Határozata változhatatlan vala, de miként találjon oly ürügyet
távozásra, mely nejét megnyugtassa? Mióta e tanyán laktak, Zsuzsi,
valahányszor férje csak egy pár órára távozott, a legnagyobb
nyugtalanságban élt, s ezen féltékenysége, mióta gyermekei meghaltak,
még erősebbé vált. Férjén kívül neki e világon nem vala semmije; s nem
forgott-e az szüntelen veszélyben, ha emberek közé ment, hol valaki
által megismertethetett? Viola százszor neki készült, hogy nejének
tudtára adja, miként még az este néhány napra útnak indul, s százszor
újra elhalasztá szándékát. Egyszer úgy látszott, mintha Zsuzsi ma
derültebb volna, mint máskor, s ily pillanatban nem akará megrontani
kedvét; másszor ismét arcza kifejezését a közönségesnél még
szomorúabbnak képzelé, s akkor a pillanatot arra, hogy szándékát vele
közölje, nem tartá alkalmasnak; s nem tudom, miként teljesítette volna
föltételét, ha neje, észrevéve elfogultságát s a készületeket, melyeket
útjára tett, maga nem kérdezi ezeknek okáról. Miután férjétől hallá,
miként távolléte alatt a házhoz jött ispánnak parancsa szerint még ez
éjjel el kell mennie, hogy a szomszéd megyéből ura számára marhát
hajtson, Zsuzsi elhalaványult. De mit tegyen? Az okot, melyért
tanyájától nem szivesen távozik, nem mondhatá senkinek, s a szegény
asszony még áldá végzetét, midőn férjétől vigasztalásul azt hallá, hogy
a hely, hová megy, Taksonymegyétől még távolabb fekszik. – Ott még
kevesebbet félhetek, hogy valaki rám ismer, – így szólt Viola többször,
s Zsuzsi, hogy férjének helyzetét ne nehezítse, legalább úgy tetteté
magát, mintha ez által csakugyan megnyugtatva érzené magát.
Viola, kinek, valahányszor nejére nézett, a fájdalom jutott eszébe,
melyet e szerencsétlen érzeni fog, ha a dolgok valódi állását megtudja,
jellemének egész szilárdsága mellett néha alig tarthatá vissza könyeit;
de erőt vett magán ő is, s midőn este nejét utólszor kebléhez szorítva
lovára ült, nem vehette volna senki észre felgerjedését. Maga Zsuzsi nem
gyanítá, hogy midőn férje ajkairól az utolsó Isten veled-et hallá, a
szerencsétlennek szivét azon sejdítés tölté, hogy utólszor szólt
kedveséhez. Viola rég megszokta a szenvedést; mint a tenger sötét
habjai, úgy arczának mindig komor kifejezése eltakará a vészt, mely
keblében dúlt; de midőn jó lován az erdő felé vágtatva annyira jött,
hogy mozdulatai az utána néző által nem láttathattak, rég leküzdött
keserve kitört, s szemének keserű cseppjei sűrűn peregtek le arczán.
Már este volt, mikor Viola elhagyá házát. A lealkonyodott nap végsugárai
csak még gyenge világot terjesztének a láthatáron, s a félhold, mely
könnyű fellegek között lebegett az égen, fényesen önté le ezüst
sugárait, s minden ünnepélyes csendben állt szelid világítása alatt. A
természet bájai nagy bajainkat nem felejtetik el velünk, de elveszik
keserűségöket. A szenvedélyes bánat helyett, melyet emberek között vagy
szobánkba zárkózva érezénk, szelid szomorúság tölti lelkünket; úgy
látszik, mintha az egész természet részt venne fájdalmunkban, mintha
minden csillag sajnálkozva nézne le reánk; a nagy láthatáron
körültekintve, érezzük egész parányiságunkat, s önszerencsétlenségünk
kisebbnek látszik, midőn eszünkbe jut, mily kevés s mily mulékony egész
létünk. A nyugalom, melyet maga körül látott, végre nyugodtabbá tevé
Violát is. Lépésre mérsékelé lovának sebes futását, s letörülve könyeit,
fel a csillagokra nézett, honnan annyi fönséges remény ragyog le minden
szenvedőre.
