A nap már leáldozóban volt, a fehér hóval fedett vidékre hideg barna
ködök kezdtek leszállani. Küküllő-vár négy saroktornyának bádog födelein
még ragyogott az alkony aranyvörös szine, s köröskörül a láthatár mintha
egy hamvas lilaszin árnyéktól lenne már köritve, melynek szürke
homályából ezüstös berkekként tüntek elő a távoli erdők zuzmarázos fái.
A hajlongó fákat egész csoport hollók foglalták el, rekedt károgással
szállongva a légben, a hófuvatokban egyegy ordas farkas ügetett
szaglászva s meg-megállt üvölteni, vagy beléhentergett a hóba, mintha
melege volna a hidegtől, a szürke levegőben a megfagyott köd pilléi
libegtek.
Az est télködében a távolból szán csörgése hallik, melyet el-elkap a
hófuvatokat torlasztó hideg szél, s a Küküllő jegén egy szánt látunk
tova sikamlani, három gyors havasalföldi paripától röpitve. A három
paripa füstöl az izzadástól, a szánban két férfi ül, meleg
farkasbundákba burkolózva, bajuszaikra jégcsapokat ragasztott a
ráfagyott lehelet, minden hajszáluk fehér a dértől. Hátul a bakon egy
csatlós pattogott hosszu karikás-ostorral, minden durranásra neki
kapaszkodnak a lángvérü paripák, a szánka repülni látszik, a szilaj
mének serénye és csójtárja lobog, a szánka orrán reszket a kifaragott
szerecsenfő. A szánban ülők beszélnek valamit egymással, a csörgés
robogás közt elhangzik minden szó.
A mint a Küküllő a kápolnánál félre kanyarodik, a megtorlott jég miatt
kénytelen a szánka a magasabb partra kikapaszkodni s parthosszant
folytatni utját. Azon pillanatban, hogy a lovak csörtetve vágtattak föl
a partra, a szán háta mögött alig kétszáz lépésnyire két lovag jött
poroszkálva, kiknek egyike, a mint a szán véletlenül felbukant előtte,
hirtelen hátrarántotta paripája száját s vissza látszott hőkölni.
„Álljunk meg egy pillanatra Tamás, senkivel sem akarnék itt találkozni,“
szólt társához a lovag, s leugrott lováról, mintha nyergén igazitana
valamit.
A lovag nagyon ifjunak látszott, arczán nyoma sem volt még a
férfiszőrnek, de tekintetében volt valami korát megelőzött szomoru
komolyság, melyet nem birt meghazudtolni életteljes arcza, most még a
hidegtől is vérpirosra csipve. Karcsu de izmos termetét sötétkék
posztó-dolmány fedé, egyszerűen sujtásozva, félvállára lompos
medve-kaczagány volt vetve, szijas rézcsattokkal fűzve nyaka körül,
fején egyszerü asztrakán-kalap, két kerecsen tollal, oldalán aczélkard,
minden ékszer nélkül, csupán a büszke arab mén, melyen lovagolt,
látszott némi uraságot árulni el nála.
Kisérője egy vén szolga őszbe csavarodott csimbókos hajával, szigoru
mentéjén csillog a sok évi viselés, s a kiforditott báránybőr subávali
érintkezés nyoma. Oldalán nagy rezestoku kard lóg, lova erdélyi telivér.
„Nem is jó volna ezekkel találkoznunk,“ felele a vén szolga, ura
szavaira. „Ez Bánfi Mihály uram, a lovairól ismerek rá, kinek urabátyját
a megboldogult fejedelem egy czigány hóhérral nyakaztatá le.“
Az ifju búsan fölsóhajtott.
„Ott voltál azon esetnél?“
„Bár ott lehettem volna. Most tán nem állna igy a világ. Mikor a
fejedelem aláirta a halálitéletet, Csáky László uram rögtön lóra ugrott
s futtatott Bethlenbe, a hol Bánfi fogva volt a feleségével; a
fejedelemasszony megtudta a dolgot s fölrohant a fejedelemhez,
sikoltozva borult lábaihoz; „te átkozott ember, te átkozott ember, ne
ontasd ki annak az ártatlannak a vérét!“ kiáltozá magán kivül s el nem
bocsátá a fejedelem térdeit, mig az a kegyelmet ki nem adta az elitélt
számára; mi rögtön lóra ültünk az étekfogóval, ez a kegyelmet hozta, én
egy vég bársonyt vittem, arra az esetre ha már későn érnénk, halotti
takarónak; két ló dült ki alólunk Bethlen-várig, de bizony csak a
halotti takaróra volt ottan szükség; azóta kétszer ütött bele a mennykő
a bethleni várba, az egyik tornyán ide is látszik hogy kisebb mint a
másik, s a hova Bánfi uram van eltemetve, minden tavaszszal megindul a
vér a földből.“
„Kegyetlen ember volt a fejedelem ugy-e?“ kérdé bánatos hallgatás után
az ifju.
