… A terem be van huzva fekete posztóval, közepett áll a ravatal, ezüst
szegekkel kiverve; két oldalán megforditva függnek a családi czimerek,
egy fehér angyal, csillagos kék mezőben, jobbjában lángpallost tartva.
Fejtül zászlók és lobogós kopják, kétfelől tizenkét viaszfáklya lobog; a
ravatalon egy fiatal férfi fekszik, sápadt, kiaszott arcz, kemény
szigoru vonások, beesett szemei csukvák, viaszsárga kezei mellén össze
vannak téve, nagy sima homloka száraz és fényes, mint szokott lenni a
halottaké.
Lábtul kis kerek asztal mellett négy virrasztó diák ül énekelve, az
asztal alatt nagy zöld órros kancsó fülel, a diákok bele vannak már
fáradva az éneklésbe, de még az ivásba nem.
A szomszéd-teremben ez alatt vigan folyik a tor, ott a csatlósok és
pinczérek iszszák le sziveikről a bút, s ha elhallgat olykor a
virrasztók éneke, a de profundis szomoru melodiája után keresztül
hangzik a nyitogatott ajtókon a vad rikácsoló bordana: „ej haj, igyunk
rája, ugy is elnyél a sir szája!“
A virrasztók unni kezdék magukat a halott mellett, a zsolozsmák végig
vannak énekelve, a fáklyák leégtek, és a kancsó kiürült. Egyet
elküldenek maguk közül, hogy hozza tele. A másik utána megy, hogy
meglesse, ha nem csalja-e meg társait? Mindketten oda maradnak. A
harmadik értük indul, visszahivandó őket, s a negyedik aztán nem bolond,
hogy egyedül maradjon, ő is utánok megy. A szomszéd-teremben pedig igen
vig társaság van, onnan nem jön ki más, mint a kit kilöknek. A halott
egyedül marad.
Éjfélkor le fogják tenni majd a családi sirboltba, s a czimer
megforditva marad a sirbolt-ajtó felett, mely a Tornallyay család utolsó
férfi ivadéka, László után bezáródik.
Éjfélig van ideje mindenkinek meglátogatni a halottat, ki éltében annyi
emberrel jól tett, védte az ártatlant, segitette a szükölködőt,
gyámolitá rokonait, megbecsülte a jó szolgát, és harczolt a hazáért.
Nem igen jut eszébe senkinek.
Egyszerre nyilik az ajtó, s a részeg tivornya orditásból kitántorog Ivó,
a csatlósok hadnagya, kit László váltott meg török rabságból. Részeg az
ember, mint a csap, kezében kancsót hoz, s a halott előtt kaczagva
megáll, a hogy állhat.
– Igyál atyafi! szól urát kinálva, s vadul röhög durva ötletén. Ugy is
nagy státió lesz innen a más világig, s ki tudja: ültettek-e ott is
szőlőt? Igyál no.
Az ember tántorogtában felrug egy álló gyertyatartót, s a viaszfáklya
forró olvadéka László arczára cseppen. Az hideg marad és mozdulatlan.
– No – se baj, mond a hadnagy felállitva a fáklyát nagy ügygyel bajjal,
s ez alatt más kettőt taszitva el. Ha a más világra jutsz, ott még majd
forróbbal is leöntenek.
A hadnagy eltántorgott részegen, kiment a folyosóra, valamelyik
szegletben eldült és elaludt. Az utána nyitva hagyott ajtón besüvöltött
a szél, s ugy lobogtatta a fáklyákat a ravatal körül!
A szomszédteremben hangzott a lakomai zaj, a halott szobája csendesen
maradt.
De im ki az, ki őt ismét látogatni jő? Magas, halavány női alak, ha
szemei ugy nem égnének, léleknek is beillenék. Ez a menyasszony. A
halott menyasszonya Mária, ki jegyesét már három év óta nem látta, s
most tudtára adák, hogy vőlegénye megérkezett, s ott fekszik a
koporsóban.
A leány megáll a ravatal előtt. Szép vonásai mintha kővé volnának fagyva
mozdulatlanok, szemeit le nem veszi mátkája arczáról, egy köny sem
nedvesiti azokat. Iszonyu érzelem! midőn az élet legkinosabb órája jelen
van, nem akar fájni a sziv, nem akar sirni a szem, nem akar veszteségére
gondolni az ész, és e borzasztó ür a lélekben, köny, fájdalom, és
gondolat nélkül a legiszonyubb szenvedés. Ezentul még csak egy lépés
van, – az őrültség kaczaja.
