A hegyek közé érve, az érdemes kozák urak vezetője egy nagy bolond
kolompot vett elő hegyes süvegéből s azt a lova nyakára csatolta. Okát
is adta egyuttal e rendszabálynak. Ide s tova olyan keskeny utra fognak
jutni, a hol két lovas el nem fér egymás mellett, azért éjszaka jó
kolompot kötni, nehogy valaki szemközt jöjjön a sötétben s egymást
letaszigálják.
A keskeny lovag ut eleinte a mély hegyvágásban kanyargott, csunya sáros
süppedék között, melyben csürökig dagasztottak a paripák, azután meg
felkerült a sziklaoldalba, s mintha a várbástya párkányzatán lovagolna
valaki, oly keskeny nyaktörő rovátkon vitte végig az utazót, melynek
alig volt szélesebb foglalatja, mint hogy a ló egyik lábát a másik után
tehesse, s az oldalfal a lovas térdeit korholá néhol s kényszerité
féloldalra dülni; alant pedig éktelen mélység meredezett, melynek
szédületes fenekét szerencsére nem lehete a sötétben látni, de az alant
zugó, csattogó hegyi folyam hangjából mégis lehete sejteni a mélységet.
Itt valóban egy pár elszánt ficzkó ugy megállithatna egy egész
hadsereget, hogy sem előre sem hátra nem tudna menni. Hanem hiszen mi
dolguk volna erre a hadseregeknek? A rongyos Mezre vár tulajdonosát, a
jámbor Mirza Kobult egy pár kozákkal is ki lehetne kergetni sánczai
közül, ha valakinek szüksége volna azokra.
A hegy gallérjáról megint sürű rengetegbe vezetett az ut, hol igazán
csak a jó tatárparipa ösztöne birta vezetni a karavánt, mely egymást sem
láthatta a sötétben. Csak ugy botorkáltak a vezető tatár után, ki nagy
kolompolva ment legelől.
– Te ficzkó, szólitá meg a tatárt a háta mögött lovagló főtiszt,
lovagostora gombjával egyet döfve az oldalába kegyelmesen. Te vad
ficzkó, tudsz oroszul?
– Nem ragad rám, uram. Felelt az búbánatos hangon. Eleget töröm magamat
utána, de nem fog rajtam, annyit tudok, hogy a nagy urat goszpodunak
mondják, hogy az iszpravnik nem ereszt be az ajtón s mikor azt mondják,
hogy zabiho, az azt teszi, hogy ütnek; akkor tehát tartom a hátamat,
vagy szaladok.
A hátrább jövő alsóbb rangu tiszt kaczagott rajta.
– Mind ilyen gyávák és ilyen ostobák valamennyien, monda főtisztjének
oroszul.
– Csak azért kérdeztem tőle, szólt ez hátra, hogy tudjam: kell-e előtte
titkolóznunk? Te Miriám, nekem ez a ficzkó nem tetszik.
– Miért nem. Tulajdonképen nem is sok tetszeni való van rajta.
– Nagy gyanum van, hogy ez minket ebben a sötét erdőben már két óra óta
hordoz alá fel haszontalanul; pedig ha akarná, félóra alatt keresztül
vihetett volna rajta: de nem merem megriasztani, mert attól félek, hogy
megijed, s elfut tőlünk: reggelig ki nem találunk ebből az ördöngös
tömkelegből.
– Nem merné ő azt tenni. Mi oka volna rá.
– Ha semmi is. Én ismerem ezt a fajt. Szereti az ilyen goromba tréfákat.
Fogadni mernék, hogy a mit az öreg Mirza Kobulról elbeszélt, az sem volt
egyéb, mint szemen szedett hazugság, a mivel magát rovásunkra
mulattatta; csupa tatár tréfa.
– Honnan gondolod azt Alabin?
– A mit nekem Mezre várról Karvajoff tábornok beszélt, egészen elüt a
ficzkó leirásától.
– Karvajoff volt itten?
– Igen, még a foglalás előtti éveiben. Valami vizsgálati ügy miatt. Ez a
Mirza Kobul ravasz, nyughatatlan ember, mindig azon törte a fejét, hogy
lehetne itt a hegyek között ellenünk valami támadást forralni.
Természetesen rajta kapták. Bizonyitványt ugyan nem tudtak ellene
találni, mert ez a sok gaz tatár itt köröskörül mind egyetért vele, s
egy sem vallott rá: hanem azért a vizsgálat eltartott egy esztendeig, az
alatt Mirza Kobul Szebasztopolban ült, Karvajoff pedig Mezre várban. A
tatár főurnak volt egy fiatal tizennyolcz éves leánya; a kinek
szépségétől még most is elragadtatással tud beszélni a tábornok. Ő a
maga idejében nagy hóditó volt, veszedelmes a szép asszonyokra. Itt
egyébiránt azzal a különös előnynyel is birt, hogy a szép leány atyjának
élete az ő kezében volt; ilyen formán egy év mulva minden további baj
nélkül is szabadult a Mirza, hanem a mint haza tért, a családját egy
személylyel többnek találta, mint egy év előtt.
– A gutát!
