Gernyeszegi Menyhért uram felment a kathedrába, a hivek sok köhögés után
helyreverték magukat, s várták csendben a hirdetendő igét.
Mint már tudjuk, a nagytiszteletü ur kemény dolgokat szokott a
gyülekezet épületére felhordani, a mai textus ilyen formán hangzott
Ezsaiásból:
„Ordits kapu, kiálts város! mert eljön az Urnak rettenetes napja!“
Az emberek elkékültek, elhalaványultak, Bethlen Gergely uram
nyuszt-prémes dókájában burkolózva, hátravetette magát székében, mintegy
előre érezve a zivatart; csupán Ilonka arcza volt nyugodt és ábrándozó,
nagy sötétkék szemei nem keresték a szónok élő márványarczát, az ablakon
az esti nap búcsu alkonysugára sütött be, keblét egy önkénytelen sohaj
emelé, lelke tul volt a templomon, tul az égen, még annál is közelebb az
Istenhez, – ő szeretett.
A pap ekként kezdé hiveit megszólitani:
„Gyilkosok, tettetők, csalók, hitszegők, istentagadók, hazaárulók! Miért
jöttetek e szent helyre?“
„Üm,“ dörmögé magában Bethlen ur, még mélyebben huzva magát dókájába.
„Hogy mertek Isten szine előtt bűneitek sokaságával megjelenni? Nem
féltek-e annak haragjától, kinek nevét szájatok kimondja? Széttekintek
rajtatok és nem látom közöttetek azt az öt igaz embert, a kikért
megtartandja az ur Zsodomát és Gomorát. Mindenütt bűn, iszonyat,
veszedelem. Látom a fiut, ki apja halála után sohajt; látom az asszonyt,
ki férjének szemben hizeleg, s szemével másra tekint; látom az árvák
megrontóit, kik testvéreik megnyomoritásával szereznek maguknak veszendő
kincseket.“
„Jól van, nagyon jól van,“ mormogá magában Gergely ur, szokás szerint
nem állhatva, hogy bele ne szóljon a predikáczióba.
„Meg van vesztegetve a nép, a konkoly kikelt mindenütt s bevette magát a
várakba, ugy mint a kalyibákba; mig a közönséges gonosztevő dénárokat
rabol, addig ti főurak az országot fosztogatjátok; veszekedtek a
hivatalokon, s a közinségből gazdagultok; ime Sándor Ádám uram milyen
bogláros mentében mutatja magát, pedig Isten ember tudja: hogy két
kesely paripával jött be az országba. Ti magatok mentek rosz példával
elő, megbüntetitek a gyilkost, a ki egyet megölt, s ti magatok háborut
csináltok az országnak, mely nélkül ellehetett volna; jaj ti reátok! az
özvegyek és árvák siralma az egekre száll föl ellenetek.“
„Üm üm“ dörmögé Gergely ur, bajuszát rángatva s fejét csóválva. „Jól,
jól van pap uram. Jól van.“
„Behoztok törököt, tatárt, kuruczot, labánczot az országba, s mig az
szerte pusztit, rontja a népet, égeti a falvakat, ti felveszitek
magatokat váraitokba s onnan nézitek a romlást.“
„Üm. Ez rám szólt“ mormogá Bethlen Gergely uram, üstökét borzalva.
„Pedig hiába építettétek erős váraitokat, por és hamu minden erősség,
melyet az Ur lehelete megillett és menten leomlanak, de kősziklára
épitett ház az Istenben való bizodalom, az igaz hit! és ti e hitet is
megvetitek, elhanyagoljátok, kicsúfoljátok. A hajdani buzgóság, az ősi
önfeláldozás, nem találtatik sehol. Cserélik, berélik a hitet, mint az
uj ruhát, ma rácz, holnap unitarius, holnapután török, ki mint hasznát
látja. – Ime Pünkösti László uram, mily áhitatosan hallgatja az Isten
szavait, pedig csak a mult héten igérte meg Apor István uramnak, hogy
pápistává leszen, majd akkor ő is kap valami részt a testamentomban; ime
László Mihályné asszonyom kiadta kezéből mind a két fiát Kolozsvárra,
mintha itthon nem lenne már nekik mit tanulni, s most ott a tisztelendő
jesoviták olvasóval és képes könyvekkel dugdossák a gyermekek zsebeit.