„Nem volt biz az. Én ismertem, mert gyermekkorától szolgáltam mellette;
mig ifju volt épen ily szelid, áldott lélek volt szegény, miként maga
kegyelmed, szerette a tudományokat, vitéz volt, jószivü, jobbágyai ugy
szerették mint édes apjokat, s felesége a jó Anna asszony, – Isten
nyugtassa meg – oly boldog volt vele, mint az angyalok az égben. Csak a
hogy egyszer fejedelemmé lett, körülvették a rosz tanácsadók,
belekeverték az ivásba, ittas fővel mindenre rávették; ha gazdag emberre
volt foguk, az ellen ligát csináltak s vagyonait maguk foglalták le,
utoljára a fejedelemasszony elvette pecsétnyomó gyűrűjét, s valahányszor
Mihály ur jó fővel öt hat emberre halált mondott, ő meg rögtön kegyelmet
irt nekik. Reggel aztán a szegény fejedelem meg is köszönte neki, hogy
nem engedte az ártatlan vért kiontani.“
„Őrangyala volt, mégis elkárhozott.“
„Hát még azután, hogy a jó asszonyt magához vette az Isten, be nagy
csapás volt rajtunk a jó ur. A sok jöttment sehonnai ember azt tette
vele a mit akart. Kifosztották az ő nevében a szegény köznépet, s
kifosztották őt magát is utoljára ugy; hogy vénségére megtébolyodott
azon való aggódtában, hogy nem leszen neki mit enni. De mit beszélek én
kegyelmednek erről, a mit százszorta jobban tud nálam.“
„Örömest hallom. Azok a kik én körülem vannak, csak hazudni hizelegni
tudnak, mikor igazat akarok hallani, teveled beszélek.“
„Szegény Apafi Mihály uram!“ szólt a szolga felsóhajtva, „mig élt, be
sokan siratták, mikor meghalt, bizony nem siratta ott senki.“
„Ez hát a fejedelmek sorsa.“
„Nem mennénk odább nagyságos uram,“ szólt Tamás, másfelé téritve a
beszédet, „a szánka már jól elhaladt.“
„Ne nagyságolj engem,“ szólt szomoruan az ifju.
„Hiszen most senki sem hallja.“
„Magam sem akarom hallani. – Meg kell előznünk a szánban ülőket, ők a
Küküllő parthosszát követik; ha mi neki vágtatunk torony irányában a
várnak, előbb ott lehetünk mint ők. Értesitette leányod a kisasszonyt
arról hogy jövök?“
„Igenis, hanem a jó kisasszony sokáig nem akart beléegyezni, hogy
egyedül szóljon kegyelmeddel, s utoljára is csak abban állapodott meg,
hogy a nyugati toronyszobában kész lesz szólni kegyelmeddel, de csak
igen rövid ideig.“
„Csupán három szót s aztán visszatérek.“
„Még az éjjel? ebben a hidegben?“
„Nem fázik az a ki szeret, jó öregem, te addig majd térj be a csapszékbe
és melegülj.“
* * *
Bethlen Gergely uram a templomban történtek után rendkivül jó kedvre
kapott. Haza menvén, magával vitte a papot is, a ki a templomon kivül
igen barátságos vig ember volt, s otthon nagy tüzet rakatott a
kandallóban, s alig fért bőrében a jó kedvnek miatta.
„Olyan szemet vetett kend rám onnan a szószékről, nagytiszteletü
Gernyeszegi Menyhért uram, mintha a fejemhez akarta volna vágni a
bibliát,“ szólott az öreg, kötekedve a paphoz.
„Akkor igazán csőstűl kapta volna kegyelmed a tanitást,“ válaszolt a pap
vidáman.
A vig mulatozás között belépett a terembe Ilonka, meglátszott rajta az
előbbi ijedelem okozta sápadtság; kezében egy üvegcsét hozott, valami
csodatevő balzsam félével, melylyel egy könnyü karczolást jött bekenni,
a mit atyja a medvéveli küzdelemben a jobb kezén kapott. Gergely ur föl
sem vett egy olyan kis sebecskét, vadászaton különbet is szokott az
ember kapni, hát még ütközetben, hanem azért édes mosolygással nézte,
mint kötözgeti be sérült kezét az aggódó leány, ki zsámolyára térdelve
megcsókolá a sebesült kezet, azután betekerte balzsammal, bekötözé s
ismét megcsókolá.
