Megásnak egy gödröt négy lábnyi mélyre, két ölnyi szélesre s tetszés
szerinti hosszuságra; az elejére és végére állitanak egy-egy izmos
ágast, azokra végigfektetnek keresztbe egy szálas gerendát, a gerendához
kétfelől támasztanak egyenes ágakat, azokat beterítik bivaly és
ökörbőrrel: ebből áll az épitészet. Egyszerü és szép.
Több rendbeli előnyei közül okvetlenül első helyen áll az, hogy igen
hamar el lehet vele készülni, azonkivül tekintetbe veendő az egész
épitkezés olcsósága, nemes egyszerüsége; e mellett a tűzkármentesités
egészen nélkülözhetővé válik, s lehetőségek esetére az ablak-adótóli
félelem is fölöslegessé van téve. A regényes oldalakat, mint a melyek
nem ide tartoznak, egészen mellőzöm.
Semmi sem könnyebb, mint ez épitkezési rendszer mellett az évszakok
különböző viszontagságaival daczolni. A téli zivatarok ellen illatos
gyeppel és zöld pázsittal terítik be a pyramid alaku tetőt, ugyanazt
nyáron ékes földi tökkel s más diszes növényekkel futtatják be; mint az
édes aranykorban, melyet a pogány poéták olyan szépen megénekeltek, a
midőn minden ember házi ur volt.
Ez a ház, a mi épen előttünk fekszik, valamivel nagyobb a szokottnál,
mert ez csárda; a mit félig meddig gyanitani enged a madzagra kötött
eltört üveg nyaka, mely az első ágason himbálózik. Az egyébiránt az első
és utolsó üveg nyaka, a mit ezen a környéken láttak, mert itt még most
is tömlőben és kobakban hordják az italt.
A csárda belsejébe ugy kell szépen leugrani, félkézzel az ágasba
fogózva, s egy kis idő kell hozzá, a mig az ember megismeri egymást,
abban a sötétségben, mit a szögletben égő tűz szaporit; szokni kell a
szemnek a félhomályos tárgykeverékhez, s ovatosan kell mozogni, nehogy
valami élő állatra üljön le az ember, ez ismeretlen alakok között;
mekkora tekenős békák a szögletben! amott apró sajtok egy rakáson, ez a
fekete itt valószinüleg komondor; az a fehér pedig amott ürü:… biz az
nem ürü, mert az bunda, oda teritették száradni a tűz mellé. De még sem
száradni teritették oda, mert az alatt aluszik valaki, csak a pipája
látszik ki a szájából, melyet álmában sem enged fogai közül kiesni.
Lassanként rájövünk, hogy azok a nagy tekenősbékák amott pálinkás tömlők
s ez a sok apró sajt – olaj-tőzeg, a mit a tűzre raknak. Két férfi, a
kit csak most kezdünk látni, oda hátul a sötétben bográcsba apritott
hust és hagymát (be jó szemeik lehetnek), most azt jól megsózva,
paprikázva s feltöltve rizskásával felteszik a tűzre, ama genialis
háromlábu állványra, mely egyike az Archimedes előtt feltalált
legczélszerübb mechanicai eszközöknek.
Egy óra vártatva három négy vendég érkezik; ismeretes gavallérok,
bojtárok a szomszéd ménesekről, szurtos, zsiros bőrkabátokban, hegyes
fekete báránysüvegekkel, bokáikon bekötött bő lábravalóval; a
legfeketébb szemé van valamennyinek, a milyenre európai költő szótárában
nem akad hasonlat.
Oda telepesznek a tűz mellé, felköltik a báránybunda alatt alvó gazdát,
a kinek első dolga pipáját kiverni s ujra megtölteni. Azután szó nélkül
körülguggolják a tüzet s néznek a bográcsba: kiki egyet-egyet kavarint
rajta, sorba belekóstolnak s megégetik a szájukat. Mikor már jól
megfőtt, leveszik a tűzről, a gazda megforditja subáját, melyen eddig
hevert s szőrtelen oldalára kiborítja a bogrács tartalmát, a kések
előkerülnek az övek mellől, kiki hozzálát a közrebocsátott eledelhez, a
kutyák, miket gazdáik magukkal hoztak, elősomfordálnak a sutból,
odaállva családfőik háta mögé s békésen megosztoznak a zsenge konczokon,
egyik sem nyulván ahoz, a mit a másik gazdája hajított.