– Egy szép kis hat hetes sivó rivó csecsemővel; a ki egészen az anyához
hasonlitott, s a kiről most, midőn annak a legszebb tizenhat éves
hajadonná kellett kifejlődni, ez a szegletes fejü gazember azt állitja,
hogy nincsen rajta emberi ábrázat. Ez szép tréfa lenne tőle, miután én a
tábornoktól, mint különös kegyet kértem ki, hogy a Mirza elleni
adóbehajtásra engemet küldjön ki.
– Te is elutaznál a Kaf-hegyig egy szép leányért, a kit csak hiréből
ismersz; de még abból sem, csak annyit tudsz, hogy szép lehetett, mikor
született.
– S a kiről utoljára kisül, hogy tengeri fóka.
A két fiatal tiszt hangosan kaczagott e mulatságos észrevételeken,
miknél hasznosabb dologgal nem lehetett elölni az időt, a meddig a tatár
e végetlen rengetegen át vezette őket.
– A Mirza rosz fizető lehet. Folytatá a fölvett tárgyat a fiatalabb
tiszt, kit társa Miriámnak nevezett. (Valami naturalizált cserkesz név
lehet.)
– Három esztendő óta egy kopeket sem tett le a rárótt adóból.
– Hátha valóban ugy elszegényült, a hogy ez a tatár mondja.
– Akkor az ablakon kellett kihányni a pénzét. Mikor a tábornok itt
tanyázott nála, még a kastély erkélyének rácsozata is vert ezüstből
volt, s a hálószobája, melyet egyébiránt azalatt Karvajoff választa
magának, csupa drága achat és karniol kővel volt kirakva, s egyedül a
pipagyüjteménye a gyémántos csibukokkal megért ötvenezer rubelt. S midőn
kiszabadulásakor ezer tulok birságot róttak rá, a ficzkó dölyfből
kétezeret hajtatott be az akhtiári élelmező biztosoknak.
– Talán épen ez a büszkesége juttatá tönkre.
– Vinné a patvar, csak a leánya volna szép.
Véget szakita a beszélgetésnek azon körülmény, hogy az ut az erdőből
kijutott s egyszerre a világoson találták magukat.
A mig az erdőben bódorogtak, a hold is feljött, fogytán lévő horpadt
oldalával, s bevilágitotta szépen az egész szomoru vidéket.
Egy hegy meredekén álltak, a melyről alátekintve, előttük látták a
holdvilágos ködbe burkolt Mezre várost, mely maga sem állt egyébből egy
csoport rendetlen, utczákra szedett rongyos kunyhónál, melynek közepén
egy hosszu mecset tornya meredezett elő, mint óriási galambducz.
Tul a városon látszott egy kerek, csaknem félgömb alaku hegy sürű
erdővel benőve, annak a lábában lehetett olyas valamit kivenni, a mi
hasonlitott egy régi török várkastély alakjához, csúcsos kupokkal,
hegyesen végződő kuptetőkkel s mentől kevesebb ablakkal kifelé.
A tatár levett süvegével illő alázatosan mutatott arra:
– Ime kegyelmes uraim, amottan van Mezre vára.
S azzal ugy tett, hogy a mig kezével keletre utalt, a lova fejét
északnak irányozta.
– Megállj! ordita rá haragosan a főtiszt. Miért nem vezetsz bennünket
egyenesen a várnak? Hiszen előttünk a világos járt ut, mely a városon
keresztül egyenesen a kastély felé visz.
– Még sem visz ez oda, méltóságos uram.
A főtiszt kihuzott egy pistolyt nyeregkápájából s megmutatta a sötétebb
végét a tatárnak.
– Te szereted a tréfálózást, de én is szeretem. Nekem tetszenek a te
tréfáid; nem tudom: majd az enyim fog-e neked tetszeni?
A tatár megforditá szépen a lova fejét.
– Én vezetlek uram, a merre jobbnak látod.
A főtiszt inte szemével társának: igy kell ezekkel a ficzkókkal bánni.
Az ut egyenesen vitt keresztül a városon melynek sárkeritése mindenfelé
beomladozott, s kapubálványai közül csak az egyik állt még, kifordult
küszöbbel.
A ringyrongy házikók külseje csupa sár, a holdvilág itt ott keresztül
villog a hasadékaikon; egyéb világot egyikben sem látni. Nyomoruság
panaszkodik mindenünnen.
Nem telik egy óranegyed bele, midőn a városon áthatolva, oly közel
látják maguk előtt a kastélyt, hogy a homlokzatra irt alkoráni
mondatokat, mikről még nem kopott le az aranyozás, a mint rájok süt a
hold, világosan el lehetne olvasni.
Itt azonban félre áll a kalauz lovával:
– Már most uraim, én hadd menjek hátul, mert tovább nem tudom az utat.
Alabin ráhuzott egyet tréfás ostorával s sarkantyuba kapva lovát, maga
nyargalt sebesen előre. De mintegy ötven lépés után hogy rántotta vissza
egyszerre a zablát! A kastélyt egy éktelen hegyszakadék választotta el a
várostól, s a lovagok lábai előtt egy háromszáz lábnyi mély s kétszáz
ölnyi széles hegyárok tátongott, alant tajtékozva zuhogó folyammal.
– Hát hogy szoktak itt által járni? kérdé Alabin, visszafaroltatva lovát
a széditő örvény párkányáról. Nekem ugy tetszik, mintha itt valaha hid
lett volna.
– Valóban az volt kegyelmes uram; innen a parttól egész a vár kapujáig.
