Murányvár, az annyi regényes kalandról hires omladék, Ferdinánd király
idejében a Tornai Tornallyay családnak volt birtokában.
1536-ban meghalt az öreg Tornallyay János, s maradt utána egy fia
László, kit még éltében eljegyze egy szintén a Tornallyay családból való
hajadonnal Máriával.
Ezt a Tornallyay Máriát azonkivül a fiscus által fiusittatá, hogy ha
netalán saját édes gyermeke meghaláloznék, vagyonai ne származzanak
idegen kézre, hanem maradjanak a leánynál, s ha az később máshoz találna
férjhez menni, viselje a férj az ő nevét is, s a születendő gyermekek,
mint Tornallyayak birják a család javadalmait.
Minthogy azonban kora halálával hátrahagyott fiacskája menyasszonyostul
együtt még mindketten gyermekek valának, gondviselőül rendelé számukra
eddigi várnagyát Bacsó Tamást, még két testvérével együtt, kiknek
egyikét hitták Bernátnak, másikát pedig Sámsonnak.
Az öreg Tornallyay sohasem vélte gyermekei jövendőjét jobb kezekre
bizhatni, mint e három férfiéra. Ezek közül Tamás volt a legidősebb,
kegyes, imádkozó ember, kinek sohasem volt egyébre gondja, mint
bucsujárásra és alamizsna-osztogatásra; utána következett Bernát, ez egy
kissé rútarczu volt, fertelmes képére alig lehetett ránézni, de annál
jobban értett a gazdálkodáshoz, s pénz és számvetés dolgában senki őt
meg nem csalhatta; a legifjabbik, Sámson, pedig vitéz hadakozó ember
levén, már természetnél fogva is erős és izmos termetű; ugy gondolá a jó
öreg, hogy a mig fiának lelki neveltetése nem szenvedend hiányt Tamás
ápolása alatt, addig Bernát a vagyonbeli gazdálkodásban leend tudós,
végre Sámson hathatós védelmezője leend annak minden erőszakos
megtámadások ellenében.
Az öreg János eként elhagyván a mulandóságot, ime mi történék vala? Már
az első esztendőben hire futamodék, hogy Murányvár egy rablófészekké
lett, honnan vitéz Sámson gazda tűzzel vassal látogatja a felvidéket,
gyilkol, rabol és gyujtogat, a jó Tamás feltöri a templomokat, leszedi
harangjaikat, s a bölcs Bernát benn a várban pénzt kovácsol az elrabolt
harangokból, s annyira elárasztá már hamis pénzzel a tájékot, hogy a
szomszéd városokban félnek az emberek pénzen vásárlani, hanem inkább
csereberélnek.
Hasztalan emeltek panaszt a szomszéd falvak és földesurak! a hatalmas
gonosztevőket nem volt mód megfenyiteni, ha Ferdinándhoz folyamodtak
segitségért, ezek azzal fenyegetőztek, hogy áttérnek János Zsigmondhoz,
s megforditva. A megye kétséges föld volt, ma az egyik fél birta, holnap
a másik, s mikor a háborura is alig volt elég a fegyver, honnan jutott
volna még a rablók ellen?
Az országgyülés egynehányszor czitálta őket, de ők sohasem jelentek meg,
daczolva a törvényekkel.
Minő sors várhatott ily állapotban a rosz kezekre bizott árvákra, kiknek
ügye a zürzavaros időben egyedül a gondviselő ur Isten őriző kezére volt
bizva?
A mellékrokonok gyakori kérdezősködéseire mindig kitérő feleleteket
adtak a gondnokok, s nem engedék őket a gyermekekhez férni; majd, hogy
László felserdült, elhiresztelék, hogy elment Lengyelországba hadakozni,
egyszer csak aztán kitűzték a fekete zászlót a vároromra: – hogy, hogy
nem? – hazaérkezett ismét, és rögtön meghalt; a ki nem félt Murányvár
alatt járni, megjelenhetett a torára. Ez volt a hir.