Lassanként eltünik a holmi a bunda hátáról, az utolsó konczig, a végső
szem riskásáig, az ott maradt zsírömledéket végigkeni a gazda tenyérrel
subáján, a mitől az még fényesebb lesz, azután lekerül a gerendáról egy
mosolygó kobak, a mely kézről kézre adatik, csorogván belőle kemény
természetü pálinkaféle; ettől lassanként kiderülnek az arczok, s midőn
az utolsó ivó nyakának minden erejével sem bir többet kiszívni a
szüktorku kobakból, visszaadja azt a gazdának s ekkor hallatszik az első
emberi szó:
– Mikor lesz már háboru, gazda?
– Sokáig nem halad már, felel a kérdezett, jó négyszegletü képét még
szabályszerübbé alakitva az által, hogy gyérszálas bajuszát egyenesre
söpörte kétfelül s üstökét homlokban két csimbókra fonta, mintha két
szarvacskát segítene nőni s kettős állán szintén két osztályba rendezte
szakállát.
– Valaminek kell történni előbb utóbb, ha ma nem, holnap, ha az idén
nem, jövő esztendőre.
– Hány esztendeje már annak, hogy te bennünket igy vigasztalsz! szól egy
öreg tatár, kinek kopasz sima fején, mikor a süvegét leveszi, egész
völgyek horpadásai látszanak meg; régi, elmulni nem tudó sebhelyek.
Tavaly is ezt mondtad, meg az idén is ezt mondod. Nem hiszek már semmit.
Én azt mondom, hogy megállt a világ s nem történik többet semmi.
– Mi történik, mi nem történik? azt én sem tudom, senki sem tudja, mert
erre a körülkeritett földre semmi élő állat be nem jön a harminczadosok
tudta nélkül; olyan balgatag sem vagyok, hogy az üstökös csillagoknak
higyjek, annyi gondjuk sincs azoknak mi ránk, mint mi nekünk a legyekre;
hanem csak ugy gondolom, hogy már ennek ez a rendje: hosszu békesség,
hosszu háboru. Nagyon elszaporodtak már az emberek a világon. Egyik a
másiktól nem élhet, valami kell, a mi megritkítsa őket. Két ember csak
nem ülhet egy lovon. Az előtt négyen öten laktunk egy kunyhóban, most
három négy annyian; az emberek mindig többen lesznek, pedig a föld soha
sem lesz nagyobb. Már pedig azt látjátok, hogy egyik állatnak nem szabad
a másik fölött elhatalmazni. Harmadéve elszaparodtak a sáskák a vidéken,
tavaly verebek jöttek a sáskák ellen, a mik azokat felették, az idén
ismét a sólymok sokasodtak el, a mik a verebeket pusztitották, jövő
esztendőre bizonyosan mi fogjuk pusztitani a sólymokat, hogy
szárnyaikból forgókat készitsünk süvegeink mellé.
– Adná a próféta! sohajta az öreg tatár; miután a sólyomszárnyat a süveg
mellett csak a hadakozó férfiak viselik. De én még sem tudom azt hinni.
Ki viselne háborut minálunk? ki viselne háborut a moszkóval Krimiában!
Tőlünk elszedték a fegyvert. Mire is mennénk magunkban? Hajdan magunk
urai voltunk; ágyuink, váraink voltak, lovas hadseregeink, hires
vitézeink; csak egy keskeny földszoros volt, a mit védelmeznünk kellett:
mégis mindent elvesztettünk; most pedig sem vezéreink, sem fegyverünk s
nyakunkon az erős ellenség, mely mindenütt megkötözte kezünket,
lábunkat. Ugyan ki bántaná őtet?