Ime Mihács Mihók uram bolond fővel azt beszéli: hogy ő minden vallásból
hisz valamit, a zsidóból a szombatot, a törökből a sok feleségtartást,
pedig lészen ő neki egyformán része a poklokból minden vallás szerint;
sőt még Hentner Jónás uramat is itt kell látnom, a ki már két héttel
ezelőtt convertált, hogy valami hivatalba promoveálódjék, s most is csak
azért jelent meg az Isten házában, hogy itt Bethlen Gergely uram hajadon
leányára bámészkodjék, pedig bizony mondom neki, hogy azt oltárhoz
vezetni nem fogja.“
„Üm!“ mordula Gergely ur, oldalt vetve magát. „Azt magam is ohajtom.“
A pap mennykövei ekképen hullottak jobbra balra, a hivek megilletődve
huzták le fejeiket, s ha valamelyiknek szólt a leczke, alig lelte
helyét. Egyedül Ilonka nem látszott érdekelve lenni a dorgáló szavak
által; szemei, lelke, gondolatai messze-messze tétováztak, túl a szűk
falakon, túl a hóval fedett mezőn, ott hol az Isten közelében örök
tavasza van a világnak, a szerelem reményében. Arcza angyali nyugalmát
nem zavarták meg Gernyeszegi uram intései, sem Hentner Jónás uram
bámészkodása.
[Illustration]
„Jaj tinéktek, jaj Erdélyországnak!“ folytatá a pap; „eljön az Ur a maga
ostorával és megostoroz benneteket; eljön a látogatás napja, és el nem
mulik. Avagy a bérczek nem a ti büneitekért rendülnek-e meg álló
helyeikben? a viharos mennydörgés és villámverés nagy karácsony reggelén
nem az Isten intő szava volt-e hozzátok? A rettenetes áradások, mik
falvakat söpörnek el helyeikről, a sáskajárás, mely minden zöldet
letarol, nem azt jósolja-e, hogy el fogtok töröltetni e földnek
szinéről, és nevetek sem maradand ez országban? Jaj nektek, jaj
tinéktek, kiket az unokák meg fognak átkozni, de százszorta jaj az
unokáknak, kiket apáik rontanak meg! Én láttalak benneteket az utolsó
fejedelem temetésén. Nem sirt közületek senki; az nem a megholt lelkeért
történt, hálaimádság volt az az Istenhez, hogy őt magához vette.“
„Üm, ez nekem, ez nekem szól“ dörmögé magában izzadva és dókáját jobban
balra gombolva s üstökét sebesen körülkapargálva Bethlen Gergely uram.
„Igaz hogy gyönge ember volt a megboldogult, könnyelmü, részeges, és
ittas fővel sok bolondot mivelt; de a miénk volt, a miénk! és azért kár
volt örvendeni az ő temetésén, mert bizony mondom néktek, hogy ez volt
az utolsó fejedelemtemetés Erdélyországban és több fejedelmet nem fog
Erdély eltemetni!“
„De már azt tagadom!“ kiálta fel elförmedve Bethlen Gergely uram, s
lecsapta süvegét maga elé. „Ahhoz kend nem ért, Gernyeszegi Menyhért
uram!“
A pap magasra emelt fővel tekinte le a botránykoztatóra, s három ujját
fölemelve az ég felé, mennydörgő szózattal kiálta le rá: „Itt Isten
beszél!“
Bethlen Gergely uram már ekkor egészen magához tért, átlátva
magaviselete helytelen voltát s lesimitva üstökét s mentéjét helyre
rángatva, visszaült helyére: „nagyon jól van, csak folytassa kegyelmed.“
A pap tehát még egyszer általánosan megdorgálva a gyülekezetet,
végezetre jobbulást ajánlva neki, megvigasztalá a megilletődött népet a
mennyei bocsánat igéretével.
„Tartsátok meg a hitet, és az bizony meg fog benneteket tartani;
szeressétek a hazát és az bizonyára élni fog; tegyetek szent fogadást:
hogy Isten és a hon előbbvaló lesz nálatok minden világi jónál, s e
fogadással járuljatok az Urnak asztalához, mert a ki e nélkül veszi el a
szent jeleket, halált eszik és kárhozatot iszik magának!“
A pap mennydörgő szavai után ujra megzendültek az orgona sipjai, az
igazság után a költészet; s a hivek szép rendben járultak a szent
kenyérrel és borral teritett asztalhoz, melyre Bethlen uram leányai
saját kezükkel himzettek pompás vörös bársony takarót. Előbb a férfiak
kerültek sorba, kardjaikat mind lerakva a templom-ajtóban; Gernyeszegi
Menyhért uram olykor fejcsóválva huzta vissza a nyujtott serleget, midőn
valaki balkézzel nyult hozzá, s velőkig ható mondatokat dörgött
mindegyik fülébe; ugy látszék, mintha személy szerint mindenkinek
legtitkosabb büneit ismerné, s nem egy gonosztevő tért az igaz utra,
átható szemeinek rettenetes tekintetétől.
Midőn a férfiak közől a legutolsó is elhaladt, jöttek sorban a nők.