Annyit szeretne pedig mondani a halottnak; szeretne szemrehányásokat
tenni, hogy hát ily hidegnek kell-e a vőlegénynek lenni? szeretne
elmondani neki, hogy ő is szenvedett sokat, szeretné megkérdeni tőle,
melyik ut vezet a tulvilágra, hogy utána mehessen? Mert hiszen oly
nagyon szerette őt! De az ajk nem ád hangokat.
Odalép a halott mellé, s gyöngéd fehér kezével megfogja annak viaszsárga
kezét.
Mi volt ez?
A megérintett hideg csontkéz megszoritá a leány kezét.
Mária ijedten tekinte kedvese arczára, s annak felnyilt szemeivel
találkozék.
– Csendesen… suttogá a ravatalon fekvő. Ne félj és ne örülj, mert
elárulsz.
A leány reszketett, a férfi nem.
– Vártalak, suttogá László a leánynak, végy le egy kést a falra
akasztott fegyverek közül, s vagdald el vele kötelékeimet, mik kezeimet
és lábaimat fogva tartják, s aztán tedd mellém a kést.
A leány csak bámult, a nélkül, hogy a mondottakat teljesitené.
Mária! nem természettörő csoda, a mit látsz, én élek, de csak egy órám
van még hátra, éjfélkor el fognak temetni, ezt az órát használni kell.
Hajolj reám, tégy ugy, mintha siratnál; – ne félj hideg alakomtól, csak
egy szikra ég még abban, s az is szerelem te érted. A mióta nem láttál,
az alatt itt voltam bezárva a bástyák legalsó börtönében. Bacsó Tamás
tarta ottan. Midőn bűneit megtudva, meg akarám őt büntetni, rabló
zsoldosaival megkötöztetett, s elzárt a világ elől, s az utánom
kérdezősködőknek mesét mondott hollétemről. E sirból, jól tudám, hogy
csak a másik sirba van kijárás, s vártam sokáig, vártam iszonyu ideig; a
napokat nem számithattam, mert a föld alatt nincs idő, csak azt tudom,
hogy az hosszabb volt az örökkévalóságnál. Végre egy gondolatom jött:
visszatarték magamtól ételt és italt hosszu ideig, testem kiszáradt,
arczom összeesett, szivem verése alig lön észrevehető, s tagjaim
elhidegültek. Egy órában porkolábjaim, midőn lánczaimat vizsgálni
jöttek, megmerevülten találtak börtönöm fenekén fekve. Ez meghalt!
mondának nevetve, s a lánczokat levéve rólam, felvettek vállaikra,
felöltöztettek halotti ruhába, s kiteritettek e ravatalra; hallottam,
mint suttogá mellettem egy, hogy még szivem körül melegséget érez, s az
ijedtségtől ugy elszorult egyszerre szivem, hogy a mint a másik rátette
kezét, nem érzé dobbanását. Majd jobban meghűl a sirboltban, vigasztalá
társát. Most, Mária, adj kezembe egy kést.
– Mit akarsz cselekedni?
– Megvárom, mig Bacsó Tamás ide fog lépni ravatalom mellé, s akkor
szivébe ütöm azt.
A leány ráhajolt Lászlóra, s arczát arczára fektetve suttogott:
– Maradj csendesen és ne háborogj. Én megszabaditalak, ha rám bizod
magad. Engedd magadat a sirboltba letétetni, én érted megyek.
– Lehetlen az, szólt reszketve a férfi, s a puszta gondolatnál
elkékülének ajkai. Hátha gátolva léssz, s én ott veszek a lezárt
koporsóban? A sirbolt-ajtó zárva leend; s ha odáig juthatnál is, belőle
ismét nincs menekülés.
– Van. Atyád koporsója mellett áll egy kőkoporsó; ez üres, nem fekszik
benne senki; fedelét leemelve, egy szűk lépcső lejárása tünik elé, mely
a sziklába vágva a vár alatti barlang üregéig vezet, ezen keresztül
megszabadulandsz.
– De hogy jöhetsz te odáig?
– Éjfél után, midőn mindnyájan lenyugszanak, Bacsó Tamás hálótermébe
lopózom, ki feje alatt szokta őrzeni a vár kulcsait. A várnagy babonás:
e vár lakóinál hagyományul jár a monda a fehér leányról, ki az éjfél
óráiban, a lángpallost kezében tartva, végig szokott járni a vár
termein. Senki nem meri őt megszólitani, mindenki félve áll hátra, s
maga Bacsó Tamás takaróját fejére vonva huzódik ágya szegletébe, hogy ne
lásson s ne halljon semmit. Nem rém a fehér leány, én magam vagyok az.