– Csak ti legyetek nyugodtak. Ki látta elébb azt a számtalan verebet,
mely a sáskát ölni eljött, ki sejtette a sólymokat, mik a verebeket
ölték. Elég azt tudni, hogy az idő itt van, és a minek meg kell
történni, az megtörténik; a kérdésre nem mi felelünk. Az emberek nagyon
nehezen tudnak halni, tehát a háboru szükséges, hogy megkönnyitse azt
nekik. Ez az én okoskodásom, s a mit én mondok, az rendesen
bekövetkezik, ha ma nem, holnap.
– Már az igaz erősité egy fiatal tatár, ki két tenyerébe fektetett
pofával hallgatá a csárdás jósszavait. Te bölcsebb ember vagy, mint mi,
de idegen emberek nyelvén is értesz, még tán a madarak nyelvét is érted.
– Nem bajom nekem az, a mit a madarak beszélnek, hanem a mit az emberek
beszélnek. A mióta a moszkó elfoglalta országunkat, mindig fegyverkezik,
egyre épiti a várakat, sánczokat hány, ágyukat önt. De minden sáncz
kifelé van forditva, minden ágyu a tengerre ásit, benn az országban egy
vár sem épül. Ez arra mutat, hogy valakitől fél, a ki nálunknál
hatalmasabb s a ki tul van a tengeren, s a kivel elébb-utóbb baja fog
lenni. Az idén számtalan szekérrel hordtak végig Bakcsi-Szerájon
eleséget, lőszereket Akhtiárba; ez arra mutat, hogy a baj már közeledik.
Az orosz tisztviselők megint kezdenek igen nyájasan bánni a köznéppel,
szigoruan az urakkal; ez arra mutat, hogy a baj nagyon komoly.
– Vajha ugy lenne, sohajta fel a legvénebb tatár. Talán azért nőtt ki
vénségemre négy uj fogam, hogy ujra lesz kit harapni velök.
– Hát a lovak mit csinálnak? kérdé a csapláros az öregtől.
– Értik a szót. Felelt ez röviden.
– Szaporodnak-e szépen?
– Nem is fogynak ám.
Az ifjabb tatár elmosolyodott e szóra.
– Nem vesz tőlünk lovat a görög. A minap volt itt egy gazdag kupecz
tizenkét kozákkal, vásárolni akart a hadsereg számára remondákat.
Kiválasztott vagy kétszázat ügygyel, bajjal. Ott menten meg is akarta
bélyegeztetni, de a legelső kirugta két kozáknak egynehány fogát, a
többit aztán csak ugy terelték el magukkal, elől három kozák, hátul
három, oldalt a többi; mikor a Karabelnája mocsárához értek, eléjök
kerültem, tüzet raktam nádkévékből az utfélen, a tűzre egy pár avas
lóbőr darabot vetettem; a mint a büzt megérezte a ménes messziről,
szétrugott egyszerre, a hány annyifelé, s nyargalt el a pusztán; a
tizenkét kozák százfelé is futott, de egyet sem fogott el. A görög tán
maig is keresi lovait. Otthon volt az másnap valamennyi.
– Hát ugy félnek a lovaid a tűztől meg a füsttől.
A legény fejébe nyomta nagy büszkén süvegét:
– Ha én ülök rajtok, még a villámtól sem.
Odakünn egyszerre kutyaugatás kezdett hallatszani; három négy komondor
őrtállni maradt künn az utfélen, a mig gazdáik odabenn mulattak; e szóra
az odabenn levők is rugtattak kifelé, heves csaholással, mig a fekete
házi kuvasz megállt az ajtóban s elkezdett utálatosan, kisértetesen
vonítani.
– Be csúful dúdol az a kutya, mintha kozákot érezne: szólt a fiatalabb
tatár. A gazda felvette bundáját, kinézett a házhéj alól, s egy éleset
füttyentett a kutyáknak, a mik már akkor messze előrerohantak; azzal
visszabujt odujába.