Négyszáz lépés volt a hosszusága, két terhes szekér mehetett el rajta
egymás mellett, s le nem szakadt egy egész ménes alatt. Már tizenöt
esztendeje, hogy valami rosz ember felgyujtotta s a vizszinéig leégett;
láthatod most is a csonka fekete hidlábakat ott a viz között. Ez volt a
legnagyobb oka Mirza Kobul elszegényedésének, mert hid nélkül nem
hajthatja át méneseit, gulyáit, csak a bőreiket viheti vásárra, mindene
tul marad a vizen.
Ebből az érdeklé legjobban a kegyelmes urat, hogy hát ők hogy mennek
által?
– Nekünk most már vissza kell kerülnünk, a honnan letértünk parancsodra
s a város felett körüljárva, egy helyütt majd leszállunk a vizmederbe, s
ott keresztül gázolunk rajta, ugy felkaphatunk a tulsó meredekre.
Az érdemes vezér ugy szeretett volna ezért a mulasztásért valakire
haragudni, ha maga nem lett volna annak az oka, s boszusan forditá ismét
vissza lovát; még egyszer gyanusan visszatekintett a várra.
– Mintha azok az ablakok ki volnának világítva?
– A holdvilág az uram; felelt a kalauz. Mirza Kobul alszik ilyenkor már,
s nem vesztegeti az olajat.
Azzal koczogtak megint a városon keresztül, vissza az elébb elhagyott
hegyi utra, mely hosszadalmas kanyargások után végre egy helyütt a patak
medréhez vezette le őket. A viz több helyütt a ló szügyéig ért, és a
mellett oly sebesen rohant, hogy képes volt az egész kozákosztályt
leverni lábáról. A kalauz ismerte már jól a helyet s a megjegyzett fák
és sziklák utmutatása mellett feltalálta a csekély medret, a hol veszély
nélkül át lehete usztatni.
– Ez a Mirza Kobul valóban ugy lakik itt, mint egy bezárt várban: jegyzé
meg Alabin. Csak árulással juthatni be a kastélyába.
Ott a kerek hegy lábánál egy kerülő utra kapaszkodtak fel, mely eléggé
jártnak látszék.
A mint többé nem lehetett eltéveszteni az utat, Alabin visszabocsátá a
tatárt.
– Haza mehetsz, nem kell tovább jönnöd velünk.
Az megköszönte alázatosan az engedelmet s nagy munkát mivelt, a mig
lovát innen is tul is felpofozva, visszafelé tudta forditani. Sok
csihi-puhi után végre megérté a jámbor pára, hogy hazafelé kell menni s
fülét farkát eleresztve, kullogott előrenyujtott nyakkal ügyetlen
lovagja alatt; ki ugy ült rajta, mint a szamáron, két lábát szinte a
szügyére rakta.
A kozák urak kaczagtak rajta, a mig csak láthatták. Nincs több ilyen
ostoba lovas.
Mikor azután az ut kanyarulata elfedte a tatárt szemeik elől, akkor
leszállt az lováról, egyet szoritott lova hevederén, gyorsan felvetette
rá magát, megveregette a paripa nyakát, megsimogatta serényét, valamit
szólt hozzá s azzal büszkén fölemelte délczeg nyakát a mén, egyet
nyeritett nagy örvendő hangon, s azzal szügyébe vágva fejét, repült,
mint a vihar, bátor lovasával a nyaktörő hegyi uton fel és alá: a nedves
kő is szikrát hányt nyomában. A válasz-utnál azonban nem tért arra felé,
a honnan jöttek, hanem azon épületnek tartott, melyet az imént malomnak
hallottunk czimeztetni.
Alabin az alatt a kastély alá érkezett lovas kiséretével. Valóban nem
volt tulzás, a mit a tatár beszélt a kastély felől. Olyan állapotban
volt az, mintha nem csak az üvegtáblákat az ablakokból adta volna el a
tulajdonos, hanem a meszet a falról, és a fát a kapubálványból s a
zsindelyt a tetőről; oly rongyos, kopott, nyomorult tekintete volt
annak. Oldalairól már leszedte az idő a vakolatot, s még nem volt olyan
kegyes, hogy mohot rakott volna helyébe, az utat körül elrontotta már az
időjárás, de még nem engedte benőni füvel, hanem kengyelvasig érő sárban
kell begázolni a kapu bolthajtásaig, mely még most meg van támasztva egy
nagy fenyőfaszoborral, ha ez elkorhad, nem tudni, ki tesz oda másikat.
Egy rom az, melyben még most laknak, mely fölött még vitatkozik a
törvényes birtokos és a kisértetes idő.
– Hej! hahó! emberek! ki van ide haza? kiálta Alabin, midőn a szük
bejáráson át a tágas ronda udvarra bejutott.
Valami kellemetlen, visszataszitó volt az egész látványon.
Nagy tágas ablakok, mik ajtónak is megjárnák, szakadozó rámákkal, mikből
esett marhák bőrei lóggnak alá szarvaikkal lefelé; köröskörül
embermagasságra megnőtt paréj és laboda, a mit csak a bejárások előtt
nem hagytak megteremni, a szögletekben összefülledt széna szalmaboglyák
s az udvar közepén egy nagy tócsa, mely világos maradványait viseli
annak, hogy nem rég egy szalmásszekér beledülhetett.