Alant a hegy tövében lakik egy hű szolgám, az öreg Bertalan,
kecskepásztor, ő fedezte fel a sirbolti rejtekutat, és én használva a
várnagyok babonás hitét, itt szoktam vele találkozni, s itt adom át neki
panaszleveleimet, miket ő több izben elvitt a nádorhoz, sőt egyszer a
királyhoz is. Ma éjfélkor ismét lemegyek, téged megszabaditalak.
– És azután velem jösz?
– Te fölmégy a királyhoz, föl az országrendeihez, megmutatod nekik
kiszenvedett arczodat, s boszut kérsz gyilkosaid fejére. Én pedig
közöttük maradok, hogy legyen, ki bűneiket feljegyezze.
E perczben nyilt az ajtó. László lehunyta szemeit, Mária ugy tett,
mintha ráborulva sirna. A három Bacsó lépett be a terembe.
Elől egy magas, martialis alak, Bacsó Sámson, a rablóhős; vastag,
szénfekete haja serteként áll fején szélyel, és ellepi homlokát, sűrü
szemöldei csaknem össze vannak nőve, két bajusza, mint két ökörszarv,
öklelőzik jobbra balra, sűrü fekete szakállal van benőve egész arcza,
mintha aczélsodronynyal volna beültetve, s a mik szabadon maradtak, azok
egyedül a sötét villogó szemek. Alakja ölnél magasabb, vállai szélesek,
karjai vastagok mint egy cserfaág, öltözete piszkos és elhanyagolt,
melyet derekán bivalybőr-öv szorit össze, azon lóg egy hosszu, rozsdás,
egyenes kard; a kard lapjára van edzve: „jó éjszakát!“
Utána jő Bacsó Bernát, merő ellentéte az elébbi alaknak, egy félre nőtt,
nyomorék teremtés, feje vállai közé szorulva, arcza ránczokkal fedett, a
szőrt megirtá rajta a himlő, melytől szemei is örökké veresek, hosszu
kezei csaknem a földig lógnak. Az egész alak szánalomra indit, de az
ajkak vonásában van valami keserű guny, mely e szánalmat visszautasitja,
s daczolni látszik a természettel, mely őt megcsufolta, s az
emberiséggel, mely őt kineveti.
A harmadik, Bacsó Tamás. Egy tisztességes ősz alak, a milyennek festik a
becsületben megőszült embereket: nyilt barátságos homlok, melyet ezüst
fürtök fednek, tiszta, józantekintetü szemek, szabályos arcz, szelid,
nyájas ajkak, komoly magatartás; – öltözete gyász, s e szint
arczkifejezése sem hazudtolja meg. Tud szomoru lenni.
Midőn belépnek, Mária fölemelkedik a ravatalról, s hideg, könytelen
arczczal végig nézve a három testvéren, a nélkül, hogy szólna hozzájuk,
eltávozik.
Sámson vállat vonitva fordul el tőle, mig Bernát faunusi vigyorgással
tekint utána, egyedül Tamás üdvözli őt tiszteletteljesen meghajtva
fejét.
– Köszönnetek kellett volna neki; szól intőleg testvéreihez, ezután ő
leend a vár birtokosa.
Bernát felkaczagott.
– Miután eddig vőlegénye volt az, ki most halva fekszik?
– Bizonyára, a végrendelet igy hagyományozta azt.
– De azt nem hagyományozá, hogy a vár urát három esztendeig fogságba
tartsd, s csak meghalva ereszd ki.
Tamás nyugodt lélekkel viszonza:
– Én gondnokul voltam mellé rendelve, hogy vigyázzak reá, a fiun
tébolyodás jelei kezdtek mutatkozni, s én elővigyázatból zártam őt el,
hogy kárt ne tegyen magában, vagy jószágait el ne prédálja, ez nekem
jogom volt és kötelességem.
– Igaz, hiszen te derék becsületes ember vagy. Megbocsáss, hogy későn
ismertelek meg; hát a lányt most ujra mi oknál fogva teszed el láb alól?
– Épen nem teszem. Ő férhez fog menni, és Murányvár a hozzátartozó
uradalmakkal együtt azé leend, ki őt el fogja venni, a mint a
végrendeletben van.
Bernát elsápadva néze bátyja arczára, mintha kétkedne rajta, hogy
tréfál-e vagy valót beszél?