– Feküdjetek le és tegyetek ugy, mintha alunnátok. Nagy csomó dárdát
látok mozogni az uton felfelé. Minden ember itt maradjon, ki tudja, mire
lesz szükség?
Az étel, ital maradványait hirtelen félretakaritották; a férfiak
lefeküdtek a veremfal mentében; a csapláros egy csomó nedves tőzeget
vetett a tűzre, melytől azonnal olyan orrtekerő illat támadt, hogy még
az alvó macska is lemászott a sutról s belebujt a szalmaágyalásba; az
emberevő füst a háztető minden nyilásain csendesen szürődött keresztül.
Az ugatás mindig közelebb-közelebb hangzott, az ebek állhatatosan
kisérték egész a csárdáig a jövevényeket.
Ötven kozák jött egy tiszt vezetése mellett.
Nem nagy mesterség volt nekik a sötét éjszakában a csárdára akadniok,
melynek világa a nyitott ajtón át messzire ellátszott.
Odaérve, mintegy tizen leugráltak lovaikról, a többi fegyverben maradt,
s körülfogta a csárdát.
Az első tiz, a tiszttel együtt lelépett a csárda üregébe.
Ej, huj, teringettét! Hiszen egy kozák gyomra is csak megbirja, a mit
meglehet, de ez az athmosphaera nem embernek való.
– Héj, kocsmáros! ördög! vagy ki lakol itten! rikácsolt az uj vendég, a
hogy a köhögés időközei engedék. Paprikát sütsz-e, vagy méheket ölsz
itt!
Szinte keresztülbukott a megszólitottban, a kit nem birt meglátni a sürü
füst között.
– Parancsolj méltóságos uram, szólt alázatos hangon; ha tudtam volna,
hogy jösz, rozmarinnal fütök és levendulaszárral; de magam számára, csak
a miből telik. Kicsi tőzegecske. Én már hozzászoktam az illatához.
– No hát vesznél is meg tőle. Gyujts gyertyát, mert nem látok.
– Mi légyen az, méltóságos uram?
A vendég azután elmagyarázta bőven, hogy ez egy hosszu valami, a mi
faggyuból van, a közepén gyapotmadzag, az egyik végét meggyujtják, s az
addig ég, a mig a másikhoz nem ér; de a csapláros nem birt azért
fogalmat szerezni emez ismeretlen állat felől. – Ilyen nem termesztődik
ezen a vidéken.
– Szép ország. Hát ennivaló van-e?
– Parancsold méltóságos uram, hogy egy ürüt levágják?
– Ugy? Most vágnád le? Holnapra lenne készen. Azt nem várhatom meg; adj
innom és tégy valamit alám, hadd ülök le.
A csapláros odagyürte a jövevény számára egyik szögletbe a gubáját, s
kezébe nyomta a kiválasztott kobak lótej-pálinkát, melynek a legkisebb
hibája volt az, hogy halzsiros bagaria szagu volt. Az érdemes vendégnek
kedve lett volna, az egészet a fejéhez vágni, ha utasitásul nem lett
volna neki adva, hogy a parasztokkal szépen bánjék.
E helyett tehát beérte azzal, hogy nem ivott belőle többet, hanem
szétnézett a hosszu kunyhóban.
– Hát azok mik ott a földön?
– Elkésett utazók, uram, a kik lefeküdtek alunni.
– Fel kell őket költeni. Én a szeme közé szeretek az embereknek nézni.
A csapláros megindult a parancsot teljesiteni, a mi nagy munkájába
került, mert vendégei mind igen mély-alvók. Nagy nehezen feltápászkodtak
még is.
Egy érdemes kozáknak ez alatt az a jó ötlete támadt, hogy kihuzott a ház
oldalából egy pár karót, s azokat tette a tüzre, a mik ismét barátságos
lángot kezdének vetni odabenn, hogy kiki megnézhette szomszédját.