Midőn a dombra ért, honnan néhány hónap előtt új tanyáját először
meglátta, egy perczig megállt s visszanézett. A távolság s a hold
bizonytalan világa miatt csak egy fehér folt s nem messze tőle egy
gyenge pásztortűz vala minden, a mit látott. Eszébe jutottak mindazon
remények, melyekkel e helyre jött, – a keservek, melyeken azóta
keresztül ment, – gyermekei, kiket a hegyoldalon eltemetett, s végre a
szerencsétlen nő, kire életének legnehezebb csapása vár, – s e
gondolatoknál ismét köny nyomult szemébe; de fájdalmának szenvedélyes
kitörése után Viola visszanyerte ismét szilárdságát. – Ki tehet róla? –
így szólt, midőn egy nehéz fohász után ismét útnak indult, – sorsát
senki nem kerülheti ki; én szerencsétlenségre születtem.
Viola föltevé magában, hogy Tiszarétre megy, s Réty Ákos kezeibe adja
magát, vagy ha ezt nem találná ott, legalább Liptáknét nejéhez küldi; s
miután e hely a tanyától, hol nejét hagyá, jó húsz mérföldnyire volt, s
Viola, hogy senki kezeibe ne kerüljön, főkép Taksonymegyébe érve, minden
jártabb utakat elkerült, többnyire csak éjjel ment, hosszú utazása alatt
ideje vala gondolkozni. Gondolatait többnyire neje foglalta el. –
Szegény Zsuzsi! – így szólt sokszor magában, – csak miatta ne kellene
aggódnom, de ha megtudja, hogy a vármegye kezébe adtam magamat, kétségbe
esik. De mit tehetek? Végre is megtudták volna hollétemet. Valamint az
öreg János, úgy más is fölkereshetett, s akkor még rosszabb volna
dolgom. Igy, ha magamat feladom, legalább Tengelyi úr irásait nem
vehetik el tőlem, rajta segíthetek, és ki tudja, nem kapok-e végre mégis
gratiát, mint János mondta? – S ez utolsó gondolat a szerencsétlennek
nem kis vigasztalására szolgált. – Ha valaha férfi nyugodtan nézett a
halál elébe, ő vala az; de a gondolat, hogy életét hóhér kezei által
veszítse, borzadással tölti a legbátrabbat is; s Viola, nejére gondolva,
készebb vala mindent eltűrni inkább, mint azt, mit e kedves teremtés
túlélni nem fogna. – Zárjanak be tíz esztendőre – gondolá magában, –
kínozzanak, tegyenek velem akármit, az, hogy élek s hasznomra lehet,
fenn fogja tartani Zsuzsim erejét, s én is el fogok tűrni mindent, ha őt
néha láthatom. Hisz végre minden elmúlik, s mint az öreg János mondta,
még mint becsületes ember végezhetem napjaimat. Ilyen emberi
természetünk; ha oly helyzetbe jutottunk, honnan semmi kedvező kilátás
nem nyílik, a kisebb rosszhoz kötjük reményhorgonyunkat, de egy napig
sem maradhatunk remény nélkül.
Viola minél tovább gondolkozott helyzetéről, annál nyugodtabbnak érzé
magát. A két emberölésen kívül, melynek mindegyikénél mentségére annyi
okot hozhatott föl, soha nagyobb bűntettet nem követett el. Maga az,
hogy a halálos félelmet kiállta s most önmaga adja magát biróság kezébe,
a legkeményebb ítéletet elháríthatja róla, s azonkívül nem számolhat-e
Réty Ákos s általa annyi becsületes ember pártfogására, ha Tengelyit
jelen szerencsétlen helyzetéből megmenti? Legnagyobb aggodalma, midőn
harmadik éjjel Tiszaréttől már csak néhány mérföldnyire volt, az vala,
hogy mielőtt magát s irásait Réty Ákos- vagy Vándory-nak átadhatta,
Nyúzó pandurjainak kezeibe kerül. Viola a magával hozott irományok
fontosságának okát nem ismeré, de miután ez irományok utolsó elfogatása
alkalmánál tőle elvétettek s Nyúzó által eltagadtattak, félnie kellett,
hogy a főbiró, kinek jellemét tapasztalásból ismeré, ez irományokat most
is, ha kezébe kerülnének, elsikkasztaná, s föltevé magában, inkább végső
csepp vérig védelmezni magát, hogysem Tengelyi irásait más, mint biztos
kezekbe tegye le.