– Ki van idehaza! kiálta Alabin még hangosabban.
E szóra egy hosszu vályógépületből, mely a kastély hátulját keresztben
elzárta, előbujt egy szurtos, czirmos alak, valami béres-féle ember, s
nagy lomhán oda czammogott az uri vendégek elé. Mondott is valamit; de
azt sem hallani, sem érteni nem lehetett, annyira iparkodott a fogai
közül beszélni.
– Hol a gazdád? hol van a Mirza! rivalt rá Alabin.
– Odahátul az akolban. Dünnyögé a béres. Mindjárt elő fog jönni, hanem
most dolga van: egy veszett farkas az éjjel rést csinált a falon s
tizenkét toklyót szétmarczangolt, azt a rést kell betoldani.
– Hát a kisasszony itthon van-e?
– Az odafenn van a kastélyban.
– No hát mondd meg a Mirzának, hogy majd jöjjön fel utánunk a kastélyba.
A lovainkat pedig helyezd el az istállókba. Van-e mindnyája számára
hely? A legények ott alusznak lovaik mellett, a lovak nyergelve
maradnak. Te Miriám velem jösz fel.
A két főtiszt a kastélyba vezetteté magát, melynek első lépcsőzete még
épen állt, de már a másodikat egy hágcsó pótolta, melyet a padlástól
vettek el. Azon kellett az emeletbe jutni.
A béres egy tágas terembe vezette őket, melynek három ablaka közül kettő
deszkával volt beszegezve s csak a harmadikon volt üveg. Egy pár rongyos
bőrvánkos volt a fal mellé téve, azokra le lehet ülni, mondá a béres, s
azzal is biztatta az urakat, hogy talán akad a háznál egy mécses, azt
majd elhozza maga a kisasszony.
– Tehát lássuk azt a mécset és azt a kisasszonyt.
Bizony jobb volna pedig együtt nem látni mind a kettőt, mert ez a
látvány felülmulja a leggazdagabb phantasia várakozásait is.
A hágcsó fokai ropogtak közeledő léptek alatt. Alabin előkeresé dolmánya
alól félszemüvegét s alig csiptette azt szemöldöke alá, midőn a
meggnyiló ajtón keresztültört a mécssugár s utána a kisasszony, a ki azt
kezében hozta.
– Ventrebleu! sohajta fel az ifju tiszt, két lépést téve hátra felé.
Ez meglepő alak.
Alig magasabb négy és fél lábnál, mintha valami gonosz kéz a fejére
nyomva összelapitotta volna az egész alakot, feje szélesebb, mint
hosszu, szája szélesen elvonul húsos, kemény ábrázatján, s a rövid
homloktól a szájig alig marad annyi helye a tompa, pisze orrnak, hogy
magát vastag czimpáival elhelyezhesse, bár a sanditó szemek egyikének
nem látszik egyéb hivatása lenni, mint hogy őrt álljon e nevezetes orr
felett, kárpótlásul a másik viszont a háta mögött levő fülre leskelődik.
Nyaka nem látszik lenni e furcsa lénynek: a két válla mindjárt a fejéből
nőtt ki s kezdetét képezi két módtalan kurta karnak, melyek széles ujju
tenyerekben végződnek, miknek alsó ízeibe veszélyesen bele van nőve
egyegy lószőrből font karika gyűrű, s mely tenyerek, daczára a
kivihetetlen rövidségü deréknak, még sem érnek soha csipőn alul.
A furcsa külsejü alakot még különösebbé teszi az a pézsmakacsaszerü
tipegés, s emeli sajátságait a messzire hallható szuszogás, melyet nem
bir magától megtagadni.
– Hihi… nevet a kisasszony, beállitva a mécscsel, s megpillantva a két
fiatal férfit. Nem szólt nekik, csak nevet, szüntelen feléjök forditva
orczáját. Különösen Alabin látszik tetszését megnyerni, arra
legszivesebben mosolyog. Olyan naiv, olyan kecses, szemérmetes
hunyorgással tekint felé, hogy a fiatal tisztnek kedve volna az ablakon
leugorni előle.
A kisasszony felakasztá a mécset a hosszu rézsodronyra, mely a falból
lecsüngött s azután ismerős bizalommal közeledett Alabinhoz.
– Szép katonák; milyen szép katonák: bizony szépek, szólt odalépve
hozzá, s vastag tenyerével félig tartózkodva, félig bizalmasan
czirógatta végig a fiatal tiszt egyenruhája prémét.
– Ugy-e messziről jönnek? tudakozódék tovább, egyre szemérmesen
mosolygva, sokáig fognak itt maradni. Ugy-e sokáig itt lesznek?
Már ennél a kérdésnél a keze Alabin karjába volt füzve, ki megigézve,
elbűvölve érzé magát e csodás alak viszás mosolygása, rémséges enyelgése
által.
Az udvariasság tiltá, hogy elutasitsa őt magától, pedig iszonyodott
tőle, mint valami ismeretlen vadállattól, s kezeinek érintésére minden
hajszála felborzadt.
A kisasszony jónak látta az ifju embereket mindjárt megismertetni élete
történetével s érdekesebb hajlamaival.
– A nagyapám nagyon rosz ember, nem akar engem férhez adni. Pedig már
tizennyolcz esztendős vagyok.
