elállni a szemnek!
az egész udvar felőli rész fehér márványoszlopoktól volt emelve, miknek
karcsu derekait csudaszép virágok ölelték kúszó indáikkal, ragyogó
szinezetökkel pompás ellentétet képezve az ezüst erkélyrácsozatokkal,
miknek rostélyzatán pajkosan keresztül-kasul bujkáltak. A természet és a
művészet pompája mindenütt, a porczellán virágveder s a benne nyiló
keleti növény egymással versenyez gyönyörü szinekkel, a lépcsőket fedő
nehéz szőnyeg messziről virágos kertnek látszik, a padlat mozaikját a
színes ablakok világa eleveníti s a szobák falai gyöngyházzal és lazúros
kövekkel vannak kirakva, mik közt eleven czifrázatot képeznek a veres
kláris arabeszkek, miket képes a szem a nagy keleti virágok csüngő
vérpiros fürteivel összetéveszteni.
A virágok tereméből cizelirozott arany lapozatu ajtón át nyilik a
szökőkút tereme. Közepén alabástrom medenczéből, zománczos tengeri
csigák halmaza közül ugrik fel a padlatig a mesterséges vízsugár; a
teremben száz meg száz szelid madár repked szabadon, s leleszáll
csevegni, énekelni a jázmin bokrok közé.
A mint a három férfi belépett, egy madárka, egy piczi, sárga tollu
énekes, nagy örvendve szállt Miriám vállára, s ott mindenféle kedves
bohósággal tanusitá örömét, tollát borzongatá, orczáját csipkedé, mintha
fülébe akarna sugdosni.
– Látod, megismert! szólt a Mirza, és ugy örült neki.
– Hát ő rám fog-e ismerni? sóhajta Miriám, kezével a kedves madárkához
nyulva, mire az ujja hegyére repült s ugy ugrált egyik ujjáról a
másikra.
A teremben két férfi volt jelen, a kik a Mirzához lépve, annak kezét
sziveikhez, ajkaikhoz érteték.
A Mirza Miriámra mutatott, mire őt szintén azon tisztelettel fogadták s
azután hátrább vonulva az örménynyel szoritának kezet.
Mindkét férfit ismerjük már; az egyik a csárdai csapláros, a másik a
fiatal csikós, kit az öregebb előre küldött. Most mind a kettő délczeg
nemzeti öltözetet visel, hosszu, alól hasitott virágos selyem kabátot,
apró zsinórzattal, azon felül kurta dereku posztó dolmányt, mely
szabadon hagyja a mellet és nyakat. Az öregebb hajzata most nincsen elől
két csimbókba kötve, hanem le van eresztve szépen két felől a vállaira
göndör fürtökben. Olyan tisztes, olyan daliás tekintete van igy.
– Szobájában van Szendereli? kérdé az öregebbtől a Mirza.
– Énekelni hallottam az elébb, mielőtt jöttetek.
– Itt van már Dzsula?
– Előttetek egy órával érkezett meg.
A csárdás mosolygott és a többiek is mind osztották jó kedvét, a minek
okát egy be nem avatott idegen aligha sejtené.
– Nem beszélt a tegnapi kalandról? kérdé Kobul.
– Csak egy pár szót, de megigérte, hogy halálra fog nevettetni bennünket
ebéd felett.
– Hát felőlem nem árulkodott odabenn? tudakozá Miriám.
– Aligha nem, mert az imént, hogy itt keresztül ment, azt mondá, hogy
már harmadszor öltözteti kisasszonyát ujra, ki ma nagyon szép akar
lenni. Ez aligha te érted nincsen.
– Köszönöm, sugá Miriám. Azon perczben jött kivülről az, a kit Dzsulának
neveztek.
A mezrevári törpe szörny, a férfiüldöző kisasszony, kit az öregapja, a
vén Mirza éjnek idején kutyákkal fogat le: az lépett be.
A fején hozott egy nagy ezüst korsót, mintha az által magasabb lenne, s
a mint meglátta a most érkezett férfiakat, letette azt onnan, s odafutva
a Mirzához kezet csókolt neki és azután egygyel többen voltak vele, a
kik nem tudták magukat a kaczagástól tartóztatni.
Miriám átölelé széles derekát s nevetve kérdezé:
– Hogy vagy te szép kisasszony? te férfiüldöző kisasszony?
– No csak hagyj békét hadnagyocskám. Szabódék a kecses alak, ne ölelgess
még. Engedj elébb átváltoznom, nem látod, hogy most viszem a bűvös
vizet, a mivel ha megmosdottam, olyan leszek, mint a tündér, mint a
hamupepejkéből lett istenasszony. Majd szólok, ha átváltoztam.
Azzal nevetve kapta fel korsóját s olyan furcsa torzképpel ajánlotta
magát, hogy az embernek kedve lett volna megcsókolni érte.