„Látod, látod,“ monda az öreg ur gyöngéd enyelgéssel, „ezt se kellett
volna kapnom, ha szeretőd volna. Ilyenkor annak kellett volna előállni
védelmedre vén apád helyett. De hisz való is valamire ez a mai
fiatalság, biz elnézték mint vesződtünk mi ketten pap urammal a nagy
birkozásban.“
„Milyen különös“ szólt Ilonka elboruló arczczal,„már másodszor akart a
medve széttépni.“
„Másodszor?“ szólt Gergely megütődve, „te erről nekem nem is szóltál,
hol? mikor?“
Ilonka zavarba látszott jőni. Ugy tetszék, mintha megbánta volna a már
kimondott szót, s örömest nem felelt volna atyja kérdésére, mely
okvetlenül ujabb kérdésekre adandott alkalmat.
„Nos? miért hallgatsz?“ kérdé Gergely ur, maga felé forditva leánya
arczát, ki lángvörössé pirult s szemeit lesüté.
„A mult őszszel“ szólt akadozó hangon a leány, „hogy Almakeréken voltam
a nagynénémnél, Magdussal eltévedtünk az erdőben. Már esteledett az idő
s mi mindig jobban belekeveredtünk a sürűségbe, midőn egyszerre a
távolból vadászkürt hangja üté meg füleinket; félelmünkben arra kezdtünk
tartani, midőn egyszer szemközt ránk a bokrok közől egy rut gubanczos
vadállat tört elő, én meg azt hittem hogy ördög, mert soha sem láttam
ilyet elevenen s elkezdék ijedtemben sikoltozni. A fenevad észrevéve
bennünket, felénk kezde csörtetni. „Fusson kisasszonyom! kiálta Magdus,
én addig lefekszem, s mig velem bajlódik, kegyed megmenekül.“ Azzal ő
leveté magát a földre, én azonban egy lépést sem tudtam odább tenni,
hanem egy nagy odvas fa mellé huztam magamat s onnan néztem, mint ment
oda a medve Magdushoz, tenyerével összetapogatta, arczát megszaglászta,
s a mint látta hogy nem mozdul, ott hagyta fekünni s széttekintett
morogva, mintha engemet keresne. A halál félelmei közt voltam. E
pillanatban ujra hallatszott a kürtszó s a berek sürűjéből egy ifju
lovag robogott elő fekete paripán; én nem állhattam tovább, felsikolték,
mire a lovag a neki ágaskodó medvét torkon ütve kelevézével, hanyatt
dönté a sűrűbe, s azzal leszökve lováról, oda futott hozzám, ki szinte
magamon kivül hevertem a füvön, s az odafutott Magdussal együtt
felkarolva, egy közel patakhoz vitt, hol arczomat vizzel meglocsolva,
magamhoz téritének. Soha sem mertem ezt neked megmondani.“
„Üm; majd máskor is igy bizlak én téged magadra. De hát tovább. Mi lett
aztán belőle?“
Ilonka még jobban elpirult.
„Hát miért nem mered megmondani? Tán biz egy csókot adtál a lovagnak, a
miért életedet megmenté s azt szégyenled.“
„Oh nem atyám.“
„Pedig bizony megérdemlette volna. Tán nem volt valami szép?“
„Oh igen. Arcza, magatartása délczeg és nemes, szemei oly bátrak és
mégis oly szelidek.“
„S te ráértél mind ezt észrevenni? De folytasd, hogy jöttél azután haza?
No mért hallgatsz el. Gyere no, ülj ide mellém, nem mondom meg senkinek,
a pap már aluszik, nekem elmondhatod, nos?“
Ilonka suttogva, meg-megakadva, beszéde közepén folytatá:
„Alig birtam magamat lábaimon, a lovag paripáját ajánlá, fáradt voltam,
kénytelenittetém rá fölülni, a lovag kantárnál fogva vezette a paripát.
Hanem a paripa nagyon kemény száju volt, és az ut nagyon bokros, a
nyereg sem volt nő számára való, majd leestem róla.“
„Nos? nos? nos?“
„Hát a lovag utóljára kénytelen volt maga is felülni s engemet ölébe
venni s ugy hozni hazáig.“
Ezt mondva, Ilonka apja keblére rejté égő arczát, a ki erre jovialis
kaczagásban tört ki.
