Még akkoriban nagy ritkaság volt Erdélyben az orgona, kivált a
kálvinista templomok csaknem mindenütt nélkülözték ez Isten dicséretére
rendeltetett hangszert, csupán Majosfalván volt egy, melyet Bethlen
Gergely uram készittetett Németországban, e kis mezőváros temploma
számára. Bernard mester az akkori leghiresebb orgonakészitő, megértve,
hogy a megrendelt munka fejedelmi ivadék számára készült, nem restelé a
fáradságot annak kiállitásában, megcsinálván annak öreg sipját
alabástromból, a pedal brugókat aranyozott vastag papirosból, s az
előtéren álló fuvolasipokat valóságos öntött ezüstből, s felkészitvén
azokat aranyozott rácsokkal és arabeszkekkel, a mint az akkoriban kegyes
divat vala.
Bethlen Gergely uramnak ugyan volt Küküllő-várban saját családi
temploma, melyben a pompás orgona szépen elfért volna; hanem ő azt
mondá, miszerint ő azt nem a maga, hanem az Isten dicsőségére szerzé, s
ekként került a pompás hangműszer aranyozott és ezüstözött
alkatrészeivel a kisded kálvinista szentegyházba, nem kis munkába
kerülvén a helybeli lelkész, nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram
ellenszegülésének legyőzése, ki is – saját szavaiként – átallotta a
dudát behozni a templomba, s még nagyobb gondot adván az orgonának
felállitása, melynek legnagyobb sipja tizenhat láb magas vala, ugy hogy
a tetejéről mind le kellett szedni az aranyozott czirádákat, ha azt
akarta, hogy elférjen az alacsony imaházban.
Bethlen Gergely uram azonban már most az orgonája kedvéért minden
vasárnap eljárt a templomba, két szép hajadon leányával együtt; a két
szép leány kedveért pedig ugyancsak a környék fiatalsága választá az
imaházat buzgólkodása helyéül, ugy hogy rövid idő alatt nem volt
látogatottabb szentegyház Küküllő vármegyében a majosfalvinál, a holott
is nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram vasárnaponkint az
egybesereglett gyülekezetet együtt és egyenkint, kor, nem s rang
különbség nélkül ugy megmosta, ugy megfeddé, ugy megdorgálá, hogy
Ezsaiás próféta sem tette jobban a maga idejében.
Ezer hatszáz kilenczven után irtak ötben, a midőn ez történt a
majosfalvi szentegyházban, vizkeresztnek ünnepében.
Bethlen Gergely uram tudnillik ekkor is szokása szerint alájövén
Küküllő-várból kisebbik leányával Ilonkával, – a másikat Katalint az
ifju Kendefi Gáspár vitte az előtt két héttel Bodonba férjhez, –
hátrahagyá szánkóját a jó ur a templom keritése mellett, s betérvén a
paphoz, a ki rendesen meg szokta őt várni, vele együtt mene a templomba,
előre bocsátván a papot, s kezénél fogva vezetvén leányát, s akképen
foglalva helyet a fényesre festett padon.
A pap bejöttével megzendült az orgona, a hivek felálltak, felálva
elénekeltek egy hosszu verset, azután leültek, hozzáfogtak a XXXVIII.
zsoltárhoz, azt végeslen végig elénekelték, maga is pedig Bethlen
Gergely uram oly buzgón, oly lelkismeretesen énekelt a hivekkel együtt,
hogy avagy csak egy sort is el nem mulaszta a zsoltárból, csupán csak az
orgonista által minden vers után elkeritett kacskaringós kikezdő
czikornyák alatt akadván ideje, mellette ülő leányával zsörtölődni, ki
előtt a kinyitott könyv most is a kezdő lapon volt. ‚Hát te mért nem
énekelsz?‘ – „Jaj igy is meg vagyok fagyva, hát ha az a kis meleg is
kimegy belőlem!“
Bethlen Gergely uram oldalt vetette magát e szóra, Ilonka szokott neki
olyan feleleteket adni, hogy övé maradt az utolsó szó, s mégis ő volt
Gergely ur legkedvesebb leánya, mint ki a jó ötleteket – még saját
rovására is – különösen szerette.
Gergely ur mintegy negyvenöt éves lehetett ez idő szerint, kisded,
zömök, kurtanyaku férfi vala, a fején levő sürű haj egészen meg volt
őszülve s rövid üstökre kanyaritva, homloka mindig le volt a szemére
huzva, mintha mindig haragudnék, pedig nagyon is ritkán haragudott;
szokása volt kurta bajuszát rángatni, ha valami nem volt inye szerint, s
ha valamit roszalt, annak legvilágosabb jele volt az, hogy orrát
megduzva egyet mordult a torka fenekéből, a dolmánya zsinorjait egyik
oldalról a másikra gombolá, a harag kitörése pedig csak egy perczig
tartott nála, ugy hogy ha akkor ült a mikor megharagudott, mire fölkelt
már megszégyenlé magát.