A muszka tiszt délczeg magas férfi volt, szabályszerüen nevelt
vonásokkal, nagy, parancsoló álla félelmet birt gerjeszteni a gyöngébb
szivüekben, világos szemeinek volt valami hirtelen mozdulata, a mivel
zavarba tudta hozni az embert, arcza piros volt és egészséges, a fényes
egyenruha olyan jól illett hozzá. Nem csoda, hogy oly görbén álltak meg
előtte azok a jámbor tatárok, a kiket álmaikból felköltött, hogy a
szemeikbe nézzen.
Miután eléggé megijeszté őket tekintetével, odakinálta nekik a kulacsot,
melynek nedvét még a kozák gyomra sem veheti be. Azok köszönték
alázatosan. Nagy bőjtjük van, nem szabad szeszes italhoz nyulniok.
„Semmirekellők!“ mormogá magában a tiszt. „Mindig nagy böjtjük van
nekik, valahányszor az orosz kinálja baráti pohárral.“
– Jöjjetek közelebb!
Azok elejbe álltak nagy jámborul.
– Melyitek járatos ezen a vidéken?
– Mind egytől egyig.
– Mondjátok meg nekem, merre fekszik és messze van-e még ide Marzia
város?
A kocsmáros vendégeire nézett, azok meg ő reá, azután fejöket rázták.
– Marzia vagy Mazria, vagy Mariza… magyarázá találgatva az igazi hangot.
Nem ismeritek ezt a nevet.
Azok egymást taszigálták könyökkel:
– Ismered te? Én nem ismerem. Én sem.
A tiszt boszusan keresett elő iszákjából egy összehajtott térképet s azt
kiterjeszté a tűz előtt.
– Hiszen itt van ni; mutatá ujjával, még vár is van mellé festve, s
aláirva világosan M. a. r. z. i. a. Marzia.
A tatárok belebámultak a kékre zöldre festett földabroszba, s legalább
is azt gondolták, hogy a mi ott zöldre van festve, ott ugyan jó széna
teremhet, a piros és kék táblákon pedig be sok lent és mákot vetettek. A
várost egyik sem akarta benne észrevenni. Tornyot kellett volna oda
festeni.
– Vagy hát más név alatt ismeritek? sürgölé őket a tiszt. Talán ezen név
alatt: „Mirobieloszláv?“
– Azt ki sem tudjuk mondani. Biztositá őt a csapláros.
– Ezt a nevet mi adtuk neki. Értesité őt az orosz. Mi neveztük igy el.
– Akkor hát bizonyosan azért nem tudjuk merre van! felelt a csapláros.
A hatalmas vendég szeme közé nézett, de olyan együgyű pofa volt az,
lehetetlen, hogy gunyolódni tudjon.
– Vigyen a manó benneteket ostoba filkók. Hiszen hallottam én ennek a
tatár nevét is, de nem jut eszembe. Pedig a nyelvem hegyén ül. No
segitsetek kimondanom.
Azok olyan szivesen segitettek volna. Látszott ábrázatjukon.
– Valami nagy tatár ur lakik benne; valami utódja a hajdani khámoknak…
Az emberek most is csak a fejüket rázták.
– Hogy ne ismernétek, hisz az egész város az övé, kastélya van benne, a
legtöbb ménese neki van.
Mindenki vállait vonogatta rá.
– No hát kié ez a ménes, a mi ott legközelebb legel?
– Ez? Ez? Ez a ménes itten? Hát ez a ménes Mirza Kobulé.
– No az, az! hát ez a Mirza Kobul az, a kit én keresek, hát hogy nem
jutott ez eszetekbe?
– Mi valami nagy urat gondoltunk; ez pedig csak olyan ur, a ki maga füt
be, ha melegedni akar, s maga főz, ha enni szándékozik.
– A gutát! Hisz ezt valami gazdag főurnak mondják, a ki az uralkodó
fejedelmek családjából eredt, s a legnagyobb pompával él.