„Hahaha! hiszen te valóságosan szerelmes lettél bele. Hogy hivják a
lovagot?“
„Nem tudom.“
„Lehetetlen. Nem kérdezted meg tőle?“
„Mertem is! hanem Magdus megtudta az apjától hogy az ifju fejedelem
udvaránál van.“
„Ahá. Tehát tudakozódtunk utána?“
„Azt is hogy keresztnevén Mihálynak hivják.“
„No ugyan erről ráismerünk, hisz annyi a Mihály Erdélyben mint a
vadalma. De annyit legalább tudsz felőle, hogy magyar és nemes?“
„Nemes de szegény.“
„No bizony. Hát hisz Kendefi Gáspár uram sem gazdag még is elvitte
Katiczát; nem adom én a leányomat pénzért meg tevéért, mint a cserkesz,
hanem szeretetért. Mai világban ugy sincs egyéb bizonyos birtoka az
erdélyi magyar embernek a kardjánál.“
Ilonka szótlan örömmel csókolta össze atyját, elárulva öröme által;
mennyire szeret! s azzal jó éjt kivánva az öregnek, látható
felindulással hálószobájába távozott.
Az öreg ur még nem volt álmos. „Hej pap uram!“ kiálta a kandalló mellett
bólingató lelkészre, „zabban a lovak!“
„Nem alszom“ viszonzá a lelkész, „csak nem akartam kegyelmeteket
háboritani Istennek tetsző beszélgetésükben. Kend Bethlen Gergely uram
valójában nem oly bolond ember mint sok apa, ki rangot és gazdagságot
keres leányai számára, boldog élet helyett.“
A pap még egy igen szép hosszu és épületes beszédet szándékozott e thema
fölött tartani, melybe azonban bele sem foghatott, mert a várkapun
ejtett döngetés vendégek érkeztét jelenté, s e zajra Bethlen uram
számtalan kutyái mind előrohantak a pitvarból, akolból és konyhából,
rettentő ugatást mivelve, a külső lármára a szobában alvó kedvencz
agarak is elkezdtek csaholni, egy az ajtónak futott, farkát csóválva,
másik első lábait az ablakba téve kezdett el üvölteni, a többi is, –
volt legalább tizenkettő, minden szegletben megszólalt, Gernyeszegi
Menyhért uram nem győzte őket a sok „czoki“val csititani, s ha kettőt
hármat elhallgattatott, a negyedik akkor mordult el a zsölyeszék alatt.
Végre hallatszott a kapu csikorgó kurrogása, a kutyák ismerő nyihogással
futottak mind az ajtóhoz, az udvaron egy bevágtató szán csörgése hallék
s azután férfias lépések a tornáczon, valaki a ház ura után
kérdezősködött.
„Ez Bethlen Miklós öcsém!“ kiálta fel Gergely ur, „ismerem a hangjáról.
Ezek már aztán Isten hozta vendégek, a kik ilyen időben jőnek
látogatni.“
Az érkezők benyitottak a terembe, bundáikat oda künn lerakva, az egyik
egy fiatal harmincz éves férfi lehetett, szembetünő családi hasonlattal
Gergely urhoz, a másik: Bánfi Mihály, valamivel idősebbnek látszék korai
kopaszsága miatt, bár ő sem volt hajlottabb koru.
Gergely ur összeölelé, csókola vendégeit, Menyhért ur is kezet rázott
velük, és az agarak is mind fölugráltak a nyakukba, s rájok ágaskodtak
nyomot hagyó czirógatással.
„Hej bort ide legények!“ kiálta ki Gergely ur cselédjeinek, „több tüzet
a kandallóba, nem aluszik itt az éjjel senki!“
A csatlósok rögtön megjelentek boros vedreikkel, előkésziték a nehéz
ezüst billikomokat, a vendégeknek nem kelle sok kinálás.
Akkor nem oly homoeopathikus adagokban itták a bort, mint most;
meszelykével, vizecskével, hanem veder számra, s azért ha itt ott jó
kedve lett is az embernek, de még sem volt azért részeg.
A borozás közben kisült, hogy Gernyeszegi Menyhért uram ott is megfelel
magáért, de még Gergely ur sem hivott segitséget a maga veder borához, s
a mi Bethlen Miklós uramat illeti, ő még Bánfi Mihály uram helyett is
jónak látta inni, mint a ki bornemissza lévén, csak ugy hallgatott és
mélázott a lármás társaságban.