És ennél a szónál véghetetlen naivsággal süté le szemérmes szemeit,
ismét visszapillantva az egyikkel ártatlan alattomossággal Alabinra, a
ki rettegni kezde tőle.
– És aztán hogy járat engem ide haza? Nézze csak micsoda goromba ruha ez
rajtam, tapintsa csak milyen durva; aztán nincsen egyéb alatta semmi.
Alabin ennek a világnak minden szenteiért hozzá nem ért volna a
kisasszony öltönyéhez ujjaival, ki igen nagy kitüntetést és bizalmat
vélt az által iránta tanusitani, hogy egészen reá dült.
– Oh az én nagyapám igen irigy ember, folytatá a kisasszony. Lássa,
minden holdtöltén levágatja a hajamat, hogy meg ne nőjjön, pedig
különben igen szép hajam volna, szép puha, mint a selyem, épen olyan
puha, mint az öné, szép idegen.
És ennél a szónál megtapintá Alabin hajfürteit, nagy élvezettel
morzsolgatva azokat ujjai között, mig a tiszt olyasmit érzett, mintha
pókok szaladgálnának végig egész testén.
– Pedig ha a hajamat meghagynák, bolondulna utánam minden ember, s ezt
nagyapám nem akarja, azt kivánja, hogy örökké itthon maradjak, s neki ne
kelljen szolgálót tartani. Ugy-e az nem igazságos?
Alabin kénytelen volt neki igazat adni, már csak azért is, mert a
csudálatos alak ugy belekapaszkodott a karjába, hogy lehetetlen volt
tőle egyik szögletből a másikba mennie.
A harczos ifju ezer milliom ördögöt utalványozott magában annak a kegyes
pártfogójának, ki neki ezt a kellemetes kalandot szerezte. Valljon az
anyja nem hasonlitott a kisasszonyhoz? Akkor igazán megérdemelné a
tábornok, hogy kalandjával dicsekedjék, mert holmi eszményi szépségü
némberrel gyöngéd viszonyt kezdeni akármely gyáva ficzkó képes, de
liaisonba lépni egy ilyen özönviz előtti szörnyeteggel, az már igazán
kemény természet, s méltán a vitézségi babérok közé számitható.
Nem sokára ki kelle szabadulnia Alabinnak e gonosz kelepczéből. A
nyikorgó hágcsón ismét nehézkes léptek hallatszottak s a csikorogva
felnyitott ajtón belépett a házi gazda.
Valóban maga volt az Mirza Kobul.
Egy agg férfi, sötét, csaknem cserszinü arczczal, melyet rendetlen
szürke szakál és bajusz nőtt be, csaknem a szemei alljáig. Szemei olyan
sebesen pislognak, mintha vagy nagyon el volnának gyöngülve, vagy a
belső félelmet és izgatottságot akarnák kifejezni. Az egyik lába rosz
lehet az öreg urnak, mert egy kurta mankóval mindig kénytelen rajta
segiteni s azt abból is gyanithatni, hogy mig a másikra becsületesen
csizma van huzva, emez csak bocskorba van tekergetve. Az egyik kezével
tehát, a hányat lép, annyit kommant a mankójával, a másik kezében pedig
egy kurta korbácscsal ugyan annyit suhint hátra felé, mintha mindig
kutyákat kergetne a lábszáraitól.
Egy nagy hegyes fekete süveg egész a szemöldökéig volt fejébe huzva, a
mit ő onnan soha sem szokott letenni, hihetőleg benne is hált;
öltözetének többi része nem érdemli a leirást. Annyit látni a ködmenén,
hogy valaha sok sujtás lehetett rajta, a mi leszakadozott onnan s most
csak a helyeit látni, a hol barnább maradt a posztó.
A kisasszony, a mint meglátta nagyatyját, szemérmetes ijedtséggel bujt
az ifju hős keblére, mint a ki teljes okot lát arra, hogy ily helyzetben
szégyenkedjék.
Az öreg egyet biczentett a fél lábával, egyet kommantott a mankóval,
egyet csattantott az ostorával és pislantott számtalant.
– Takarodol innen, te vizi borju te! kiálta rekedt hangon; jó estét
uraim. Pusztulsz innen te dzsínek ivadéka, te medveszülött, pusztulsz
innen mindjárt. Oh oh, méltóságos uram, csipj egyet a karján és taszitsd
el magadtól.
A kisasszony orditott mint egy vadállat s még jobban bele csimpajkózott
a lovagba, vitézi kötelességéül téve annak, hogy már most védelmezze, ha
hirbe jött vele.
– Pusztulsz onnan ocsmány bivalytinó, mégy rögtön almodba vissza; orditá
az öreg, kurta korbácsával szörnyen hadonázva. Vagy azt akarod, hogy a
kutyákat hozzam elő. No, elereszszem a kutyákat?
Erre a szóra nagyon megrettent a kisasszony s rögtön lefejlett a lovag
nyakából.
– Ne, ne, ne a kutyákat. Hebegé. Inkább elmegyek. Megyek a vaczokba. Ne
hozd a kutyákat; elbújok a szalmába szépen. A kutyákat el ne ereszd.