– Néha olyan csunya, hogy az ember belészeret, monda a Mirza, és a
többiek azt mondták, hogy igaza van.
Nehány percz mulva hallatszott a szörnyeteg szava:
– Jöhettek. Elébb csak te jöjj, Miriám.
Az ifju belépett a nyitott ajtón s nem birt odább menni szive dobogása
miatt.
A nehéz virágos függöny félre vonult, s ott állt előtte – Szendereli.
Gyönyörü szép tünemény ebből a világból!
Fekete két nagy szeme olyan két sötét örvény, a mibe az ember lelke
beleszédülhet, elveszhet, elhalhat; de édes piros ajkain azután ismét
feléledhet, feltámadhat. Orczáját csak ugy nézheted, ha nem mosolyog,
mert hogy ha mosolyog, akkor megvakultál, elvesztél, szerelembe estél;
ki huz ki belőle! Ha csak az ő fehér kezei nem? Pedig ha e fehér kezet
megszoritod, akkor vagy még csak megrontva, akkor szeretnéd azt soha el
nem ereszteni, szeretnél örökre foglya maradni, szeretnél meghalni és
oda temetkezni pihegő keblére.
– Hol jártál oly régen Miriám? kérdé a legédesebb, a legkedvesebb hangon
a szép földi tündér s ugy találta, hogy neki kellett az ifjuhoz közelebb
lépni s neki kellett a szót megkezdeni és kezét megfogni.
A fiatal ember az által is üdvezülni hitte magát, ha e szép, gyönge
bársonykezecskét ajkaihoz szorithatja. – Ej, mint lehetsz magadhoz oly
kegyetlen, hogy csak a kezét csókolod meg, midőn ő ajkait is nyujtja
eléd.
A félrevont függöny mellől a jó bohó Dzsula furcsa ábrázatja vigyorog az
ifju szeretőkre, s kaczagva szól Miriámhoz:
– Ugy-e szép vagyok én ebben az alakban? Ugy-e most nem szaladtok el
éjnek éjszakáján Mirza Kobul kisasszonya elől?
Szendereli mosolyogva veregeti meg a furcsa leányzó széles vigyorgó
pofáját, ki rikácsoló szóval kiabálja be a többi férfiakat is, hogy
jöjjenek csak, nézzék, milyen szép ő tegnap óta!
A férfiak elragadtatott gyönyörrel hagyják szemeiket nyugodni a piruló
Szendereli tündéri arczán, termetén, ki Miriám kezét nem akarja
elbocsátani magáéból s azt szeretné, hogy ha az is ugy tudna örülni,
mint ő.
– Hát én reám senki sem néz, zúgolódék a derék Dzsula. Hát ez a hála, a
miért én idegenek előtt a kisasszony vagyok, hogy most fel sem vesztek,
csak őtet nézitek; pedig ha elébb én reám néznétek, akkor tudnátok csak,
milyen szép az én másik alakom, a ki amott áll.
– Hagyd azt a beszédet Dzsula; szólt közbe a Mirza. Te magad sem tudod,
hogy miben áll a te kedvességed. Én mondhatom, hogy ismerek egy fiatal
embert, a ki tégedet bizony szeret, s midőn kisasszonyod férhez megy, te
másik kisasszony szintén elmégy ahoz, a ki téged ohajt.
– Ugyan ki volna az? kaczagott a tréfás szörnyeteg. Tán csak nem te
Kuván?
Azzal megtaszitá széles tenyerével azt a fiatal embert, a kit mi
csikósnak ismerünk; az restellette magát nagyon, és komoly arczot
csinált.
– Akkor olyan csúfnak kellene lenned, mint én vagyok, monda Dzsula. Már
én hozzám való férfit nem kapok a tatárok között.
– Az nem igaz; szólt Szendereli közbe; te nem vagy rút; én örömestebb
látlak, mint száz meg száz embert.
– Ugy van, ugy, álliták a jelenlevők mind, bizonyitva ki ezt, ki amazt,
hogy miért kedves és szeretetreméltó Dzsula, min az kimondhatlan jó
ízüen kaczagott.
– De iszen volna csak itt az a tegnap esti orosztiszt, majd megmondaná
az, milyen kedves vagyok? hogy huzódott tőlem, hogy kékült, zöldült,
mikor igy a szemébe mosolyogtam; majd a hideg törte ki, a mint
ráborultam a keblére, s felállt minden haja szála a kezem alatt, a hogy
a fejét kezdtem simogatni. Ugyan festessétek le arczképemet számára.
– Mást vélt helyetted találni; szólt Miriám. Nekem az egész uton kellett
hallanom ábrándjait Mezre-vár csodaszép urnőjéről. Ha tudta volna, hogy
ilyenkor milyen közel áll egy-egy késdöféhez!