„Szóljon már kend is vagy egyet Bánfi uram,“ szólt Gergely ur, bele
kapczáskodva a józan emberbe, „mert biz azt hiszem hogy nem tud
magyarul.“
„Hát miről beszéljek?“ válaszolt az egykedvüen.
„Miről? Hát mondja el, hogy tetszik Küküllővára?“
„Bolond volt a ki épitette, mind a négy tornyához külön kijárás van, ha
nem vigyáz az ember, tolvaj és ellenség könnyen hozzá férhet.“
„Sohse aggódjék kend, az én életemben egy ajtó sem volt azokból nyitva.“
„Kend, lehet hogy nem járt be rajtok. De ki tudja korhely cselédek nem
szökdösnek-e rajtok ki- s be, mikor éjjel a főkapu zárva van.“
„Legalább mi hogy jöttünk, a délkeleti torony ajtaját nyitva láttuk.“
„Az ördögbe! Hisz az a leányom szobáiba vezet.“
„Tán nem jól értette kegyelmed? A délkeleti tornyot mondtam. Mert a
holdvilágnál a hogy jöttünk, mi azon az ajtón egy férfi alakot láttunk
belopózni, én még figyelmeztettem Miklós öcsémet rá, de ő azt felelte:
valami kósza cseléd lehet.“
Bethlen Gergely arcza e szavak alatt elsáppadt, elsötétült, a kupát
letette kezéből, székét eltolta az asztal mellől, s a nélkül hogy egy
szót szólna, a falra függesztett kardjához lépett s azt kihuzva
megindult azon ajtó felé, melyen Ilonka eltávozott.
„Mit akar kegyelmed?“ kiálta fel a pap, felrugva székét s eléje ugorva a
baljóslatu arczu embernek. „Mit szándékozik mivelni?“
„Legyen kendnek esze Gernyeszegi Menyhért uram“ szólt nyugalmát hirtelen
visszanyerve Bethlen Gergely, „s engem se tartson bolondnak. Meglehet
zsiványnyal lesz dolgom, s csak nem mehetek az ellen zsoltárral.“
„Jó, de hátha többen lennének, én is elmegyek kegyelmeddel, hogy
segélyére lehessek.“
„Igen, de az is meglehet“ folytatá Gergely tompa hangon, mintha nem is
akarná hogy hallják a mit mond; „hogy a kit ott kapok, nem pénzemet,
hanem becsületemet jött elrabolni, s akkor jobb ha rajtam kivül más nem
tudja. Azt elhiheti kend, hogy leányomat meg nem ölöm, egyért azért mert
asszonyt ölni nem szokásom, más meg az, hogy szeretem, ha szégyenemre
válik is; de ha férfit kapok ottan, akkor!… akkor esküszöm a szent
háromság egy Istenre, Gernyeszegi Menyhért uram, hogy ha hétszáz pap
imádkozik is érte, és hétezer ördög őrzi is minden haja szálát, kétfelé
hasitom!“
Ezt mondva a jó ur félre tolta az utból a becsületes lelkészt, s a nehéz
tölgyfa-ajtót olyan dühvel vágta be maga után, hogy minden asztal
tánczolt bele.
„Igyunk tovább nagytiszteletü uram,“ szólt Bethlen Miklós hidegen, ki az
egész jelenet alatt meg sem mozdult a helyéről „majd elvégzi azt Gergely
bátya, s ha szüksége lesz ránk, meghalljuk. Isten éltesse ifju Apafi
Mihály uramat a fejedelmet!“
A pap ivott a kimondott egészségért, a két ur keserüen mosolygott egymás
szeme közé.
* * *
Az éji lovagok ezalatt kikerülve az előttük haladó szánt, mély hófuvatos
árkokon s zúzmarázos berkeken keresztül elvergődtek Küküllővár alá. A
vár déloldalai ablak ki volt világitva, a délkeleti torony ablakában két
gyertya égett.
„Künn a jel!“ szólt András gazda urához.
„Szálljunk le lovainkról“ monda az ifju könnyeden leszökve paripájáról s
a kantár szárát szolgájának vetve. „Te keresd föl a legközelebbi
csapszéket. Ott melegedj föl. Egy óra mulva ismét itt légy.“
Az ifju lovag azzal a torony felé sietett. A várárok be volt fagyva,
könnyen átmehetett rajta, ott egy palánkon kellett magát keresztülvetnie
s néhány pillanat mulva a toronyajtó előtt állt, miután annak kőlépcsői
szét voltak hányva, a kiálló kőpárkányokon kapaszkodva föl annak
erkélyeig.