Azzal duzzogva, állati félelemmel jobbra balra tekintgetve elhagyta a
szobát s végig sikoltozott a sötét lépcsőn, a mig lement; egyik fokán el
is botlott s azután ugy gurult le az utolsóig, ott bömbölt még sok
ideig, a hogy megütötte magát.
– Hogy bánhatol oly keményen unokáddal? szólt Alabin az öreghez, a hogy
végre kezet szoritottak, mely alkalommal a Mirza nem tudta hirtelen,
hogy melyikkel szoritsa meg az eléje nyujtott kezet: a mankóval-e vagy a
korbácscsal?
– Nincs más mód uram; rebegé az öreg. Elég keserves dolog ez nekem. Nem
elég, hogy olyan csodává tette a természet; még azon fölül őrült is. Ugy
kell vele bánnom, mint egy harapós ebbel. Ha nem ütöm, verem, megmarja
az embereket. Mikor rá jön a bolondja, képes szerencsétlenné tenni, a
kit megkap. Nem rég egy öszvérhajcsáromat agyonfojtotta ölelésével. Egy
másiknak pedig leharapta az orrát.
– Teringettét! mormogá Alabin magában: ő sokat tartott az orrára.
– Ilyenkor irtóztató ereje van. Ihol van ni. Nézzétek uraim a fogai
helyét itt a korbácsom nyelén, a hogy dühében beleharapott, pedig
kovácsolt vasból van; s minden foga meglátszik rajta. Én nem birok már
vele, mert öreg ember vagyok; s ha megrohanja az őrülése, kénytelen
vagyok a kutyáimmal fogatni le. Oh ez keserves élet uraim.
Szent Vladimir! sohajta magában Alabin, én ugyan szép családba jutottam,
a hol a kisasszony leharapja az ember orrát s a nagyapa kutyákat uszit
az unokájára.
A fiatal tiszt annyira meg volt lepve a folytonosan egymásra következő
visszás benyomásoktól, hogy szóhoz nem birt jönni. Ilyen kiadásban még
nem olvasott kisértetes várak történeteit. Ez gonoszabb volt az éjfélben
feljáró lánczos rémeknél, a mik más tisztességes omladékokban
ijesztgetik a halandó embert.
Az öreg Mirza Kobul beszélhetett előtte félbeszakitatlanul mindenféle
nyomoruságáról, Isten csapásairól, nagy veszteségeiről, a mennyit akart.
A két tiszt csak hallgatta, sőt Alabin annyira kijött a sodrából, hogy
midőn az öreg elpanaszlá, hogy verte el dohányültetvényeit az idén a jég
két izromban, harmadszor hogy rágták ki a peték, megszánta és saját
szivarjaiból megkinálta egygyel, a mit az öreg mohó örömmel fogadott,
csaknem kezet csókolt érte, mindjárt meg is gyujtotta és ki nem fogyott
a magasztalásából, hogy az milyen pompás valami; milyen jó íze, szaga és
ereje.
Alabin gondolta magában, hogy a ki igy elhálálkodik egy szivarért, kevés
kilátás lehet annál néhány ezer rubelnyi adó behajtására.
Véget szakitott a beszélgetésnek az érkező juhász, kivel legelőször
beszéltünk, s ki most egy széles kétfülü fatálat hozot nagy czipelve,
mely tele volt párolgó pörkölt hussal. Elég lett volna az husz éhes
kozáknak.
Azt letette a szoba közepén a földre, ugyanoda rakott görbe késeket is,
miket megtörült szépen a szűre ujjában.
– Tessék uraim; kinálkozék az öreg ur. Üljünk vacsorához. Nagyon jó,
finom toklyóhus, paprikás lében.
– Tóklyóhus ugy-e? kérdé Alabin.
– Igenis szolgálatodra. Szép kövér falatok. Kilenczet apritattam fel
nekünk és a kozák uraknak. Együnk uraim.
– Köszönöm. Monda Alabin, nem vagyok éhes.
Gondolta magában: a veszett farkas összetépte a toklyóidat, nem eszem
nálad toklyóhust pörkölve a héten.
Miriám azonban nem jött erre a gondolatra, hanem neki ült a Mirzával
együtt a pogányul megpaprikázott eledelnek, s a hascsikaró bornak,
melyet kupában állitának mellé, s részvevő tanuja volt azon
pusztitásnak, a mit az öreg az ételben elkövetett. Látszott a jámboron,
hogy használni akarja a ritka alkalmat, melyben saját házánál kedvére
jóllakhatik.
Alabin végig nézte a vacsorát, mert egyéb nem következett s előre
elhatározta magában, hogy ha neki Miriám kilenczed napra panaszkodni
kezd, hogy irtózik a viztől, minden tanakodás nélkül főbe lövi.
– Már most nyugodjatok békével uraim, szólt a Mirza, felkelve helyéből.
Ezuttal mind a két lábára biczegett. Mindjárt küldök be pakróczokat,
abból igen jó ágyat csinálhattok magatoknak. Fölséges pakróczok, én
magam szövöm. Az egész környéken nincs párjuk jóságra. Egyet majd
ajándékba adok mind kettőtöknek, azért a jó szivarért, azért a pompás jó
szivarért.
Azzal eltántorgott a Mirza, s nagy dörmögésébe került, a mig a rozzant
lépcsőn le tudott mászni. Néha jajgatott, néha káromkodott, utoljára
danolt.