Már hajnallani kezdett, midőn a szt.-vilmosi erdőhöz ért. Lova, melyről
egész éjtszaka le nem szállt, fáradt vala; s a helyről, melyen állt, még
jó két óráig kelle mennie, mielőtt Tiszarétre érhetett. Viola
megsajnálta jó lovát, melynek életében annyi hasznát vette, de átlátta a
veszélyt, mely reá nézve abból támadhat, ha fényes nappal közeledvén a
faluhoz, még mielőtt föltételét teljesíthetné, megismertetik s
erőszakkal a szolgabiróhoz hurczoltatik. Az erdőnek épen legsürűbb része
e télen kivágatván, a fák között, főkép most, midőn ágaikat még lomb nem
takará, rejteket találni nem lehetett, s ezt látva, neki mégis
legtanácsosabbnak látszott, ha útját tovább folytatja. – A nagy
rónaságon – gondolá magában – távolról meglátok s kikerülhetek
mindenkit; s te jó Hollóm – szólt, midőn kedves paripájának nyakát
veregeté, – ma még meg kell tenni szolgálatodat, gondom lesz, hogy jó
kezekbe kerülj. Talán Ákos úrfi istállójába fogad s agarász-lónak
használ, hisz megtanulhattad a szaladást, eleget kergettek előbbi
uraddal, én rajtad többé ülni nem fogok. Viola ismét szomorú
gondolatokba merülve folytatá útját, s lova, mintha osztoznék ura
bánatában, leeresztett fővel ballagott tovább a fák között, melyeken
annyiszor átszáguldott.
Szomorú ábrándjaiból Violát lódobogás ébreszté föl. Arra nézett, s a kis
erdővel körülfogott rétnek, melyen épen átment, másik oldalán három
lovas pandurt vett észre, kik mihelyt őt megláták, feléje tartottak.
Kitérnie vagy elrejtőznie nem lehetett, megsarkantyúzta tehát lovát s
futásban keresé menedékét. – Megállj! – kiáltának üldözői – vagy halál
fia vagy! – midőn utána rohantak; de Holló, minden fáradtsága mellett, a
pandurlovak által nem vala oly könnyen elérhető, s a pár lövés, mely
utána tétetett, csak nevelé sebességét. Viola egyenesen Tiszarét felé
tarta futásában; a pandurok, nem vesztve őt szemeik elől, bizonyos
távolságban utána nyargaltak.
Ákos épen Tiszaréten volt. Az alispán mióta neje meghalt, nem szivesen
ment ki jószágára, s fiára bizá gazdaságát, ki most is a tavaszi szántás
végett több napot töltött itt, – s mert az utolsó időben történteknek
emléke neki is kínos vala, nem a kastélyban, hanem az öreg Vándorynál
lakott. Vándory, szokása szerint e reggelen is jókor fölkelve, midőn az
egészen tiszta eget látá, nem állhatott ellen a vágynak, hogy ismét
egyszer a Török-dombról nézze a felkelő napot, s magával híva Ákost,
vele ugyanazon helyre ment, hol őt történetünk kezdetén először
találtuk.
Kevés fiatal ember van a világon, ki reggeli álmát könnyen hagyná el, –
s Ákos nem jó kedvben követé öreg barátját, ki út között szüntelen a
felkelő nap szépségéről szólt, s előre élvezé a gyönyörű látmányt, mely
reájok a Török-dombon vár, sőt egyik hősöm szégyenére, meg kell
vallanom, hogy ámbár a napkelet soha pompásabb szinekkel nem takarta a
láthatárt, e látvány őt ma hidegen hagyá.
Múlt ősz óta, hol az agarászat után Tengelyi- s Vándoryval a
Török-dombon találkozott, Ákos nem vala itt, s igen természetes, ha most
ugyanazon helyre jövén, azon dolgok jutottak eszébe, melyek a domb körül
akkor történtek, s hogy a napkeletről majdnem elfelejtkezve, Vándoryt
ezekre emlékezteté. – Mintha ma volna, oly elevenen áll előttem minden –
szólt a lelkészhez fordulva, – hol most mi állunk, veled akkor szegény
Tengelyi állott. A domb alatt lovaink, előttetek Kálmán s én jobbra, ott
az átkozott Nyúzó, mintha még most is káromkodni hallanám, midőn a
szt.-vilmosi erdő felé nézve meglátá, hogy pandurjai valakit hoznak, s
én nem akartam hinni, hogy Violát fogatta meg.