Legelül egy pár éltesebb matróna, a helybeli nemes családokból,
becsületes tornyos főkötőben s panyókán lógó prémes mentéikkel nagy
ezüst kapcsokra; kezeikben aranyos metszésü énekes könyveik, azokba
csiptetve egyegy szál rozmaring. – Most egy karcsu hajadon lépett az Ur
asztala elé, kin az egész gyülekezet szemei függöttek, Bethlen uram
legszebbik leánya Ilona. Mennyi áhitattal, mely nemes ihlettséggel
fogadá el az isteni vér jelképét! az Ur lelke lebegett arczulatán.
„Az Ur hallgassa meg szived fohászait“ monda nyájasan a leánynak a
lelkész, s egy pillanatra elolvadt arczának szigorusága.
Ilonka hosszan, mélyen fölfohászkodék a szent asztal előtt; sohajában
annyi névtelen érzelem vágya látszott kifejezve; de rengő sejtelmek, mik
még gondolattá nem voltak érlelve s melyekből olvasni csak azon lélek
képes, ki a csecsemő sirását is érti.
Azon pillanatban, midőn Ilonka letevé a serleget, irtózatos zsivaj
támadt a templomajtó előtt, rémült gyermekek és leányok rohantak be a
templomba a rögtöni ijedtség érthetlen orditozásával, s a padokon
keresztül ugrálva, a karzat oszlopaira s az ablakrámákra kezdtek
felkapaszkodni.
„Mi történik ott?“ kiálta a pap a lármát tulharsogó hangon, mig a
templomajtónál levő leány- és gyermekcsoport mindig nagyobb zavarba
kezde gomolyodni, s egyszer az egymás hegyén hátán hentergő tömeg közől
egy roppant nagy medve szökött elő, idomtalan hánykodó ugrással futva
egyenesen az Ur asztalához.
„Jézus segits!“ sikolta Ilonka összeijedve, s a rémülettől nem birt
megmozdulni.
A fenevad már csak néhány nyomnyira volt a leánytól, a csodajelenettől
megrémült nép egészen megfeledkezett róla, midőn Bethlen Gergely uram
hirtelenebben a kimondott szónál átugrott karospadján s a vadállatot
ököllel fültövön ütve, a mint ez két lábra állt, megfogta két kézzel két
fülét s azzal hanyatt vágva az állatot, birkózásba eredt vele.
Ilonka, a mint apját a medvével viadalt kezdeni látta, elsárgult, szemei
elfordultak s azzal összeroskadva féltestével az ott álló padra
hanyatlott.
„Ne féljen kisasszonyom!“ rikácsolá ekkor háta mögött valami erőteljes
női hang, s a megriadt néptömeg közől egy izmos székely leány vált ki,
két könyökkel törve magának utat kisasszonyáig, s azzal oda rohant
Ilonához, felkapta karjai közé mint egy ölbeli gyermeket s az orgonához
rohant vele, melynek záros rekesze volt.
„Egy kést adjatok!“ ordita Bethlen Gergely, még folyvást egyedül küzdve
a fenevaddal, s egyik térdével a földhöz nyomva annak torkát, mig kezei
veszett erővel fesziték annak füleit. „Szaladjatok a kardomért a
templomajtóban maradt.“
„De az Isten házában nem fogunk vérengzeni!“ kiálta Gernyeszegi Menyhért
uram, s azzal öltönyujjait felgyürve, oda futott Bethlen Gergely mellé.
„Ki kell dobni innen ezt az állatot s odakünn végezni vele.“
Ezzel ketten belecsipeszkedtek a hivatlan vendég bundájába, füleibe, s
elől huzva, hátul ütlegekkel nógatva kiczibálták azt a templomból, ott
künn azután a magához tért népség végkép agyonverte.
Ily csodaesett többször adta magát elő Erdélyben: hogy a medvék, miket
télen különben sem ritkaság látni, fényes nappal befutottak a
templomokba, ott meghunyászkodva bebujtak valami szögletbe, s minden
ellentállás nélkül hagyták magukat agyonverni, a melyből azután a nép
babonás hite csoda dolgokat jövendölt, s a sors ugy akarta: hogy e
jövendölések mind beteljesüljenek.
A pap és Bethlen Gergely visszatértek a templomba. Gernyeszegi Menyhért
azon módon, a mint volt, felgyürt ujjakkal, hasogatott ruhában, megállt
a gyülekezet között, magas termeténél fogva egy fővel kilátszott
valamennyi közől.
„Ime a fenevadak maguk is megjuhászodnak az Urnak zsámolya előtt,“ szólt
mennydörgő hangon, „igy adandja az Ur kezeikbe az igazaknak minden ő
ellenségeiket!“
A pap izmos karjait az égnek emelve, mint egy próféta állt az elámuló
gyülekezet előtt, s a megzendülő orgona zugása mellett egetverő hangon
harsogott föl az ének:
„Az erős Isten uraknak ura!“
Soha nagyobb buzgósággal nem énekelték e verset.