Alabin furcsán csóválta fejét.
– Ez az öreg valósággal nem tetteti magát, monda Miriámnak. Ez a
szegénység, ez a nyomor nem lehet tettetés, hanem valódi megszokott
állapot nála; hogy eszik, ha hozzájut, s hogy dicséri a pakróczait! Azt
a ködment talán azóta mindig viseli, mióta Krimiából elűzték a khámokat.
– Ugy hiszem, szólt Miriám kaczagva, hogy ezzel a kalanddal tökéletesen
jól vagy lakva.
– Egyébbel ugy sem laktam jól; viszonza Alabin. Szerencsém, hogy
Szimferopolban jól ebédeltünk. Megjárom, ha étvágyamat a Mezre vári
lakomára tartogatom.
– Csitt! megint jön valaki.
Az elébbeni juhász hozta a pakróczokat.
A minőket nálunk a felvidéki atyafiak készitenek. Volt miért dicsekedni
az öregnek.
– Legalább nyugodalmasan fogok aludni, tréfálózék Alabin, megvetve
pakróczából az ágyát; mert a gyomromat ugyan nem terheltem meg.
Akkor azonban nagyon csalatkozott, a mikor azt mondta, hogy nyugodtan
fog aludni, mert alig hunyta be a szemeit, a midőn az alattuk levő
szobában irtózatos orditozás támad, a mitől ha tetszhalott lett volna
is, fel kelle ébrednie. A kisasszonyra rájött a düh órája, s azt verte
az öregapja. Hallatszott a korbács csattogása és a bömbölés utána, a
minőt csak egy bántalmazott fenevad képes támasztani, az öreg
szitkozódott, a kisasszony sikoltozott s verte magát a padlathoz; az
öreg nem birt vele, el is rekedt már az orditásban, a leány megfogta a
kezében az ostort, s az öreg egyre kiálta: „nem ereszted el? nem
ereszted el?“
A vendégek szobája közvetlen fölöttük volt, ugy hogy minden hangját e
rémséges jelenetnek meg kelle hallaniok.
Azt is ki lehetett venni, hogy végre az öreg otthagyta a kisasszony
kezében korbácsát s kiment a szobából, rázárva az ajtót. A kisasszony
ekkor elkezdett dörömbözni az ajtón kézzel, lábbal, s valami széket vagy
asztalt vagdalni a falakhoz. Mintha egy legio ördög hányt vetett volna
odabenn mindent halomra.
Pillanat mulva tompa kutyaugatás hallatszott kivülről. Az öreg jön
vissza, hozza a komondorokat. A leány hallja a közelgő ebek orditását a
szobában, s elkezd vadul sikoltozni, semmi emberi hanghoz nem hasonlitó
süvöltéssel. A kutyák már az ajtó előtt vannak. A dühödt némber vad
erővel veti vállait az ajtónak, nem engedi azt kinyitni. Az öreg
fejszével döngeti az ajtót kivülről; a kutyák csaholnak, vonitanak s
dühödten kaparják a küszöböt. Az ajtó recseg, ropog; az őrült leány ugy
sikoltoz!
– Miriám! ordit végre Alabin, felszökve helyéből. Eredj, nyergeltess
rögtön. Egy óráig sem maradok ebben a veszettek barlangjában. Hiszen már
eddig is meg vagyok dühödve, hogy kedvem volna fejjel rohanni a falnak.
Üljön lóra a legénység rögtön; megyünk vissza a városba; inkább azokban
a földalatti gunyhókban hálok, a kecskékkel egy szobákban, mint ebben a
kastélyban.
Miriám is azon a véleményen volt. A két fiatal tiszt nem várta be, mint
rohannak a szelindekek a kisasszonyra s hogy fogják őt majd leküzdeni;
hanem sietett ki a szobából nyakra-főre.
– Inkább bekeritett sánczot ostromlok lóháton, monda Alabin siettében,
inkább kereszttüzben állok két óra hosszat, inkább szolgálok három
esztendőt Siberiában, mint hogy itt várjam be a reggelt.
Egy pillanat mulva lóháton ültek valamennyien s sebtében tudtára adva a
juhásznak, hogy holnap korán reggel keresse fel őket maga a Mirza,
visszatértek a holdvilágnál az átellenben fekvő városba, s ott késő
éjjel felverték a lakosokat, bekvártélyozva magukat, a hogy lehetett.
Alabinnak és Miriámnak szerencséjük volt egy örmény szatócshoz juthatni,
a ki azzal lepé meg őket, hogy töltött párnákra fekteté, a mik
egyébiránt ha lószőr helyett lópatkóval lettek volna is töltve, még is
édesdeden aludtak volna azokon a mezrevári éjszaka után.
Másnap korán reggel talpon volt Alabin s maga elé hivatva házigazdáját,
egy becsületes diófaszinü, emberségtudó örményt, elmondá előtte mult
éjszakai viszontagságait röviden, a mire az örmény csak annyit
mondogatott, hogy biz az ugy van: ugy látszott rajta, hogy a halott
dolgok épen nem lepik meg.
– Már most édes Hajbakut (mert ez volt neve az örménynek), láss el
bennünket minden szükségessel. Nekünk itt kell maradnunk, mig az adót a
Mirzától be nem hajtottuk egészen; a költségek mind a kormányzóság
rovására mennek, s az ő kedvéért mi nem akarunk kuczorogni. Van-e jó
borod?