Ákos e szavaknál mintegy akaratlanul a szt.-vilmosi erdő felé fordult, s
jó szemével észrevevé a lovasokat, kik a fák közül épen most jöttek ki a
síkra. – Mi ez? – szólt Vándoryhoz, midőn arra mutatva, őt is a
lovasokra figyelmezteté, – átkozott sebesen jőnek, elől egy, utána
három, mintha itt is valaki üldöztetnék.
[Illustration: Ákos e szavaknál mintegy akaratlanul a szt.-vilmosi erdő
felé fordult.]
– Isten mentsen meg, – szólt Vándory sóhajtva – elég volt, hogy e
helyről egyszer ily szörnyűséget kelle látnom.
– És pedig mégis úgy van, – mondá Ákos, ki szemeit az alatt a lovasoktól
nem fordítá el, – az, ki elől jár, űzőbe vétetett, réteken és
szántóföldeken vágtat keresztül.
– Legyen Isten szegénynek irgalmas, – szólt Vándory, szemeit éghez
emelve.
– Ha zsivány, nem menekülhet meg többé – mondá Ákos, – egyenesen a
falunak kergetik, s már lova is gyengülni kezd, üldözői jóval közelebb
vannak hozzá mint elébb.
– Talán nem zsivány, – szólt Vándory, ki a lovasok mozdulatait szintén a
legnagyobb figyelemmel követé.
– Bizonyosan az, vagy olyan, kit annak tartanak – szólt rövid szünet
után, – már a pandurok fegyvereit is kiveszem. Szegény ember! lova
egészen kifáradt, egyik üldözője nyomában van. Most az üldözők
legközelebbike lovastól felbukott; megint pár perczre megszabadult;
bárcsak friss lovat adhatnék neki.
Viola helyzete – mert olvasóim gondolhatják, hogy ő az, kit Ákos a
Török-dombról lát – az által, hogy legközelebb jött üldözője felbukott,
csakugyan e pillanatban kedvezőbbé vált. A második pandur, midőn
felbukott pajtásához jött, ki lovastul együtt egy szántóföld árkában
feküdt, feltartá lovát s leszállt, hogy segítségére legyen; a harmadik
oly távolságra maradt el, hogy Viola, ki most már nem kivána mást, mint
a falut a pandurok előtt elérve, irásait biztos kezekbe adhatni által,
már czéljánál gondolá magát. – Csak most ne hagyj el jó Hollóm, – mondá,
midőn nehézkes ugrásokban tovább haladó lovát ismét megsarkantyúzá, –
hajrá Holló! – De mindennek megvan határa, végre a legjobb ló ereje is
kifogy, s Viola érzé, hogy az övé alig birja terhét. A szegény pára,
mely egész utolsó éjtszaka utazott, s most egy fél óra óta kergetés
között, ujonnan felszántott földeken s árkokon keresztül ment, ügetni
kezde, s Viola, ki egy részről már a Török-domb közelében s így majdnem
czéljánál látá magát, a síkról visszanézve mindinkább közelgeni látá
ellenségét, szóval és sarkantyúval hasztalan biztatá. A lónak fehér
tajtékkal elborított teste remegett, fekete sörényéről nehéz cseppekben
patakzott le az izzadság. Viola tántorogni érzé lépéseit, de a
kétségbeesés elnémíta minden egyéb érzelmet s még egyszer oldalába vágá
éles sarkantyúit. A ló fájdalmában felszökött s végső erővel még egyszer
szaladásnak indult. De az ellenség nyomán vala. – Állj meg! – ordított
egy vad hang Viola háta megett, s az üldözött borzadva látá, hogy a
pandur csak pár lépésre van már tőle. Nem látva más menedéket, kirántá
pisztolyát nyeregkápájából, s hogy visszaijessze, ellenére szegezé. De a
pandur, ki lőfegyverét szinte kezében tartá, alig látá e mozdulatát,
midőn iszonyú káromkodással pisztolyát Violára süté.
Az ellenek oly közel voltak e pillanatban egymáshoz, hogy a lövés alig
hibázhatott, s Viola felkiáltva lova nyakára rogyott. A ló megijedve a
közel lövéstől, még egy pár ugrást tett, s haldokló lovasával együtt a
földre rogyott.