A csodaszép urnő hálateljesen szoritá meg Miriám kezét s megengedé neki,
hogy lábaihoz üljön és fejét térdére nyugtassa.
A három férfi is letelepedett melléjök, a puszta szőnyegre ülve, ősi
tamerláni szokás szerint, csak Szendereli ült magas karszékben közöttük,
mint egy királyné.
A szolgák, fényes, paszományos ruhákban ételt és italt hordtak elé,
gazdagon aranyozott ezüst edényekben, kövekkel kirakott arany
serlegekben; az ember nem tudta, hogy melyiket bámulja inkább? a
gyönyörü keleti gyümölcsöket, a taréjos, aranyfarku sült madarakat-e
vagy a tálakat, miken azok fel vannak rakva? vagy a szép urnőt, a ki
azokkal kinálkozik?
Dzsula pedig egy hegedűt hozott elő s mig a többiek vendégeskedtek,
elkezdte azokat a csöndes bús dallamokat hangoztatni, a miktől a keleti
faj vére ugy felháborodik, ugy kivánkozik vissza a multba; a nagy
poharazásban a vén Mirza is neki kezdett keseredni; a lakoma vége felé
arra kérte unokáját, hogy kedvencz nemzeti dalát énekelje el neki,
melyre az a legkellemesebb tremoloval elkezdé az ismeretes buzditó
tatárdalt:
„Alszik a két vitéz künn a zöld mezőben.
Egyik a sír alatt, másik a sír felett.
Egyik azt álmodja: jó volna meghalni;
Másik azt álmodja: jó volna fölkelni.“
A szép leányka el-elmosolyodott, a hol hangja reszketni kezde, Miriám
nem állhatta meg, hogy ne segitsen neki; Szendereli is biztosabban
énekelt azután másod magával; az éneklés ragadós, nem sokára az egész
társaság énekelte a dalt, a vén csikós előkapott egy tárogatót s olyat
fújt rajta, hogy ajtó, ablak reszketett bele; a vén Mirza tűzbe kezdett
jönni: eleinte csak az ökleivel ütögetett fölfelé a légbe s egyik
lábával dobbantott, majd felugrott, kirántotta kardját s elkezdett
tánczolni, nagyokat rikkantva s talpához ütögetve tenyerét és kardját. A
másik három férfi sem maradhatott hátul, ők is tánczra keltek, a
legvadabb tánczra, a mit egy álló helyében jár el a tatár harczos, mikor
nagy dühben van, százszor megfordulva s százannyiszor megforgatva
kardját feje fölött. Az ő tánczosnéja a kard, az fejezi ki táncza
jellemét, az alkotja benne a változatokat, az a mesterséges, csodálatos
szemfényvesztés a kardvillogtatással. Ez a táncz az őrültséggel határos,
minden ideg izgásba van hozva általa s a lélek önfeledté lesz, mint
valami dühöngő csatában. Mikor aztán a kardok kihullottak a lankadt
kezekből, mikor az a tárogató a dallam végső accordjaiban, azokat a mély
zugó hangokat hallatá, a mik olyan jól illenek egy elvesztett csata
végsohajtásaihoz, akkor egymás nyakába borultak a férfiak és sirtak
keservesen.
Ez a vége náluk minden táncznak?
Az örmény volt legjobban kifáradva a tánczban, ő vette észre legelébb,
hogy már este van, haza is kellene menni: Miriám akár reggelig ott
maradt volna s kész volt ujra kezdeni éneket és tánczot.
Hanem már ekkor a Mirza is sürgeté. Hosszas elmaradása gyanura adna
okot. Csak siessenek vissza Alabinhoz, ki hihetőleg unalmában sorba
verte már a kozákjait. Mindnyájan felszedték ujra rongyos öltözeteiket.
Miriám az alatt százszor elbucsúzott a szép Szenderelitől, meg is
kérdezte tőle százszor, ha szereti-e őt és nem fogja-e elfelejteni? a
leányka felelt is neki mindig.
Mikor azután sikerült a többieknek Miriámot kinógatni a kastélyból,
mikor már elmentek vele vagy ezer lépésnyire, ott visszatekint az ifju s
meglátja a leányt a kastély kertajtajában állva.
– Oh én vadlud, elfeledtem elbucsúzni tőle! Kiált fel homlokára ütve, s
kiragadva magát társai közől, mint a szélvész rohan vissza árkon bokron
keresztül Szendereli felé s odaérve térdre borul előtte s megragadva
kezét kérdi:
– Szendereli, szeretsz-e engem?
A leányka mond, hogy „igen“, melyre Miriám hevesen átkarolja, s olyan
csókot nyom arczára, hogy a csók nyoma, mint piros rózsalevél látszik
meg a halvány liliomon. – Azzal azután nyargal vissza ismét oly sebesen
társaihoz. Azok mondogatják magukban: „ez aztán jó vér!“