– Nincs.
– Hát kávéd?
– Kávém? ugy hiszem, hogy az sincs.
– Theád csak van?
– De már az volt, hanem elfogyott.
– Egy szóval semmid sincs. Nem is kérdezem tovább; hanem itt van ötven
rubel. Már most lesz ugy-e?
– Hozatok uram Simferopolból. Mert ebben a városban semmi sem kapható
egyéb, mint toklyóhus.
– Köszönöm. Azt pedig semmi alakban sem akarom látni. Hanem az iszonyu
ideig fog tartani, mig Simferopolból valamit elhoznak.
– Segithetünk rajta uram. Egy tatárt felfogadunk, hogy fél nap alatt oda
és vissza lovagoljon. Nem kerül sokkal többe, csak a lova árát kell
megtéritenünk, mert azt oda és vissza agyonnyargalja.
– Ráállok. Nyilt számvetést adok.
(Ez órától fogva minden jónak bővében voltak a derék urak, s ha
valamelyiknek elfogytak a szivarai, csak inte a gazdának, hogy
nyargaljon egy tatár Simferopolba. Az pedig mindig belekerült egy lóba.)
A házi gazdával rendbe hozva dolgát, parancsot adott Alabin, hogy a
Mirzát idézzék elé szaporán.
Az öreget már utban találták az érte küldöttek s siettek vele vissza
Alabinhoz.
A főtiszt mindenkit kiküldött Miriámon kivül a szobából, s midőn
hármukra maradtak, elkezdé az öregnek.
– Tudod-e azt derék Mirza, hogy miért küldettem én e városba?
– Nem tudom uram. Tán csak nem vétettem valamit?
– Igenis hogy vétettél. Tiz esztendő óta nem fizetted az adót.
– Mitől fizessem azt uram? Házam nyakamba szakad, földeim parlagon
hevernek, gulyáim nyakamra vesznek, mert takarmányt nem vihetek át a
vizen, hidam leégvén, sem el nem adhatom őket, mert nem tudom átverni a
vizen. A mi ingó-bingóm volt, fel-ettem; elfizettem adósságba;
jobbágyaim nem nekem fizetik többé a füstpénzt; én vagyok a koldus, nem
az, a ki az utfélre kiáll hegedülni, mert ha végig járom az egész
kerület valamennyi örményét, egy sem ád annyi zálogot egész jószágomra,
a mennyivel a cselédjeimet kifizessem. Azt sem kérdem tőled uram, száz
dénárt akarsz-e rajtam megvenni, avagy ezeret, hanem átadom a
kulcsaimat, a házam, pinczém és pajtáim kulcsait, keress fel mindent és
ha találsz bennök valamit, kérlek adj nekem is belőle.
– De hiszen atyádnak roppant kincsei voltak, hová lettek?
– Én is azt hiszem uram, hogy voltak; bizonyosan elásta valahol. Lesem
is minden ujhold éjszakáján, hogy majd valahol felveti magát a tűz, de
még eddig nem akadtam rá.
Alabin boszus kezdett lenni.
– De valamidnek csak kell lenni, hát miből élsz?
– Nincs egyebem, mint méneseim és gulyáim.
– No hát lefoglaljuk a méneseidet és gulyáidat.
Miriám közbeszólt:
– Hová leszünk azokkal? Hogy hajtunk el egy vad ménest azon az uton, a
melyen ide jöttünk?
Alabin büszkén nézte végig alárendelt társát.
– Majd tudom én, hogy mit fogok velök csinálni? Miriám vezettesd el
magadat Mirza Kobul méneséig. Vidd el magaddal az örményt. Válaszszon ő
ki kétszázat a Mirza lovaiból. Ha nincs egyebe, mint lova, el kell
hajtani lovait; de a parancsnak teljesítve kell lenni és ha nem volna
egyebe, mint a vasszegek a háztetőjén, kiszedetném azokat és elvinném
annak, a ki ide küldött. A parancs szent, s itt elnézésnek,
kegyelmezésnek nincsen helye. Tudatom egy uttal, hogy ha szükséges
leend, én erőhatalmat is használhatok.
E kemény parancsszó után nem volt mit beszélni amazoknak. Miriám
felkötötte kardját, Mirza megcsinálta a négyes szálámot s Hajbakut gazda
is elévezetvén hátas öszvérét, mind a hárman megindultak egymás sorjába
a többször emlegetett malom felé, odáig egyik sem szólt a másikhoz egy
szót is. Ott a Mirza bekopogtatott a zárt kapun ostora nyelével. A belül
vaspántokkal bélelt kapu nagy nyikorogva tárult fel előttük, s azután
ismét összecsukódott. Akkor leszökött a lováról a Mirza még pedig minden
sántitás nélkül; utána Miriám, Hajbakut is kirugta maga alul szamarát s
a mint szemközt álltak egymással, a kapu belevén zárva hátuk mögött,
elkezdett kaczagni mind a három férfi olyan édes hahotával, hogy a
könyeik csorogtak bele.
És megszoritgaták egymás kezét és ujra kezdték a kaczagást. Még azután
is kitört belőlök, a hogy egy hosszu csigalépcsőn felmentek a
malom-épületbe. Még onnan is hangzott alá a nevetésük.