Mindez a Török-dombhoz oly közel történt, hogy Ákos, ki mihelyt a lövést
s annak következéseit látá, oda futott, még elég jókor jött, hogy a
lováról leugrott s fokosával szerencsétlen ellenségéhez közelgő pandurt
minden további kegyetlenkedéstől visszatartóztathatá.
– Ne merészeld e szerencsétlent bántani, alávaló – kiálta Ákos a
legnagyobb indulattal, midőn Violát lova alól kiszabadítani iparkodott,
– nem látod, hogy többé ellent nem állhat?
– Szerencsétlent? – mormogá a másik, ki az alispán fiát látva,
parancsának ellentállni nem mert, s kiben olvasóim pandurköntösben is,
melyet egy idő óta viselt, az egykori zsiványra, Czifrára ismertek
volna; – nem látja a teins úr, hogy Viola? Az ötszáz forint, mit annak
igértek, ki őt halva vagy elevenen a nemes vármegye kezeibe adja, az
enyém. Csak, reménylem, meghal, mielőtt pajtásaim ide jőnek, máskép a
pénzből ők is követelnék részöket.
Ákos nem hallá ez embertelen kivánatot, s egész erejével dolgozva, végre
Czifra s Vándory segedelmével a szerencsétlent kihúzá lova alól.
– Meghalt, – mondá Ákos, midőn a vérző testet a zöld pázsitra fekteté, s
halvány arczáról csakugyan Violára ismert.
– Még eddig nem halt meg, – válaszolt Vándory, ki azalatt a beteg mellé
térdepelve, sebét vizsgálta, – a seb mellének baloldalán mély, s
felgyógyulásához nincs remény, de pár óráig még élhet, talán még szólhat
is. Üljön kend lovára, – szólt a pandurhoz fordulva, – nyargaljon a
faluba azonnal s hivjon embereket, kikkel e szegény embert házamhoz
vitethessem.
– Nem megyek biz én; – mondá a megszólított. – Majd bizony bolond
leszek. A nemes vármegye annak, ki Violát elevenen vagy halva kezébe
adja, ötszáz forintot igért; ha elmegyek, ide jőnek pajtásaim s magoknak
követelik a pénzt, pedig a teins urak látták, hogy én lőttem agyon.
– Ha nem mégysz, mindjárt főbe lőlek itt ezzel a pisztolylyal, kutya! –
kiáltott Ákos, Violának a ló mellett fekvő lőfegyverét felkapva. –
Vérpénzedet, ha más nem, magam fizetem meg.
Ez az utolsó biztatás a fölemelt pisztolylyal egybevetve, Czifrát
sietésre inté, s Ákos Vándoryval egy ideig magok maradtak Viola mellett,
ki még mindig eszméletlenül feküdt a földön. A panduroknak egyike – mert
miután Czifra a faluba küldetett, pajtásai szintén e helyre jöttek –
vizért ment, de sem ez, sem Ákos és Vándory biztató szavai a
szerencsétlent fel nem ébresztheték eszméletlenségéből.
Fél óra múlt, s már a faluból emberek jöttek, midőn Viola szemeit
fölnyitva, körültekintett s életének némi jeleit adá.
– Nem ismersz? – mondá Ákos, midőn hozzá lehajolva, kezét megfogá, –
nézz rám Viola.
– Ismerem, – mondá a zsivány, ki az alatt magához jött, gyenge hangon –
jó, hogy itt van, épen a teins úrhoz akartam menni. – Viola melléhez
nyult, mintha valamit keresne. – Gombolja csak fel mellényemet, – mondá,
miután meggyőződött, hogy azt maga nem teheti, – s vegye ki az irásokat,
– Tengelyi úrnak irásai, melyeket a zsidó Macskaházyval ellopott, s
azért jöttem, hogy általadjam. Véresek, – tevé hozzá, midőn az
irományokat Ákos kezeiben látá, – ujra véresek; most nem tesz semmit,
hisz csak az én vérem. Tengelyi úr jóltevőm volt, megszolgáltam jóságát;
mondják neki, hogy csókoltatom kezét, s ne gondolja, hogy Viola oly
alávaló ember volt, ki jóltevőjét megkárosíthatta volna.
Míg Viola ezeket mondá, a faluból több s több ember gyűlt össze, kik a
haldoklót körülfogák.