A távolból a szán csörgése hallatszott.
„Hozta Isten ifju uram.“ Szólt egy suttogó hang a belopózóhoz, s egy
izmos némber, kiben Magdusra ismerünk, kézenfogva a lovagot, fölvezette
őt azon szobáig, melyben a két gyertya égett.
A szobában vigan pattogó kandallótüz vete élénk világot, kitüntetve azt
a sok apró, kedves, semmi haszonra nem levő tárgyat, mikkel hölgyek fel
szokták szobáikat ékesgetni, s mi azoknak olyan jól illik.
„Jaj lovag ur“ kezdé Magdus, „már csak vegye el kisasszonyunkat, mert
még a templomban sincs bátorságban kegyelmed nélkül.“
„Jót mondasz jó Magdus,“ felelt a lovag mosolyogva, „hanem kettőn áll a
vásár.“
„De lovag ur, a hol az eladó is oly kész mint a vevő, hamar készen van
ott az alku.“
A lovag jó kedvében egy aranyat nyomott a cseléd markába, az boszusan
adta vissza.
„Mit gondol kegyelmed? nekem egy aranyat? kegyelmed szegény ember, nem
igy kell vesztegetni a pénzt. Kelleni fog bizony menyegzőre, akkor is
csak márjást a cselédnek nem aranyat.“
„Ugy, igaz,“ dörmögé magában a lovag, „hisz én szegény vagyok.“
E perczben fordult a kilincs, a lovag oda szökött az ajtóhoz s felrántva
azt, Ilonkát látta maga előtt örömtől és boldogságtul üdvezült arczczal.
A két szerelmes napok óta tanulgatá magában a szavakat, miket e
találkozáson egymásnak mondani fog; épen azért egy szó sem jött
ajkaikra, némán megölelték egymást, egy csók volt mind az, a mit
egymásnak mondani tudtak.
„Haragom van rád,“ szólt Ilonka, ki akarva fejleni Mihály karjaiból, –
tudta hogy nem fogja bocsátani – „te ugy jösz hozzám mint a tolvaj az
ablakon keresztül, mikor az ajtó is nyitva áll előtted, titokban, midőn
nyiltan is jöhetnél.“
„Nem jöhetnék Ilonka. Atyád bizonyosan megtiltaná.“
„Lásd“ szólt Ilonka mondhatlan hamiskás mosolygással, „én bátrabb vagyok
tenálad. Te nem merted kezemet megkérni atyámtól; én megtettem
helyetted, és nem kaptam tagadó választ.“
A lovag egyszerre elkomorult.
„Te elmondál neki mindent?“
„Találkozásunkat. A többit ő maga kitalálta, én mondám neki, hogy te
szegény vagy, ő felkaczagott, megveregette arczomat, megcsókolt s azt
mondta, hogy Kendefi is szegény, mégis neki adta nénémet.“
„Lásd azt nagyon roszul tevéd, hogy titkunkat előtte felfedezted. A mit
mondok, nem fogod érteni, de hinni fogod hogy igaz. Sem atyád, sem
rokonaid nem fognak tégedet nekem nőül adni, ha engem megismernek; okaik
vannak rá, mikről sem ők nem tehetnek, sem én.“
„Nem értem, mi okaik lehetnek? Hogy szegény vagy, azt tudják már, ha
családjaink ellenségek, én kibékitlek benneteket, ha más hiten vagy,
majd megtéritlek én. Oh az én családom nem terem oly képtelen embereket,
mint te gondolod. A Bethlenek jó szive mindenütt ismeretes, családi
körükben s az ország ügyeiben egyaránt.“
„Jól tudom. De van egy körülmény, melyet te nem ismersz, s mely korlátot
emel szerelmem és szived között. A Bethlenek az utolsó férfiig ellenezni
fogják, hogy én férjed lehessek, mig ha már az volnék, örömmel
szoritanának karjaik közé.“
„Nem értelek. Nem értelek.“
„Ne is érts, csak higyj. Boldogságunk egyedül attól függ, hogy tudsz-e
bennem eléggé bizni s tenni azt a mire kérlek? A legközelebbi faluban
értekeztem a lelkészszel, ki bennünket azon perczben összeadand, melyben
előtte megjelenünk. Akarsz-e velem jőni?“
„Én szökve, atyám tudta nélkül?“
„De velem. Az én lovagbecsületem védpaizsa alatt. Esküdni nem szokásom,
de szavamra mondom, hogy mig nőmmé leendsz, megőrzelek, s ha az lettél,
megszerzem számodra mindenki becsülését és atyád áldását.“
Ilonka tétovázni, ingadozni kezdett, e pillanatban erőszakosan
felszakasztaték az oldalajtó s a szerelmesek előtt Bethlen Gergely uram
állott, meztelen karddal kezében.