– S hová leszünk mi akkor?
– Maradunk a kik voltunk, ha a kegyes vőlegénynek tetszeni fog; viszonza
Tamás alattomos mosolygással, mely egy perczre elárulá a szelid arcz
vonásaiban alvó ördögöt.
– S ki volna az? kérdé Bernát, értetlen arczczal.
– Kedves öcsénk, Sámson; szólt Tamás, a kalandorra mutatva, ki ezalatt
hátat forditva állt egy ablakban összefont karokkal, s részvétlen
arczczal bámult ki az erdős vidékre.
A mint nevét hallá emliteni, visszaforditá nagy, bozontos fejét, s
lenézve testvéreit, egyet vonita vállán, s azzal ismét az ablakba
könyökölt.
Tamás odalépett hozzá, s nyájasan megveregette vállát.
– Hallottad, miről beszéltünk?
– Hallottam, de semmi közöm hozzá.
– Semmi közöd?
– Mert az nem az én mesterségem. Én rablok, gyilkolok, megölök száz
férfit ha kell, de lopni, csalni, örökségeket elhajhászni nem szokásom.
Tegyetek a leánynyal a mit akartok, mit bánom én? öljétek meg, de az én
kezem által ugyan nem; engem hagyjatok ki játékaitokból.
– Sámson, térj eszedre, ha egyszer elvetted a leányt, többet akár soha
se lásd. Mehetsz a világ végire, de nekünk kell, hogy őt nőül vedd.
Sámson fölegyenesedék, szemei villogtak sötét helyeikből.
– Halljátok. Én láttam férfiakat meghalni a halál mindenféle nemeivel,
én láttam ágyukat szegezve mellemnek, és éreztem álmomban a hóhér
pallosát nyakamba metszeni, én láttam kisérteteket utánam jőni az
általam meggyilkoltak sirjaiból, s hallottam kongani a felgyujtott
falvak harangjait, mikor már a tornyok le voltak égve. Nem reszkettem
soha. De asszonyt nem láttam sirni soha, és nem akarok. Keressetek
helyettem más vőlegényt. Én a leányt el nem veszem.
– Elveszem én! szólt közbe, kigyuladt arczczal Bernát, s arcza ragyái és
szemei még vörösebbek lettek.
A ravatalon fekvő László, kinek e beszédet hallva, a pokol kinjait kelle
kiállani, e szóra öntudatlanul felsóhajtott.
Mindhárman ijedten tekintének vissza.
– Valaki sohajtott. Hangot hallék: rebegé Bernát.
– Semmi sem, szólt Tamás széttekintve. Tán valaki hallgatózott az ajtón.
Bernát szorongva szólt:
– Engem ugy nyugtalanit e halott, ugy félek tőle. Kedvem volna szivébe
ütni e kést, nehogy föltámadhasson valaha.
– Azt ne tedd, csititá őt Tamás. Még azt mondaná valaki, mi öltük őt
meg. Meg van ő halva jól.
Sámson gunyosan fordult testvéreihez:
– Hogy féltek, miszerint föltámad az, a kit megöltetek; a kit én
megölök, az nem ébred föl soha.
– Beszélj, beszélj kevély rabló. Ha én ébren nem vagyok, te nyakadra
hoznád az egész országot, s harczolhatnál vele.
– De ha én pénzt nem szerzek, szólt közbe Bernát, te is hiába vagy
ébren.
– Csitt, a virasztók jőnek.
Éjfél elmult. A torozók ügygyel bajjal elhagyák az ivótermet, a
legjózanabbak felvevék a ravatalt vállaikra, s a mint a sirbolt-ajtót
felnyiták, a kijövő hideg szél oly borzadályosan futott végig
valamennyin, hogy egyszerre kijózanultak, az arczok halaványak voltak a
fáklyafénynél.
A csatlósok megálltak a lépcsőkön, félelmesen nézve fáklyaik füstjére,
mintha fekete szellemek lobogtatnák azokat palástjuk szegélyével.
Alulról hangzott a halotti ének: Miserere mei Domine!
Az emberek önkénytelen keresztet vetének magukra s örültek, midőn
visszajöhettek a sirboltból, s hátuk mögé nem merve tekinteni, siettek
alvószobáikba.
Bacsó Tamás maradt leghátul, bezárta a sirbolt-ajtót, megforditva rajta
a czimert, s magában dörmögve monda:
– Ez többet meg nem nyilik – az itéletnapig.