– Barátom! – mondá Vándory mélyen meghatva, – talán nem is tudod, hogy
Tengelyi ugyanezen irományok végett szörnyű gyanuba keveredett?
– Tudom – szakítá félbe Viola, – Jánostól hallottam s azért akartam
magamat a nemes vármegye kezeibe adni, hogy a gyanutól megtisztítsam.
Halljátok-e emberek? – szólt most a körülállókhoz erősebb, de
időről-időre félbeszakasztott hangon, – ki azt mondja, hogy Macskaházyt
Tengelyi úr ölte meg, hazudik; a gyilkos én vagyok. Csak az irásokat
akartam elvenni tőle, melyeket a zsidóval együtt Tengelyi úrtól
ellopott, de pisztolylyal fenyegetett s indulatomban megöltem. Úgy
legyen Isten irgalmas lelkemnek, mint Tengelyi úr egészen ártatlan e
tettnél.
Viola fáradtan elhallgatott; a nép mélyen meghatva állt ott, sok szemben
könyek csillogtak. – Hej, öcsém, – mondá egy öreg paraszt, ki Vándory
mellett állt, – miért kellett épen neked ily sorsra jutnod? Szomszédok
voltunk, s azt gondoltam, te fogod behunyni szemeimet, ha meghalok, mint
én tettem apádnak.
– Bátyám, – szólt Viola gyenge hangon, midőn szemeit a szólóra
függeszté, – ha kend házam mellett elmegy, s az üresen áll, vagy benne
más emberek laknak, gondoljon néha Violára is; Isten látja lelkemet, nem
én vagyok oka, hogy azzá lettem, a mi utolsó időben voltam; bocsássa meg
Isten azoknak, kik okai voltak.
E pillanatban Liptákné jött. Midőn a történtekről hírt vett, ide
sietett, s most áttolakodva a sokaságon, midőn rokonát a földön s a
körülötte álló népet látá, könybe lábadó szemekkel kérdé: mit ácsorognak
itt, s miért nem viszik Violát a faluba, hol becsületesen gondját
viselhetnék?
– Hagyja el kend néném, – mondá, mindig nehezebben véve lélekzetet,
midőn Liptáknét megismeré, – nekem nem viselé többé senki gondomat,
végem van s nincs mit panaszkodnom. Vért ontottam, véremmel lakoltam
érte; ez Isten parancsolatja. Hagyjatok meghalni itt, a mezőn, melyet
szántottam, Isten szabad ege, a meleg napsugárok alatt.
Viola szava gyengült, intésére Liptákné melléje térdepelt, hogy szavait
hallhassa. – Menjen kend néném Zsuzsihoz – mondá alig hallhatóan, –
mondja: bocsásson meg, hogy most, midőn tőle elmentem, megcsalám; nem
cselekedhettem máskép, jótevőmet nem hagyhattam el bajában; és ha
megmondtam volna, hová megyek – itt Viola szava érthetetlenné vált, még
egyszer felnyitá szemét, melyet elgyengülve előbb behunyt,
körültekintett, még egyszer rebegé neje nevét, s a sóhaj, melylyel azt
kimondá, vala utolsó lehellete.
– Legyen Isten irgalmas minden bűnös iránt, – mondá egy vén paraszt a
körülállók közül, – lelkét sok vétek terheli.
– Ő sokat szenvedett – szólt Vándory meghatva, – nyugodjék békében e
nehéz élet után.
*
Azoknak leirását, mik Viola halála után történtek, nyájas olvasóimra
bizhatnám, kik, ha könyvemet eddig félre nem vetették, kétségen kívül
minden egyes személyemnek legközelebb jövőjét önmagok ép oly jól
ismerik, mint én. Legközelebb jövjőét mondám, mert habár bizonyos, hogy
Ákos Vilmával, s Kálmán Etelkával a lehetőségig boldog párokká váltak, a
jövőért ki merne jót állni? noha én mind a két esetben, hogy ha húsz év
mulva ismét Tiszarétre vagy Kislakra jövök, hol az új házasok
letelepedtek, ép oly megelégedett arczokat reménylek találni, mint midőn
a boldog ifjak kedveseiket először ősi lakukba vezették.
Az alispán ritkán jön Tiszarétre. Az ott történtek emléke mindig
kellemetlenül hat kedélyére, annyival jobban érzi magát Porváron.