– Régen volt az uram. Hire hamva annak az életnek. Koplal biz az a
mennyi csak beléje fér. Semmi sincs már abból a pompából, a miről neked
beszéltek; a mult őszszel még a palotája üvegablakait is eladta
zsiradékért az örménynek.
Ez a tudósitás igen kellemetlen hatást látszott a kérdezgetőre tenni.
– Azt mondják, hogy igen szép unokája van. Kérdezgeté tovább kiváncsian.
A csapláros meg nem állhatá, hogy erre a szóra a markába ne nevessen.
– Kivált, mikor nem kormos. Magyarázá nevetése okát. Széle, hossza egy
annak, alig van képén emberi ábrázat. Pedig szegény leányzó a mellett
ugy szereti a férfiakat, majd megbódul értük. Azok meg futnak előle.
– Hát mért futnak?
A csaplár sugva felelt.
– Mert nyavalyatörős szegény.
– Mennykőt… mormogá a tiszt, a kit ezek a tudósitások nagyon rosz kedvre
hangoltak. Pedig azt mondják, hogy Mirza Kobul leánya, kitől ez az
unokája van, bámulatos szép volt.
– Talán az atyja volt valami ocsmány; veté közbe a csaplár ártatlan
együgyű képpel; a miért a tiszt nagyon végig nézte.
– Erről jobb lesz, ha nem beszélünk. Hát hogy hivják azt a várost, a hol
Mirza Kobul lakik?
– Mezre várnak, uram.
– Ugy, ugy, Mezre vár. Ördög a nyelvetekre! Hogy ugy elforgattok minden
szót. Hát messze van-e ide az a Mezrevár?
– Oh, kegyelmes uram, majd egy napi járat.
– Pedig a földabroszon alig látszik félóra járásnak.
A tatár megméregette a földabrosz térségét. Ő biz elhitte, hogy ott nem
több a távolság félóránál. Milyen jó volna, ha a földabroszon kellene
utazni.
– Mindegy, akármennyire van. Nekem még az éjjel oda kell jutnom.
Melyitek ajánlkozik vezetőnek?
– Akár én uram, szolgálatodra állok. Nagyon jól tudom az utat.
A főtiszt megveregeté kegyesen a mindenre engedelmes tatár vállait, s
biztositá, hogy a mi szolgálatot most tesz neki, annak a diját be fogják
tudni a fizetendő adójába; mire az nagy örvendetesen indult ki a mezőre,
künn legelő paripáját elfogta, felkantározá a jámbor állatot, mely
áhitatosan, lecsüggedt fővel állt gazdája előtt; akkor belekapaszkodott,
s mert bundája igen nehéz volt nyakában, felsohajta: Allah segits! azzal
felugrott. De mert nagyon neki fohászkodék, a tulsó oldalon lefordult a
lóról s ismét ujra kellett hozzáfognia a felüléshez, mondván ujolag:
Allah segits, de ne olyan nagyon!
A kozák ur kaczagott hangosan.
– Nincsen nevetségesebb lovas a tatárnál.
A csapat megindult nagy csendesen a hegyek felé; mert sebesebben nem
birt velök menni a kalauz; hol megállt vele a ló, hol meg félre vitte.
Látszék, hogy nem mestersége a lovonülés.
A vén tatár, meg a fiatal legény pedig nézték a háztető hasadékain át,
mint távoznak el, s mikor az utolsó kozák is elenyészett a hegyszakadék
között, akkor kijöttek a csárdából.
– No most te fiam, ülj a legjobbik lovadra, még a nyerget is itthon
hagyd, hogy annál könnyebb légy. Ezek hajnalnál elébb oda nem érnek, te
rajta légy, hogy két órával megelőzd őket.
– Ott leszek éjfél előtt, kiálta a fiatal legény s nehány percz mulva
hallatszott a sebes robaj a mezőn, s a kinek valami jó szeme volt,
kivehetett egy gyorsan vágtató alakot, mely szélsebes rohammal nyargalt
végig a sik rónán, a szakadékos bérczek felé.