Ezen zavargás időkben nehéz volt az ország és a fejedelmek figyelmét
egyes családok sérelmeire vonni; a népek kiáltásai közül nem hallatszott
ki az egyesek jajszava.
Tornallyai László, menyasszonya által a legcsodálatosabb uton
megszabadulva, azon kezde gondolkozni, mint irtsa ki öröksége rablóit
Murányvárból?
Ha egyenesen fölmegy Pozsonyba, s magát az országrendeivel
megismertetve, azokat a törvényszerinti elégtételre felhivja,
koczkáztatta volna, hogy Bacsó Tamás megtudva életben maradtát,
órgyilkosokat küld utána s megöleti, mig azt az igazságnak megrövidült
karjai rablófészkében el nem érik, s minden törekvésének sem sikerülend
egyebet kieszközölni egy erőtlen fulminatoriumnál, melyet Murányvárban
csak kaczagni fognak.
Hanem mást gondolt ki. Máriát nem bocsátá többé vissza a várba, hanem
elvivé ő a szent Erzsébetről elnevezett kolostorba, s ott a szent szűzek
gondviselésére bizva, elrejté őt a Bacsó család szemei elől, kik amaz
ijedelmes éj óta semmit sem tudtak az eltünt leány holléte felől.
Akkor tudósitá László álnevü feljelentésekben az országbiráját,
miszerint a Tornallyai család utolsó ivadékainak egyike meghalálozván,
másika kolostorba lépvén, a megürült Murányi uradalom a koronára szállt
vissza; minélfogva a fiscus igyekezzék azt törvényes urának
visszafoglalni.
E feljelentés nem is maradt sikertelen; rövid idő mulva parancs érkezett
Bacsó Tamáshoz, mely által az felszólittatott a murányi uradalmat a
törvényes határidő alatt a koronának átszolgáltatni.
Bacsó Tamás elsápadt, a mint a parancs elejét olvasá, hanem a mint annak
végén megérté, hogy Mária a szent-erzsébeti kolostorba tartózkodik,
mintha kő esett volna le szivéről, megkönnyebbült kebellel mondá:
– Minden jól van.
Még az nap felkeresteté Sámsont, ez összegyüjté rablóbandáit, s éjszaka
ráütve a szent-erzsébeti kolostorra, azt ostrommal elfoglalá,
oltárkincseit felprédálta, s Máriát erőszakkal elrablá belőle. Nehány
ittas rabló üszköt vetett a szétdult kamarákba, s a kolostor a puszta
falakig leégett.
E kolostort azonban az akkori országprimás épitteté, s különös kegyében
tartván, midőn e szent hely elrombolását megérté, méltó haragra
gerjedve, panaszt tőn személyesen a király előtt, melynek eredménye az
lett, hogy mielőtt a zárda üszkei kihamvadtak volna, már a császári
tábornok Salm Frigyes ott állt Murány alatt bosszuálló seregeivel.
A Bacsó-családnak csupán egy utja volt a menekülésre: Máriát
kényszeriteni, hogy egyhez közülök nőül menjen. E végett a legközelebbi
faluból erővel elragadták a lelkészt, s halállal fenyegeték, ha az
esketési szertartást rögtön végre nem hajtandja, csak ez által
maradhatván törvényes birtokában a várnak, s csak igy menthetve a
kolostor elleni erőszakoskodást.
A lelkész, egy tisztes hetvenéves agg, csupán arra kérte őket, hogy
engedjék őt egyedül beszélhetni Máriával, miszerint őt sorsával
megismertesse, és ha kelleni fog, rábeszélje a kivánt lépésre.
Midőn egyedül maradt a leánynyal, megfogá annak kezeit, s homlokát
megsimogatva szólt:
– Ne félj leányom. Az Isten nem hágy el téged. Engem halállal
fenyegetnek, ha téged össze nem adlak e gonosztevők egyikével, de én nem
félem a halált, félem egyedül az Istent, s ha ő neki tetszik, hogy
meghaljak, nem első martyrja leszek az igazságnak, de az leszek. Te
tartsd meg magadat. Igérd e gyilkosoknak, hogy kész vagy az ajánlott
kezet elfogadni: Él az Isten, hogy én össze nem kötöm azt a tiéddel.
A leány megcsókolá a tisztes agg kezét, s midőn kilépett gyilkosai elé,
azoknak végtelen meglepetésére kijelenté, hogy kész beléegyezni az
ajánlott házasságba.
Nagy lőn az öröm Murányban. Lakomához készült az egész vár; mig künn
Salm ágyuit sánczoltatta. Maga a választott vőlegény, a pupos Bernát ugy
felcziczomázta magát boglárokkal, és klárisokkal, hogy akár egy medve
nyakába odaillett volna.
A vár egyik termét kápolnának késziték el, felszerelve innenonnan
elrabolt oltárszerekkel, s midőn mind együtt valának, vőlegény,
menyasszony, násznagyok és vőfélyek, az istenfélő lelkész ott az
oltárhoz lépve, s kezével a feszületet felemelve, nem hogy megáldotta
volna az előtte állókat, sőt megátkozá azokat, kimondva rájok az egyház
legsulyosabb anathemáját, s a kárhozatnak adva őket testestül és
lelkestül.
A rablók irtózatos dühvel rontottak ekkor a lelkésznek, s megesküvének,
hogy ha a szertartást végre nem hajtja még azon órában, oly kinzást
fognak rajta véghez vinni, hogy óhajtani fogja a gyehennatüzet
enyhülésképen. A lelkész nem hajlott szavaikra, megcsókolá a feszületet,
s karjait széttárva, odaveté magát gyilkosainak.