Letette betegeskedés ürügye alatt hivatalát, lemondott kamarás és
tanácsi czímek utáni vágyairól, s azóta kevés megelégedettebb embert
láthatni. Sokan azt hivék, hogy Pesten fog letelepedni, de csalódtak.
Vagyona s alispáni érdemei által ő Porváron az első, véleménye, mint
hajdanában, mindig a többségé, mi által elérte, hogy a többség által
mindig bámultatik, – s alkotmányos országban mi kell egyéb az embernek,
hogy magát boldognak érezze?
Az öreg Kislaky nem vágyódik ily dicsőség után, sőt biztosan mondhatom,
hogy az első alkalom után, melyben mint rögtönítélő törvényszék elnöke
hivataloskodott, azonnal lemondott e díszes czíméről is, de kedves
Kálmánja boldog, s ez a becsületes öreg úrnak s nejének elég. Ha Etelka
férjével néha kevesebbé elégszik meg, mert Kálmán még most is szerfölött
kedveli az agarászatot, azzal vigasztalja nejét, hogy a 811-iki bor is
idei bor volt egykor, s hogy fia is majd kiforrja magát.
Az öreg Tengelyi eleinte szomorú volt. Oly szerencsétlenség, mint melyen
ő keresztül ment, elkeseríti a legvidámabb kedélyt, s a jegyző a komoly
jellemekhez tartozott egész életén át. Neje kérése soha nem birhatá őt
arra, hogy lakását a kastélyba tegye át. – Alacsony házban születtem –
mondá mindig, – így akarok meghalni. – De a boldogság, melyet maga körül
látott, a sok jó, mit veje segedelmével a tiszaréti lakosokon tehetett,
kiknek annyi ideig jegyzőjük volt, földeríté végre őt is. Takarékmagtárt
s kisdedóvó iskolát alapított, gyümölcsfákat ültetett a házak s utak
mellé, s e szüntelen munkásság, melyben napjai folytak, derültté tevék
agg korát, világos tanulságul mindenkinek, hogy valamint az erőmű, ha
hasztalan vesztegel, idővel elrozsdásodik, s annyival fényesebb,
mennyivel szüntelenebbül dolgozik: úgy az ember, ki egész életén át
fárad, el nem veszti díszét öreg napjaiban sem.
A kislaki s tiszaréti házak legjobb barátjai Völgyesy és Vándory
maradtak. Az első, baráti körökben lassanként elszokott emberkerülő
életmódjától, s át kezdé látni, hogy ha sokan elég balgatagok az embert
külső formája után itélni meg, nem kisebb balgatagság, azért, hogy
ilyenek előtt kitérjünk, minden társaságtól visszavonulni; mert ha az
emberi társaságban a bolondok s gonoszok még oly nagy többségben
volnának is, azon kevés józan s becsületes ember, kit benne találhatunk,
megérdemli, hogy mint a gyöngyhalász, őket keresve, a társaság mocskos
habjaiba merüljünk. És Vándory – boldogok között élt, oly körben, mely
optimismusának mintegy bizonyításul szolgálhatott, miként nem lett volna
boldog ő! Hogy a levelek birtokába jutva, melyek által születését
bebizonyíthatá, sem nevét, sem helyzetét nem változtatta, magától
értetik. Több élvezetet, több való szerencsét ő e világon nem
találhatott volna, mint kis lelkészlakában, hová minden, ki segélyt
keresett, oly szivesen betért. Soha a szeretet, mely tiszta szivét
tölté, nem veszte semmit melegéből, soha bizodalma, melylyel az isteni
gondviselés s az emberek jobb természete iránt viseltetett, nem
ingadozott. Mint a csipkebokor, melyről a szentirásban olvasunk, ilyen
vala e férfi lelkülete; a láng, mely szivében égett, világot s meleget
terjesztett, de nem emészté fel oltárát, épen azért, mert nem földi láng
vala.
[Illustration: Gyümölcsfákat ültetett a házak és utak mellé.]
Az öreg János, kit Ákos gazdájának tett, de ki mind a mellett soha
huszárköntösétől meg nem vált, első esztendőben teljesen megelégedve nem
érzé magát, de miután Ákosnak fia született, a vén katonának leghőbb
óhajtása teljesült s alig várhatja a pillanatot, melyben sok győzedelmes
csatáit e második Réty-ivadéknak elmondhatja.