Ilonka nagyot sikoltva veté magát apja keblére s onnan lassan alácsuzva
annak lábaihoz omlott.
Bethlen Gergely sok szóba kezdett, mig egyet ki tudott mondani. A lovag
háttal állt a kandallónak s fél kezével eltakarta arczát.
„Suhancz!“ ordita rá Gergely, kardja reszketett izmos kezében. „Látom a
te oldaladon is kard van. Huzd ki ilyen amolyan lélek fia, mert négy
felé váglak.“
A lovag erre levette kezét arczáról s azt a tűz felé forditva,
méltóságteljes tekintettel nézett Bethlen szemeibe.
Az öreg e pillanatra egyszerre átváltozott. A düh és meglepetés egy
pillanatig küzdöttek arczán, egészen elkomorult, szemeit lesütötte,
kardját a falnak támasztá s hüvelykujjait övébe dugva nagyokat mordult:
„Üm – igen – hm –“ Azután mérgesen fordult Magdus felé. „Vidd
kisasszonyodat szobájába.“
Ilonka még jobban megrettenve atyja elkomorulásától mint előbbi
haragjától, átkarolta annak térdeit s reszketve könyörgött neki:
„Hiszen te azt mondád: hogy nem fogsz arra haragudni a kit szeretek,
bárha szegény is.“
„Szegény?“ szólt az öreg ur metsző sarcasticus hangon. „Az igaz hogy
elég szegény, nincs egyebe ennél a kis Erdélyországnál. Ő nagysága Apafi
Mihály uram a fejedelem.“
„Igen az vagyok“ szólt az ifju előlépve, „s ha ugy akarod leányod férje,
kit fogadom, hogy boldoggá fogok tenni.“
„Oh atyám!“ szólt Ilonka örömrepesve csókolva atya kezét.
„Menj szobádba“ viszonzá Gergely szigoru hangon. „Itt nem rólad van szó
többé, hanem Erdélyországról“ s azzal karon fogva leányát kivezette a
teremből, s azzal magukra zárta az ajtót.
„Nagyságos uram“ szólt Gergely visszatérve a fejedelemhez „sokat
szeretnék kegyelmednek mondani, ha czudarság nem volna a magam házánál
összeszidni a vendéget, bárha az ablakon jött is be! hanem annyit mégis
megmondok kegyelmednek, hogy inkább hagyta volna kegyelmed leányomat
összetépni a medvének, mint hogy maga tépte össze. Mert hogy kegyelmed
az én leányomat elvenni nem fogja, arra már aztán esküszöm.“
„Mi kifogásod van ellenem?“
„Ne méltóztassék tréfálni ez órában nagyságos uram. Én vén ember vagyok,
az eszem sem szállt még a lábam szárába. Vajmi jól tudja azt kegyelmed,
hogy a kegyelmed fejedelemsége leendő házaságától függ. Néhány hónap
mulva letelt a kegyelmed kiskoruságának ideje, s a számára kijelölt
mátka, a Brandenburgi Markio leánya azóta szintén felnőtt. Boldog lesz-e
kegyelmed általa? az nem kérdés, de fejedelemmé lesz. Ha pedig egy ilyen
magamforma nemes ember leányát veszi el kegyelmed, engem ugyse az ágy
alá vágta akkor kegyelmed a fejedelemsüveget.“
„Mit bánom én.“
„De bánom én és bánja az ország! Kegyelmed csak egy ember, én is csak
egy vagyok, mi élhetünk, halhatunk, a hogy Istennek tetszik, de most
Erdély jövendőjéről van szó, s mi nem fogjuk tűrni, hogy a kegyelmed
szerelmessége miatt elveszszen az ország. Ha kegyelmed most elveszti a
fejedelemséget, soha sem lesz itt többet ur a magyar. Menjen innen
kegyelmed Isten szent hirével s teljesitse azt a mit az ország rendei
határoztak. Ilonka kegyelmed neje nem leend. Leányom szive megszakadhat,
az enyém vele szakadhat meg, de kegyelmed még sem fogja őt birni, mert
Erdélyország sorsa előbbvaló. Kegyelmed meggyalázta házamat; –
ellenségeim meg fogják tudni; – leányom hírneve oda lesz; de azért
kegyelmed nem fogja őt nőül venni, mert Erdélyország sorsa több mint az
én becsületem… Kegyelmed apja sok jó magyar nemest lenyakaztatott,
kegyelmed örökölte apja nevét, öröklendi apja vérszomját is; én tudom
hogy magam leszek az első, kinek fejét kegyelmed ha fejedelemmé lesz
leütteti, és azért mégis kényszeriteni fogom kegyelmedet hogy fejedelme
legyen Erdélynek, mert az én fejem semmi ott, hol Erdélyország sorsáról
van a szó. Most Isten áldja meg nagyságodat.“
Ezt mondva Gergely ur, fejébe rántotta elülről hátulról kis veres
sipkáját, s keserü elkomorodással fordult el az ifju fejedelemtől, ki
némán, leverten, összefont karokkal bámult a kandalló hamvadó tüzébe, s
egy szót sem birt viszonozni az ősz honfi feddő szavaira.