Azok megragadták mellénél fogva, s kihurczolák a teremből, végig a
folyosókon: de ime Isten könyörüle szolgája sorsán, midőn a kinkamrába
értek vele, egy ér hirtelen megpattant az agg férfi fejében, s mire a
kinpadra fekteték, már megszünt élni.
E pillanatban kürthang rivallt a várkapun kivül, s a toronyőrök rémült
arczczal jelenték, hogy királyi hirnök áll a felvonó hid előtt.
– Taszitsátok az árokba! Kiálta Sámson, s a dühödt nép megcselekszi, ha
Tamás utjokat nem állja.
– Csendesen fiuk; nem kell kihuzni a kardot, mig van más ut a
menekülésre. Sok ajtót kinyit a tolvajzár, mit a harczfejsze be nem tört
volna. A veszély nagy, s védelmi szereink kevesebbek, mint hogy
háromnapi ostromot kiállhatnánk velök.
– Igen bizony! kiálta közbe Sámson haraggal. Mert te mindig többre
becsülted az aranyat a vasnál, s a helyett, hogy kardokat szereztél
volna, billikomot gyüjtögettél, ágyuk helyett pénznek öntötted a
harangokat, s lőpor helyett ezüsttel töltötted a kamarákat, már most
csatatér helyett keress magadnak akasztófát a hol meghalj.
– Nem ugy Sámson. Azokkal a kis ezüstgolyókkal jobban czélba lehet
találni, és messzebb lőni, mintha mázsás köveket hajigálnál kerekes
taraczból. Rakjatok meg három szekeret a tárházakból jó vert arany- és
ezüstpénzzel. Jól megértsétek: nem olyannal, a mi nálunk készült; –
igazival. Te Bernát lemégy e szekerekkel a fővezérhez, s kegyelmébe
ajánlasz bennünket.
– Miért épen én? kérdé Bernát elkékedve, miért nem te magad, vagy
Sámson?
– Mert te legkevesebb váddal vagy terhelve; neved legkevesebbet forgott
az actákban, itthon ültél mindig, mint a pók; nincsenek személyes
ellenségeid.
– És mivel legkevesebb kár lesz érted, ha ott marasztanak, szólt közbe
Sámson.
– Ha ide benn maradsz, nekünk ugy sem használsz, mert az utolsó
hellebárdos agyoncsap a dárdája nyelével, mig ha önkényt megadod
magadat, tekintet lesz reád. A többit ékesenszólásodra, s e három
szekérre bizom.
Bernát elsápadva ült fel a szekerekre, s megnyittatva a hirnök előtt a
várkaput, kijelenté, hogy testvérei nevében kész a fővezér előtt
megjelenni.
Pár óra mulva a szekerekkel együtt Salm sátora előtt állott.
A vezér több magyar főur társaságában fogadta az érkezőt, ki nagy
vigasztalódására tapasztalá, hogy azok előtte mind ismeretlenek.
Annyival nagyobb lön tehát rémülete, midőn Salm elélépve, őt egyenesen
nevén szólitá:
– Te vagy az a Bacsó Bernát, ki rabló testvéreiddel együtt a környéket
pusztitod?
– Ne hidd méltóságos uram, a mit rólunk mondanak, cseh rablók
kalandoznak a vidéken, azoknak a bűneit fogják mi ránk.
– Hát a harangokat kik rabolják el, hogy hamis pénzt verjenek belőlük?
– Minket rágalmaznak azzal is, kegyelmes uram, jól tudom; mert irigyeink
a szomszéd földesurak, hogy jó gazdák levén, pénzben meg nem fogyunk, de
im szemléld meg magad, és győződjél meg róla, hogy hát hamis pénzzel
szoktunk-e mi fizetni?
E szavaknál feltakarta a szekerek ponyváit, látni engedve a lapáttal
felhányt aranyat ezüstöt, s alázatos mosolygással mondva:
– Ezt a csekélységet a katona uraknak áldomásul hoztam.
Salm képét elfutotta a vér.
– Hát török basának néztek ti engem, nyomorultak, kitől pénzen lehet
venni békét és háborut? Nem rablott kincseitekért jöttem én ide, hanem
fejetekért, miket a törvény elitélt.
– Nem tévedtünk mi, uram, a törvény ellen soha.
– A szent-erzsébeti kolostor falai még füstölögnek.
– A kolostoré a hiba, mert törvényes hitvesemet Tornyallyai Máriát
erőszakosan tartá vissza tőlem, s ez által vagyonaimtól meg akart
fosztani. Én csak védtem magam, midőn támadtam.
– Törvényes hitvesed neked Tornallyai Mária? kérdé szigoruan a vezér.
– Kész vagyok rá hitemet letenni, hogy az.
Salm inte, hogy hivják elő a tábori lelkészt, s felszólitá Bernátot,
hogy esküdjék meg arra, a mit mondott.
Bernát vakmerően odalépett a tábori oltár elé, egy kezét az evangeliumra
téve, másikat felemelé az égre, s mint e szót ki akará mondani:
esküszöm! egy kéz hátulról hirtelen megragadá kinyujtott kezét, s a mint
Bernát hátratekinte, egyszerre megnémult, megmerevült. Tornallyai László
állt előtte.
Az embernek fél felét rögtön megüté a guta rémületében, ugy hogy nyelve
nem birt többé érthető szótagot kiejteni, s kinyujtott karja ugy maradt
megszáradva, a hogy azt az ég felé emelve tartá, megmeredt három
esküvőujjal.
Salm igy küldé őt vissza Murányvárba, rémületes jelenetül; félig holt
alakot, ki esküre kinyujtott kezét nem birja többé visszavonni, s
megnémult nyelvével nem birja kimondani a rémgondolatot, mely alatt
lelke megőrül.