Bacsó Tamás reszketve fogá meg Sámson kezét, midőn hálószobájába ért.
– Maradj nálam, szólt rebegő hangon, ez éjjel nem merek egyedül alunni.
Egy kisértettel megszaporodott a pokol.
– Még is oly gyáva vagy, vén gyermek? szólt az megvetően.
– Nappal nem nevezhetnél annak, de az éjszaka nem az emberi hatalmaké.
Kérlek, ülj mellém, ülj közelebb, gyujtsunk tüzet a kandallóban, zárd be
az ajtókat, s az ablakok tábláit reteszeld be. Engem Isten csodái
kisértenek éjjelenkint.
– Álmodban látod azokat, sokat vacsorálsz.
– Épen semmit.
– Tehát azért látod, mert sokat böjtölsz.
– Oh ne mondd. Az Istennek oka van engemet látogatni. Én sokat vétettem
nagyon. De vezekleni fogok, vezekleni bűneimhez méltón; ha ez utolsó
tervem bevégezém, akkor templomot épittetek, oly pompást, hogy
hasonlóban nem imádkoztak még soha.
– Csak hozzám közel ne épitsd; mert ki találom rabolni.
– Csendesen Sámson; ne szólj igy. Oh itt a falak is beszélnek, körűlem
minden butor él, és engem üldöz; ha nagy csendesség van, nevemet
suttogják, csendesen, alig hallhatólag, és éjszaka, midőn a nagy viharra
olykor felébredek, mely a szélvitorláit csikorgatja, egyszerre megnémul
minden, s fejem fölött elkezd zugni a hatvannégy mázsás öreg harang,
melyet a rimaszombati szentegyházból elraboltam, s hamis pénzt verettem
belőle, s ugy kong, ugy zug a mélységes éjszakán keresztül, hogy a
bástyák rengnek bele alapzataikban. Máskor halálos vakság fog el, érzem
a fáklyák melegét, és lángjaikat nem látom, mélységes sötétség ül
körülöttem. Számtalanszor, midőn ágyamba le akarok fekünni, saját
alakomat, a hogy vagyok és létezek, már ott fekve találom, s hasztalan
költöm onnan, nem birom fölébreszteni, s ott virradok meg székemben
ülve, mig a nap feljő, s a kisértet eloszlik.
– Rémséges dolgokat beszélsz, szólt Sámson, közelebb huzva kardját.
– Nézz hátam mögé, nem áll-e valaki mögöttem? gyakran, midőn olvasni
akarok valami szent könyvből, érzem, hogy valaki hátam mögött
leskelődik, s vállamon keresztül azon könyvből olvas, mig az én szemeim
előtt annak minden betüje megelevenedik, hogy mennek egymásután sorban,
mint a lándzsás hadsereg, s ha kés van kezemben, ugy biztat, ugy erőtet,
hogy vágjam vele torkomat keresztül!
– Te meg vagy rontva Tamás. Eszed nincs helyén.
– Van e várnak egy ősi réme, mely itt lakik alattunk vagy fölöttünk,
elrejtve a falak üregeiben, és örökké ébren. Ez a fehér leány. Egy
Tornallyai leány hajdan a keresztes hadba távozott el, s ott elesett a
csatában: de szelleme visszajött e várba lakni, s oly tiszteletben
tartaték a család előtt, hogy ünnepélyes lakomáikon egy széket mindig
üresen hagytak a számára, s arczképe alá, mely a csarnokban függ,
valahányszor menyegző, tor, vagy keresztelő történt, külön viaszgyertyát
szoktak meggyujtani, s mig a többi viaszgyertyák leégtek, ez bár
folyvást lángolt, soha nem fogyott el. Ez a rém üldöz legjobban engemet.
Hasztalan zárkózom be előle, zárt ajtókon keresztül felkeres, egyik
ajtómon bejön, a másikon kimegy, az őrök látják őt, és nem merik
megszólitani, hallják mint csikorognak az általa felnyitott ajtók, s
mint csapódik be a sirbolt-ajtó utána iszonyu dördüléssel…
E pillanatban iszonyu csattanás hallatszott… A két testvér rémülten
ugrott fel székeiről, s az ajtóra tekinte… Az felnyilt csendesen. Bacsó
Tamás reszketve fogózott testvére karjába. Szemeit nem birta lezárni.
Jól tudta, hogy zárt szempilláin keresztül is kénytelen volna látni e
tüneményt.
Egy fehér alak suhant végig a termen, egy márványarczu hölgy alakja,
vállán arany betükkel kivert lángalaku pallost emelve, s szemeivel merőn
maga elé tekintve.
Bacsó Tamás homlokán a hideg veriték gyöngyözött. Sámson keze is rá volt
fagyva a kardmarkolatra, s izmos termete reszketett.
Már a fehér leány a tulsó ajtóhoz ért, midőn Sámson erőszakosan megtörve
félelme bilincseit, felkiálta:
– Hát fattyuk vagyunk-e mi, hogy egy rémtől megijedünk? s azzal kirántva
kardját, elállta a kisértet utját. Megállj! ordita rá, felemelve
kardját, – s ha a pokolban lakozol, maradj ott örökre, vagy ha nem
haltál meg elég jól, megöllek én, ugy, hogy a más világon sem fogsz élni
többet.
A fehér alak egy pillanatra megrettenni látszott, mintha még fehérebb
lett volna mint volt, de a másik pillanatban megvillant kezében a
lángpallos, s oly gyorsan, mint a villám, csapott le Sámson kardjára.
A kard kihullott a férfi reszkető kezéből, s Sámson térdrebukott a
rémülettől, arczát kezeivel eltakarva.
A következő pillanatban lehete hallani a mindig távolabb felnyitott
ajtók csukódását; mig egy végső dördület hirül adá, hogy most a
sirbolt-ajtó csukódott be.
Minden lélek halálfélelem közt aludt ez éjszaka, s másnap reggel a
Tornallyai család sirboltja felett, hol a czimert Bacsó Tamás saját
kezével forditá meg, e czimert ujra helyreforditva lehete látni.