„Még egyet uram.“ Szólt Gergely visszafordulva az ajtóban. „A mit
mondtam mind komoly, megmásolhatlan szó volt, s én rajta leszek, hogy
szavamat megtartsam, azért ha kegyelmed mint igaz nemes ember azt nem
akarja, hogy leányomat ezentul elzárva tartsam mint egy apáczát, lovagi
kötelességének ismerje hozzá többet soha nem közeliteni.“
A fejedelem szomoruan távozott el a toronyból. Gergely magához vette az
ajtók kulcsát s visszatért vendégeihez.
„Csak igyanak kentek, semmi baj sem volt, semmi“ szólt közéjök lépve, jó
kedvet erőltetve arczára, hogy szinte csikorgott bele minden vonása.
„Egy kis izé – aztán semmi egyéb; bolond tréfa, majd halálra nevettem
magamat. Haha! Egy csatlósom furcsán járt Magdussal, hahaha az ördögbe.“
Hanem e nevetés közben ugy megszoritá az ezüst kupát melyet kezébe
fogott, hogy a két oldala összehorpadt s a bor mind kiömlött belőle. A
vér elfutotta szemeit.
„Ejh milliom istennyila!“ kiálta falhoz vágva a serleget, „nem megy már
nekem a tettetés, hisz leolvashatják kendtek az arczomról, akármit
beszélek, hogy meg vagyok gyalázva.“
„Mit? mi történt?“ kérdezék a vendégek.
„Hát egy suhancz, valami siheder, még leányommal barátságot mert kötni“
beszélt Gergely ur, ellobbant haragja után ismét magához térve, hogy uj
mesét mondjon vendégeinek. „De kiadtam a ficzkónak az utat, jól járt
hogy ott nem vetettem le, hol feljött, az ablakon.“
„De hát inkább kényszeriteni kellett volna“ szólt közbe a pap „hogyha
hirbe hozta a leányt, tegye nejévé.“
„Majd én egy sehonnainak adom a leányomat, egy koldusnak“ szólt tettetes
pattogással Gergely ur, „soha bizony.“
„Hisz az elébb egészen máskép beszélt kegyelmed ezen a helyen“ feddőzék
a pap, „igen okosan mondá, hogy nem tekint vagyonra, születésre, csak
leánya szeresse a kit választott.“
Gergely ur feje főtt a lelkész beszéde alatt, szemei karikát hánytak,
szerencsére a serleget már eldobta, mert különben baj lett volna; még
beszélt volna a lelkész, de Gergely ur egyszerre olyat csapott öklével
az asztalra, mint a mennydörgő mennykő, s felorditott a hogy kifért a
torkán:
„Az akkor volt! Én tudom mit beszélek! Hagyjon kend nekem békét!“
Erre fölkelt Bethlen Miklós, s Gergely urat átölelve visszaülteté
székére, fülébe sugva: „Legyen kegyelmed nyugodt, mi mindent tudunk, a
látogató a fejedelem volt.“
Gergely ur lankadtan esett székébe vissza, mint ki félelmes álomból
ébredett föl.
„De kiadtam neki az utat“ dörmögé az őt értőknek.
„Kegyelmed igaz hazafi“ szólt Bánfi megrázva kezét az öregnek.
„Ezt nem hagyjuk megtörténni soha“ monda szilárdul Bethlen Miklós, s a
három férfi könnyes szemekkel nézett össze, mig a pap sehogy sem tudta
magának kimagyarázni: hogy micsoda nagy hazafiuság lehet abban, ha az
ember nem adja a leányát annak, a kit szeret?